Állami főreáliskola, Brassó, 1897
Petőfi és Béranger. I. Petőfi és Béranger életét, egyéniségét, korát és költészetét szándékozom összehasonlítani. Ki akarom mutatni a két költő pályájának találkozó pontjait , szerepüket nemzetük nagyeseményeinek emlékezetes korszakában ; a forrást, melyből költészetükhöz az ihletet merítették és az irányt, melyet kifejezésre juttattak ; a chanson és a népdal egymásnak megfelelő és egymástól eltérő sajátságait ; végül, ami nem csekélysúlylyal esik az összehasonlítás mérlegébe : Béranger hatását Petőfi költészetére. Petőfi nem lelkesedik minden költőért, ha mindjárt olyan csodás nagyság is lenne, mint Goethe, akit szivéből gyűlöl. Szoborhoz hasonlítja, amelynek nincs szive, s amely a magasból hideg nyugalommal néz le a küzdő tömegre. Neki csak azok a költők tetszenek, akik szabadságvágyó lelkében visszhangot tudnak ébreszteni. Ilyenek Byron, Shelley, Schiller, Heine, Lenau, főképen pedig Shakespeare és Béranger. Shakespeare-t minden idők legnagyobb költőjének mondja s csupán az nem tetszik neki, hogy „a prózai angol nép vallja magáénak“. Ha már magyar nem lehetett, úgymond, lett volna legalább franczia, mert más nemzet nem érdemel Shakespeare-t. Látnivaló e néhány sorból is, hogy Petőfi a franczia nemzetet szinte bálványozza. A szabadság imádata, mely lelkében kora ifjúságától fogva haláláig minden érzés fölött uralkodik, vak hódolójává teszi annak a népnek, mely az emberiség örök jogaiért elsőnek száll síkra.