Borsod - Miskolci Értesítő, 1879 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1879-10-09 / 41. szám

géznél s oly írkálási vmketeg, tmely tárgyát megválasztani nem tudja. De azon körülmény, hogy ilyen közlemények nem annyira hazafias­ságból, mint a zsidók elleni gyűlöletből s „Is­­tóczy“ féle izgatási vágyból erednek, melyeket az illető korlátok közé visszavetni minden bé­keszerető s a szintetlen assimilátiót kívánó — bármily vallásu — polgárnak kötelessége, — végre „Vereskövi“ urnak azon — hogy többet ne mondjak — merészsége, hogy az összes ma­gyarországi zsidóságnak szemére lobbantja, hogy a magyar nyelvet nem akarják tanulni, nem mű­velik s mintha tudj’ Isten ki volna, felvilágosí­tást kér tőlük: vájjon hazafiasság tekintetében számolhatnak-e reájuk..........? ezen körülmé­nyek, mondom, inditnak engem arra, hogy „Is­­tóczy“ pardon „Vereskövi“urat „felvilágosítsam" s alaptalan vádjait a történelem alapján meg­­czáfoljam. Tizenkét éve múlt, hogy a zsidók Magyar­­országban egyenjogosittattak s az emancipatio törvénybe iktattatott. Ezen 12 év alatt a zsidók magyarosodása óriási léptekkel haladt előre. A zsidó családok túlnyomó részében kizárólag ma­gyarul beszélnek. Ezt mint zsidó néptanító ta­pasztalásból tudom, hisz 80 tanítványom közül alig egy-kettő ért néhány német szót. Ismerek sok zsidó orvost, ügyvédet, intelligens kereske­­kedőt, kik a német nyelvet csak törik s nem is akarnak másképen mint magyarul beszélni. A zsidó községekben mindenütt, főleg pedig Mis­­kolczon a magyar a hivatalos nyelv. Jegyző­­i anyakönyveik, naplójuk s minden ügyirataik magyar nyelven vannak fogalmazva - s ha a köznép még nem bírja teljesen a nyelvet, annak oka az, hogy hazánkban a népoktatási törvény szorosan csak az emancipátió idejében jövön létre, mindaddig nem voltak a zsidóknak — magyar szellemű bar — de magyar tannyelvű népiskoláik s főleg azon körülmény, hogy 12 év vajmi törpe időtartam századok nyomását és megszokását ellensúlyozni és kiküszöbölni! Várjon járt e valaha Vereskövi úr a német és tótajku megyékben? Hallotta-e az ottani ke­resztény lelkészek német és tót szónoklatait? Eszébe jutott-e valaha Vereskövi urnak ezek magyar hazafiasságát a zsidókéval összehason­lítani ? Emlékszik-e Vereskövi ur a 48-as évekre, vagy ha fiatalabb,olvasta-e azok történetét, hal­­lotta-e azt is , „hogy ne, csak nem tudja biz­tosan“ — mennyit tűrt, szenvedett és áldozott ezen akkor még nem „emancipált“, de jogaiban még megszorított „gyűlölt faj“ a magyar sza­badságért? míg a keresztény tót, szász, rácz, stb. nemzetiségek a magyarokat elevenen eltemették? Jekelfalusy László halálával, a lapok ki nem fogytak a dicséretből azon kitűnő tette miatt, hogy a forradalomkor, együtt két fiával szolgá­latát ajánlotta a hazának. Ismertem egy Hollän­der Leó nevű felvidéki zsidót,ki nagy gazdagságá­nak és otthoni kényelmének daczára szinte meghozta ezen áldozatot azon hazáért, mely őt nem is akarta fiának ismerni. Elment két fiával a honvédséghez, még pedig a legelső felhívásra, melyet a megszorult haza fiaihoz intézett s lett intendáns őrnagy. Egyik fia Gyula most debre­­czeni lakos, közkatonából az őrnagyságig vitte fel, még pedig a veres sapkásoknál. A másik fia Ede, most miskolczi lakos, szintén tiszt volt. Fraenkel Bernát miskolczi könyvkereskedő „bár akkor lővén csak Galicziából Magyarorságba,ma­gyar honvéd volt, Patzauer Mór Pákozd s Schwe­­chatnál vérzett hazájáért. De mindezeket Ser­főző úr, a honvédegylet elnöke jobban meg­mondhatná Vereskövi úrnak. Az elfogulatlan történetíró pedig nem fogja tagadni, hogy a honvédség soraiban több mint 25 ezer zsidó harc­olt a „magyar“ szabadságért! — „Szegény oláh néptanítók“ — így lamen­tál a nemesszivü Vereskövi úr“ — „mennyire gyötrik magukat, hogy a törvény értelmében a magyar nyelvet megtanulják?“ —Igenis gyöt­rik magukat, hogy az általuk „szivek minden idegeivel gyűlölt nyelvet“ „a törvény ér­telmében“ megtanulják! Szabad akaratból nem, csak kényszerből. Feledi azt czikkező úr, mennyit küzdött s küzd jelenleg is, daczolva a törvénynyel az oláh főpapság a magyar nyelv­nek iskoláikba való behozatala ellen ? Fog-e va­laha román pópa híveinek magyarul szónokolni ? — A zsidóknál az utóbbi 12 év óta a tanítási nyelv törvény nélkül kizárólagosan magyar. Ta­nítóik mindig önkényt törekedtek a magyar­­nyelvet megtanulni, művelni s legdrágább kincsül őrizni és ápolni. Azonban Vereskövi úr minden pöffeszkedő hazafiassága és nagyszájú magyarsága mellett nem ismeri a magyar művelődés jelenkori törté­netét, különben tudná, hogy a zsidó népiskolák a magyar nyelvnek a zsidók közötti hű terjesz­tői és ápolói; ismerné azon zsidó születésű ma­gyar írók és tudósok egész sorát, kik első rangú csillagokként ragyognak a jelen magyar iroda­lom terén; hallotta volna hírét oly férfiaknak, mint Agai, Dóczi, Hevessi, Dux, D­r. Simonyi, Dr. Löw, Dr. Goldzieher, Wertheimer, Mezei, Weigelsberg, Vámbéry, Fáik, Billagi, Wesz­­tbiek, kik részint a magyar szépirodalom és nyelvészet terén, mint magyar journalisták, vagy szorosabb tudományos kutatások által a hazának fontos szolgálatokat tettek, a magyar­­nyelv becsét emelték, és a magyar tudományos­ságnak a külföld előtt is tiszteletet szereztek. Azt mondja végre Vereskövi úr: A zsi­dók emanezipátiójukat máskép nem hálálhatják meg, mint igaz hazafiassággal.“ Valóban hal­latlan, hogy Magyarországban, mely műveltségi és művelődési fokánál fogva helyet vindikál magának a nyugateurópai kulturállamok között, találkoznak még oly emberek, kik a zsidóktól emanczipátiáj­ukért hálát követelnek! Oly dologért, melyet a XIX. század, végén a mű­veltség kezdetén álló állam is — hacsak nem kurcsosult el annyira, mint az oláh — a zsidó­nak megadni tartozott, megadni köteles volt, ha ugyan a többi műveit államok előtt nem akarta a durvaság bélyegét s az emberielenség szé­­gyenpírját arczán viselni! Valóban hallatlan, hogy még e mai korban is léteznek emberek, kik azt gondolják, hogy a mai nemzetközi viszo­nyok mellett az állam még különbséget tehet Mózes, Krisztus vagy Mahomed hitű polgárai között! — Nem fizetnek-e a zsidók éppen úgy adót mint a keresztény magyarok? Nem sze­reztek-e maguknak tagadhatatlan érdemeket az ipar és kereskedelem terén is . Nem véreztek-e fiaik is Bosznia mezején éppen úgy mint a ke­resztény magyarok fiai ?! Jegyezze meg magának Vereskövi úr, hogy a zsidók emanezipátiójukat nem könyör­­adománynak tekintik, hanem azt arezuk verej­tékével szerzett pénzükön — mert a magyar államnak Dánlus kincse is kevés volna — és vé­­rükön vásárolták meg. Vagyonok és életük a magyar hazáé. A magyar zsidó csak szivének utolsó dobbanásával szűnik meg magyarul be­szélni , magyarul gondolkozni és magyarul érezni. Goldberger, fővárosi levél. in: Budapest, 1879 sept 28-án. Fővárosunk ma eleven képet tükröz vissza, meglátszik, hogy a saison-morte véget ért, a tes­­pedés időszaka lejárta, de a fővárosban, ha po­litizálunk, ha keleti az­az Novibazárról van szó, nevezetesen így kezdődik a szó „szegény törö­kök.“ Bizony úgy is van, midőn Plevna elesett, a legvitézebb hős Osmán Nuri pasa fogságba jutott, midőn a Balkán átjáratai elfoglaltattak az orosz sereg által mely már Philipopolis alatt áll, ma nem lehet forróbb óhajunk a békénél. De hogyis jutnak ezek emlékezetembe, mi idézi azo­kat vissza, h­a Novi-bazár és Novi-bazár l— hány gondolatjel férne ide . . . szegény bakáink még mindig izzadnak odakint, ki gondol itthon reá­juk ? — az egyetemi fiatalság a választásokkal, ismerkedési estélyekkel van elfoglalva — no aztán a cursus — aztán — — — Híjába Pest csak Pest tagadhatatlan Aztán itt minden olyan érdekes, A szív örömében csak úgy repes. Ha fiatalságunk nem gondol velük — hát kik gondoljanak? Mit jelentsen ez? Mi legyen ennek indoka? Ezek oly kérdések, melyek fölött bölcsészeink,­ ráérnek bölcselkedni, ha ugyan Horváth Cyril pityergő bölcsészete a bölcsebb dolgok űtésére is hagyna egy kevés időt. Vagy dámáink ? Kik oly megelégedetten — hátul ki­­­tömve, elől megnőve sétálnak urczáink asphaft­­jain, hol .­ beszüntetett légyottok megint felele­venednek, gondoskodott róla a divat — no egész a szerelmesek számára — hol nem újság — meg az ablakokban látni, hogy az ifjú kénye-kedve szerint szoríthassa hevesen dobogó keblére pi­­ruló (. . .) imádottját. Hát a szegény bakák? Csak „Bolond Istók“ gondol rájuk Az ulcrák is hű tükrei az új évadnak, ki­vált a kirakatok, telvék mindennel, melyek tün­dérhonba látszanak varázsolni az ifjú szemlélőt. Az egyetemi hallgatók — kivált az ujonczok — nem trvőzik az ámulatot — nem egynek ragad­ták ki már kezeiből zsebóráját, — kérdeztet­­vén „hány óra?“ szomorú képpel ballag nem egy haza — a pesti élvezetek már kizsákmá­nyolták — olykor beletekint, a deák ismeretek tárába — először is a holnapra gondolván — aki tandíjat fizet, az jogosan faragja a padot azzal a politúrozott asztalba,— j­elenti a bicskát. — Ennek elnézésére valóban csak keleti közönyös­ség képes. A múlandóság azonban ide is kiter­jesztő pusztító lehet . Azonban szóljunk a nem­zeti színház nagy vendégművésznőjéről Vilt Má­ria aszony, 2-ik felléptéről, ki ezúttal a Hugenot­tákban Valentine szerepét választó, mely voltaké­­pen csak két jelenésből áll, de mégis a legnehe­zebbek egyike. Vilt asszony szerepének minden hangjegyét — gránitba vési, maradandó hatást idéz elő. A közönség, mely fellépésekor mindig zsúfolva tölti meg a házat, hálás és elismerő iránta. A valódi művészet csak itt lép elénk egész leny­e­­gében. A népszínházban most „Boccaccio!“ ta­nulják — Suppétől. A levegőben már szárnyal­nak a hírek , melyek Blahánéra vonatkoznak. A napokban a 73-ik számú frakkerrel (ajánljuk e számot a népszínház azon látogatóinak figyel­mébe, kik lutrizni szoktak) Boross-féle (azelőtt Türschi divatboltba hajtatott s kérte a commiskat, hogy etymologizálják azt. A Boross elég Blaháné trikójára felvette már a mértéket (de szép lehet benne), a külső hosszúság 89etméter.— Újabb szám, lutrisok vigyázzatok! A Boccaccio kosztüm­jei mindenesetre érdekesek lesznek. Kenézről kellene még szólnom, hisz ígér­tem múlt levelemben, semmi sincs itt többé a földön — mondja Renz , azaz Kabby Akyba nevű tudós zsidó­n­ak csak látni kell — nézni, most jön egy némajáték, melyben a bohóczok szó nélkül ütik pofon egymást, két hegedűmű­vész, kik fejtetőn játszanak, — no­ha nem lép­jünk be — holnapról jövő levelemben. Dózsa Géza. Az iparos oktatást és háziipart terjesztő mis­kolci borsodi egyesület alapszabályai. 5. §. Az egyesületet alapitó, évdijas és pártfogó tagok fogják képezni.­­ Az alapít­ványi tőke legcsekélyebb összege 60 osztrák ért. írtban állapittatik meg, és szabadságában áll az alapitónak az alapítványi tőkét, ha azt az egylet részére biztosította, életében 5% mellett élvezni. Az évdijjas tagok kötelezik magukat legalább 6 évig, illetőleg mig le nem mondanak, évenként 2 p. o.­írttól felfelé tetszésszerinti ösz­­szeget az egylet pénztárába fizetni. — A patta­fogó tagok segélyezésnél élenként, vagy egy­szerre s mindenkorra tetszésök szerinti összeg­ben fizetik be. 6. §. Tagja lehet az egyletnek minden t­­z­­hetlen jellemű honpolgár, ki magát az 5-ik íj­ban meghatározott összeg lefizetésére kötelezi. Erkölcsi testületek, minők például egyletek és társulatok, intézetek, vagy községek stb. szin­tén lehetnek az egyesületnek tagjai. 7. §. Minden alapító és rendes tagnak joga van a közgyűlési tanácskozásokban, iovább­a a választásokban részt venni, indítványt tenni, vagy ilyent a választmány elé terjeszteni. .Min­den alapító és rendes tag kivétel nélkül egy sza­vazati joggal bír. A jogi személyek (testületek) meghatalmazott egyleti tag által gyakorolják jo­gaikat, szabadságában áll a tagok minde­nké­­nek az egylet pénzkezeléséről, vagy egyéb mű­ködéséről vezetett könyvekbe betekinteni, s az egyleti ügyek vezetése iránt magának minden időben tájékozást szerezni. 8. §: Amint az alapszabályo­k megerőssé­t nyertek és a tagok száma 50 fő­l­apos adott, azonnal megtartatik azon közgyűlés, melyen az

Next