Csekey István: A Magyar trónöröklési jog (Budapest, 1917)
Előszó
ELŐSZÓ: ». . . nem abban a betűben, ami az alkotmányban van megírva, van az igazi és legfontosabb biztosítéka egy nemzet önállóságának és függetlenségének, hanem abban az erőben, eltökélésben és alkotmányos szellemben, amely a törvényben megírt függetlenséget és az abban biztosított jogokat és szabadságokat érvényesíteni is tudja. . . .« Szilágyi Dezső 1891 február 23-i képviselőházi beszéde. (Képv. Napló, 1887—92. XXII. k., 271. 1.) mű megjelenését bizonyos, hogy különösen aktuálissá teszi a nálunk közelebbről végbement trónváltozás, amely a trónöröklési jog kérdéseit újból az érdeklődés homlokterébe állította. Ámde munkám közzétételének időpontját csak a váratlan események tették ennyire időszerűvé. A magyar trónöröklési jognak történelmi alapokon való feldolgozására egészen más szempontok sarkaltak. E hatalmas tárgykörre nélkülözi újabb magyar irodalmunk a monográfiát. Leszámítva azt a vitát, amely 1913-ban az Árpádok korabeli trónbetöltési mód tekintetében lefolyt: Cziráky Antal Mózes gróf 1820-i latin nyelvű és Salamon Ferenc 1866-ban megjelent, de inkább csak a pragmatica sanctio történetével foglalkozó tanulmányán kívül e kérdést Deák Ferenc tette behatóbb jogi elemzés tárgyává 1865-ben német nyelven is kiadott és a magyar közjogírás klaszszikus termékévé vált Adalékjában. Jogrendszerünk hézagaira, illetve egyes homályos tételeire újabban felmerült gyakorlati esetek mutattak rá, így különösen Ferenc Ferdinánd kir. herceg 1900-i morganatikus házassága, mivel közvetlenül érintette a trónöröklés rendjét, hatalmas parlamenti, publicisztikai és jogászi vitát váltott ki. A lefolyt idő alatt enyhült az udvarnak is e kérdésekkel szemben tanúsított zárkózott magatartása. A házi törvények több része nyilvánosságra került, ezelőtt pusztán udvari ténykedések államhatalmi