Raffay Ferencz: A Magyar magánjog kézikönyve 1. kötet (Győr, 1909)
ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ. Irodalmunk nem valami gazdag magánjogi munkákban, pedig a negyven éve elmúlt, hogy — mint az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. rész 1. §-a mondja — »a magyar polgári anyagi magántörvényeket visszaállították«, s azóta lassanlassan képződött újabb magánjogi szabály is nagyon sok, és nem vagyunk kénytelenek annyit idegenből, különösen pedig az optkvből meríteni, mint pár évtizeddel ezelőtt. Bizonyos tehát, hogy ma már újból beszélhetünk csaknem teljes magyar magánjogról, mert, amit a törvényhozás fél évszázadon át elmulasztott, kipótolta, a jogtudomány és a bírói gyakorlat világító szövétdekei után indulva, szokásjog alkotása által a nemzet. Igaz ugyan, hogy az ilyen jogalkotás mindig bizonytalanabb s nem oly határozott, nem oly fogható, mint hogyha írott jog szabályozza, az egész jogrendszert, vagy legalább a főbb intézményeket. Tapogatózás, merengés ennélfogva legtöbbször az elméleti és gyakorlati jogász eljárása egyaránt, ha, azt akarja megállapítani, mi a szabály valamely magánjogi kérdés tekintetében minősünk. Its sokszor hiába tapogat, hiába mereng, bizony nem talál a kérdések nagy tömegére vagy semmilyen választ, vagy ellentétes bírói döntésekre akad s megnyugodni és másokat megnyugtatni alig képes. Nem lehet ennélfogva, szebb és bizonyára hálásabb feladat sem, mint nekivágni a nagy nehézségeknek és magyar magánjogunknak sokféle forrásból fakadó elemeit áttanulmányozván, közös alapelvekre és vezérlő gondolatokra, visszavezetvén, szerves egészképpen tűrhetni fel őket, továbbá az egyes intézményeket i.