Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-03-12 / 10. szám

„VÉGRE BARTÓK!” A múlt év őszén, Salvatore Allegro Arc­kép című operájának kolozsvári világbemu­tatója alkalmából a szerző társaságában Dr. Giuseppe Negri, a pármai operaház igazgatója is az Állami Magyar Opera vendége volt, aki - tudomást szerezve az együttes művészi érdemeiről — pár­mai vendégszereplésre hívta meg. A meghívás Bartók A kékszakállú her­ceg vára és A csodálatos manda­rin című műveinek szólt. Ezt mai román balett-művekből (Zeno Vancea, Alfred Men­delsohn, Mihai Jóra műveiből) összeállított műsorral egészítették ki. Ily módon, alig tíz hónap leforgása alatt, a kolozsvári együttesnek - Skoplje után - másodszor nyílt alkalma külföldön is bebi­zonyítani művészi képességeit. Az opera vezetősége nagy gonddal és körültekintéssel készítette fel a mintegy száz tagú együttest. A kékszakállú herceg vára szerepeit, László Éva és Mátyás Jenő mellett, Tőzsér Júlia és Kovács Attila is betanulta. Szép sikerrel léptek fel a pár­mai színpadon. A gondos felkészülést nagyon is indokol­ta, hogy a meghívás a mintegy negyven operával rendelkező Olaszország ama vá­rosába szólt, amely - nem alaptalanul — az „opera fővárosának" nevezi magát. E város zenei életében, közönségének mű­veltségében és ízlésében már-már konzer­váló erővel él két nagy szülöttének, az egyetemes operatörténet halhatatlanjainak, Giuseppe Verdinek és Arturo Toscanininek az emléke. A 140-dik évadot záró Teatro Regio hatalmas és valóban királyi szépsé­gű termében ötpáholy-sornyi magasság­ban, zengett valaha Gigli és Carusso te­norja. De a negyed évszázada halott Bartók Béla új utakat nyitó, erőteljes, férfias zenéje először hangzott fel az „opera fővárosá­ban". A kolozsvári Állami Magyar Opera e­­gyüttesének , énekeseinek, táncosainak és mindenekelőtt Háry Béla vezényelte zene­karának sikerült oly módon tolmácsolnia Bartók művészetét, hogy elnyerte a közön­ség és a sajtó egyöntetű elismerését. És mivel a bemutató­ előadás jóval éjfél után ért véget (Pármában későn, este ki­lenckor, negyed tízkor kezdődnek a színhá­zi­ előadások), másnap kora reggel azzal a meggondolással vettem meg a nagy múltú — 1735 óta megszakítás nélkül meg­jelenő — GAZETA DI PARMA-t, hogy leg­alább egy szűkszavú hírt találok benne O­­peránk bemutatkozásáról. Meglepetésemre a művelődési oldal vezető helyén, öthasá­bos címmel - A Teatro Regio közönsége értékelte Bartók műveit - részletes elem­ző cikket találtam Gustavo Marchesi zene­kritikus tollából. A cikkből ugyanazt olvas­hattuk ki, amit az előadás alatt éreztünk és láttunk : noha az olasz operai hagyo­mányok belcantóján nevelkedett közönsé­get kissé sokkszerűen érte Bartók zenéje, „meggyőződéssel tapsolt és nagyra értékel­­te a művészek komolyságát és tartását". Az UNITA február 17-i számában meg­jegyzi, hogy sajnálhatják, akik Mina ked­véért távolmaradtak a kolozsváriak előadá­sától (Mina, az olaszok népszerű könnyű­zenei sztárja, operánkkal egyidőben lépett fel Parmában). Az UNITA cikke Tőzsér Jú­liát nagy tehetségű előadóművészként em­líti. A csodálatos mandarin koreográfiá­jában „az eleganciával társult robusztus­­ságot" emeli ki. Hogy mennyire eseménye volt a kolozs­vári Állami Magyar Opera vendégszerep­lése a pármai zenei évadnak, azt talán a bolognai IL RESTO DEL CARLINO, már cí­mében is sokatmondó — „Végre Bartók !" — cikke foglalta össze a legmeggyőzőbben. íme a terjedelmes cikk néhány jellemző részlete : „A zenekart Háry Béla szilárd mesterségbeli tudással vezényelte. A tömör hangzású zenekar tagjai a részletekben is pontosak voltak. Hozzászoktak a rendsze­res munkához, ami számunkra szinte titok­zatosnak tűnik" . . . „Tőzsér Júlia ideális Judith volt. Kristály­­tiszta hangja leküzdötte mind a deklamáló, mind a dallamos részek nehézségeit. Má­tyás Jenő meleg és biztosan imposztált hanggal és a szerepnek teljesen megfelelő hangszínnel keltette életre a nemestartású Kékszakállút... Szinberger Sándor rende­zése, Silviu Bogdan tömör díszletei, Lia H. Roşescu szép jelmezei meggyőző keretet teremtettek a műhöz, anélkül, hogy merev expresszionista sémákba tévedtek volna, s ugyanakkor ügyes fény- és árnyjátékot lát­tunk ..." A bolognai lap így summázza vélemé­nyét : „Magas művészi szintű előadás él­ményében volt részünk, a két Bartók-mű egymásutáni előadása elbűvölő felfedezés volt". Fenyődi Péter Tavaly eleddig soha nem tapasztalt gazdagságban bukkantak fel a honi ma­gyar irodalom házatáján az esemény­számba menő regények E „regény-év“ egyik jellegzetessége az urbánus életformát és életérzést törté­nelmi távlatban boncolgató, elemző re­gények térhódítása. Ezért is külön figye­lemmel kell közelednünk, Beke György Bűnben társtalanul című regényéhez, a­­mely irodalmi közéletünkben sokáig és buzgón sürgetett problematikát , a fa­lusi értelmiség életvitelét próbálja átvi­lágítani. Beke György regénye éppen ebben az értelemben akad el félúton, hiszen a falu és a falusi értelmiség annyira komplex, árnyalt, annyi időszerű kér­dést felvető élete csak másodrendű sze­rephez jut, egy sokhelyt megkérdőjelez­hető, kitalált, kétes értékű rémtörténet hátterébe szorul. A regény főhőse, az újságíróból falusi tanárrá „lebukott“ Jancsó Vilmos két­éltű hős. Kettős élete megoszlik az írói motivációban szűkölködő, elrugaszko­dott rémtörténet és a háttérként felvá­zolt — a realista ábrázolásmód erényeit felvonultató — valósághű faluélet kö­zött. Ezt a kétéltűséget, amely Jancsó Vil­most meghitt gondolat- és érzésvilágán, jellemtulajdonságain is eluralkodik, Be­ke Györgynek sem sikerült összeegyez­tetnie. Sőt, nem számolva e kétéltűség­­teremtette buktatókkal, veszélyes ka­landba bocsátkozott : a főhős legbensőbb érzelmeit szólaltatja meg, a manapság olyannyira divatos énregény formájá­ban. Talán ez is hozzásegítette Jancsó Vilmost, hogy „kiszökjön“ az írói ob­jektivitás fegyelmezettsége alól, önálló életet éljen, önállóan sodródjon a tör­ténésben, és az olykor el-elbizonytala­­nodó szerzőt is magával sodorja. Íme, dióhéjban, a regény gerincét ké­pező rémtörténet­i Jancsó Vilmos, a megyeszékhely lapjának szerkesztője nem hajlandó a főszerkesztői székbe görcsösen megfogózkodó Csorba Bálint kérésére „kiigazítani“ egyik leleplező cikkét, inkább lemond az újságírósko­­dásról és családjával — feleségével, Esz­terrel és három gyermekével — önkén­tes „száműzetésbe“ vonul szülőfalujába, Egresre. Az új otthon, az iskolai mun­ka új reményeket, terveket ébreszt fel benne, a falu hétköznapi életébe is csakhamar beleilleszkedik, de hirtelen megjelenik életükben a „mesebeli“ gaz­dag nagynéni, Lujza, a Jancsó Vilmos nagybátyjának özvegye, és vele a „kri­mi“. Jancsó Vilmosban, a haladó szel­lemű újságíróban és tanárban, aki az oktató folyamat „felfrissítésére“ készül, hirtelen feltámad (honnan ?) a hajdani magánparasztokra jellemző hírvágy, ki­szemeli a nagynéni vajai kertes „kas­télyát“, és attól sem retten vissza — bár gondolatban szélmalomharcot folytat el­lene —, hogy az örökség megkaparin­­tása érdekében a tékozló öregasszony szeretőjévé váljék. Szerre áldozza fel — szinte tudatosan — családi békéjét, a megbonthatatlannak vélt összhangot, ta­nári törekvéseit, emberségét. A falu é­­lete is — bár részt vállal belőle — lé­nyegében nélküle zajlik. A vajai kirán­dulások következménye tragikus. A hír­vágy fogságában vergődő Jancsó Vil­mos Esztert — akit mindvégig biztató cinkosának érzett az örökség hajszolá­sában — hűtlenséggel gyanúsítja, és kétségbeesésében megfojtja. Ez az a — valljuk be — mondvacsi­nált, olykor transzcendens valóságon túli rémtörténet, amelyben a lélekelem­zés útvesztőit is vállaló Beke György eltévelyeg. De a rémtörténetben elté­­velygő, elkalandozó Beke a már előbb említett háttérben — a mai falu és értel­misége életének ábrázolásában — igazi otthonára talál, a falujáró riportíró megtéveszthetetlen valóságlátásával ö­­rökíti meg. Ez a háttér nem puszta díszlet, hanem a mai székely falu ele­ven élete. És akik élet­ét élik, már nem a romantikus képzelőerő „torzszülöttei“, mint Jancsó Vilmos vagy Lujza néni, hanem­ eleven hősök, a jelenkori falu­siét mindennapjának jellegzetes hősei. Ha lehetséges lenne e regényből gon­dosan, óvatosan kimetszeni Jancsó Vil­mos — olykor a paroxizmusig kifejlesz­tett — Vaja-komplexumát, meghagyhat­nék ezt a hátteret, csak javára válna. Sőt, olvasmányosságából sem veszítene, hiszen ez a háttér is legalább annyira érdekes, ha nem izgalmasabb, mint ma­ga a rémtörténet. De mert hitelesebb és maibb, izgalmasabb is. Hősei is — bár „hétköznapibbak“ — igazabbak. A magát földesúrnak álmodó és földesúr-mentalitással élő, a tagok munkáját „gukkerral“ vigyázó, és azt a munkát meglopő termelőszövetkezeti elnök, Baj­kó Zoltán és szekértolója, az ingyen-vacsorákkal megvesztegethető, u­­gyancsak ragadóskezű várost kiküldött. Babos Pál, az üzelmeiknek áldozatul eső kisember, Csősz András, aki öngyil­kossága révén váltja meg igazságát, mind közülünk való hús-vér emberek. Beke György éles megfigyelő tehetsége, meggyőző ábrázoló készsége avatja őket regényhősökké. Akárcsak az igazságra szomjazó, igazságra eszmélő faluközös­séget. Ebbe a faluképbe szervesen illeszked­nek be a züllött, kietlen lelkiéletű Va­sas Pál, a „férfiringyó“ patikus, akit a „jó kis dög“, a fizetett szerelmek árá­ból megvásárolt személykocsi maradék­talanul kielégít, akárcsak Vilma, a ta­nárnő, aki megrekedt álmai megvaló­sításához ugyancsak a szerelmet hasz­nálja fel eszközként — a rémtörténet Jancsó Vilmosának „földönjáró“ szino­nimjai. De az igaz Jancsó Vilmos, a falu éle­tét megszépítő, felemelő tervekkel ér­kező értelmiségi szinonimáit is felfedez­hetjük ebben a konfliktusokban bővel­kedő, mozgalmas háttérben. Olyan ér­telmiségieket, mint a Csősz András be­csületét visszaszerző Jánosi Marci, vagy a falusi művelődési élet szolgálatába szegődő Jakabos Mózsi. És a Beke György teremtette panopti­kumból további arcokat idézhetnénk. De úgy véljük, e vázlatos seregszemle is a „háttér“ igazmondó ereje, önálló létjogosultsága mellett érvel. Apáthy Géza 1­ * Beke György Bűnben társtala­­nul, Irodalmi könyvkiadó, Buka­rest, 1969. KÉTÉLTŰ REGÉNYHŐS IN MEMÓRIÁM Meghalt, mindössze hatvanhét évesen. Az önző élők azt mondják : kincseket vitt magával, megálmodott képeket, amelyeket soha senki nem festhet meg — így szegényebbek lettünk. Színek, fények fagytak palettájára, maradtak az élettelen anyag rabságában — most már örökre. Vajon mit mondhatott volna még el azoknak, akik szerették, akik értenek a képek nyelvén ? örök titok marad. Festészetét nem lehet valamelyik izmusba vagy stíluskategóriába skatulyázni. Helyét, jelentőségét majd a művészettörténészek jelölik ki. Hű volt önmagához, az emberi valósághoz, az élethez. Nem tartozott az absztrakt festők közé, bár tudta, hogy nincs művészet absztrakció, a felszínesség, az esetlegesség elhagyása nélkül. Megmaradt az optikai képnél. De éppen a realista ábrázolás, mondanivalójának elvont­ általános emberi érvényessége emelte piktúráját a hazai festészet nagyjai közé, és tette nevét ismertté, megbecsültté országszerte. Az életet festette, de nem a látszatot. Minden alkotása egy viszonyulás a lét, az élet valamelyik nagyon is időszerű problémájához. Ariadné, Bartók, Picasso, a gyermekét féltően ölében tartó anya, a boxoló vagy a vietnami asszony tekinteté­ben az egész emberiség öröme, bánata, szomorúsága, brutalitása tükröződik. Ki kapja nos Parisz almáját? A festő tudta, de a döntés jogát nekünk, nézőknek is meghagyta. Nagy Albert számára az élet nem volt andalító idill, játék a színekkel. Mert az élet sem az. Hiszen, néha még a csend is lehet nyugtalanító. Meghalt­­ fiatalon. Mert a nagy művészek mindig fiatalon halnak meg. Sze­rényen, csendesen ment el, mint emlékezetes kolozsvári kiállításáról. Maradt az élet­mű, csonkán is befejezetten , nekünk embereknek, hogy végiggondoljuk mindazt, amit ő a vászon előtt, ecsettel a kezében megálmodott. Kassay Miklós ID. SZÁM 5. oldal

Next