Szabó Zoltán (szerk.): Botanikai Közlemények, 30. kötet (1933)
1933 / 1-4. sz. - MOESZ GUSZTÁV: Kümmerle Jenő Béla emlékezete
MOESZ GUSZTÁV Dragicával, Dobiasch Ferenc nyug.tanár leányával, akit 1908 május 14-én, Faimében el is vett. A magyar asszonnyá lett feleség zenggi otthona és gyűjtő hajlama kétségkívül erős szálakkal kötötte őt az Adriához és a partmenti hegyvidékhez. Felesége sokszor kísérte el botanizáló útjain és nagy kedvvel, teljes erejével vett részt a gyűjtésben. Egyes velebiti útjain sógornője, Dobiasch Emma volt kísérő gyűjtőtársa. A leányok a gyűjtés szenvedélyét atyjuktól örökölték, aki iskolák és tudományos intézetek részére gyűjtött és preparált főképen tengeri állatokat és növényeket. Degen Árpádnak inspiráló szerepe abban rejlett, hogy maga is járatos lévén a Velebitben, tanácsokkal szolgált Kummerlének, aki azokat megfogadva, iparkodott újabb és újabb adatokkal hozzájárulni Degen készülő Flora Velebitica munkájához. Boldog volt, ha gazdag zsákmányt hozhatott a Múzeumnak, ha ritkaságokat és új növényeket talált. Rabja volt a gyűjtés szenvedélyének. Gyűjtött mindent: gombát, zuzmót, mohát, moszatot, harasztot, virágos növényeket, gubacsos és rendellenes képződményeket. Gyűjtés közben nem ismert akadályt: leereszkedett mély szakadékokba és felkúszott meredek sziklafalakra. Ha felért egy csúcsra és onnan egy még magasabbat pillantott meg, oda is el kellett jutnia. Sarkalta az erős vágy: előre és feljebb! És ime, hova jutott? Ott nyugszik a farkasréti temető sírjában. A hűséges feleség az ő kedves növényeit, szép páfrányait ültette nyugvó helyére. Az ott zöldelő Nephrolepis cordlifolia és Pteris cretica a legszebb látható elismerés, amit lelkes fáradozásának jutalmául kapott. Szebb minden címnél és kitüntetésnél, amit szintén megérdemelt volna. Egy évvel ezelőtt már ott feküdt a klinika ágyán, ahonnan egyszer már tudós orvosok súlyos operáció árán egy időre megmentették az életnek. Amikor másodszor is odakerült, tudtuk, hogy menthetetlen. De ő bízott felépülésében és élénken érdeklődött a Növénytár dolgai iránt. A test romlandósága azonban győzött a szellemi erő felett. 1931. december 20-án örökre lehúnyta szemét. Pedig menynyi mondanivalója lett volna még! Életének főművét, a világ ismert harasztféléinek teljes katalógusát sem fejezhette be. Tudós volt, akinek elméjében még sok értékes gondolat várta megszületését. Vájjon mikor és ki által fognak feltámadni azok a gondolatok, szorgalmas kutatásainak eredményei, amelyeket magával vitt a páfrányos sírba? A közömbös, érzéketlen sors nem engedte meg, hogy minden tervét megvalósíthassa. Itt hagyta árvaságban a Nemzeti Múzeum Növénytárának könyvtárát, melynek re-