Borsod - Miskolci Értesítő, 1877 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1877-11-08 / 45. szám

Miskolcz, 1877. november 8. 45-ik szám. Tizenegyedik évfolyam. Társadalmi érdekeket képviselő vegyes tartalmú heti­lap és Borsodmegye hivatalos közlönye. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: BEIGTATÁSI DÍJ: Helyben és vidékre : Rendkivülileg: Előlegesen fizetendő . Bélyegdij: Fél évre . . . . 2­ ft. - kr. Negyed évre . . 1 ft. 20 kr. 50 szóig........................50 kr. minden hirdetéstől 30 kr. melyek Egész évre . . . 4 „ — „ Nyilt-tér sorsa . . 2 p er 50-től 100-ig . . 1 ft. — a kiadó-hivatalhoz intézendők. (Miskolcz, 1877. novemberie 5. Borsodvármegye mai napon tartott köz­gyűlése a kegyelet magasztos, szép ünne­pélye volt. Megyénk közönsége, mely mindig első volt azok között, kik a hazafius érde­meket méltányolni tudják s méltóan tudnak lelkesedni a haza egyes kiváló nagy férfiai­­nak emlékezetén — ez alkalommal a haza legnagyobb — most már halott fiának — arczképét leplezte le, példát nyújtván ezzel az utókornak arra nézve, hogy miként kell megtisztelni azon férfiak emlékét, kiknek szivük minden egyes dobbanata a hazáért vert, s kik mint óriás emelkedve ki a haza polgárai közül, hazafias erényekben gazdagon futották meg pályájukat. A mai közgyűlésen a bizottság tagjai szokatlan szép számban jelentek meg, s a nagyterem karzatát városunk és megyénk hölgyei hisziték, hogy ők is lássák, mint kell hódolni az arra méltó nagyságnak, hogy hallják szavát annak, ki minden nyilvános fellépése alkalmával, költői magasztos szép szónoklatával, oly mély s oly elfelejthetetlen benyomást gyakorolt hallgatóira. Főispán úr ő méltósága megjelenvén, rövid szavakkal üdvözölte a bizottság tag­jait, s jelezve az ünnepélyt, a gyűlést meg­nyitotta. Ezután, mint első tárgy az alis­pán úr kimerítő évnegyedes jelentése olvas­tatott fel, melynek tudomásul vétele után, megyénk főjegyzője Lévay József emelke­dett fel s a néma csendben, az ő kiváló, szivet megragadó beszédmodorában, a következő alkalmi beszédet mondotta: Méltóságos főispán úr! Tek. bi­zottsági közgyűlés! Ama napokban, melyek a haza bölcsé­nek elhunytával oly őszinte, mély és osztat­lan fájdalomba borították a magyar nemze­tet, Borsodmegye képviselői is ott álltak az országos ravatal mellett s annak gyász­koszo­rúi közé egy szerény füzért a mi nevünkben is letevőnek. — Majd a mint legelőször al­kalom nyílt hangot adni a közérzelemnek, jegyzőkönyvünkben örökítettük hazafius ke­servünket a veszteség fölött s a hálát és hódolatot Deák Ferencz érdemei és em­léke iránt. Mindezzel nem rovtuk le szivbeli tar­tozásunkat; óhajtottuk őt mintegy közelebb vonni hozzánk, láthatóvá tenni a láthatat­lant s körünkben szemlélni hű vonásait azon dicső képnek, melynek földi alakját végkép elrejté előlünk a kérlelhetlen múlandóság! Kegyeletes óhajtásunk ime teljesült. Deák Ferencz arczképe mától fogva dísze és kincse lett tanácsteremünknek s a tisztelt közgyűlés rendeletéből nekem jutott a meg­tisztelő kötelesség, hogy az ekként kebe­lünkbe érkezett vendéget a közérzelem tol­mácsa gyanánt ünnepélyesen üdvözöljem. Alig van ennél könnyebb és alig van ennél nehezebb feladat. — Ki ne tudna szólni a csillagos égbolt pompájáról, vagy az alkotó természet szépségeiről ? de viszont ki beszélhetne azokról a tárgy fenségéhez méltóan ? . . . Költők és művészek verse­nyeztek Deák Ferencz alakjának örökíté­­sében, a nemzet lelkiismerete glóriával övezte, az irodalom jellemző művekbe foglalta, a tör­ténet komoly múzsája pedig, mely részre­hajlás nélkül mérlegeli az időket és embe­reket, oly magaslatra helyezi, melyhez a változó vélemények hullámai föl nem érnek. Nem várható tehát én tőlem e pillanat­ban, de nem is egyeznék az alkalommal, hogy e nagy ember életének és hatásának rajzolását, vagy tüzetes jellemzését megkí­séreljem. E pillanat csak újabb, nyilvános bizonyságtétel akar lenni arról, hogy Borsod­megye közönsége hódol azon erények és érde­meknek, a melyekkel Deák mint ember, mint hazafi s mint államférfim tündökölt, — hogy hívek maradtunk az elvekhez, a melyek őt lelkesítették s az irányhoz, a melyet ő a nemzet törekvései előtt kijelölt. Valóban lélekemelő tünemény! Látni egy embert, a ki a haza szolgálatában, min­den körülmények között, a jog, igazság és becsület elveinek szenteli életét; a kit ezen elvek útjáról se a nehéz idők súlya el nem riaszt, se a kedvező alkalom el nem tántorít; a ki eszményi tisztaságban és egyszerűség­ben áll előttünk, midőn körülre egész kor­szak levegőjét megfertőzi az érdek­hajhászat s csüggedetlenü­l, messzelátó bölcsességei mutat biztos ösvényt letiport nemzete előtt, mikor vagy a kétségbeesés aléltsága, vagy a remény túlzása és ábrándjai ködbe borítják a láthatárt! — Az erkölcsi mély érzelmek és a szellemi nagy tehetségek tökéletes har­­moniája. Az ó classicus világ antik alakja, keresztyén­ erényekkel megnemesitve. Főfeladata volt életének : küzdeni mig csak le nem roskad, az alkotmányos szabad­ság és a magyar faj biztosítása és felvirágoz­tatásáért. E küzdés eredménye az a nagy mű, melylyel életét megkoronázta s melyet örökségül hagyott reánk: a kibékülés nem­zet és fejedelem között, az alkotmány viszsza­­szerzése, a nemzet felszabadítása csaknem 20 évi elnyomatás bilincseiből. Köznapi és igen ismert dolgot cselekszünk talán, midőn is­mételve oda mutatunk, ez alkotásra, melynek alapját nemcsak el nem mosta, sőt erősítette tíz év óta zajló közéletünk hullámverése. De ne mérlegeljük ennek értékét a jelen napok súlyos bajai s a türelmetlenség és szenvedélyek ösztönzése után. Azon alapon nyugszik ez, melyen Deák egész politikai pályája: az őszinte becsületesség, a­ jogosság és törvényesség alapján. Senki sem ismerte ő nála jobbnól­ a kö­rülményeket, melyek között az alkotmányért a jogfolytonossági harczot folytatnia kellett, a szétágazó érdekek kényes természetét, me­lyeket ez a harcz érintett, és az áldo­zatok értékét, melyeket ennek bevégzése mindkét oldalon követelt. De meg volt győ­ződve arról, hogy a kedvező alkalmat egy nemzet életében eszélyes fölhasználás nélkül elszalasztani nem szabad. — Politikája, a megalkuvásban nem volt félénk,­­ hanem óvatos, erőnkhöz és helyzetünkhöz mért.­­— Hiszen ő maga tudta legjobban, mert már 1840-ben az országos sérelmek tárgyalása alkalmával hirdette, hogy ,­a­mit a hatalom vont meg, az ismét feltámadhat; de a­mit a nemzet könnyelműsége önként odavet, vagy gyávasága elhanyagol, azt vissza sze­rezni ritkán lehet®, ő mondotta, hogy „a mely nemzet magát elhagyja, sorsát megér­demli“, de ő mondotta azt is, és szeren­csénkre egész életével bizonyította, hogy »koczkáztathatunk a hazáért mindent, de magát a hazát koczkáztatni semmiért sem szabad.» — Ő is érezte a fájdalmat a feldúlt haza szemléletén —­ így írja szépen egyik kitűnő jellemzője s az elkeseredést azok ellen, a­kik itt annyi életet és örömet semmivé tettek, „de érzem keblemben, úgy­mond, azt az erőt is, hogy jobban tudom sze­retni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket.“ Tudta, hogy az ilyen magasztos elv és ön­legyőzés nem talál viszhangra számos honfi­­szív vérmes dobogásában, de e tudat nem bírt reá oly erővel, mint bölcsessége és lelkiismerete. Tisztelte a közvéleményt, melyre a nemzet sorsával foglalkozóknak mindig súlyt fektetni szükséges, mert hiszen alkotmányos formák között, abban s annak szabad, őszin­te nyilatkozataiban gyökerezik a közélet mű­ködése, de ő— mint jellemirója megjegy­zi — közvélemény alatt mindig az igaz, a józan, a tiszta közvéleményt értette, úgy nyilatkozott, hogy igen nehéz meg­­ítélni, melyik a valódi közvélemény, midőn úgy hiszi az ember, hogy előtte áll az,­­mert onnan jön a hang: lehet, hogy épen akkora

Next