Borászati Lapok – 52. évfolyam – 1920.
1920-05-23 / 21-22. sz.
21-22. SZÁM. 52-IK ÉVFOLYAM. jó hangzású nevet, mint Dietzl, Flandorffer, Jálics, Palugyay kiragadunk, melyek a magyar bor hírnevének standardját évtizedeken át kül-földön is dicsőségteljesen fennlobogtatták s amihez minden borvidéknek egypár, bár csak inkább országos jelentőségű, bornagykereskedőjét is hozzászámíthatjuk. Mindazonáltal mindent egybevetve, az osztrák borkereskedelem, bár főleg Magyarországból szerezte meg az üzletéhez szükséges anyagot, erősen fölébe kerekedett a magyarországinak. (Ezen a helyzeten nem változtatott az a körülmény sem, hogy egyes nagy magyar czégek — főleg az utolsó 10—15 évben — iparkodtak Bécsben is pinczéket bérelni és ott az egész monarchia borkereskedelmi emporiumában a versenyt az osztrák czégekkel felvenni.) Mi volt ennek a jelenségnek fő oka, pénzpiaczunk inferioritása-e, a kereskedelmi vagy speciális borszakértelem alacsonyabb színvonalú-e, vagy épen amannak nagyobb üzleti megbízhatósága-e, azt most ne kutassuk, bizonyára mindezen és egyéb momentumok együtthatójában találhatnók csak meg ennek magyarázatát. Így azután a borárakat az egész monarchia számára nem a pozsonyi, soproni, budafoki, nagykanizsai vagy tapolczai borkereskedők diktálták, hanem a bécsi, sőt gráczi vagy prágai cégek. Ezek gyönyörűen együtt dolgoztak és a trieszti, trienti, spalatói stb. beszerzési lehetőségek gondos figyelembevételével állapították meg Magyarországon az árakat. Várjon ez az erős osztrák verseny, mely egyúttal gyakran mérséklőleg hatott lokális bortermelő piacainkra, mily mértékben és arányban gyakorolt hatást bortermelésünkre, azt ezúttal vitatni nem kívánjuk, de meg kell állapítanunk, azt a tagadhatatlan tényt, hogy a magyar borkereskedelem az ő egészében nem elsőrendű vezető tényezője volt a kettős monarchia közgazdaságának, hanem csak az osztrák, igen fejlett borkereskedelemnek mintegy kiegészítő része. A borüzlet őszszel jóformán akkor indult meg, ha a bécsi ügynökök, az ő pompásan szervezett hírszolgálatuk alapján fajonként szétoszlottak azokon a vidékeinken, ahol sok és jó borra volt kilátás és ellanyhult a helyi forgalom, ha ezek egyik vagy másik vidéket elkerülték. A magyar borkereskedelem ezen kiskorúságán változtatandó, az utolsó két évtizedben több szövetkezeti vagy részvénytársasági alakulat létrehozásával próbáltak a mieink segíteni. Elég e tekintetben a M. Mezőgazdák Szövetkezetére és néhány gyöngyösi borvállalatra mutatnunk, melyek nagy eszközökkel és ügyes főleg az állami és városi adó szedéseinek a megkönnyítése. 1808. márczius 30-án kelt I. Napóleon rendelete, mely a mai „Halle aux Vins" alapjait megvetette s 1811-ben nagy ünnepélyességek között a császár jelenlétében tették le az alapkövet. A hatalmas közraktár 30 millió fr. költséggel épült fel 14 Ha területen, melyből 10 Ha-t épület takar. 8 nagy raktár helyisége és 335 pinczéje van, melyek között 6 utcza húzódik végig. Francziaország nagyobb borvidékeiről elnevezve. A „Halle aux Vins" kezelésének, ellenőrzésének gondját a „Direction des Affaires municipales"-re bízták, de az adóügyi részét teljesen elválasztva, adóközegeknek adták át. A közraktár új alakjában többé nemcsak bor, hanem minden más szeszesital, eczet és ételolaj tartására is szolgál, bár a bor ma is forgalmának túlnyomó részét képezi. Mindazonáltal a „Halle aux Vins" elnevezés — bár ma is ez a hivatalos czime — többé nem állja meg helyét s a forgalomban inkább mint „Entrepot Saint Bernard" szerepel, minthogy a régi Saint Bernard-kapu közelében s a mai Saint Bernard-rakpart mentén épült. A kapuk feletti felírásban a „Halle aux Vins" mellett „marche publie des vins et spiritueux" kitétel is szerepel s ugyanott áll az a megjegyzés is, hogy a raktárban levő áruk az intézőség és adókezelőség ellenőrzése és felügyelete alatt állanak. Lisztharmat (Oidium), valamint fontperonospora elleni védekezésre ajánlok kb. 55—60% kéntartalmú, lisztfinomságú és kitűnő tapadóképességű kénfit és abból készült 10°/6-os rézkénport NAGY IGNÁCZ, Budapest, 131 VII., Károly-Körút 9. szám. vezetéssel csakhamar elsőrendű szerephez jutottak. És ezeknek nyomán sok más vidéken is (Kecskemét, Czegléd, Eger, Jászberény, Sárospatak, Tállya stb.) alakultak termelőkből, de kereskedői vezetés alatt újabb és újabb vállalatok, melyek a magyar borkereskedelem megizmosodását előmozdították. Legújabban azután nagy bankjaink vetették rá magukat a borüzletre, nagy arányokban dolgoztak, anélkül azonban, hogy ez borkereskedelmünk renoméját úgy bel-, mint külföldön öregbítette volna. Borkereskedelmünk fölényességének megszerzésében az a körülmény is gátlólag hatott, hogy mindezideig nem volt sem a borkereskedők, sem a borbizományosoknak és ügynököknek országos szervezetük, mely mindkét branche számos kinövését irtotta volna és bizonyos üzleti esprit du corps-t hozott volna ezekbe a körökbe. Régebbi olvasóink megmondhatói annak, hogy mi régóta és sokszor sürgettük annak a szükségét, hogy a magyar borkereskedők önállóan szervezkedjenek, mert abból előnyöket reméltünk szőlősgazdaságunk részére és éveken át ostoroztuk viszont az olyan felemás, se hús, se hal alakulatokat, mint volt az 1902-ben létrejött „bortermelők és kereskedők szövetsége", mely zászlajára a két érdekcsoport harmóniáját tűzte ugyan ki, de végeredményben egyik gazdasági faktornak sem tett különösebb szolgálatot és jóformán egész ténykedése abban merült ki, hogy a MSzOE-t és lapunkat állandóan ócsárolta és kritizálta. Azok a kárhoztatandó jelenségek, melyek a zugügynökség és lánczkereskedelem felburjánzásával a legális borkereskedelemnek az utolsó 3—4 esztendőben annyi kárt okoztak, azután megérlelték a merkantil köreinkben is az összetartozandóság gondolatát és ma két oly testület irányítja és védelmezi a tisztességes borkereskedők és közvetítők jogos érdekeit, mely a magyar borkereskedelem megtépázott reputációját — reméljük — rövidesen helyre fogja állítani. Mi, akik a hazai szőlőtermelés és borkivitel jövőjét a megváltozott viszonyok közt biztatónak látjuk, örömmel üdvözölnék, ha a magyar borkereskedelem — szigorú etnikai alapon — oly erőre tenne szert, hogy az egész magyar borforgalom lebonyolítására erőt és képességet érezne magában. Mert ha addig, még Ausztriát és Magyarországot nemcsak politikai, de a legbensőbb gazdasági kapcsolatok fűzték egymáshoz és az együttes vámhatáron belül a kereskedelmi élet a legzavartalanabbul folyhatott be, most a két különálló szuccessziós ország közt emelt vámsorompó és az életfeltételek különbözősége eleve kizárják, hogy a német-osztrák borkereskedelmi cégek továbbra is a régi szerepet tölthessék be. Azért most kétszeresen fontos, hogy a differenciálódott és az eddiginél nagyobb önállóságra vergődött magyar borkereskedelem az ő együttességében olyan erőre tegyen szert, mely hivatásának teljesítésére képessé teszi. Ez, persze, nem zárja ki azt, hogy — amint már nem egy precedens is van — egyes nagyobb osztrák cégek itt Magyarországon mégjegyeztessék magukat, irodát, személyzetet, pinczét állítsanak fel s igy lassan kint ugyanolyan számba veendők, mint a tősgyökeres magyar vállalatok. Ami pedig a hazai borkereskedelem anyagi eszközeinek elégtelenségét illeti, úgy ezen a bajon egy olyan pénzintézet megteremtésével, vagy egy már meglevő bank speciális osztályának nagyarányú kifejlesztésével lehetne segíteni, mely a hazai borforgalom és borkivitel felkarolását és finanszírozását tűzné ki főfeladatául, amellett pedig esetleg a szőlőmivelés érdekeit is szolgálná. Most, mikor nap-nap után találkozunk új bankalakulatokkal, persze, egy erre irányuló terv is már felmerült, mely a most jelzett gondolat megvalósításához szükséges — igen jelentékeny — tőkével rendelkeznék. Mi ennek a legszebb jövőt jósolhatnánk, ha egyrészről a terv megtestesülése nem váratna soká magára, mert az új borcampagnehoz, attól tartunk, borkereskedőink elegendő anyagi erővel nem fognak hozzáláthatni, másrészről pedig ha olyan egyént, illetve egyéneket állítanának a vállalat élére, akik az egész alakulatnak nemcsak pénzügyi, de szakmabeli áttekintésére is hivatottaknak látszanak. 133 Az egyes pinczéket és raktárhelyiségeket Páris városa is — a régi mintára — nagykereskedőknek és bizományosoknak adja bérbe, kik a terület nagysága után megállapitott bérösszeget fizetik. Nem egy kereskedő van, ki évi bérösszeg fejében 50—70.000 ft.-ot fizet. A béreltetésnek semmi különösebb feltétele — pl. párisi illetőség — kikötve nincsen, sőt külföldi borok beraktározása ellen sincsen semmi észrevétel. Az a nagy kedvezmény, melyet a raktárbérlők az adófizetés tekintetében birnak, úgyszólván teljesen elvesztette jelentőségét 1901. óta, mikor a városi adó teljesen megszűnt, az állami adót pedig ht.-ként l'oó ft.-ra mérsékelték. Ma már nem is tekinthető voltaképen az egykor oly hatalmas ,Halle aux Vins" egyébnek, mint bérraktárhelyiségnek, hol a kereskedők megfelelő bérösszeg fejében saját embereikkel vezetik pinczészetüket. Az a másik körülmény is meglehetősen jelentéktelenné válott, mely a Szajna közelségével olcsó szállítást biztosít. Régebben ugyanis a vízi szállításnak csak a szekeren való szállítással kellett versenyeznie, ami nagyon könnyen ment. Még 1841-ből is van egy királyi rendelet, mely a bornak hajón szállítását segíti elő. Ma azonban a gyorsaság általános elve a szállításban a vasútnak adja az elsőséget s tényleg mind sűrűbben hallható a panasz, hogy a „Halle aux Vins" rovására egyre jobban fejlődnek a vasútvonal mentén levő telepek, főleg a „Charenton"-t, mely a Szajna balpartján Páristól délkeletre fekszik. A saint bernardi raktár különben, melynek száz év előtti keretei mitsem bővültek, már régóta képtelen a megnőtt forgalom igényeit egymaga kielégíteni. Ezt belátva, Páris városa már a hatvanas években gondoskodott egy második hasonló közraktárról. Bercyben ugyanis, mely 1858-ig Páristól közigazgatásilag külön állott s csak a „nagy Páris" szervezésével csatolták hozzá, már régebben volt közel a Szajnához egy nagy kiterjedésű telep, hol a borkereskedők czéh rendszerszerüleg tömörültek s ez a mintegy 40 Ha nagyságú telep az, melyet Páris a közig, egyesítés után második közraktára czéljaira megvásárolt. Így keletkezett 1869-ben az „Entrepot de Bercy, mely a saint bernardi mintájára s feltételeivel van berendezve. Ez a két közraktára van ma Párisnak, melyekben borforgalmának túlnyomó része lebonyolódik. Terjedelmére nézve a Bercy-beli közraktár nagyobb, de a „Halle aux Vins" elsőbbsége, nagyobb jelentősége — hagyományainál, a benne tevékeny kereskedők tekintélyénél fogva — elvitathatatlan. 1920. május 23.