Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-04-16 / 15. szám

BL GONDOLAT­SUGÁRZÓ, GONDOLAT­ÉBRESZTŐ Legnagyobb példányszámú „sajtótermékünk"­­ a televízió. A hivatalos statisztikák 1,3 millió tv-tulaj­­donost, tévé-előfizetőt tartanak nyilván, ami gyakor­latilag azt jelenti, hogy esténként mintegy 5-6 mil­lió ember ül a képernyő elé, hogy a világra és ma­gunkra nyló varázsablakon át szem- és fültanúja, mintegy részese legyen a bel- és külpolitikai esemé­nyeknek, a tudomány és technika, az irodalom és művészet vívmányainak, új felfedezéseinek, kortárs jelenségeinek. Tanulni, művelődni, szórakozni, sza­bad időnk jelentős hányadát kulturáltan, civilizáltan eltölteni ülünk le szobánk „ötödik" fala elé, amely nem elzár, hanem információözönével bekapcsol bennünket a honi és a nagyvilági áramkörbe. Elterjedtségénél, korszerűségénél, operativitásánál fogva a tévé­­ tömeghatása révén — a párt- és kor­mánypolitika legnagyobb hatósugarú, legmozgéko­nyabb propagandaeszköze. Érthető tehát, hogy mű­sorainak, adásainak tartalma-színvonala állandóan a közvélemény érdeklődésének kereszttüzében áll. Ennek a széles körű érdeklődésnek, megbecsülésnek, de ugyanakkor sokoldalú és magas igénynek a kife­jezéseképpen az RKP KB oktatásügyi, tudományos, kulturális és sajtó­kérdésekkel foglalkozó komisszió­­ja a minap első ügyrendi kérdéseként vizsgálta meg a Román Televízió adásainak javításával kapcsola­tos teendőket. Az elemző ülés elé terjesztett referá­tumhoz tudományos, irodalmi és közéletünk számos képviselője szólt hozzá, s a vita tanulságait Dumitru Popescu elvtárs, az RKP KB Végrehajtó Bizottságá­nak tagja, a Központi Bizottság titkára foglalta ösz­­sze záróbeszédében. A Román Televízió létrehívása óta eltelt csaknem másfél évtized alatt az adások heti óraszáma meg­növekedett, úgyannyira, hogy a műsoridő tekinteté­ben európai viszonylatban ma a 12. helyen állunk. Tévéműsoraink skálája igen változatos, az adások tartalma, színvonala mind magasabb, mind érde­kesebb. Nekünk, romániai magyaroknak pedig külön öröm, hogy néhány hónapja a bukaresti televízió magyar (és ezzel egyidejűleg német) nyelvű adással gazdagodott és gazdagított bennünket — a Román Kommunista Párt marxista-leninista nemzetiségi po­litikájának újabb szép és meggyőző bizonyítékaként. Az eredmények vitán felüliek, egy egész ország té­vénéző közönsége bizonyíthatja. Mint ahogy egy e­­gész ország bosszankodik, amikor gyenge, vérsze­gény és unalmas a tévé­műsor. Nos, a tévé­adások és -műsorok ügyében lezajlott tanácskozás éppen a tennivalókra irányította a fi­gyelmet elsősorban. Mert tovább lehet és kell is ja­vítani tévénk adásait, műsorait. A tévé­­ hatalmas fórum, országos hatósugarú szószék. Már ez önmagában is sokra kötelező. Egy ilyen nagy közönséggel rendelkező tájékoztató és nevelő eszköztől mindannyiunkat érdeklő dolgokat kell hallanunk. Magunkról, a világról, hétköznapja­inkról, győzelmeinkről, de gondjainkról és bajaink­ról is. Őszintén, nyíltan, emberhez szóló közvetlen­séggel, pártunk politikájának szellemében. Ez pedig mindenekelőtt elvszerűséget, alkotó szellemű, aktív, korszerű gondolkodást, gondolatgazdagságot jelent. Legyen a tévé , még inkább mint eddig­­ gondo­latsugárzó, gondolatébresztő - ez volt a tanácsko­záson elhangzottak summája, legfontosabb konklú­ziója. És­­ ami egy ilyen sokmilliós közönség előtt álló szószék esetében különösen fontos — legyen vál­tozatos, érdekes. Elvégre az ember nem szunyókálni vagy bosszankodni ve­le a képernyő elé, hanem tá­jékozódni, tanulni, művelődni, szórakozni. Gazdag, tartalmas, korszerű, vonzó és érdekes gondolatsugárzás, gondolatébresztés — ez a törekvés hatja át a tanácskozáson bejelentett intézkedéseket a Román Televízió adásainak további javítására. E­­zeknek az intézkedéseknek a sorában szerepel az is, hogy növelik a magyar és a német nyelvű adá­sok időtartamát. Nem kétséges, hogy ez és a nem­zetiségi adásokra vonatkozóan elhatározott más in­tézkedések azt eredményezik majd, hogy - a Román Televízió minden más adásához hasonlóan — a ma­gyar nyelvű adás is mennyiségileg és minőségileg egyaránt több, tartalmasabb, sajátosabb, változato­sabb és érdekesebb lesz. Hogy így az eddigi ered­mények fölötti örömünk a további színvonalemelke­dés örömével teljesedjék ki. Bízunk, bízzunk benne, hogy így lesz. Mag Péter RADAR ELŐDÖK — KORTÁRSAK TOLL, E( Első csengetésre nyílik az ajtó: Georg Scherg, az író, kezében papírlap, írás­hoz készülődött. De szívélyesen fogad, látszik arcán, hogy bocsánatkérésem fölösleges, örvend a látogatásomnak, mert tudja, hogy irodalomról fogunk beszélgetni. — Szeretek irodalomról beszélgetni, hiszen az irodalomnak élek - mondja -, író vagyok és irodalmat tanítok. Ta­nárságom szervesen, szétválaszthatat­­lanul író­ voltomhoz kapcsolódik. A ka­tedrán rengeteg új gondolatom, ötletem születik : hangosan gondolkodhatom az irodalomról. Sőt, az a véleményem, hogy az irodalom, a költészet­­ és a költészet megnevezést minden művészi alkotásra, a zenére, képzőművészetre is kiterjeszteném —, szóval a költészet mindenekelőtt akusztikai jelenség. Az élő beszéd közvetlenebbé teszi. Ha ol­vassa verseimet, regényeimet, talán fel sem tűnik, de az a véleményem : a leírt gondolat csak a szöveg hangzásbeli, zenei értékeinek érvényre juttatásával válik a hallgató tudatában művészi képpé. Az elszavalt, hangosan felolva­sott szöveg szerintem sokkal szemléle­tesebb. Különben az irodalom komplex művészet. Egyik legújabb versét olvassa fel, majd el is olvastatja velem. A magas és mély magánhangzók szabályosan, sajátos építkezés szerint váltakoznak, amely a hangskála építkezésére emlé­keztet. Versszöveg és zene olyan szo­rosan tapad e kis költeményben, hogy akár szolmizálva is felolvashatnák. — Ön szerint a zenei elem nélkülöz­hetetlen alkotó eleme-e a versnek ? — kérdem. A válasz egyenes : — Nemcsak a versnek, a prózának is. Úgy érzem, a zenei szerkesztés is­merete nélkül soha nem tudtam volna felfedezni önmagam. Bizonyára tudja, hogy évekig a brassói filharmónia he­gedűse voltam. Nyolcéves korom óta hegedülök. Szerelmem , a kamarazene. Egyetlen hobbym. Sokat segített írói megvalósulásomban. — Szokott-e hegedülni, amióta meg­vált a filharmóniától, és elfoglalta ta­nári állását ? — Szoktam, sajnos, kevesebbet, mint amennyit szeretnék. De úgy érzem, a hegedülés nemcsak pihentető kikap­csolódást jelent számomra, hanem az alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges belső fegyelem megteremtésében is se­gít, mondhatnám úgy is : hozzásegít rendszerezni, tisztázni gondolataimat. — Azt mondta az előbb, hogy az iro­dalom és a zene nem választható el egymástól, a művészetek közötti inter­ferencia valósággal hitvallása. A fes­tőművészet a műélvező szemszögéből érdekli-e csupán, vagy ezzel is meg­próbálkozott már ? — Nem festek nagy dolgokat, viszont nagyon érdekel a miniatűr-festészet — mondja, miközben íróasztalából előkerít egy iratcsomó-nagyságú füzetet. - Még csupán azt jegyezném meg, hogy oly­kor, amikor egy új íráshoz fogok hoz­zá, előkészületképpen az írás gondo­lati felépítésének grafikai ábrázolásá­val is megpróbálkozom. A füzet első verseit tartalmazza. A strasburgi diákévek idején született verseket. Piros és fekete tussal, gon­dosan rajzoltak — a kódex-másolók ke­­zeírására emlékeztető stílusban — betűi. Aranyporral festett, barokkos marginá­­liák és iniciálék díszítenek minden ver­set. Kézirataiból is a leírt szó iránti fel­tétlen és teljes tisztelet sugárzik. A strasburgi füzettel beszélgetésünk visz­­szakanyarodik eredeti medrébe. Ismét Georg Scherget, az írót faggatom : — Hogyan és mikor fedezte fel azt a szükségszerűséget, hogy írjon, írásban közvetítse meghitt gondolatait ? Derűs mosollyal válaszol : — Az írás nem szükségszerűségként jelentkezett, hanem egyszerű diákcsíny­ként, ötödikes vagy hatodikos lehet­tem, amikor az egyik órán­­ unhattam a tanár magyarázatát — verset írtam. De ez a diákcsíny meghatározta egész életemet. Nevelőapám — korán árván maradtam - hasztalan kardoskodott az írás ellen, mégis íróvá lettem. Nem te­kintette komoly szakmának, ezért sok volt a torzsalkodás közöttünk Édesapámtól, aki egyszerű fuvaros volt, csupán a Scherg nevet örököltem. Egyesek, tévesen, a brassói posztógyár egykori tulajdonosával emlegettek e­­gyütt, de én erre egy percig sem vol­tam büszke . . . — És az első közlés, az első nyom­dafesték ?­­ A nyilvánossággal - sajnos - csak későn, 1954-ben, ismerkedtem meg. Ek­kor jelent meg első írásom, a Giordano Bruno című verses drámám. Ezt követ­te az Ovidius című könyvem — ugyan­csak verses dráma —, majd gyors egy­másutánban a regények : Nincs itt sem úr, sem szolga (Da keiner Herr unde keiner Knecht), A mérleg nyelve (Das Zünglein an der Waage), Peter Merthes elbeszélései (Die Erzählungen des Peter Merthes), Darius kabátja (Der Mantel des Darius), amelyet az írószövetség prózadíjjal tüntetett ki, és eddigelé e­­gyetlen verseskötetem, Az ezüstbogáncs (Die Silberdistel). És mellettük persze számos műfordítás-kötetem. - Műhelytitok ? - Vannak műhelytitkok is, de őriz­zük meg őket. Soha nem szerettem kifecsegni az engem foglalkoztató gon­dolatokat. De két regényem, a Péne­lopénak más a véleménye (Penelope ist anderer Meinung) és A tükörterem (Die Spiegelkammer) már nem titok, a kiadó szorgalmán múlik, hogy mikor kerül az olvasó elé. - Feltűnő, hogy az ön eddigi élet­művében -­ talán a versek kivételével - nagy lélegzetű munkák szerepelnek. Karcolatokat, novellákat nem írt ? - Dehogynem. A regényeimet is no­vella­füzéreknek tekinthetjük. A Dárius kabátját Paul Schuster barátom kár­tyajátékhoz hasonlította, amelyben minden novella egy-egy kártyalapnak felel meg. A kártyák újraosztásával­­ új regény jönne létre. - Ön a sokat írók közé tartozik - elárulná-e olvasóinak, hogyan sikerült ezt ebben a gyorsléptű korban elérnie? - Nem szeretnék nagy szavakkal vá­laszolni. Mégis el kell mondanom, tu­datában vagyok alkotói hivatásomnak, s e tudat segít hozzá, hogy az időmmel gazdaságosabban bánjak. Nincs is más olyan szenvedélyem, mint az írás. Nem iszom, nem kártyázom, nem járok mo­ziba, színházba is csak ritkán. Búcsúzáskor nem bírtam ellenállni a kísértésnek, körülnéztem a szobájában : könyvek és kéziratok mindenütt, szép rendben, de televíziót, rádiót nem si­került felfedeznem. Mégis mindenről tud, az események nem szállnak el nyomtalanul fölötte , igazi kortársunk. Apáthy Géza Látogatóban Georg HEGE Schergnél HOGY A Nem tudok ellenállni a csábításnak, hogy oyan irodalomtörténeti összefüggés­be­n (egyben távlatba­­ állítsam e mű­vet­­), mely ellen - érzésem szerint - leg­inkább a szerző, Szemlér Ferenc tiltakozna, túlhajtttnak minősítvén igényeimet s eb­ből kö­tkeztethető szempontjaimat. Hang­­súlyozz­m |de|| : nem értékbeli összevetés­ről van szó. Valójában az alábbi műveket egyetlen igen fontos tényező rokonítja. Az, hgy mindhárom mű alapváza, vagy még ik­ább motívuma egy rettenetes em­beri katasztrófa, egy járvány leírása, a pestisé Dana| Defoe hiteles beszámolót irt az 1665-­ angliai járványról. Műve, A lon­doni pstis, az író életében megjelent há­­romszóhetvenöt könyve közt a legkülön­­bek és a legmaradandóbbak közé tartozik, s hely a Robinson Crusoe és a Moll Flandes mellett van. Albet Camus világhírt kavart regényé­ben, A pestisben, egy képzeletbeli városba helyezi a járványt s jelképként használja, T­i -j* rei'° abszurditás megjelenéseként. t­ulajdoképpen nem „egy járvány", hanem „a járány", minden járványok érthetetlen terrorjt írja le. Szenér Ferenc az 1755—56-os brassói, illetve barcasági járványt állítja regénye gyújtópntjába, hiteles rekonstrukcióban. Művét szemlélete - tekintsünk el ezúttal a fenék igazságától - Defoe könyvével rokonra. A következtetés készen adott : a hason­lóság három könyv közt a betegség, a járván melyre a magyar nyelvnek annyi szava an : mirigy, döghalál, dögvész, fe­kete hlór, forróláz. Az igány leírása mindhárom műben, a leltürkszítő Defoe-nál, a hideg és könyör­­telen­­itású Camus­nél, és a Hajdani pré­dikáció könyvön ihletődött, ízléssel és ér­zékenyéggel — krónikásan — archaizáló Szemlénél egyaránt csak egy determináns keret,­­ valódi mondanivaló, elválasztha­­tatlan, a tömeghalál teremtette rendha­gyó krülményektől, nem merülhet ki egy kórforig­ás közvetlen társadalmi követ­­kezménei leírásában. A három mű há­­rom - sok, néhol éppenséggel lényeges pontosan érintkező - irányba fejleszti to­vább virtuális alaphelyzetet. Itt már el kell fakadnunk a három könyv közös je­gyekét megvillantott hasonlóságtól, s konkréebben rá kell térnünk Szemlér Fe­­renc t­éneti regényére. Az a pestis, melynek emlékénél oly hosz­­szan időzik Szemlér Ferenc elmagányoso­­dott, sokat próbált, szomorú életű székely papja, a regénybeli Szüle István, a főhős életének legnagyobb élménye volt. Az él­mény kifejezést ezúttal eléggé pontatlan s hangsúlyozottan lélektani vetületben használom.* Hiszen jogosult-e emberek egy­más szeme láttára történő, meggátolhatat­­lan hullását, pusztulását élménynek nevez­ni ? Mégis, az emlékező regényhős életén és személyén keresztül szemlélve a ráható — közvetlen és közvetett - sorscsapáso­kat, élménynek nevezhetjük. Oly mérték­ben azok, mint minden rendkívüli helyzet a benne tevőlegesen résztvevő számára. Résztvevőt írtam, s ezzel meg is kezdtem a Mária Terézia korában élt regényhős jellemének utánrajzolását. Ugyanis ez a mű, A mirigy esztendeje, abban, amit struktúrájának nevezhetünk, egy gondos ökonómiával kiképzett valóság-háttér előtt kibomló lélekrajz. Szemlér Ferenc pedig bölcs megértéssel, moralistaként gondolta végig, és képezte újjá, messze távolodva az eredeti írásos anyagtól, hősének élet­sorát és jellemét. Én ezt a megoldást, ha a Bethlen Miklós és Kata, Ujfalvy Sándor és társaik kiváló memoárjaira gondolok és azokkal hasonlítom össze e művet, a szó legjobb értelmében vett tradicionálisnak tartom, s dicsérem a szerző formaválasz­tását. Az előbbiekből következik, hogy a leg­fontosabb kérdés, amelyet e Szüle István által is képviselt Bod Péter-táji szellemi szigettel szemben feltehetünk, így fogal­mazható meg : hogyan viselkedett, kevés jót érve, de a jót mindig remélve, s azért küzdve is, a regényhős abban a hol nyíl­tan (pestis, társadalmi igazságtalanságok, nemzetiségi egyenlőtlenség), hol burkoltan (papi intrikák, egyéni csapások) emberte­len és elembertelenítő világban ? Az adható válasz természetszerűleg nem egyszerűen erkölcsi jellegű, hanem - iro­dalmi alkotásról lévén szó - esztétikai ér­tékelést hordozó is. És Szemlér könyvében a művészi ábrázolás komplex hitelessége és artisztikus érettsége éppen azon tétel által érzékelhető, mely szerint a szenvedés, a sorscsapások a gyengét elsi­lá­nyítják, de az erős lelket felemelni, megtisztítani ké­pesek, mint ezt a kartéziánusként hívő, im­már harminchét esztendeje egyházi szolgá­latban álló protestáns lelkipásztort, aki a büntetés bizonyosságából nem a m­eghu­nyászkodás szükségességére következtet. Ellenkezőleg ! Hogyan nő Szüle­i az író rokonszenves jóvoltából - köznapi emberségében azok fölé, akik a világi és egyházi hatalmat, a reális társadalmi erőt képviselik ? Egy­részt szüntelen kockázatvállalása révén, mellyel a sokféle megosztottságban élő társadalomban a nyáj érdekeit a pászto­rok érdekei fölé helyezi, mint korai auf­­klarista, hogy úgy mondjuk „korszerűtlenül" - s nyilván a maga kárára. Másrészt - ettől elválaszthatatlanul - önmaga meg­alkotása révén, melynek kivetülése írásos tevékenysége. Hisz a leirt, kinyomtatott szó hatásában és erejében, s mikor más cse­lekvésre már nincs lehetősége, ezzel szol­gálja a közjót. Mert ezért vesz tollat ke­zébe, s ez az elhivatottság-tudat nagyon szépen árnyalja s mélyíti jellemét. A ra­cionálisan aládúcolt hitnek oly maximu­mával rendelkezik, amely a végletes csüg­­gedéstől a sokat próbáltat megóvni képes. Mindezek után fölösleges mondanom, hogy szívünkbe lopja magát, és ez lényegében az őt világra lelkesítő író, Szemlér Ferenc érdeme, aki nem kevés és nem is szán­­déktalan mára ütő tanulsággal ruházta fel hősét. Kimondom : úgy érzem vallomáso­­san, de egyben leckeként is, hogy a látók lássanak és a hajlók halljanak. Ezt a rej­tett didaktikusságot műve érdemének tar­tom. De üdvözlöm — és ajánlom az olvasók­nak — e művet, amely hónapokkal megje­lenése után is élénken foglalkoztatja az olvasóközönséget, s nem kis mértékben az író szűkebb hazájának, Brassónak az ol­vasóközönségét. Az író nem először vá­lasztja színteréül a Cenk alatti várost, de e művében a város tegnapjából tegnap­­előttjébe lép vissza, s ez az időbeni távol­ság is gazdagítja a feltáruló panorámát. Az Erdély múltját idéző, újabban örven­detesen megszaporodott irodalmi alkotások sorában tisztes és megbecsülést érdemlő helyet foglal el Szemlér Ferenc új regénye, amely mindenben méltó a szerzőhöz, aki a vers, műfordítás, dráma és esszé mellett nem csökkenő érdeklődéssel tud újat al­kotni a regényben is. Veress Dániel •' ) Szemlér Ferenc : A mirigy esztende­­je, regény. Irodalmi könyvkiadó, Bukarest, 1969, 276 old. r ! LÁSSANAK... Báint Tibor , rajtam ez az átok, hogy ismét és szüntelen kívülről kell látnon magam, mint egy zsákba belefércelt hústömeget, mint tigállal körülgöngyölt, otromba alakot ? S nemcsak egy intele fel robbanó kép ez, mert mintha örömömet lelném ben­­n..’. ...gy átszenvedjem minden gyöngémet, rútságomat, néha tuddosott türelemmel veszem számba a fejemet, ezt a rózsa­színbe izzó lámpagömböt, állam gyerekded kerekségét, tömpe orrolnt. Bzssó legcsúfabb embere vagyok . .. S hogy ezt most őszintén és bűntudat nélkül mondom el, abban talán része van egy másfajta keserűségnek, csalódott : önmagam nemcsak külső jelentéktelenségének, de posszes emberi mivoltomnak is. Igen, olyan vagyok én, min­­z ötödik kerék, s ha egyszer valami rendszámokat osz­­,az?1???k ki a világon hasznosságunk szerint, én talán a két­milliói után következnék. »­ha szomorúan elmosolyodom ezen : mit tettem én har­minc­­ alatt? Van-e közöm akár csak a fogpiszkáló előállításá­hoz­­? Egy lökhajtásos gép ma olyan könnyedén és hamar r®Pökkörbe a Földet, mint méri a kaptárt, s én, valahányszor fölszáll, a négyes buszra vagy az ötös trolira, amely munka­helyen a takarékbetét és napszámfizetési egyenleg osztályig -'-«.mindig zavart vagyok és restellem magam az emberek Es voltam én, miközben a robbanómotort föltalálták és i­jesítették ? Miért nincs részem még a legkisebb csavar előálltában sem, hogy a dugattyúról meg a karburátorról ne 15 ír * Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, be kell Ik­arm* m®9 arr°l sincs ,U9almam, hogy miből készül az ab­­.*?. Írószer. S a szinkron meg az aszinkron villanymotorok mű­­vae­ elvét már a fizikaórán sem értettem. Hozzájárultam én egy­­ntivel is a század haladásához ?__ ^tán megértik, hogy hasztalan voltomnak e lent tanúsított es 'vetkezetes leleplezése bátortalanná tett az élet iránt, s me a­hhoz sem volt erőm, hogy egy gyöngéd lányt magamhoz­­*esse s otromba külsőmmel és szürke egyéniségemmel a la­kásomba vezessek, vagyis egy hamuhegy mögé, ahol az én szürkeségem az ő kedves és színes egyéniségét is elfödi a vi­lág elöl, így hát azt is megértik, hogy mielőtt Máriát sok tusakodás után megkértem, meg kellett innom egy liter rumot, hogy sa­ját kunyeráló szavaimat se halljam , de úgy hiszem, nem is tudtam egyetlen szót sem kimondani, csak odahajtottam a fe­jem az ölébe, és elsírtam magam, mint egy állat, és ő szegény­ke, mint aki tüstént tudja, hogy hányadán áll velem, gyöngé­den beletúrt a hajamba. - No jól van, te mackó te, jól van ... Az első hónapokban félénk hálával szerettem őt, hisz tud­tam, hogy feláldozza magát, s ha velem, szörnyeteggel csak elindul is az utcán, nevetségnek teszi ki magát ; néha pedig, amikor láttam, hogy nem szégyenkezik a világ előtt, sőt büsz­kén és felemelt fővel lépdel mellettem, az örömtől meg a za­vartól elsírtam magam : istenem, gondoltam, ennek a szegény­kémnek nincs ízlése ? ... Mikor áldott állapotban volt, reggel is meg este is csak azért imádkoztam, hogy a kicsi hozzá hasonlítson majd : az ő szeme színét, az ő ajkát, az ő fülét, kisujját, mozdulatát örököl­je, hozzám pedig ne hasonlítson még a mosolya, még a hangja se. Hogyhogy a hangja ? Még csak erre volna szüksége, erre a dünnyögésre ! Sajnos, a kislány mégis reám ütött , legalábbis a bába­asszony azt mondta, olyan, mintha a számon köptem volna ki. Nem volt hát mit tennem, a szeretetemet, amelyet egy gyö­nyörű gyerek iránt éreztem volna, menetközben átállítottam va­lami mély és szenvedő sajnálattá, a bűnöző apa és a sorstárs sajnálatává, aki akarata és szándéka ellenére megpecsételte saját magzatának jövőjét. Aztán eljött az a nap, amikor az egész város előtt nyilván­valóvá kellett tennem ennek a szegény csöppségnek az öröklött rútságát, mivel Mária megkért, hogy délutánonként én vigyem sétálni a parkba a kocsival. Mondanom se kell, hogy lebocsátott függönnyel toltom fel­elő a sétányon, ha ismerős jött szembe, igyekeztem kikerülni a tekintetét, s úgy tettem, mintha a javítóműhelyből hoznám a kocsit, vagy málélisztet szállítanék benne, így hát kölcsönösen összefüggő csúnyaságunkat elég so­káig tudtam leplezni, legalábbis addig, amíg a kis Kató meg­tanult járni és kézenfogva kellett mutatkoznom vele, őneki, sze­génykének meg velem, ezzel az idomtalan állattal. A csöpp­ségnek szerencsére még nem alakult ki a szégyenérzete, az én pillantásom azonban szüntelen a földön kúszott a lábam előtt, mint egy ragacsos papírgombóc, mint egy mézeskakas. Egy napon azonban, amint így vonultam . Nos, itt kezdődik az egész, amiért érdemes volt­ ekkora kitérővel az események közepébe vezetnem az olvasót. Egyik délután tehát, amint gyanakodva és a lelkemben megszégye­­nülten sétáltatom a kicsit, az egyik padról fölugrik egy gyö­nyörű, miniszoknyás lány, odaszalad a csöppséghez, leguggol­va gügyög neki, simogatja, szinte elered a könnye meghatottsá­gában, én meg nézem a térdét, azt a két gömbölyű, fénylő ka­lácsot és kiver a viz Rángatni kezdtem a gyereket és tovaballagtam vele, a lány meg visszaült a társai mellé, s hallottam, amint azt mondta : - Életemben nem láttam ilyen fanti kölyköt . S valamelyik barátnője kuncogva hozzátette : — Szakasztott az apja. Frankó pali az is ! Azt hittem, hogy elszédülök, vagy ordítani kezdek a bol­dogságtól. Tüstént taxit fogtam, hisz úgy elgyöngültem, hogy nem tudtam volna gyalog hazavinni a kicsit. Azóta minden nap csak Katókával mutatkozom. Sikerem óriási, s valamelyik délután is­ órákig kísérgetett és velünk volt egy szemrevaló, csinos lány, aki a végén már megosztotta a szeretetét köztem és a kis Kató között aki Sándor napján volt három éves ... Ma már minden percben, minden órában csak ezen tűnő­döm : mi történik, ha valamelyik csinos lány kísértésbe ejt ? Va­jon lehetek-e hűtlen Máriához, aki legcsúfabb korszakomban, amikor idomtalan állat, gyerekijesztő szörnyeteg és faragatlan tuskó voltam, oly szépen és példásan mellém állt ? Visszaélhetek-e azzal az egyszerű, természetadta ajándék­kal, hogy szép vagyok és a kislányomhoz hasonlítok ?... Irodalom — művészet Nyárády Gabriella Bemutatkozáskor, első­ ismer­kedéskor­ a nevet csak nagy­ritkán, kivételesen jegyezzük meg. Nyárády Gabriella be­mutatkozása az újratalálkozás reményével biztat : jegyezzük jól meg a nevét. Lírai érdeklődése középpont­jában egyelőre a szerelem áll, de szerelmes verseiben — e­­gyetemes törekvésünk — az emberek közötti értekezés, a párbeszéd beteljesedésének ó­­haja nyilatkozik meg. ELKULED ... És igazolni kellene önmagamnak, hogy én vagyok én, és elmondani, hogy sugárnyaláb játszik a hajammal, és aztán ülni csendben. Egy sárgult levelet hoz a szél. Te elkapod. - Látod ? ilyen az ősz és mese minden (én annak veszem) ... ... És most megmondomi neked, hogy szeretlek, de nem úgy, ahogy mások szeretnek , az kevés ! Kettészakad a szó és bután ül közöttünk a csend------­- Látod ? ilyen az ősz és mese minden (én annak veszem). Majd jegyet váltok és hozzád utazom. Kígyóit a láng és avalobban. Égnek a gyermekévek, kezedhez ért kezem csendben morzsolja a perceket. Megtartlak, mert a te tenyereden is álmok simulnak ... Megtartlak, mert a te szemedben is lobog a fény. Égnek a gyermekévek, elégnek. Csontig vetkőzik az idő. 15. SZÁM 6-7. old.

Next