Borsod - Miskolci Értesítő, 1873 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1873-10-09 / 41. szám

sző rendelete ellen egyszer reprezentál­­­ hat. — Ez az mit nyerünk, mert a többi­­ törvényhatósági jogokat, már mint rende­zett tanácsú város is teljes mérvben bir­­j­juk. — Nem akarja ugyan e jogok fon­tosságát állami szempontból kétségbe von­­­ni, de hogy ezzel vajmi nagy lendületet nyerne városunk emelkedése, — miután ezekben a megyénél, tekintve 64 egyén által való képviseltetését — csakugyan részt vesz, de tényleg maga is gyako­rolhatja, sőt sok tekintetben gyakorolta is — szabadjon kétségbe vonnia. Sokkal több az, mond szóló, mit democratikus szempontból veszít, mert míg jelenleg 200 egyénből áll városunk képviselete, addig jövőre az csak is 84-­­ ből fogna állani; míg e 200 egyénből 100-at az összes adózók csaknem 5600-an választják, addig ama 84 egyénből 42- nek választására, csak­is az országgyűlé­si képviselő választásával feljogosítottak lennének felruházva, és így legjobb eset­ben 1500—1600-an fognák a választás jogát gyakorolni. Tovább haladva a pár­huzam fonalán, fölemlíti szónok, hogy , az átalakulás folytán gyűléseinken a fő­ispán elnököl, míg most választott pol­gármesterünk ül az elnöki széken, hogy ■ az átalakulás után, a városi tisztviselők candidatio mellett fognak választatni, végre a fegyelmi eljárásra vonatkozó megszorító eljárást. — Szóval mindezeket összevonva ki­jelenté , hogy ő nem tartja felérőknek a nyert jogokat a vesztettekkel, s nem lát­ ,­ja azt sem, hogy a szőkebb körű bizott­­­­ság által erősen hangoztatott önállósági­­ önérzetet, s ebből folyólag a város emel­kedését, egymaga a törvényhatósági jel- ,­leg eszközölhetné. Ezeknél fogva, bár kész ugyan meg­hajolni a többség akarata előtt, — még­is tekintetbe véve azt, hogy a kormány épen most dolgozik a törvényhatósági területeknek helyesl, a közigazgatásnak inkább megfelelő felosztásán — indítvá­nyozza, hogy az átalakulás kérdése na­­poltassék el. Horváth Lajosnak ezen nagy érdem­i költséggel fogadott beszéde után Dálnoky­­ N. Barnabás emelt szót, c­áfolni igye­kezvén elötte szóló nézeteit, azon törek­vésre utalt, mely a jó kormányzás föl­tételeit nem a jogok túlságos kiterjesz­tésében, hanem okszerű kevesbítésében keresi, mint azt az országgyűlési képvi­selők számának apasztását tárgyazó tö­rekvésből is láthatni; — ennélfogva nem lát nagy veszteséget a szűkebb körű vá­­­­lasztás vagy képviseltetésben. — Kije­lenti továbbá hogy a felfelé nyerendő ön­kormányzati jog megnyerésétől s ezzel az önállósági magasztos érzet föllángo­­lásától, városunk haladására ,­­emelke­désére a legtöbbet várja.­­ Majd áttért annak c­áfolására, hogy a városnak mint hatóságnak törvényes joga volna felira­tok, politikai nyilatkozatok, hatósági meg­keresések gyakorlására, mert míg az, a köztörvényhatóságok és községek rende-­­­zéséről szóló törvények megalkotásáig eltüzetett, az mai napon már a törvény-­­­be ütköző cselekedetet képezne. 2­0,1 részéről, miután a szűkebb körű bizott­ság jelentésében teljesen s kellő objecti­­vitással kifejtve látja mind­azon nagy elő­nyöket, melyek az átalakulással váro­­sunk hasznára, emelkedésére szolgálnak , a jelentést magáévá teszi s tárgyalás­a alapjául elfogadja. Dálnoky után beszélt Répászky Ala­jos, ki miután előtte szóló által tökéle­tesen megc­áfolva látja Horváth Lajos­nak a jelentés ellenében elmondott érve­it, sajnálatát fejezi ki a felett, hogy mint egy politicai párthoz tartozó — vele egy véleményen s azon a véleményen nem lehet, mely minden egyes polgár szivét dagasztja. — Hangoztatja továbbá hogy az a gyámság csakugyan létezik, s hogy ez az, miből minden áron szabadulni akar városunk értelmes, erre bármely más királyi várossal vetekedhető polgársága. Majd Lichtenstein József emelt szót s egyenkint felelve Bató István és Hor­váth Lajos érveire; — kiemelte az újabb idők eszme irányát, mely a jó kormány­zat feltételeit többé nem a tűrt várme­gyékben, hanem a községi a polgári elemben véli feltalálni. — Szerinte a megyék ma már csak a múlt emlékeiül szolgálhatnak, de nem arra, hogy a pol­gári elemmel egyesülten alkossanak egy ép egészséges közigazgatási elemet. — Utal a városoknak szükséges fejleszté­sére s ezzel arra, hogy az ipar­érdekek emelése hazánk jövőjével szoros össze­függésben van, miután pedig itt az ér­dekek annyira összeütközők, hogy az együttlét csak­is a fejlődés rovására tör­ténhetnék meg , a szűkebb körű bizottság jelentését, s ezzel azt, hogy városunk köztörvényhatósági jogot nyerjen — tel­jesen elfogadja. Ezután szóltak még Lévay József, ragaszkodva Horváth Lajosnak teljesen oszlott nézeteihez s a véleményes jelen­tés némely a megyét érdeklő pontjaira téve meg helyreigazító észrevételeit, s végre Fazekas József, ki arra utalt, hogy mielőtt a kir. városság eszméjéért küzdenénk , a helyeit az úri jógák meg- T­Á­R­C­Z A. Prolog (szavaltatott a m­iskolczi színházban — ez évi első előadás alkalmával octóber 4-én.) ’ Megnyílt a csarnok — megjelentek ismét az áldozó papok. S mig közben h y m n u s t énekelnek, A múzsa is szól: itt vagyok! S koszorús fejjel és örülve Vidám mosollyal széttekint .... És látja hogy nincsen kihűlve Az oltár tüze, s ég megint. Hála az égnek! — igy zeng ajka —* Hogy megtartá e­ nemzetet; Mely sokszor a porban sóhajt». De mindig nyert új életet. Vólt gyásza — mert elpusztultnak A múzsáknak szent berkei. És búsan vándorolva jártak A művészet fölkentjei! Volt gyásza — s érzőnk a tehernek Súlyát, a mely földig nyomott. Jóbarátink is elfeledtek, S elveszitünk utat, nyomot. Ránk borúit a múltak keserve. Szállott ránk sok baj, sok csapás! S ülénk csüggedt fővel leverve — Ez késett a vigasztalás. Késett — de a kellő időben Hozzánk az még is elhatott; És fölkelénk ujult erőben. S zendült a szó, mely hallgatott. Zendült az és folyt lelkesedve! Bejárva messze tériket — S régi búját, baját feledve: A beteg is föléledett. Az őrtüzek kigyultak újra! És a tábor tömegbe gyűlt — S a föllegek is elvonulva: Láthatárunk tisztult, derült. S egyesülvén — épitni kezdtük A szétvált, romba dőlt falat . . . . Alapját újra megvetettük, Vólt buzgalom, jóakarat! Eljöttek mind a jók , a hivek, És folyt a munka, küzdelem —­­S bolttá tömörülvén az ivek: Épült a csarnok, a terem, Im’­e ház is, se csarnok ive Nekünk nyilván azt­ hirdeti: Hogy van e népnek lelke, szive. S tud lelkesülni, érzeni ! Fogékony minden szépre, jóra, Áldozni kész, önérzetes — Nemes ág egy törzsökbe oltva, Mely szebb jövőre érdemes. Hű magához, szeretve nyelvét — Mert tudja hogy nyelvében él. Abban sírja a múlt keservét, S jövőt is csak abban remél. •Szép nyelv az­­ a művészek ajkán Midőn hangzik a színpadon .... És benne — a szivekbe hatvan — Hangot nyer öröm, fájdalom. Fölfiad a vészben, viharban ! S csaták zajában lelkesít; Vagy a szerelmet zengve dalban: Örömünkbe könyet vegyit. Ok szóljon e nyelv még sokáig! Bejárva messze földeket — S a magyar szó hasson odáig, Hol csak lel érző sziveket. Terjedjen az folyvást művelve, Legyen zöngelmes és erős . . . . S egyaránt ajkára vehesse A salon hölgy, s a büszke hős! Szóljon abban Bánkban haragja! S Melinda búja csöndesen — A boszuló Zách tompa hangja, Midőn elégtételt vészén. Szálljon az messze zúgva, zengve! Sírjon benne a fájdalom,. Az öröm is játszók nevetve — S hallja meg a „hármas halom!“ NYILAS SAMU. Emlékezés a világkiállításra. Az agg Vindobona megifjúlt, redős ar­­cza bájt nyert, mint a mesebeli öregasszony. Az ezer éves emlék most elmosódik. A törté­nelmi Bécset, a múltat nem keresi senki. Oly nagy a napok emlékeinek benyomása, oly nagy a jelen. Róma aeterna ! Volt a hitezikk Augus­tus idejében. Vindobona aeterna ! Mondhatják a mai kor emberei. Örök ifjúságot, el nem hervadó szint fest a népek békéje, ezredek monumentális alakzataira. Úgy tetszik, mintha kiengesz­­telődnénk a múltak sötét emlékeivel általa, mely elfedi a véres árnyakat a kellem rózsás fátyolával, — lecsókolja a néma fájdalom könnyeit a szellem csókjaival. Nem úgy éreztük-e magunkat a bécsi világkiállításon, mint Janus templomában érezte magát a római nép, mint az engeszte­­lés ünnepélyén? — Jutott-e eszünkbe pil­lantásokat vetni a múltba? Nem éreztük-e az engesztelés, a béke angyalának szelíd kezét végig simulni arczainkon? — Láttunk-e csak egy véres Árnyat a nagy gyámból, mely itt­hon magános, vagy titkolt honfiúi fájdalma­ink közt légióként jelenik meg? Hullattunk-e fájdalomkönyeket ? — Nem! — Miért is ? Hiszen egy óriás lépést tanultunk itt megis­merni az idők tanújából, a történelemből. Nemzetek tudományos, művésze­ti és i­p­a­r­v­e­r­s­e­n­y­e termi meg a tartós, az állandó békét. Miért is? — Hiszen minden történelmi ténynek meg­van a maga hivatása : a győze­lemnek : élni, haladni; a bukásnak: emel­kedni tanulni, vagy elenyészni. Az az életre.

Next