Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-04-09 / 14. szám

BL JÓZSEF ATTILA ÖRÖKSÉGE ! A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi , hosszú esőt - néztem a határt : egykedvű, örök eső módra hullt, szüntelenül, mi tarka volt, a múlt. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának élén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő atján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Juhász Ferenc CSILLAGTEKINTETŰ Most lenne hatvanöt éves. Vajon milyen is lenne ? Az utcán végigvonagló, a vállára-tudatára nehezedő világmindenség súlyától megroppant, görbedt öregember ? Vagy csillagtekintetű, daliás öreg legény, akinek ősz bajszán huncut mosoly-morzsa billen, ahányszor egy-egy aligszoknyás leány után, csöndes sóhajjal megfordul? Leülne-e közénk, cukrászdás sarokasztalhoz fiatalodni, vagy ő fiatalítana lélegzetvisszafojtva fürkészett, sóvárgott szavaival bennünket, húsz-harminc éveseket ? Vajon mit mondana a Versről, és mit szólna a mi verseinkről ? Mit szólna éppen ő, aki a Mindenség mércéjét állította elénk ? Mit szólna ahhoz, ahogy hol fenegyerek nekirugaszkodással, hol el-elereszkedve, de fel-fellobbanó akarással ugrabugrálunk e mérce körül. Ünnepelné-e azt a pillanatot, amikor egyikünk-másikunk erejéből arra is telne, hogy a csillagmérce közelébe felrepüljön ? A testetlen időt talán hiába faggatjuk. De faggatjuk könyörtelenül, hiszen a szárszói szörnyeteg a mi lelkiismeretünkben is kattog, zakatol. És életes bennünk a tiltakozás is, mert akiket megilletett volna, nem éreztek semmi lelkifurdalást érte. Vagy nagyon keveset, és azt is csak későn. Nagyon későn. Egy megmagyarázhatatlan fájdalom most is szívünkbe nyilall, ahányszor feltekintünk rá, de rögtön megenyhíti a büszke vigasz. Amit olyankor érzünk, ahányszor a József Attila- rendszer, a vonzás-taszítás, az egymásnak feszülő erők összhangja, a költő teremtette Mintőség vagy csak egy-egy verssora úgy kel új életre bennünk, a teljesség és tökély lobogó-gyújtó, szárnyra emelő, és szárnyakatnövesztő erejével, akár a visszhang. Amikor úgy érezzük , négyszemközt állunk, megtermékenyülő közelségben csillagsorsú életével és halálával, örök igazságával és üzenetével, amikor úgy érezzük, hogy a párbeszéd teljes, mintha csak együtt lennénk vele a halhatatlanság sarokasztalánál. Hogy ebben az örömben csak ritkán lehet részünk és akkor is csak pillanatokig ? Ez természetes, hiszen ő a beteljesedett tökély, a Mindenség maga. Számunkra az is nyereség, ha csak ő beszél és mi tisztelettel hallgatjuk. És csak titkon követjük gondolatait, erőnk szerint. Akkor is mi gazdagodunk, mi erősödünk egyre lélekben-gondolatban , egyetemes emberszeretettel, emberi jobbra törekvéssel, a hovátartozás érzésével. Ahogyan ő fedezte fel újra meg újra számunkra, amikor lehajtott fejjel ült a Duna-partján. És mindig. Minden időkre. Apáthy Géza Nem ismerhettem halhatatlan fejét. Az idő ezt megtagadta tőlem. Sokszor elképzelem : találkozunk az utcán, s leülünk valahol egy feketére. Nem is tudnék beszélni . .. Ha nagyon egyedül vagyok, mindig ő jut eszembe. Ó, amilyennek én képzelem. Ismerem a róla szóló könyveket, cikkeket, bírálatokat a könyveiről, kortársak megemlékezéseit és szóbeli közléseit. Nem úgy gondolok rá, ahogy ezekben az írásokban szerepel ; a szerelemben sem mások szerelme fáj nekem, az nem érdekel, hogy mások mit mondanak a szerelemről. Nem érdekelnek az emberi adalékok. Egyszer kimentem a temetőbe, elhagyott, gazos sírját fölkerestem. Szerettem volna megmondani Neki, hogy ... dehát akkor még nem tudtam a kiszáradt csontokkal kötekedni. Féltem a haláltól, mint ahogy féltem magamtól is. Bolond, mohó darazsak döngtek, lepke szikrázott a temető nagy döbbent nyarában. Ő mégis kivallatott némaságával, mint az orvos , akkor tudatosult bennem, hogy hozzájárok pszichoanlízisre . . . Hozzá : az Elnémulthoz, a Fájdalmas szeműhöz, a Tudatosítóhoz. Tudatosította bennem az embert, és tudatosította bennem a halált is. Hogy az életbe bele kell halni, mert ez a törvény, de csak így szép, így igaz. A kötelességre tanított meg engem a Szótlan : azt mondta, szemed van, láss , szíved van, keresd meg hát a Törvényt, az összefüggést. Még a fájdalomért is érdemes élni. Még egy halhatatlan sorért is érdemes volt élni. . . Ő mondta : a jó vers olyan, hogy minden sora a lehető legjobb sorok maximuma. Felszólított a tökélyre. Neki Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset írunk — ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. Ili Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt — ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk !..."- megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már ; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős — az ős vagyok, mely sokasodni foszlik : apám s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom ! A világ vagyok — minden, ami volt, van : a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel — mai magyarok ! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk , és nem is kevés, minden sora a tökély, mint ahogy tökéletes volt élete és halála is. A tudatosság maximumával élt, és tudatosan készült a halálra is, akárcsak Petőfi. Tökéletes volt szemlélődése is és az eszmélete. Ez az én hitem . .. Csak ő tudta igazán ..., hogy akik a város peremén élnek a deres, tündöklő téli éjszakában, miért élnek a város peremén. Csak ő ismerte és merte bevallani az őssejttől a szívéig kovácsolt láncolatot. És bevallani a magányt is . . . Akinek olyan egyedül kell maradnia, mint neki is, az végül a mama ölébe vágyik halhatatlanul, az a semmi ölében vet magának ágyat. Miért hagyták el őt az emberek, s végül a dolgok is, miért ? Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet ? Azt mondják, szerette dúdolgatni :„Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója". Árva, árva József Attila, de nagyon szeretem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad : „Én nem csalódom minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár”. Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. Bevallom, büszkén. Őrzöm a Nagyon fáj egy kötetét, valakinek dedikálta József Attila 1937-ben. A tintát, szép, határozott írását elmosták a könnyek. Nem tudom, tán az enyéim. Az ő könynyei megtisztították népét. Megmosták éltető vizükkel, fölébresztették, mint a mesék életvize a holtat, ha szájába csöppentek. S az fölébred és magára ismer újra. Az én szívemre is csöppent belőle, a tiédre is. Mindannyiunkéra ... "9°‘ művészi alkotás mindig önvizsgálatra készteti az ember. Nézem, hallgatom vagy olvasom, és magamat érzem benne örülni, vívódni vagy csöndben elmerülni. Lehet ez a rendező érzés és lehet ellenkező, de mindenképpen önszíveimen át zúdul a gondolatok áradata, s magával ragad vagy otthagy a parton egyedül. Ha Molnár C. Pál képeit nézem, akkor érzem, milyen közel van egymáshoz a festészet és a költészet. Módszerei azonosan Mert mint ahogyan a líra nem a való tények szó szerinti ábrázolása, alkotó elemei lehetnek azok, de az égiszét átjárja valami égi részegség, olyan fuvallat, amely a tényeket a földről felemeli, hogy az embereknek fel kelljen rá tekinteni, hogy érezzék, nem magával üzem-A brasói sajtóklub helyiségében megnyílt a tehetséges, holtai brassó, grafikusművész, Csutak Levente kiállítása. A kiállított grafikkai munkák a művész legújabb s egyben legjeggzesebb alkotásai. A sajtóklub közönsége a meg°? ... amelynek keretében Albert Sándor, a Brassói Lapok s sszerkesztője mutatta be a fiatal művészt - felfigyett a kiállított grafikai alkotások sajátos, különleges kvalitásáig : a drámai, sokszor tragikus komorságú tarlitert megszokott jelenséggel találkoztok, még ha szó szerint az lebeg is előttük . . . Művei előtt azt éreztem, hogy a sors küldte számomra ezt a figyelmeztetést : merjek kilépni eddigi önmagamból. Kövessem az idős, de örökifjú mester példáját, aki megmutatta nekem a művészlélek éseredőtlenségét, azt, hogy az igazi tehetség sohasem öregszik meg, mindig frissen indul kalandozó utakra, akár csak kedvenc képem, a Pegazus lázadása szárnyas csikója, ledobja hátáról a folyton csak röpítő, de ugyanakkor az anyaföldtől eltávolító szárnyakat, s ismeretlen ösvényeken vágtat, maga mögött hagyva az ifjúság sziklás vidékeit — az alkatrészeire bomlott szivárvány felé. Jobbágy Károly tarom, a kozmikus perspektívája emberi problémák fölötti elmélyült alkotó töprengés, rendkívül találóan és igényesen megoldott művészi kifejezésére. Ezt bizonyítják A fehér nap, Zene, Hajnal, Korszakok, Barlang, Portré, Tíz fa stb. című grafikák, valamennyi egy szakmailag kiválóan felkészült, emberi-művészi tartásában figyelemre méltóan komoly képzőművész alkotása. DUN Pegolus lázadása MOLNÁR C. PÁL festménye I sses: A cseidélet golyókkal CSUTAK LEVENTE grafikája Irodalom művészet ,,Közönségszervezés“ egy évszázaddal ezelőtt 1864 májusában Brassóba érkezett Hubay Gusztáv színtársulata. A vendégszereplés nem sok jóval kecsegtette, ugyanis már hetek óta zsúfolt nézőtér előtt játszott a városban egy nagyon jól szervezett német nyelvű operett-társulat. Igaz ugyan, hogy Hubayék megérkezésekor a német társulat utolsó előadásait tartotta, mégis többen óvták a direktort a vendégjáték megkezdésétől. Sokan elkerülhetetlennek látták a bukást, ugyanis úgy gondolták, hogy a németek hosszas vendégjátéka teljesen kimerítette anyagilag a színházba járókat, s az aggályoskodók szerint az újonnan érkezett, kisebb létszámú társulat aligha veheti fel a versenyt a német együttes játékának akár az emlékével is. Hubayt viszont nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja a harcot. Ekkor már huszonöt éves színészi és hatéves színigazgatói múlt volt mögötte. Sok esztendős vidéki vándorlásai során megismerte a színészet minden csínját-bínját, kifogyhatatlan volt az ötletekben, s a legkényesebb helyzetekben is feltalálta magát. A vendégjáték megkezdése előtt, az első estén kivezényelte színészeit a Cenk tetejére, ahol nagy lakomát rendezett számukra. Nem sajnálta tőlük a bort, mert arra számított, hogy a befektetés úgyis megtérül. Társulatának énekes-tagjai rázendítettek a legszebb nótákra, így adtak ízelítőt műsorukból. A brassóiak közül sokan csatlakoztak a mulató színészekhez, és amikor besötétedett, a direktor félórán át bengálitűzzel világította be a környéket. Lent a városban is csodálkozva néztek e kivilágított Cenk-tetőre .,, Másnap este a színészek zsúfolt nézőtér előtt játszották a Dobó Katica című színdarabot, az ötletes „közönségszervezés" ugyanis olyan jól sikerült, hogy a brassóiak még három hónapig marasztalták körükben Hubay Gusztáv társulatát. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy Hubay társulata egyike volt a legjobb vidéki együtteseknek. A kalandorok is színre lépnek... A múlt század második felében gombamódra elszaporodtak a vidéket járó színtársulatok. Akadtak közöttük nívós, szorgalmas együttesek, igazi tehetséges színészek, de létrejöttek jócskán kalandorokból, csepűrágókból, kétes egzisztenciákból összeverődött heterogén vándortruppok is, amelyek többet ártottak mint használtak a színészet ügyének. Hyen volt az 1885 májusában Brassóban tartózkodó Jány János „színésztársulata", amelyről a következőket írta egy brassói tudósító A SZÍNPAD című szaklapban : „Leírhatatlan az a nyomor, ami ennél a szélhámos népségnél uralkodik. A tagok hónapok óta nem kapván fizetést, aki más szerződéshez jutott, elment. Naponkint családos anyák, apák 10,20, 40 krajcárt kapnak, kenyérrel sem tudnak jóllakni, egy változó ruhájuk már nincs, akinek volt, az igazgató tudóstól együtt elzálogosította. Ezek mellett természetesen nincs kedvük tanulni, nincs jó összevágó előadás, s a közönség minden este skandalumot és nem előadást lát.majd „Irtóztató az a nyomor - napokig lefoglalják a kasszát, s akkor kijelentik, hogy nem játszunk közbejött akadályok miatt«. Az illető foglaló ilyenkor kénytelen elállni a foglalástól, igen, de akkor már a közönség jó része elment s esküszik, hogy többé felé se néz ennek a szemét truppnak“. Egy primadonna megmenti a színészek hírnevét Alighogy Jányék végre eltávoztak, egy másik vándortársulat érkezett május 30-án Sepsiszentgyörgyről. Brassó polgármestere méltán idegenkedett tőlük, mivel az előzők botrányaitól visszhangzott a város. A Polgár igazgatása alatt működő társulat azonban jobbnak bizonyult: volt néhány igen használható tagja Nógrádi, Vihari és Németi Lilla személyében, de ezek eredményes közreműködése is kevés lett volna, hiszen a többiek játéka élvezhetetlen volt, hacsak nem lép színre a máshol is nagy népszerűségnek örvendő színésznő, Rónaszékyné, akiről a következőket olvashatjuk az egyik tudósításban : „Rónaszékyné egyébiránt mindég telt házban játszott s dicsőséget annyit aratott, mint eddig talán soha ; még a darab után is 3—4-szer kihívták. Föllépett „Nap és Hold“, „Czigány Panna“, „Koldusdiák“ és a „Vadgalamb"-ban. Ez utóbbi búcsúfellépése és jutalomjátéka volt. Egészen zsúfolt ház, rengeteg tapsvihar, ismétlés, kihívás és két óriási gyönyörű virágcsokor". A tudósító elégedetten jegyzi meg, hogy Rónaszékyné előadásaira a város román és német polgárai közül is sokan eljöttek. De nemcsak a korabeli lapok írtak róla elragadtatással. Egy kortárs helybeli néző feljegyzéseiben olvassuk : „Gyönyörű színpadi alakja, gyönyörű toalettjei, igéző arca, nemes, ízléses mozdulatai egész estén át lebilincselték a közönség figyelmét. R. hangja gyönyörű, telve megragadó egyéni sajátságokkal. A szép terjedelmű skála, a jó iskola folytán minden részében egyenletes, magas hangjai szintén meglepők ..." ... Ahogy lapozgatjuk az egykori, ma már megsárgult feljegyzéseket, Brassó hajdani művelődési életéből kapunk érdekes, nem mindennapi ízelítőt. Jellemző színfoltjai ezek egy letűnt korszak művelődéstörténetének, érdekes adalékok egy nagy múltú város krónikájához ... Enyedi Sándor 14. SZÁM 6-7. oldal