Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-04-02 / 13. szám

Eugen Jebeleanu LENIN HANGJA Nagy lépcsőkön tapodtunk újra már. Kint üde fénnyel csillant január. Sokan merengtünk ismét tétován tágas termek rég ismert képsorán, öreg pillantás, ifjú friss tekintet felé Október hősi népe intett. Ősz fő hajolt levél fölé szerényen. Tán tanfolyamról érkezett meg éppen. Fiatal anya kedves hóvirágok csokrát hozta, mint győzedelmi zászlót. Már várja is izmos kis asszony­ öklét ötéves terv, marógép vagy szövőgép. Nedves, fénylő munkás­szemek Lenint nézték : kinyújtott jobbja merre int ? Aztán a nagy csarnokba átjutottam s fény csillant meg a tágas ablakokban. Nagy arcmások néztek ránk s legkiváltképp anyák s csöppségek járását figyelték. Egyszerre csönd lett. Némán s elhagyottan zárt doboz tűnt szemünkbe egy sarokban. Nem is tudom, becézni hogy ki kezdte, de hanglemez pördült lassan sziszegve. Az ő szava csendült fel és riadt örömmel várták nők és férfiak. Figyelt a csarnok sok-sok régi képe. Törvény­szöveg volt , hogy már lenne béke ! Tűzzel ragyogtak mind a mondatok. (Akkor nálunk csak bú és gond lakott.) Szava bére volt, mely fellegekbe vesz. Nagyobb lett, mint a föld, a hanglemez. Beszédét némán hallgatták anyák. A nagyvilágon szárnyalt hangja át. Levert népek emelték fel fejük. Zúgott a föld hangjuktól mindenütt. Mint gépfegyver csövéből lőtt golyó, elaggott kort vett célba most a szó. Nem moccantunk. Tudtuk mind : íme itt e szóból történelmünk születik. Harc, lázadás vihart s villámtüzet vet. Új városok s vetések így születnek. Új csillagok támadnak s tengerek. Gyümölcsös hajt ki. Két új rengeteg. S ki volt egykor a nép rongyos leánya : boldog fény hull az édes kis anyára. Ekék barázdát vonnak, tiszta sáncot. Ahol ő szól, hullnak béklyók, a láncok. ... Megállt a gép. De gördült csak tovább a föld előre s zúgta bölcs szavát. ___^ ^ Szemlér Ferenc fordítása. L TAVASZ (1478) Sandro Botticelli olajfestménye SANDRO BOTTICELLI Leonardo, Michelangelo, Raffaello, a velenceiek, majd a a barokk idők nagyjainak ujjongó szépsége vagy lenyűgöző ereje több mint háromszáz évig elfedte Botticelli művészetét. Műveire csak a múlt század közepetáján figyeltek fel újra azok az angol festők, akik a Raffaello előtti idők tisztaságát és áhítatát keresték. Ez a háromszáz éves csend nem véletlen. A román kor és a gótika nem követelte a festőtől, hogy képe olyan legyen, mintha a természetben is látható lenne, nem követelte tehát, hogy a képben sűrűsödő látomás a látvány törvényei sze­rint igazodjék. Ezzel szemben a reneszánsz idején, Botticelli művészetének kibontakozásakor, a művészek erőfeszítése ép­pen a látvány ilyenfajta meghódítására irányult. Fiatal korá­ban Botticelli is ennek a törekvésnek az igézetébe került, de azután egyre inkább a síkban kibomló vonal költőjévé vált. Éppen abban a korban, amikor a vonal dallamosságát a fény, az árnyék és a szín akkordjainak szépsége feledtette, éppen akkor, amikor a vonal síkba íródó mozgását a tér mélységei­nek felfedezése mosta el, Botticelli olyan eszközzel festette meg gyengéd látomásait, amely már az ő életében idejét múlt­nak hatott. Ezért felejtették el, de éppen ezért fedezte fel őt a román kor és a gótika szépségeivel egyetemben a mi korunk. A látvány festőiségének meghódítása és kiaknázása után új utakat kereső európai művészet boldog örömmel is­merte fel ősei közt Sandro Botticellit. Első önálló művében kész mesterként ismerhetjük meg. Kibontakozó egyénisége már korai alkotásaiban is a maga képére és hasonlatosságára formálja át a tanult dolgokat. E művekben az erő, szenvedély és szenvedés sugallása lett volna feladata. Ám az Erő című kép álmodozó tekintetű nőalakja nem markolja tettrekészen buzogányát, hanem csak kezében tartja. A Holofernes-ölő Judit lobogóruhás alakját például szemérmesen tiszta tekintetű fej koronázza és Szent Sebestyén nemes ívű testét hiába járják át halált hozó nyilak, nem kín­lódik, és tekintetében sincsen nyoma a fájdalomnak. Testi és érzelmi viharok helyett önmaguk­at szelleműit­sé­gébe me­rülő alakok jelennek meg Botticelli képein. Egy pillanatra sem érezzük a lélekindulás sodrát, egyetlen pillanatra sem sugá­roznak felénk valamiféle testi erőkifejtést, kecses testükön és szende tekintetükön szinte az önmaguktól való megilletődés szépsége pihen. Mestereinek erősen valóságba tapadó tanításán tehát át­üt a fiatal festő gyengéd természete. Érdemes megfigyelni ná­la például, hogyan bánik a kézzel, amely szinte jelképe a cselekvő embernek. Botticelli kezei nem szorulnak ökölbe, nem kulcsolódnak imára, nem markolnak, nem alakítanak, inkább csak érintenek. Szinte beteges módon tartózkodnak minden cselekvéstől. Az ujjak vonaljátékában ugyanazt a haj­­­lékonyságot, kecsességet l­á­tjuk, mint a test egészében. Mert alakjaiból is hiányzik a kemény kiállás, a tettrekészség, si­mogató szelídséggel írják körül őket csendes lejtésű vonalai. Ilyen enyhe vonalak közé zárt emberek nem is tudhatnak ha­ragra lobbanni, szenvedni, zokogni. Csak jóval később, az öregedő művész keresi majd szomorú csalódottságában az ér­zelmi élet hullámverésének kifejezését. A fiatal Sandro csak egyetlen kifejezésnek ura s örök szépségű megfogalmazója. Gyengédségét, lírai alkatát talán leginkább a V­örösmarty­­sorok fejezik ki : „Hervadása liliomhullás volt ártatlanság képe s bánaté“. Édesapja úgy emlékezett meg róla, hogy gyer­mekkorában gyenge szervezetű volt, talán később is emiatt húzódott vissza az erősek elől, s menekült álomlépeibe. Botticelli művészetét nem annyira mesterei ék kora hatá­sából érthetjük meg, hanem inkább „elképzelt otthonának“ régies légköréből, s ne felejtsük el, hogy Botthesm sohasem szakadt ki ebből az otthonból. Ez kísérte őt végig e­sz­tin. Félénkségének gyengeségén kívül a másik­­ nyilván az volt, hogy az otthon és a nagyvilág között nem találta meg soha igazán a maga helyét. Még a Mediciek és a pápa szol­gálatába sem tud elszakadni gyermekkorától. A két valóság között őrlődve műveli ki tündér szépségűre az az eszközt, amelyen szíve szerint legszínesebben beszél : a vonalat. Legbájosabb alkotásait, a Tavaszi és Vénus­­s­u letérés egyetlen gondolatkör fűzi össze : a fiatalon me­gyt Citttiano Medici és Simonetta Vespucci szerelmének emlék­zete Szerel­mük antik köntösbe öltöztetett történetét Polizzmo, a Medi­ciek humanista költője hosszú költeményben írt meg, s ezt Simonetta korai halála és Giuliano meggyilkolás után szinte olimposzi fénybe öltöztette. Simonetta Genovától való volt, ahol a monda szerint Vénusz a tenger habjába partra szál­lott. Nos, Simonetta és Giuliano Medici klasszkus légkörbe emelt története lenne allegorikus kompozícióira a tárgya. A Tavasz embercsoportjai 3—1 , 3—1 ütegben göngyö­­lödnek ki a felületen, s önkénytelenül versek ejtését idézik fel bennünk. A csoportok felső ívének füzéres áradása még lengőbbé teszi a belső cselekvés ütemét. A szóisten jobbról beviharzó mozdulata a menekülő nimfán, a léglórán ke­resztül Vénusz álló alakjában nyugszik meg, az egész szelídebben újra megindul, s a három grácia játigán keresztül a botjával a tél jellegét elűző álló Merkúr alakjában, a kép sarkában pihen meg Vénusz születése című képe jóval egyszerűk,­­í£ tisztán látjuk Botticelli kedvelt szerkesztésmódját : kétoldalt testek­kel határolt háromszög világos terébe kerül­t mezítelensé­gét arany hajával takaró Vénusz. A háttér itt is szőnyegjelle­­gű, nem is szándékozik valóságos mélységet suplini. A ten­ger hullámait villózó, fehér­e-k jelképezik, s tak a kagyló előtt fodrosodnak kissé. Vénusz előre ívelő teste visszahajló, álmodozó fej koronázza, s gazdagon lobog silf új­ra szőke haja , a firenzei reneszánsz szépségeszményének hirdetője. Botticelli műveit meghatározta a kifejezés­mód vá­lasztékossága, az érzelmi kifejezés gondos eímzése és a humanisztikus szépségideáinak megfelelő típusig formálása. Festői kifejezésmódja a mozdulatok ritmikája, a vont­ókapcso­­latoknak szinte zenei összhangja és finom színig tartózkodó harmóniája révén egészen új utakon járt. A korabeli festé­szet térhatásra törekvő irányzatával szemben kpei inkább a síkszerű díszítményességre törekednek; kortársak életörömével szemben az ő képeinek alakjai nemes és különs kifejezéssel átszellemülten merengenek. Alkotásai az eszmé­i tökéletes­ség, a platói szépségideál páratlan költeményei. László Gyula tanulmánya nyomán FÉRFISZEMMEL Kezdhetném szabványszerűen : huszonöt esztendős a Dolgozó Nő, az Országos Nőta­nács képes folyóirata. De nem lenne méltó és illő így kezdeni, mert a Dolgozó Nőtől mi sem áll távolabb, mint éppen a szabvány­szerű újságírás. Irodalomtörténetileg is meg lehetne közelí­teni. Nemcsak azért, mert kezdettől fogva je­les írók dolgoztak és dolgoznak a szerkesztő­ségében. Elismeréséül is annak, hogy ez a folyóirat csakugyan komolyan veszi az irodal­mat (sok más nem-irodalmi folyóirattól elté­rően), nem évfordulók illusztrálásaként közöl novellákat, verseket, hanem műhelyt nyitott az irodalmi alkotásnak. És ezzel ízlést, közön­séget nevel, igen-igen széles körben, lévén az Előre után a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar sajtókiadvány Romániában. E nagy olvasótáborba beletartozik a férfiak jórésze is. Persze, úgy­mond ez a folyóirat nekünk, fér­fiaknak, mindenkinek sokat, hogy elsősorban mégiscsak női olvasóinak beszél. Barátnőként, közvetlenül, őszintén beszél hozzájuk. Több is mint egy barátnő (lám, az elfogultság ördö­ge mégis incselkedik bennem). Mert csak­ugyan több : a nők erényei mellett a gyön­gébb nem gyöngeségeit sem takargatja. De ha valaki az egyetemes női egyenjogúságot bántani merészelné, akkor a Dolgozó Nő a­­mazonná válik. A harcos, de nőiesen bájos, né­ha csipkelődő, sokszor elérzékenyülő hangot a folyóirat hűségesen megőrizte esztendők és érzelmek, gondok és gondolatok viharzásán át, így gyűlt fel belőle éltető hagyomány. E­­rős Blanka főszerkesztői asztalának fiókja őrzi egyelőre ezt a házi múzeumot s örömmel mutatja meg minden látogatójának. A hajda­ni szakszervezeti folyóirat egyszerű kötésű, gyönge papírra nyomott évfolyamai, aztán a „színesedő" folyóirat ; vannak itt levelek az ország minden tájáról, de a nagyvilágból is. Itt őrzik dr. Petru Groza egykori személyes köszöntő levelét s benne a tanácsot, hogy a Dolgozó Nő mindenkor a hazai dolgozó nők s jellege szerint, a magyar leányok és asszo­nyok lapja, életük tükre, érdekeik védelmező­je legyen. Férfiszemmel olvasom a Dolgozó Nőt, s van mit kiolvassak belőle a magam számára is. Attól a bizonyos, sokat emlegetett egyenjo­gúságtól kezdve a legújabb divatig, hogy mivel i­ Hendő meglepnem az én dolgozó asz­­szonyomat, tudniillik a feleségemet. Csak er­re biztat mindig ez a folyóirat, s ha mást lát, tapasztal (például, hogy valaki nem a felesé­­gét akarja meglepni a legújabb divat kreáció­jával), szinte számunkra is láthatóan össze­húzódik a szerkesztő szemöldöke. Puritánko­­dó lap ? Ugyan. Egyszerűen tiszta, becsületes, erkölcsös kapcsolatokat akar férfi és nő kö­zött, s teszi ezt olyan szenvedélyesen, és mé­gis olyan asszonyos bájjal, hogy meg is kel fogadnunk a tanácsait. Bek­e György Tóth Árpád Április, ó, Április, Minden csínyre friss ! Faun-bokájú, vad suhanó, Újra itt suhansz ! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, illatot s zenét ! Némely ingó és rügyes­ég végére már Küldöd , kússzék az ügyes Katicabogár, Mint árbocra egy piros, Pettyes zubbonya, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú ! Kémleli a láthatárt : Mennyi fény ! Mi az ? S zümmög zengő, napba zárt Szárnyakkal : tavasz ! Szunnyad még a tél­mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb ! Szellőfésűvel Fésülöd, s szólsz : hé, de most, Lomha szolga, fel ! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot ? S reszket s kacag a liget. Cserje meg bozót, Gyenge bőrű testüket Úgy csiklandozod , Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még sehol se lomb, Csak virágkehely : Izzad még a levelek Vajúdó rügye, S a szirom már lepereg : Csókos szél vigye ... S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet : Reszkető, bibor varázs Vén kémény fala, lányszemszínü kék parázs A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögy­egen Táncos lábad emeled, Mint halk szőnyegen. S pac­ásab­akot, kitört Sarkon fordulót, Villogtatsz, mint zsebtükört Pajkos nebulók : Zsupsz ! a földre hull a fény ! S ím a szenny alól Nyütt hang sír, tán a szegény Por maga dalol ? , Vak lap-árus , eleven Bús utca-szemét Sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét. .. Április, ó, Április ! Mig tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Vig örök suhanó, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én : Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, S bölcsőmnél te, fény fia, Álltál, víg rokon ! Április-testvérem, ó ! Hol van az a kor ? Ifjúságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én, Nem veszed zokon ? Hej, beteg s fanyar legény A régi rokon , Ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét . . . Április, ó, Április ! Simogass, vezess ! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt, Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Míg szememre patyolot Szirom lengve jön, S kis selyem­ sátra alatt Megbúvik a könny . . . Ó, tán akkor, míg a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bibor labda, útra két Tűnő nap után : Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha . .. ÁPRILIS VÉNUSZ SZÜLETÉSE (1485) Sandro Botticelli olajfestménye Irodalom — művészet AZ IFJÚSÁG ÉDES MADARA A sepsiszentgyörgyi Állami Magya­r Színház legutóbbi bemutatójának, Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című drámája szín­­revitelének „előjátékáról" lapunk ez évi első számában részletes beszámolót közöltünk. Az előjáték : az együttes lektűrelőadása,­­amelyre ,a Brassói Lapok kezdeményezéséből került sor a brassói újságíró-klubban. A lektűrelőadás a nagyközönséget beavatta a színészi teljesítmények műhelytitkaiba, és hozzásegített bennünket,, hogy a bemutatót egy előzetesen megállapított mércével, pon­tosabban megfogalmazott elképzelésekkel várjuk. A számunkra eddig ismeretlen és ezért él­ményszerű műfaj, a lektűrelőadás során már bizonyságot szerezhettünk a rendkívül ihletett szereposztásról, arról, hogy az együttes tag­jaiban már akkor életrekelt a Tennessee Wil­liams szövege, sőt esetenként már a játék kör­vonalait is megsejthettük. Tennessee Williams drámájának bemutató­ja kapcsán — amelyen a lektűrelőadás eré­nyei a mozgás, a díszletek, a fény- és hang­hatások, valamint a második felvonásbeli szín­ház-film kombináció beépítésével teljesedtek fel — mindenekelőtt azt kell megjegyeznünk, hogy az együttes gazdagon megtetézve vál­totta be várakozásainkat. Bármennyire is tartózkodnánk a felsőfokú dicséretektől, nem hallgathatjuk el, hogy Tennessee Williams, „klasszikusan modern" drámája színrevitelével a sepsiszentgyörgyi e­­gyüttes - eltérően például a Rekviem egy a­­pácáért előadásától - nemcsak az amerikai életformát és szellemet közelítette meg hite­lesebben, hanem a modern színjátszás esz­közeit is meggyőzőbben értékesítette. Az ér­dem természetesen megoszlik Bán Ernő ren­dezői felfogása és az egyéni színészi teljesít­mények között. Bán Ernő rendezésének fő ér­deme, hogy nem igyekezett mindenáron ,,új­­­­raalkotni", nem igyekezett a saját művészi egyéniségét előtérbe helyezni, hanem mérték­tartó hűséggel „szolgálta" Tennessee Williams eszmeiségének kibontakozását. Közismert tény, hogy Tennessee Williams minden drá­májában, Az ifjúság édes madarában is sok helyt „kacérkodik" a giccsel, nem riad vissza az érzelmek túlfeszített — olykor az érzelgős­ség határáig túlfeszített — ábrázolásától sem. Bán Ernőnek sikerült gondosan elhárítania az innen származó buktatókat is, és ilyeténkép­pen a­ dráma gazdagabb eszmeiségű „csomó­pontjait" hangsúlyoznia. Kisebb és nagyobb szerepeknek, de nem kisebb és nagyobb, hanem egyaránt kiemel­kedő színészi teljesítményeknek tapsolhattunk Az ifjúság édes madara bemutatóján. A mes­terien összehangolt játék, amelyben egyetlen disszonáns mozzanatot sem tapasztalhattunk, az együttest valójában egy­szándékú, egy­­gondolatú művészi közösséggé avatta. Anélkül, hogy a kisebb szerepekben jeles­kedő színészek - és itt az egész szereposz­tást felidézhetnék - érdemeit valamelyest is csorbítanák, három alakításról mégis külön kell szólnunk. Dukász Anna érdemes művész Alexandra del Lagója - A vágy villamosában tusázó Blanche ikertestvére - köztük is külön figyel­met érdemel. Dukász Anna rendkívüli tuda­tossággal és mégis megkapó érzékenységgel elevenítette fel a pályája végére érkezett, az idővel sikertelenül dacoló, az egyénisége fel­bomlását tehetetlenül szemlélő színésznő tra­gédiáját, hattyúdal-szerű pillanatnyi megfia­talodását és ernyedt visszazuhanását élete felőrlő sodrába. Sorstársa, az olcsó szerelmekben kiégett, de a könnyelmű megélhetés, gyors meggaz­dagodás ábrándjait mindvégig kergető, öre­gedő szépfiú, Chance Wayne tragédiáját Péterffy Lajos izzó belső átéléssel, rendkívüli meggyőző erővel hozta emberközelbe. Köllő Béla a megátalkodott, gátlástalan szörnyeteg, a karrierje érdekében tulajdon gyermekeit is feláldozó nyugati politikus, Thomas Finlay szerepében gazdag közlőerejű képsorokban, hitelesen idézte fel az amerikai közélet embertorzító légkörét. Mihai Tofan díszlete és jelmezei szervesen illeszkedtek be a rendezői felfogásba. Nem döbbentettek meg eredetieskedő, expresszio­nista túlkapásokkal, hanem józan tudatosság­­­gal „szolgálták“, teljesítették ki ezt a csúcs­teljesítménynek beillő előadást. Apáthy Géza SZÁM 6­%. «Mal

Next