Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-03-12 / 10. szám
„VÉGRE BARTÓK!” A múlt év őszén, Salvatore Allegro Arckép című operájának kolozsvári világbemutatója alkalmából a szerző társaságában Dr. Giuseppe Negri, a pármai operaház igazgatója is az Állami Magyar Opera vendége volt, aki - tudomást szerezve az együttes művészi érdemeiről — pármai vendégszereplésre hívta meg. A meghívás Bartók A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin című műveinek szólt. Ezt mai román balett-művekből (Zeno Vancea, Alfred Mendelsohn, Mihai Jóra műveiből) összeállított műsorral egészítették ki. Ily módon, alig tíz hónap leforgása alatt, a kolozsvári együttesnek - Skoplje után - másodszor nyílt alkalma külföldön is bebizonyítani művészi képességeit. Az opera vezetősége nagy gonddal és körültekintéssel készítette fel a mintegy száz tagú együttest. A kékszakállú herceg vára szerepeit, László Éva és Mátyás Jenő mellett, Tőzsér Júlia és Kovács Attila is betanulta. Szép sikerrel léptek fel a pármai színpadon. A gondos felkészülést nagyon is indokolta, hogy a meghívás a mintegy negyven operával rendelkező Olaszország ama városába szólt, amely - nem alaptalanul — az „opera fővárosának" nevezi magát. E város zenei életében, közönségének műveltségében és ízlésében már-már konzerváló erővel él két nagy szülöttének, az egyetemes operatörténet halhatatlanjainak, Giuseppe Verdinek és Arturo Toscanininek az emléke. A 140-dik évadot záró Teatro Regio hatalmas és valóban királyi szépségű termében ötpáholy-sornyi magasságban, zengett valaha Gigli és Carusso tenorja. De a negyed évszázada halott Bartók Béla új utakat nyitó, erőteljes, férfias zenéje először hangzott fel az „opera fővárosában". A kolozsvári Állami Magyar Opera együttesének , énekeseinek, táncosainak és mindenekelőtt Háry Béla vezényelte zenekarának sikerült oly módon tolmácsolnia Bartók művészetét, hogy elnyerte a közönség és a sajtó egyöntetű elismerését. És mivel a bemutató előadás jóval éjfél után ért véget (Pármában későn, este kilenckor, negyed tízkor kezdődnek a színházi előadások), másnap kora reggel azzal a meggondolással vettem meg a nagy múltú — 1735 óta megszakítás nélkül megjelenő — GAZETA DI PARMA-t, hogy legalább egy szűkszavú hírt találok benne Operánk bemutatkozásáról. Meglepetésemre a művelődési oldal vezető helyén, öthasábos címmel - A Teatro Regio közönsége értékelte Bartók műveit - részletes elemző cikket találtam Gustavo Marchesi zenekritikus tollából. A cikkből ugyanazt olvashattuk ki, amit az előadás alatt éreztünk és láttunk : noha az olasz operai hagyományok belcantóján nevelkedett közönséget kissé sokkszerűen érte Bartók zenéje, „meggyőződéssel tapsolt és nagyra értékelte a művészek komolyságát és tartását". Az UNITA február 17-i számában megjegyzi, hogy sajnálhatják, akik Mina kedvéért távolmaradtak a kolozsváriak előadásától (Mina, az olaszok népszerű könnyűzenei sztárja, operánkkal egyidőben lépett fel Parmában). Az UNITA cikke Tőzsér Júliát nagy tehetségű előadóművészként említi. A csodálatos mandarin koreográfiájában „az eleganciával társult robusztusságot" emeli ki. Hogy mennyire eseménye volt a kolozsvári Állami Magyar Opera vendégszereplése a pármai zenei évadnak, azt talán a bolognai IL RESTO DEL CARLINO, már címében is sokatmondó — „Végre Bartók !" — cikke foglalta össze a legmeggyőzőbben. íme a terjedelmes cikk néhány jellemző részlete : „A zenekart Háry Béla szilárd mesterségbeli tudással vezényelte. A tömör hangzású zenekar tagjai a részletekben is pontosak voltak. Hozzászoktak a rendszeres munkához, ami számunkra szinte titokzatosnak tűnik" . . . „Tőzsér Júlia ideális Judith volt. Kristálytiszta hangja leküzdötte mind a deklamáló, mind a dallamos részek nehézségeit. Mátyás Jenő meleg és biztosan imposztált hanggal és a szerepnek teljesen megfelelő hangszínnel keltette életre a nemestartású Kékszakállút... Szinberger Sándor rendezése, Silviu Bogdan tömör díszletei, Lia H. Roşescu szép jelmezei meggyőző keretet teremtettek a műhöz, anélkül, hogy merev expresszionista sémákba tévedtek volna, s ugyanakkor ügyes fény- és árnyjátékot láttunk ..." A bolognai lap így summázza véleményét : „Magas művészi szintű előadás élményében volt részünk, a két Bartók-mű egymásutáni előadása elbűvölő felfedezés volt". Fenyődi Péter Tavaly eleddig soha nem tapasztalt gazdagságban bukkantak fel a honi magyar irodalom házatáján az eseményszámba menő regények E „regény-év“ egyik jellegzetessége az urbánus életformát és életérzést történelmi távlatban boncolgató, elemző regények térhódítása. Ezért is külön figyelemmel kell közelednünk, Beke György Bűnben társtalanul című regényéhez, amely irodalmi közéletünkben sokáig és buzgón sürgetett problematikát , a falusi értelmiség életvitelét próbálja átvilágítani. Beke György regénye éppen ebben az értelemben akad el félúton, hiszen a falu és a falusi értelmiség annyira komplex, árnyalt, annyi időszerű kérdést felvető élete csak másodrendű szerephez jut, egy sokhelyt megkérdőjelezhető, kitalált, kétes értékű rémtörténet hátterébe szorul. A regény főhőse, az újságíróból falusi tanárrá „lebukott“ Jancsó Vilmos kétéltű hős. Kettős élete megoszlik az írói motivációban szűkölködő, elrugaszkodott rémtörténet és a háttérként felvázolt — a realista ábrázolásmód erényeit felvonultató — valósághű faluélet között. Ezt a kétéltűséget, amely Jancsó Vilmost meghitt gondolat- és érzésvilágán, jellemtulajdonságain is eluralkodik, Beke Györgynek sem sikerült összeegyeztetnie. Sőt, nem számolva e kétéltűségteremtette buktatókkal, veszélyes kalandba bocsátkozott : a főhős legbensőbb érzelmeit szólaltatja meg, a manapság olyannyira divatos énregény formájában. Talán ez is hozzásegítette Jancsó Vilmost, hogy „kiszökjön“ az írói objektivitás fegyelmezettsége alól, önálló életet éljen, önállóan sodródjon a történésben, és az olykor el-elbizonytalanodó szerzőt is magával sodorja. Íme, dióhéjban, a regény gerincét képező rémtörténeti Jancsó Vilmos, a megyeszékhely lapjának szerkesztője nem hajlandó a főszerkesztői székbe görcsösen megfogózkodó Csorba Bálint kérésére „kiigazítani“ egyik leleplező cikkét, inkább lemond az újságíróskodásról és családjával — feleségével, Eszterrel és három gyermekével — önkéntes „száműzetésbe“ vonul szülőfalujába, Egresre. Az új otthon, az iskolai munka új reményeket, terveket ébreszt fel benne, a falu hétköznapi életébe is csakhamar beleilleszkedik, de hirtelen megjelenik életükben a „mesebeli“ gazdag nagynéni, Lujza, a Jancsó Vilmos nagybátyjának özvegye, és vele a „krimi“. Jancsó Vilmosban, a haladó szellemű újságíróban és tanárban, aki az oktató folyamat „felfrissítésére“ készül, hirtelen feltámad (honnan ?) a hajdani magánparasztokra jellemző hírvágy, kiszemeli a nagynéni vajai kertes „kastélyát“, és attól sem retten vissza — bár gondolatban szélmalomharcot folytat ellene —, hogy az örökség megkaparintása érdekében a tékozló öregasszony szeretőjévé váljék. Szerre áldozza fel — szinte tudatosan — családi békéjét, a megbonthatatlannak vélt összhangot, tanári törekvéseit, emberségét. A falu élete is — bár részt vállal belőle — lényegében nélküle zajlik. A vajai kirándulások következménye tragikus. A hírvágy fogságában vergődő Jancsó Vilmos Esztert — akit mindvégig biztató cinkosának érzett az örökség hajszolásában — hűtlenséggel gyanúsítja, és kétségbeesésében megfojtja. Ez az a — valljuk be — mondvacsinált, olykor transzcendens valóságon túli rémtörténet, amelyben a lélekelemzés útvesztőit is vállaló Beke György eltévelyeg. De a rémtörténetben eltévelygő, elkalandozó Beke a már előbb említett háttérben — a mai falu és értelmisége életének ábrázolásában — igazi otthonára talál, a falujáró riportíró megtéveszthetetlen valóságlátásával örökíti meg. Ez a háttér nem puszta díszlet, hanem a mai székely falu eleven élete. És akik életét élik, már nem a romantikus képzelőerő „torzszülöttei“, mint Jancsó Vilmos vagy Lujza néni, hanem eleven hősök, a jelenkori falusiét mindennapjának jellegzetes hősei. Ha lehetséges lenne e regényből gondosan, óvatosan kimetszeni Jancsó Vilmos — olykor a paroxizmusig kifejlesztett — Vaja-komplexumát, meghagyhatnék ezt a hátteret, csak javára válna. Sőt, olvasmányosságából sem veszítene, hiszen ez a háttér is legalább annyira érdekes, ha nem izgalmasabb, mint maga a rémtörténet. De mert hitelesebb és maibb, izgalmasabb is. Hősei is — bár „hétköznapibbak“ — igazabbak. A magát földesúrnak álmodó és földesúr-mentalitással élő, a tagok munkáját „gukkerral“ vigyázó, és azt a munkát meglopő termelőszövetkezeti elnök, Bajkó Zoltán és szekértolója, az ingyen-vacsorákkal megvesztegethető, ugyancsak ragadóskezű várost kiküldött. Babos Pál, az üzelmeiknek áldozatul eső kisember, Csősz András, aki öngyilkossága révén váltja meg igazságát, mind közülünk való hús-vér emberek. Beke György éles megfigyelő tehetsége, meggyőző ábrázoló készsége avatja őket regényhősökké. Akárcsak az igazságra szomjazó, igazságra eszmélő faluközösséget. Ebbe a faluképbe szervesen illeszkednek be a züllött, kietlen lelkiéletű Vasas Pál, a „férfiringyó“ patikus, akit a „jó kis dög“, a fizetett szerelmek árából megvásárolt személykocsi maradéktalanul kielégít, akárcsak Vilma, a tanárnő, aki megrekedt álmai megvalósításához ugyancsak a szerelmet használja fel eszközként — a rémtörténet Jancsó Vilmosának „földönjáró“ szinonimjai. De az igaz Jancsó Vilmos, a falu életét megszépítő, felemelő tervekkel érkező értelmiségi szinonimáit is felfedezhetjük ebben a konfliktusokban bővelkedő, mozgalmas háttérben. Olyan értelmiségieket, mint a Csősz András becsületét visszaszerző Jánosi Marci, vagy a falusi művelődési élet szolgálatába szegődő Jakabos Mózsi. És a Beke György teremtette panoptikumból további arcokat idézhetnénk. De úgy véljük, e vázlatos seregszemle is a „háttér“ igazmondó ereje, önálló létjogosultsága mellett érvel. Apáthy Géza 1 * Beke György Bűnben társtalanul, Irodalmi könyvkiadó, Bukarest, 1969. KÉTÉLTŰ REGÉNYHŐS IN MEMÓRIÁM Meghalt, mindössze hatvanhét évesen. Az önző élők azt mondják : kincseket vitt magával, megálmodott képeket, amelyeket soha senki nem festhet meg — így szegényebbek lettünk. Színek, fények fagytak palettájára, maradtak az élettelen anyag rabságában — most már örökre. Vajon mit mondhatott volna még el azoknak, akik szerették, akik értenek a képek nyelvén ? örök titok marad. Festészetét nem lehet valamelyik izmusba vagy stíluskategóriába skatulyázni. Helyét, jelentőségét majd a művészettörténészek jelölik ki. Hű volt önmagához, az emberi valósághoz, az élethez. Nem tartozott az absztrakt festők közé, bár tudta, hogy nincs művészet absztrakció, a felszínesség, az esetlegesség elhagyása nélkül. Megmaradt az optikai képnél. De éppen a realista ábrázolás, mondanivalójának elvont általános emberi érvényessége emelte piktúráját a hazai festészet nagyjai közé, és tette nevét ismertté, megbecsültté országszerte. Az életet festette, de nem a látszatot. Minden alkotása egy viszonyulás a lét, az élet valamelyik nagyon is időszerű problémájához. Ariadné, Bartók, Picasso, a gyermekét féltően ölében tartó anya, a boxoló vagy a vietnami asszony tekintetében az egész emberiség öröme, bánata, szomorúsága, brutalitása tükröződik. Ki kapja nos Parisz almáját? A festő tudta, de a döntés jogát nekünk, nézőknek is meghagyta. Nagy Albert számára az élet nem volt andalító idill, játék a színekkel. Mert az élet sem az. Hiszen, néha még a csend is lehet nyugtalanító. Meghalt fiatalon. Mert a nagy művészek mindig fiatalon halnak meg. Szerényen, csendesen ment el, mint emlékezetes kolozsvári kiállításáról. Maradt az életmű, csonkán is befejezetten , nekünk embereknek, hogy végiggondoljuk mindazt, amit ő a vászon előtt, ecsettel a kezében megálmodott. Kassay Miklós ID. SZÁM 5. oldal