Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-01-15 / 2. szám

KRIZBÁRÓL - SZESZÉLYESEN Apáthy Géza riportja Előérzet Foga van a Napnak, fényes harapnak elevenedtek fel bennem Szilágyi Domokos verssorai, és a harapó napfényt át is éreztem egészen közvet­lenül, a bőrömön, miközben a kora délelőtti fény­­öz­önben Krizba főutcáján körülnéztem, nem fedezek-e fel egy intézményt, ahol mihamarabb hozzákezdhet­nék riportutamhoz, s egy kis meleget is felcsíphet­­nék. Nyáron, amikor egyszerre esik és a nap is sül , „az ördög veri a feleségét“, hát nem tudom, ki kit ver ilyenkor, télen, amikor süt a Nap, és cudarul megfagy a terepre öltözött ember is. Szégyen ide, szégyen oda: az első intézmény, ame­lyet felfedeztem, a kocsma volt, s egy fél deci rum erejéig be is ugrottam. „S ha már itt vagyok, eszem is valamit, hogy aztán már semmi se zavarjon“ — gondoltam magamban, de erről csakhamar le kellett tennem, mert a városba is beillő „intézmény“ kon­­zerven kívül egyébbel nem szolgálhatott. Azt pedig túlságosan körülményes lett volna elfogyasztani. Úgy tűnik­, étkező vendégekre Krizbán nemigen szá­mítanak ... Különben, a kocsma délelőtti nem kis forgalma lát­tán önkéntelenül elém tolult a kérdés : mi lehet itt este ? Tűzifa helyett a parázs vita Szerencsés elvérzet vitt el előbb a kocsmába, mert az iskolában nem sikerült egy csipetnyi meleget sem felszednem. Hideg, didergő iskolai folyósokon találtam el a ta­náriba. Mara Zamníir, az iskolaigazgató, indulásra ké­szen mondotta : —• Legnagyobb gondunk a tűzifa. Még egy hétig, ha kitart, aztán nem tudom, mi lesz.­­ Léhner Imrével, a földrajz-biológia szakos tanárral folytattam párbeszédet (a többi tanár Brassóban volt felkészítőn), nagy kabátoson, természetesen a fáról. — Húsz éve tanítok Krizbán, de ilyesmi még nem fordult elő — méltatlankodott Léhner Imre. — Hihetetlen, hogy tél derekán egy iskola tagon­­dokkal k­üzdjék. Ki a hibás ? — kérdeztem egyszerre. A felelet kerülőutak nélkül érkezett : — A k­öltövényi néptanács. Küldött ugyan egy te­herkocsi hulladékját, deszkaszélet, azzal egy hétig fűthetünk, és bezárhatjuk az iskolát. — No, arra biztosan nem kerül sor — próbálgat­tam eloszlatni a tanár­keserűséget. — Látja, a sors iróniája: egész, áldott nap az iskola épülete előtt szállítják a tűzifát, hiszen nem mesz­­sze az erdő, nekünk még sincs... Másnap a k­öltövényi néptanács titkárával, Ion Tó­fné elvtárssal kezdtem vitatni a krizbai iskola tűzifa­­ügyét, s bele sem mélyedhettünk a vitába, lupus in fabula, megjelent Mara Zamfir iskolaigazgató is. A Léhner Imre szavaival kérdeztem : — Miért nem gondoskodott a néptanács idejében tűzifáról ? — Decemberben küldtünk egy kocsival, de az igaz­gató elvtárs visszautasította — hárította el a vádat Ion Tátuc, a néptanács titkára. Egyszerre ketten beszéltek hozzám, nem maradt e­­gyéb feladatom, mint hűségesen jegyezni. Igazgató : —­Azt a fát nem nekünk küldték, hanem a kutasi iskolának. Titkár : — Igen, de a sofőr betelefonált Höltövény­­be, hogy a jeges út miatt nem juthat el Kutasra. Ak­kor azt az­ utasítást adtam, rakják le Krizbán. De ma­ga nem engedte ... • Igazgató : — Ha egyszer a fa nem volt a miénk! Titkár : — Talán rá volt írva a fára, hogy Kutas ? Igazgató : — Nem volt ráírva, az igaz, de nem akar­tam haragot a kutasi igazgatóval. Titkár : — Nézze, a jövő héten, hétfőn vagy ked­den, megkezdjük a fa elszállítását. Az igazgató sóhajtott, mint aki belefáradt ebbe a fa­históriába. Ion Tutuc hozzám fordult: — Mire a cikke megjelenik, már elveszti időszerű­ségét. A krizbai iskolában ott lesz a tűzifa. — Úgy legyen — válaszoltam tömören, de gondo­latban még hozzáfűztem: „Tűzifa helyett — parázs vita. Parázs vitával csak a kedélyeket süthetjük.“ Nem mondtam ki hangosan, mert bíztam Ion Tátuc ígéretében. Húsz év — három év Ugyancsak Ion Tátuc mesélte Irimic lorduchéról, aki húsz évig teljesített felcseri szolgálatot Krizbán. — Egy szép napon kijelentene, keressünk más tel­csert helyette, ő már megunta az egészet. Kihordott minden felszerelést a lakásából saját kérésére egy­­kor oda rendeztük be a rendelőt —, végül néhány do­boz törött fiolát vitt ki a szemétdombra. Miközben a Hokis dobozokat szerte földhöz vágta, mindegyre azt hajtogatta: „Kész, kész ! Befejeztem! Örökre befejez­tem !“ így tette fetre húsz évi életét, és elment . .. kantinfelelősnek. Nemrég azt hallottam, megbánta az egészet, és vissza szeretne táncolni. . Alaposan meg­­gyűjtötte a dalunkat Irimie Jordache esetét — hogy egyszerre, egy gyen­ge pillanatában megfutamodott a nehézségek elől — már Krizbán hallottam, először Léhner Imrétől, majd­ szóba hozták Mánthó Oszkár és Kiss Károly mérnö­kök, Péter József termelőszövetkezeti elnök, Ion Mi­­rea, a községi néptanács alelnöke, és ahogy felsoro­lásban gyakran találkozhatunk a kifejezéssel — „so­kan mások“ Mindenki szóvá tette, mert Irimie Iordache ma­kacs elhatározása, hogy most már „örökre befejezte“ — egész Krizba közügyévé vált. Először: a falu tölcsér nélkül maradt. Másodszor : rendelő nélkül maradt. Harmadszor : a bábaasszonyon. Fekete Péternén kívül nincs más senki a kétezernyi la­kost számláló Krizbán, aki állandóan vigyázhatna az emberek egészségére Az orvosi rendelő ügye három éve vajúdó ügy : nincs megfelelő helyiség, amelybe berendezhetnék. A höltövényiek, krizbaiak arra gondoltak, megvásárolnak egy alkalmas házat, máskor meg arra, új otthont épí­tenek számára. Ezidáig — három esztendő leforgása alatt — egyet­len elképzelésük sem válhatott valóra. — Csak néhány iratcsomóra futotta erőnkből —­­mondotta keserű öngúnnyal, de mégis mosolyogva Ion Tutuc, és szorgalmasan fel is sorolta volna, milyen iratcsomók álltak már össze a legkülönfélébb szinten folytatott levelezgetésből, ilyen meg olyan iratokból, de nem hagytam. — Hát, megmondhatom, remekül dolgoztak. Tudja mi ez? — csapott ki belőlem hirtelen a kérdés. — Tudom, jól ismerem. — Tiszta bürokrácia ! — Én nem akartam így kimondani —■ riadt fel a szótól fon Tától, de annak jeléül, hogy annyira egyet­értünk, kezembe nyomott egy újabb papirost: — Ezzel egy időre ismét megbukott a krizbai or­vosi rendelő ügye. Nézegettem: a Brassó megyei néptanács község­rendezési ügyosztálya küldte a költövényi néptanács­nak 1960. december 30-i keltezéssel, 8186-os iktató­számmal, Pavel Manu építész igazgatói aláírásával. — Értékpapír — nyújtottam vissza Ion Tulucnak — őrizze jó helyett. — Na, de azért valahogy ezt is megoldjuk. Kény­szermegoldás, de valamit tenni kell. A könyvtár el­költözött, helyébe berendezzük a rendelőt. -Ez már beszéd. Ki tudja, lehet igaz a szóhordás, és Irimie Jordache is visszatér majd régi hivatásához. A kr­zbaiak bizo­nyára megbocsátanák pillanatnyi hűtlenségét ... Kettős holt-töke A könyvtár elköltözött. Egy nappal előbb, Krizbán, első beszélgető­társam­tól, Léhner Imre tanártól már hallottam: költözik. Végre egy kis szobából, ahová csak úgy behajították a több mint négyezer kötetnyi könyvet, elviszik egy olyan szobába, ahol a könyvtár egy évi „uborkasze­zon“ után megkezdheti rendes működését. — Már egy éve nyolc könyvet kölcsönöztem, de nem volt hová és nem volt kinek visszavigyem. Pe­dig szerettem volna újabbakat olvasni — panaszkodott Léhner Imre. Szinte hihetetlen : az egykor elolvasó Krizbán több mint négyezer kötetet betemettek egy szobába, aho­vá nem léphetett be egyetlen könyvbarát sem. Egy teljes esztendeig. — Kettős holt­töke, anyagi és szellemi a négyezer olvasatlanul maradt könyv — bosszankodott Mántha Oszkár mérnök. — Ha egy könyvre átlagban csak öt lejt számítunk, akkor... Hát, az eredményen gondolkozzanak el azok, akik­nek nemtörődömsége miatt a könyvekbe zárt megany­nyi igaz szépség megközelíthetetlenné vált egy egész közösség számára. Keresztes Katalin nevelőnőre, aki most önként vál­lalta a könyvtárosi teendőket, igen nagy feladatok várnak. Nemcsak a négyezer könyvet kell annak rendje és módja szerint új otthonukba elhelyezni, ha­nem tudatosítani kell a falu fiataljai és öregjei köré­ben, hogy Krizbán újra lehet olvasni: a könyvtár­ból is. Ezt kérdem én is — Hogyan tölti estéit a krizbai Halas ? — faggattam Léhner Imrét, és vártam a hosszú felsorolást. Hogy : énekel, táncol, olvas, előadásokra jár, moziba ... Hogy : az estéket kellemesen és hasznosan, az önmű­velés, ön- és világismerés igényével tölti el. A válasz egyértelműen lehangoló volt — Ezt kérdem én is Eredetileg e szeszélyes Krizba-zsörtölödésem vé­ge felé bevallhatom — azzal a gondolattal indultam riportkereső útra, hogy töviről hegyire szemügyre ve­szem a téli falu művelődési életét, minden jelenségét külön is megfigyelem, tanulmányozom, s ha úgy si­kerül, általános érvényű következtetésekkel szolgálok majd. Az a sanda gyanúm, hogy érkezésemkor egészen vé­letlenül illetékes helyre nyitottam be, amikor egy fél­­deci rum erejéig „műveltem“ magam­. Ejnre, bár ne tenne igazam ! — Hát valóban, hová is mehetne esténként a fia­talság ? Kocsmába, legfennebb moziba — erősített m­eg gyanúmban Léhner Imre. — A szilveszteri bálra betanítottam két egyfelvoná­­sost, utána három napig beteg voltam — célozgatott Léhner Imre a kultúrmunka nehéz körülményeire. (Zárójelben mondom : megérte, mert a falu fiatal­ságának egyetlen művelődési tette a télen az ő ne­véhez fűződött.) Ion Mirea néptanácsi alelnnök fogalmazta meg — talán túl erős szavakkal —, miért nem lehet Krizbán művelődési életről beszélni. — A tanítók és Léhner Imre tanár kivételével a tantestület minden tagja ingázó. Az ingázó egyetlen gondja pedig, hogy el ne késse az egy órai autó­buszjáratot. Mántha Oszkár sincs különb véleménnyel : — Mi, agronómusok is ingázunk, de sokszor a fél hatossal, sőt a kilencessel megyünk haza Brassóba. A tanárok mégis irigyelnek bennünket, mert — mint mondják — nagyobb a fizetésünk, fiát én bármikor cserélnék velük. Fekete Péterrel, az önkéntes Imni­tor igazgatóval nem sikerült találkoznom. Másoktól sem tudtam munkája felől érdeklődni, mert nem ismerték... Ion Tatuctól tudtam meg, hogy Höltövény község­nek — a hozzátartozó falvakat : Krizbát és Barcaújfa­­lut is beleszámítva —­ezetett kultúrigazgatója van, Nicolae Taton­ tanár személyében. — Megválaszttattuk a község párttitkárhelyettesének is. Azt hittük, ösztönözni fogjuk munkájában. De hogy egészen őszinte kén­ek, a művelődési élettel az utóbbi időben alig törődött Én mint néptanácsi titkár már nem irányíthatom, legfennebb ... megkérdem, hogy szolgál a kedves egészsége . .. (Hogy én is őszinte legyek, nagyon meglepett Ion Tatuc néptanácsi titkár fura gondolkodásmódja, annál is inkább, mert hozzáértő, talpraesett, bátor, csupasz,ír közügyi emberként ismertem meg.) — Hát ez is egyik oka annak, hogy Krizbán pang a művelődési élet. A költövényi kultúrotthont pedig ép­pen most építjük . .. A tanerőkről megfogalmazott kedvezőtlen véleményt Ion Tatuc is osztotta, de Mara Zamfir iskolaigazgató — Mántha Oszkár szerint, az egyetlen kivétel — vé­delmükre kelt : — Régebb volt Krizbán egy vendégszoba, az ember éjszakára is ott maradhatott, most már az sincs. Jó­magam néhányszor az irodában aludtam. Tanárnak kellemetlen a tanítványok szüleinél éjszakai szállásért házalni ... Ez így igaz is, de vajon ez a végtére mégis csak szubjektív indoklás elfogadható-e, ha egy egész fa­­luközösség érdekei szerint gondolkodunk ? Hetente négyszer filmvetítés, vasárnaponként — több-kevesebb rendszerességgel — bál. Elég-e ennyi rendezvény arra, hogy Krizba fiatal­jaiban (és nemcsak fiataljaiban) kifejlessze az­­együvé­­ tartozás érzését, a mindennap annyira szükséges kö­zösségi tudatot ? I 2. SZÁM 3. oldal

Next