Borsod - Miskolci Értesítő, 1869 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1869-09-16 / 37. szám

velés által a szivek mélyébe ültetett elfogultság mily hatalmas ellensége ezen szabad társulási szellemnek, — városunkban is van példa reá. Mindazon hiányokat, miket a vallás felekezetek által kezelt népnevelésnek tulajdonítva felemlíthetünk, — meggyőződésem szerint is — egyedül a községi közös népiskolai oktatás enyésztetheti el. Minden a nevelés terén kellő jártassággal bíró egyén tudja, hogy az iskola nem felekezeti, hanem államügy; azért az államnak joga, sőt kötelessége polgárainak nevelését minden tehetségében álló eszközökkel előmozdítani, ezt tenni azonban érdekében is áll, mert szerencséje és boldogságának legbiztosabb alapja az átalános értelmiség, mint amelyben gyökeredzik lakosainak anyagi ereje, erkölcsisége és szabadsága. Az államot alkotják a polgárok, s ezek az egyes községeket, minélfogva az állam ezen kötelességévé vált jogát méltán ruházhatja ezekre és nem az egyházakra, mivel ezek nem képviselik a polgárok egyetemének összegét, és mert a legszabadabb intézménynek is, különösen pedig az egyháznak meg van kizárólagos sajátsága, mely alól magát emancipálni kevés embernek jutott osztályrészül. Városunkban — szoktuk mondani — rég idő óta szép, csendes békében testvériig élnek a különböző vallás-felekezetekhez tartozó lakosok, de ezen testvériség nem a szívek mélyéből fakadó önzetlen szeretetben találja üdítő forrását. Csak ha a felekezetek régi korlátai lehullanak, ha a vallás komoly dolog lesz, akkor leszünk igazán testvérek, akkor leszünk egyek a szeretetben. Hogy ezen óhajtva várt idő minél előbb bekövetkezzék, a műveltséget és értelmiséget kell okvetlen álalánossá, s mindeneknek közös tulajdonává tennünk, ezt pedig legbiztosabban nem felekezeti, hanem a kor igényeinek megfelelő népnevelés által érhetjük el. Ha már most vizsgálódásunk végén még egyszer felteszszük magunknak a kérdést: Felekezeti vagy községi közös népiskoláink legyenek-e? — határozottan ez utóbbira adhatjuk szavazatunkat. Legyenek tehát községi közös iskoláink. Hogy jövőben mind anyagi, mind szellemi téren jobblétet, szebb, boldogabb életet teremtsünk magunknak, és más nagy városainktól hátra ne maradjunk , haladnunk kell; a kor követelményei számtalanok, s az idővel még többre szaporodnak, — minélfogva, ha e követelményeknek most eleget tenni vojnakodunk, veszteségünk kimondhatatlan és annál fájdalmasabb leend, mert önmagunk idéztük elő. Az idő int, engedelmeskedjünk az időnek 1 K. /.. S 1,i€^4, Trieszti levél.*) Itt vagyunk Triesztben — nagyszerű képben fekszik előttünk a város és tenger , s mintegy öltözködő hableány öntetszőleg fodrozza magát a hullámos Adria. Utunk eddigi kényelmetlenségeiért e látvány, egy időre elég kárpótlásnak mondható ugyan , de meg sem felejtett egészen velünk , ama sokféle benyomásokat és érzéseket, melyek idáig lelkünkben egyre-másra váltakoztak, mint szintén a fárasztó baslakodást, melynek Triesztig ki valánk tétetve. Megszenvedtük azt szerencsésen — sőt, sok szépet és megtagadót is találva utunkban : megszenvednénk másodszor is, a látás és tapasztalás kedvéért. Első nagyobb állomásunk, hol tapasztalásunknak tágasabb tér nyílt — Bécs vala. Ez egy óriási Bábel, melyben a sokféle nemzetiségű emberek nyüzsgő lármája, s a különbféle járművek örökös zakatolása, spekulatio, börze félelem és minden, lehangolják, majd bámulatra ragadják az idegen embert. Rakásra van itt halmozva minden. Ellentétben egymással a szegénység és gazdagság, rongy és fényűzés — ez utóbbi szemkápráztató czikkeivel a kirakatoknak, melyeknek ablakai egy és két öl szélesek s ugyan ily magasak egy darab üvegből. Bécsnek kereskedése és ipara valóban bámulatos, e mellett gazdagon van képviselve benne a tudomány és művészet is. Erről tanúskodik a Beveder híres művészek olajfestményeivel, s cararrai márványból készült remek szobraival, melyek szintén élni látszanak. Megnéztük az Ambraz régiség gyűjteménynek, a múltból megőrzött emlékeit és műremekeit is. — Ezek közt találtuk Zrínyi sisakját, Mátyás király kardját és márványba vésett arczképét. Az udvari könyvtárban láttuk, ugyancsak Zrínyi és Nádasdy szobrait életnagyságban. Találtunk egy Írott s gyönyörű illustratiók- kal diszitett magyar ima könyvet, mely még a tizennegyedik századból eredt klastromi mű. Megtekintettük az Arsenalt , hol az ágyúk- nak oly monstruosus darabjaival találkozunk, amelyekről fogalmunk sem volt. Különösen a bámulásig lekötő figyelmünket egy hátultöltő nagy ágyú, mely mintegy két öl hosszú, kaliberje 9 hüvelyk, s derékban két és fél lábátmérőjű — egy oly óriási darab ölő eszköz, s mely minden hozzá tartozó kellékeivel 200 mázsát nyom. Nem kerülte el figyelmünket, s megtekintünk a mesés kincstárt is — hol annyi drágaság és kincs van összehalmozva, hogy azzal Ausztria adóságait lehetne kifizetni. Sok egyébről lehetne még írni — miket Bécsben láttunk és tapasztaltunk — de Fiume lévén utazásunk fő czélja , — negyednapi időzésünk után elhagytuk Ausztria fővárosát, s átkeltünk a szemeringi magaslaton, amely a tenger színe felett 3900 lábra emelkedik — s 1300 lábnyi esése van — minden 40 j ölre egy élet számitva. Jó vidék az, mely nem csak a természet szépségei által köti le a figyelmet, hanem a mezei ipar és szorgalom áldásaiban is gazdag vidék. A rajta keresztül húzódó vasúti vonal, pedig oly merész mű, amely Európában egyetlen s hozzá hasonló s nincs. Hegylánczok közt halad az, — emitt I 20—30 öl magas hidak által összekötve majd amott átfúrva e hegyek, s a vonatot mintegy elnyelik — és nehány perezig csaknem éjjeli sötétségben halad az utas, mígnem a tunnel másik oldalán kijőve, élvezheti ismét a jóltevő világosságot. 23 ily alagútat számláltunk meg Triesztig. E vonaton átrobogva sziriát kedves völgyeivel elhagyva Karinthiába értünk, s a Száva vizének szoros, semmi kilátást nem nyújtó vidékén haladtunk — hol a szőllő a fenyők szomszédságában tenyészik; s bámultuk azt az el nem csüggedő szorgalmat, melyet a gazda kifejt, ismét előbbi helyére hordogatva vissza a földet, melyet a magasból a zivatar lesodort; hogy e ziziphusi munka után , egy két szeze tatárkát vagy kölest termeljen. Különben a vidék fa gazdag, a mindenütt erdőség és szoros helyek. Néhol ugyan a kilátás és út szélesbedik, de Laibachnál már ismét összehúzódik és szinte érzi az ember, hogy a gőzmozdony is kettős erővel küzd, hogy e szorosból kiérjen, gyorsan húzva maga után a hosszú vonatot. Az út még ezután is sokszor emelkedik, mígnem feljutunk az isztriai tetőkre —a melyeket látva, s rá gondolva az itt szétszórva fekvő falvak szegény lakóira , az ember szive valóban elszorul és sajnálkozik e nép sorsán — mely itt élő terméketlen kopárságon, hol szikla sziklát ér, s a fáradt szemnek nem nyújt egyetlen kedves pihenő pontot sem. Az egész vidék kőhalom, s még az áfonya bokor is ritka, csak a vadszőlő kúszik magasra, s lugasszerüleg növelve, hozza fanyar gyümölcsét a körülte fáradozó gazdának. Itt nem fogadják az embert megelégült mosolygó arczok — a kedély lehangolva , a szív mintha érzéketlen volna, s jól esik tovább menni az utasnak — és végre Triesztbe eljutni. Mi ide estve későn értünk s igy nem élvezhettük ama meglepő látványt, mely az isztriai magaslatokról, a tengert egész végtelenségében tárja fel. A vonaton megérkeztek száma mintegy 200-ra ment. Mi négyen együtt fogadtunk szállást a hotel de la Villében, a negyedik emeleten. Ablakunk a tengerre néz, és onnan kitekintve, szemünk az árbocz erdőben ütközik meg. Azon túl a sima tenger terül el egész pompájában. Trieszt talán még soha nem látott együtt ennyi magyar vendéget. Itteni mulatósunkról azonban máskor — nem említve most azon kellemetlenséget sem, melyett szerzett a Lloyd társaság, nem akarva bennünket tovább Fiuméba vinni — s mely nem menthető nyerészkedési s embertelen eljárást, a pesti lapok már méltólag megróttak, —ez. —m. *) E levél épen múlt számunk megjelenésekor érkezvén, közlése elkésett. Értékét azonban ugy visszük igy sem veszté el. Észrevételek a tiszántúli felekezeti autonómia eljárása fölött. 1 A vörös köpenybe öltözködött reactio törekvéseinek , melyekkel az újabb kor fejlődési folyamát megakasztani törekszik, alig volt eddig kápráztatóbb kísérlete annál, melyet legújabban a felekezetességi tor- t rénumon aratott, hová a régi fogalmakkal eltelt conventek által a népoktatási törvény gyakorlati életbeléptetésének kérdését harczolá. A protestáns hazafiak szabadelvűsége (!) tiltakozásban nyilatkozik az autonómia ürügye és czége alatt azon humanisticus törvények intenziói ellen , melyekről a civilizált világ többször nyilvánult közérzülete osztatlan elismeréssel emlékezik. Az autonómia valóban ezúttal a legszánandóbb, s nemes hivatásához legkevésbé méltó szerepre vállalkozott, midőn megtagadva progressionális hivatását, nem véve figyelembe a nagy események által alakult új viszonyokat jelentétbe helyezé magát a helyzet parancsoló szükségeivel, s öntudatlan eszközévé törpült a reactiónak, talán észre sem véve, hogy ez napjainkban igen gyakran a legnemesebb forrású, de túlzó hazafi törekvésekbe, s még gyakrabban az új viszonyok által antiquált forgalmaknak ma már érték nélküli foszlányaiba kapaszkodik. Ha valamely kis városi reactionarius polgármester, ki megszokta kisszerű szempontokból ítélni nagy dolgok fölött, a régi bureaucraticus gazdálkodás iránt viseltető hajlamaitól áthatva: nem bír, vagy nem akar gondolkodásával a kor színvonalára felemelkedni, s a törvény legnemesebb czélzatainak átért tehetetlenségében ellenszegül, meg lehet érteni. Isten neki! Valakinek csak el kell koptatnia ezopfot, melyet a szerencsésen leküzdött időszak avas obseuritása, elrettentő például fenhagyott. De hogy egy oly derék erkölcsi testület, mint például a debreczeni convent, annyira ne értse meg a kort, hogy csupa elfogultságból a leghumanistikusabb hazafi érdekekkel szemben kisszerű felfogásának vagy épen politikai pártérdeknek legyen kész feláldozni oly sikert, melytől a haza jövője feltételeztetik : ezt uraim sem megérteni, sem megbocsátani nem lehet. A convent nagy érdemű tagjai átveszik a szünetelő országgyűlés ellenzékének hálát.