Borsodi Szemle, 1973 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1973 / 1. szám - GAZDASÁGI ÉLET - Lengyel Béla: Gazdaságpolitikai kérdések megvitatása közben
Voltak, akik csak egyértelmű, kézzelfogható, valamiféle automatikusan bekövetkező gyors előnyt vártak, s mert ez „magától” nem jött, késztető elemeinek egy részét olykor indokolatlan engedmények, mentességek kérésében „elsírták”, még mielőtt tényleges erőfeszítéseket tettek volna követelménye teljesítéséért. Voltak, akik — mert nyíltabban felszínre jött és mert nyíltan is szóltunk róla — a részegyensúlytalanság láttán az új irányítási rendszernek csak a „gyengeségét” látták,neki tulajdonítva mindazt, ami kedvezőtlen jelenségként erőteljesebben lépett a felszínre), s nem az újszerű feladat nagyságát, amelynek végrehajtásával — megelőző fejlődési örökségünket is továbbjavítva, továbbfejlesztve — kell előrehaladnunk. Azt, hogy a nagyobb eredményekért ezután is keményen meg kell majd dolgoznunk, már akkor is egyértelműen megfogalmaztuk. Voltak, s most is azok vannak túlsúlyban viszont, akik világosan látták és látják, hogy a gazdasági fejlődés eredményei az új irányítási rendszerben sem automatikusan jönnek, s ami még fontosabb: az ezután elérendő eredmények is pótlólagos erőfeszítéseket követelnek a népgazdaság minden területén, minden szintjén és minden dolgozóitól; hogy jelenlegi tapasztalataink felhasználandó tanulságok forrásai, a továbblépés késztetői. Nem károgásra, kákán csomót keresésre, utólagos „okosságok” hangos szószólásaira van ma szükség, de elért eredményeink megbecsülésére, reális látásmódra, reális gazdasági önismeretre és ezen alapuló sok-sok hozzáértő erőfeszítésre, gazdasági haladásunk egyik fontos emelését is jelentő, társadalmi-gazdasági életünk problémái iránt érzékeny pozitív közgondolkodás kialakítására, illetőleg továbbfejlesztésére igenis nagy szükség van! Be kell avatnunk a széles társadalmi közvéleményt a gazdaság, a gazdaságpolitika minden lényeges kérdésébe, hogy erősödjék a termelő-fogyasztó ember együttes, egységes szemlélete és gyakorlati pozitív cselekvő magatartása, hogy ne szakadjon szét egymástól bennünk a bér, a személyes jövedelem és az e mögött lévő személyes teljesítmény mértéke, az ár és a ráfordított költség, a termékminőség és a minőség iránti fogyasztói elvárás egyébként egymást feltételező és alakító összefüggése, hogy fogyasztói igényünkkel arányban álló termelő-, munkacentrikusság is jelentkezzen szemléletünkben és a személyes gyakorlati munkában egyaránt, hogy egyértelműen értsük a termelés társadalmi hatékonysága alakulása és az ettől függő, a személyes életkörülmények alakíthatóságának lehetőségét, mértékét. Nemcsak „elvárni”, de adni, a tegnapitól többet és főleg jobbat is kell ahhoz, hogy társadalmi-gazdaságfejlődési céljainkat maradéktalanul realizálhassuk. A Központi Bizottság novemberi határozata társadalmi-gazdasági életünk menetének őszinte kritikáját megfogalmazta, de dolgozói önkritikánkra is szükség van ehhez. Kétely, olykor félreértés, meg nem értés tapasztalható még ma is a határozatban megfogalmazott ár-,iadó- és ezzel kapcsolatos kérdéseikben is. Kompenzálja-e a meghirdetett bér-, jövedelememelés az árak emeléséből adódó jövedelemkiesést; ha az állami költségvetés számára a tervezett ár-, bér- és jövedelempolitikai intézkedések pótlólagos kiadási többletet jelentenek, akkor mi szükség van erre, hiszen a költségvetés egyensúlyba hozása így is gondot okoz; ki fizeti meg a mezőgazdasági felvásárlási áremelést; a paraszti jövedelmek így is gyorsabban nőttek, mint az egyéb rétegeké, most miért kell újabb jövedelemforrást biztosítani számukra... gyakran elhangzó kérdések, amelyek végül is mindig az árakhoz, és ezen keresztül elég gyakran a mezőgazdasághoz, mint sokakban feltételezett „áremelési főforráshoz” vezetnek. A felvetett, s az előzőekben csak részben jelzett kérdések mögött ma még sok félreértés húzódik meg, amely a szemléletformálás feladatait is jelzi egyben. El kell fogadnunk azt az alapvető igazságot, hogy gazdasági életünknek — ígyben-