Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-04-16 / 15. szám
BL GONDOLATSUGÁRZÓ, GONDOLATÉBRESZTŐ Legnagyobb példányszámú „sajtótermékünk" a televízió. A hivatalos statisztikák 1,3 millió tv-tulajdonost, tévé-előfizetőt tartanak nyilván, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy esténként mintegy 5-6 millió ember ül a képernyő elé, hogy a világra és magunkra nyló varázsablakon át szem- és fültanúja, mintegy részese legyen a bel- és külpolitikai eseményeknek, a tudomány és technika, az irodalom és művészet vívmányainak, új felfedezéseinek, kortárs jelenségeinek. Tanulni, művelődni, szórakozni, szabad időnk jelentős hányadát kulturáltan, civilizáltan eltölteni ülünk le szobánk „ötödik" fala elé, amely nem elzár, hanem információözönével bekapcsol bennünket a honi és a nagyvilági áramkörbe. Elterjedtségénél, korszerűségénél, operativitásánál fogva a tévé tömeghatása révén — a párt- és kormánypolitika legnagyobb hatósugarú, legmozgékonyabb propagandaeszköze. Érthető tehát, hogy műsorainak, adásainak tartalma-színvonala állandóan a közvélemény érdeklődésének kereszttüzében áll. Ennek a széles körű érdeklődésnek, megbecsülésnek, de ugyanakkor sokoldalú és magas igénynek a kifejezéseképpen az RKP KB oktatásügyi, tudományos, kulturális és sajtókérdésekkel foglalkozó komissziója a minap első ügyrendi kérdéseként vizsgálta meg a Román Televízió adásainak javításával kapcsolatos teendőket. Az elemző ülés elé terjesztett referátumhoz tudományos, irodalmi és közéletünk számos képviselője szólt hozzá, s a vita tanulságait Dumitru Popescu elvtárs, az RKP KB Végrehajtó Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára foglalta öszsze záróbeszédében. A Román Televízió létrehívása óta eltelt csaknem másfél évtized alatt az adások heti óraszáma megnövekedett, úgyannyira, hogy a műsoridő tekintetében európai viszonylatban ma a 12. helyen állunk. Tévéműsoraink skálája igen változatos, az adások tartalma, színvonala mind magasabb, mind érdekesebb. Nekünk, romániai magyaroknak pedig külön öröm, hogy néhány hónapja a bukaresti televízió magyar (és ezzel egyidejűleg német) nyelvű adással gazdagodott és gazdagított bennünket — a Román Kommunista Párt marxista-leninista nemzetiségi politikájának újabb szép és meggyőző bizonyítékaként. Az eredmények vitán felüliek, egy egész ország tévénéző közönsége bizonyíthatja. Mint ahogy egy egész ország bosszankodik, amikor gyenge, vérszegény és unalmas a tévéműsor. Nos, a tévéadások és -műsorok ügyében lezajlott tanácskozás éppen a tennivalókra irányította a figyelmet elsősorban. Mert tovább lehet és kell is javítani tévénk adásait, műsorait. A tévé hatalmas fórum, országos hatósugarú szószék. Már ez önmagában is sokra kötelező. Egy ilyen nagy közönséggel rendelkező tájékoztató és nevelő eszköztől mindannyiunkat érdeklő dolgokat kell hallanunk. Magunkról, a világról, hétköznapjainkról, győzelmeinkről, de gondjainkról és bajainkról is. Őszintén, nyíltan, emberhez szóló közvetlenséggel, pártunk politikájának szellemében. Ez pedig mindenekelőtt elvszerűséget, alkotó szellemű, aktív, korszerű gondolkodást, gondolatgazdagságot jelent. Legyen a tévé , még inkább mint eddig gondolatsugárzó, gondolatébresztő - ez volt a tanácskozáson elhangzottak summája, legfontosabb konklúziója. És ami egy ilyen sokmilliós közönség előtt álló szószék esetében különösen fontos — legyen változatos, érdekes. Elvégre az ember nem szunyókálni vagy bosszankodni vele a képernyő elé, hanem tájékozódni, tanulni, művelődni, szórakozni. Gazdag, tartalmas, korszerű, vonzó és érdekes gondolatsugárzás, gondolatébresztés — ez a törekvés hatja át a tanácskozáson bejelentett intézkedéseket a Román Televízió adásainak további javítására. Ezeknek az intézkedéseknek a sorában szerepel az is, hogy növelik a magyar és a német nyelvű adások időtartamát. Nem kétséges, hogy ez és a nemzetiségi adásokra vonatkozóan elhatározott más intézkedések azt eredményezik majd, hogy - a Román Televízió minden más adásához hasonlóan — a magyar nyelvű adás is mennyiségileg és minőségileg egyaránt több, tartalmasabb, sajátosabb, változatosabb és érdekesebb lesz. Hogy így az eddigi eredmények fölötti örömünk a további színvonalemelkedés örömével teljesedjék ki. Bízunk, bízzunk benne, hogy így lesz. Mag Péter RADAR ELŐDÖK — KORTÁRSAK TOLL, E( Első csengetésre nyílik az ajtó: Georg Scherg, az író, kezében papírlap, íráshoz készülődött. De szívélyesen fogad, látszik arcán, hogy bocsánatkérésem fölösleges, örvend a látogatásomnak, mert tudja, hogy irodalomról fogunk beszélgetni. — Szeretek irodalomról beszélgetni, hiszen az irodalomnak élek - mondja -, író vagyok és irodalmat tanítok. Tanárságom szervesen, szétválaszthatatlanul író voltomhoz kapcsolódik. A katedrán rengeteg új gondolatom, ötletem születik : hangosan gondolkodhatom az irodalomról. Sőt, az a véleményem, hogy az irodalom, a költészet és a költészet megnevezést minden művészi alkotásra, a zenére, képzőművészetre is kiterjeszteném —, szóval a költészet mindenekelőtt akusztikai jelenség. Az élő beszéd közvetlenebbé teszi. Ha olvassa verseimet, regényeimet, talán fel sem tűnik, de az a véleményem : a leírt gondolat csak a szöveg hangzásbeli, zenei értékeinek érvényre juttatásával válik a hallgató tudatában művészi képpé. Az elszavalt, hangosan felolvasott szöveg szerintem sokkal szemléletesebb. Különben az irodalom komplex művészet. Egyik legújabb versét olvassa fel, majd el is olvastatja velem. A magas és mély magánhangzók szabályosan, sajátos építkezés szerint váltakoznak, amely a hangskála építkezésére emlékeztet. Versszöveg és zene olyan szorosan tapad e kis költeményben, hogy akár szolmizálva is felolvashatnák. — Ön szerint a zenei elem nélkülözhetetlen alkotó eleme-e a versnek ? — kérdem. A válasz egyenes : — Nemcsak a versnek, a prózának is. Úgy érzem, a zenei szerkesztés ismerete nélkül soha nem tudtam volna felfedezni önmagam. Bizonyára tudja, hogy évekig a brassói filharmónia hegedűse voltam. Nyolcéves korom óta hegedülök. Szerelmem , a kamarazene. Egyetlen hobbym. Sokat segített írói megvalósulásomban. — Szokott-e hegedülni, amióta megvált a filharmóniától, és elfoglalta tanári állását ? — Szoktam, sajnos, kevesebbet, mint amennyit szeretnék. De úgy érzem, a hegedülés nemcsak pihentető kikapcsolódást jelent számomra, hanem az alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges belső fegyelem megteremtésében is segít, mondhatnám úgy is : hozzásegít rendszerezni, tisztázni gondolataimat. — Azt mondta az előbb, hogy az irodalom és a zene nem választható el egymástól, a művészetek közötti interferencia valósággal hitvallása. A festőművészet a műélvező szemszögéből érdekli-e csupán, vagy ezzel is megpróbálkozott már ? — Nem festek nagy dolgokat, viszont nagyon érdekel a miniatűr-festészet — mondja, miközben íróasztalából előkerít egy iratcsomó-nagyságú füzetet. - Még csupán azt jegyezném meg, hogy olykor, amikor egy új íráshoz fogok hozzá, előkészületképpen az írás gondolati felépítésének grafikai ábrázolásával is megpróbálkozom. A füzet első verseit tartalmazza. A strasburgi diákévek idején született verseket. Piros és fekete tussal, gondosan rajzoltak — a kódex-másolók kezeírására emlékeztető stílusban — betűi. Aranyporral festett, barokkos margináliák és iniciálék díszítenek minden verset. Kézirataiból is a leírt szó iránti feltétlen és teljes tisztelet sugárzik. A strasburgi füzettel beszélgetésünk viszszakanyarodik eredeti medrébe. Ismét Georg Scherget, az írót faggatom : — Hogyan és mikor fedezte fel azt a szükségszerűséget, hogy írjon, írásban közvetítse meghitt gondolatait ? Derűs mosollyal válaszol : — Az írás nem szükségszerűségként jelentkezett, hanem egyszerű diákcsínyként, ötödikes vagy hatodikos lehettem, amikor az egyik órán unhattam a tanár magyarázatát — verset írtam. De ez a diákcsíny meghatározta egész életemet. Nevelőapám — korán árván maradtam - hasztalan kardoskodott az írás ellen, mégis íróvá lettem. Nem tekintette komoly szakmának, ezért sok volt a torzsalkodás közöttünk Édesapámtól, aki egyszerű fuvaros volt, csupán a Scherg nevet örököltem. Egyesek, tévesen, a brassói posztógyár egykori tulajdonosával emlegettek együtt, de én erre egy percig sem voltam büszke . . . — És az első közlés, az első nyomdafesték ? A nyilvánossággal - sajnos - csak későn, 1954-ben, ismerkedtem meg. Ekkor jelent meg első írásom, a Giordano Bruno című verses drámám. Ezt követte az Ovidius című könyvem — ugyancsak verses dráma —, majd gyors egymásutánban a regények : Nincs itt sem úr, sem szolga (Da keiner Herr unde keiner Knecht), A mérleg nyelve (Das Zünglein an der Waage), Peter Merthes elbeszélései (Die Erzählungen des Peter Merthes), Darius kabátja (Der Mantel des Darius), amelyet az írószövetség prózadíjjal tüntetett ki, és eddigelé egyetlen verseskötetem, Az ezüstbogáncs (Die Silberdistel). És mellettük persze számos műfordítás-kötetem. - Műhelytitok ? - Vannak műhelytitkok is, de őrizzük meg őket. Soha nem szerettem kifecsegni az engem foglalkoztató gondolatokat. De két regényem, a Pénelopénak más a véleménye (Penelope ist anderer Meinung) és A tükörterem (Die Spiegelkammer) már nem titok, a kiadó szorgalmán múlik, hogy mikor kerül az olvasó elé. - Feltűnő, hogy az ön eddigi életművében - talán a versek kivételével - nagy lélegzetű munkák szerepelnek. Karcolatokat, novellákat nem írt ? - Dehogynem. A regényeimet is novellafüzéreknek tekinthetjük. A Dárius kabátját Paul Schuster barátom kártyajátékhoz hasonlította, amelyben minden novella egy-egy kártyalapnak felel meg. A kártyák újraosztásával új regény jönne létre. - Ön a sokat írók közé tartozik - elárulná-e olvasóinak, hogyan sikerült ezt ebben a gyorsléptű korban elérnie? - Nem szeretnék nagy szavakkal válaszolni. Mégis el kell mondanom, tudatában vagyok alkotói hivatásomnak, s e tudat segít hozzá, hogy az időmmel gazdaságosabban bánjak. Nincs is más olyan szenvedélyem, mint az írás. Nem iszom, nem kártyázom, nem járok moziba, színházba is csak ritkán. Búcsúzáskor nem bírtam ellenállni a kísértésnek, körülnéztem a szobájában : könyvek és kéziratok mindenütt, szép rendben, de televíziót, rádiót nem sikerült felfedeznem. Mégis mindenről tud, az események nem szállnak el nyomtalanul fölötte , igazi kortársunk. Apáthy Géza Látogatóban Georg HEGE Schergnél HOGY A Nem tudok ellenállni a csábításnak, hogy oyan irodalomtörténeti összefüggésben (egyben távlatba állítsam e művet), mely ellen - érzésem szerint - leginkább a szerző, Szemlér Ferenc tiltakozna, túlhajtttnak minősítvén igényeimet s ebből kötkeztethető szempontjaimat. Hangsúlyozzm |de|| : nem értékbeli összevetésről van szó. Valójában az alábbi műveket egyetlen igen fontos tényező rokonítja. Az, hgy mindhárom mű alapváza, vagy még ikább motívuma egy rettenetes emberi katasztrófa, egy járvány leírása, a pestisé Dana| Defoe hiteles beszámolót irt az 1665- angliai járványról. Műve, A londoni pstis, az író életében megjelent háromszóhetvenöt könyve közt a legkülönbek és a legmaradandóbbak közé tartozik, s hely a Robinson Crusoe és a Moll Flandes mellett van. Albet Camus világhírt kavart regényében, A pestisben, egy képzeletbeli városba helyezi a járványt s jelképként használja, Ti -j* rei'° abszurditás megjelenéseként. tulajdoképpen nem „egy járvány", hanem „a járány", minden járványok érthetetlen terrorjt írja le. Szenér Ferenc az 1755—56-os brassói, illetve barcasági járványt állítja regénye gyújtópntjába, hiteles rekonstrukcióban. Művét szemlélete - tekintsünk el ezúttal a fenék igazságától - Defoe könyvével rokonra. A következtetés készen adott : a hasonlóság három könyv közt a betegség, a járván melyre a magyar nyelvnek annyi szava an : mirigy, döghalál, dögvész, fekete hlór, forróláz. Az igány leírása mindhárom műben, a leltürkszítő Defoe-nál, a hideg és könyörtelenitású Camusnél, és a Hajdani prédikáció könyvön ihletődött, ízléssel és érzékenyéggel — krónikásan — archaizáló Szemlénél egyaránt csak egy determináns keret, valódi mondanivaló, elválaszthatatlan, a tömeghalál teremtette rendhagyó krülményektől, nem merülhet ki egy kórforigás közvetlen társadalmi következménei leírásában. A három mű három - sok, néhol éppenséggel lényeges pontosan érintkező - irányba fejleszti tovább virtuális alaphelyzetet. Itt már el kell fakadnunk a három könyv közös jegyekét megvillantott hasonlóságtól, s konkréebben rá kell térnünk Szemlér Ferenc téneti regényére. Az a pestis, melynek emlékénél oly hoszszan időzik Szemlér Ferenc elmagányosodott, sokat próbált, szomorú életű székely papja, a regénybeli Szüle István, a főhős életének legnagyobb élménye volt. Az élmény kifejezést ezúttal eléggé pontatlan s hangsúlyozottan lélektani vetületben használom.* Hiszen jogosult-e emberek egymás szeme láttára történő, meggátolhatatlan hullását, pusztulását élménynek nevezni ? Mégis, az emlékező regényhős életén és személyén keresztül szemlélve a ráható — közvetlen és közvetett - sorscsapásokat, élménynek nevezhetjük. Oly mértékben azok, mint minden rendkívüli helyzet a benne tevőlegesen résztvevő számára. Résztvevőt írtam, s ezzel meg is kezdtem a Mária Terézia korában élt regényhős jellemének utánrajzolását. Ugyanis ez a mű, A mirigy esztendeje, abban, amit struktúrájának nevezhetünk, egy gondos ökonómiával kiképzett valóság-háttér előtt kibomló lélekrajz. Szemlér Ferenc pedig bölcs megértéssel, moralistaként gondolta végig, és képezte újjá, messze távolodva az eredeti írásos anyagtól, hősének életsorát és jellemét. Én ezt a megoldást, ha a Bethlen Miklós és Kata, Ujfalvy Sándor és társaik kiváló memoárjaira gondolok és azokkal hasonlítom össze e művet, a szó legjobb értelmében vett tradicionálisnak tartom, s dicsérem a szerző formaválasztását. Az előbbiekből következik, hogy a legfontosabb kérdés, amelyet e Szüle István által is képviselt Bod Péter-táji szellemi szigettel szemben feltehetünk, így fogalmazható meg : hogyan viselkedett, kevés jót érve, de a jót mindig remélve, s azért küzdve is, a regényhős abban a hol nyíltan (pestis, társadalmi igazságtalanságok, nemzetiségi egyenlőtlenség), hol burkoltan (papi intrikák, egyéni csapások) embertelen és elembertelenítő világban ? Az adható válasz természetszerűleg nem egyszerűen erkölcsi jellegű, hanem - irodalmi alkotásról lévén szó - esztétikai értékelést hordozó is. És Szemlér könyvében a művészi ábrázolás komplex hitelessége és artisztikus érettsége éppen azon tétel által érzékelhető, mely szerint a szenvedés, a sorscsapások a gyengét elsilányítják, de az erős lelket felemelni, megtisztítani képesek, mint ezt a kartéziánusként hívő, immár harminchét esztendeje egyházi szolgálatban álló protestáns lelkipásztort, aki a büntetés bizonyosságából nem a meghunyászkodás szükségességére következtet. Ellenkezőleg ! Hogyan nő Szülei az író rokonszenves jóvoltából - köznapi emberségében azok fölé, akik a világi és egyházi hatalmat, a reális társadalmi erőt képviselik ? Egyrészt szüntelen kockázatvállalása révén, mellyel a sokféle megosztottságban élő társadalomban a nyáj érdekeit a pásztorok érdekei fölé helyezi, mint korai aufklarista, hogy úgy mondjuk „korszerűtlenül" - s nyilván a maga kárára. Másrészt - ettől elválaszthatatlanul - önmaga megalkotása révén, melynek kivetülése írásos tevékenysége. Hisz a leirt, kinyomtatott szó hatásában és erejében, s mikor más cselekvésre már nincs lehetősége, ezzel szolgálja a közjót. Mert ezért vesz tollat kezébe, s ez az elhivatottság-tudat nagyon szépen árnyalja s mélyíti jellemét. A racionálisan aládúcolt hitnek oly maximumával rendelkezik, amely a végletes csüggedéstől a sokat próbáltat megóvni képes. Mindezek után fölösleges mondanom, hogy szívünkbe lopja magát, és ez lényegében az őt világra lelkesítő író, Szemlér Ferenc érdeme, aki nem kevés és nem is szándéktalan mára ütő tanulsággal ruházta fel hősét. Kimondom : úgy érzem vallomásosan, de egyben leckeként is, hogy a látók lássanak és a hajlók halljanak. Ezt a rejtett didaktikusságot műve érdemének tartom. De üdvözlöm — és ajánlom az olvasóknak — e művet, amely hónapokkal megjelenése után is élénken foglalkoztatja az olvasóközönséget, s nem kis mértékben az író szűkebb hazájának, Brassónak az olvasóközönségét. Az író nem először választja színteréül a Cenk alatti várost, de e művében a város tegnapjából tegnapelőttjébe lép vissza, s ez az időbeni távolság is gazdagítja a feltáruló panorámát. Az Erdély múltját idéző, újabban örvendetesen megszaporodott irodalmi alkotások sorában tisztes és megbecsülést érdemlő helyet foglal el Szemlér Ferenc új regénye, amely mindenben méltó a szerzőhöz, aki a vers, műfordítás, dráma és esszé mellett nem csökkenő érdeklődéssel tud újat alkotni a regényben is. Veress Dániel •' ) Szemlér Ferenc : A mirigy esztendeje, regény. Irodalmi könyvkiadó, Bukarest, 1969, 276 old. r ! LÁSSANAK... Báint Tibor , rajtam ez az átok, hogy ismét és szüntelen kívülről kell látnon magam, mint egy zsákba belefércelt hústömeget, mint tigállal körülgöngyölt, otromba alakot ? S nemcsak egy intele fel robbanó kép ez, mert mintha örömömet lelném benn..’. ...gy átszenvedjem minden gyöngémet, rútságomat, néha tuddosott türelemmel veszem számba a fejemet, ezt a rózsaszínbe izzó lámpagömböt, állam gyerekded kerekségét, tömpe orrolnt. Bzssó legcsúfabb embere vagyok . .. S hogy ezt most őszintén és bűntudat nélkül mondom el, abban talán része van egy másfajta keserűségnek, csalódott : önmagam nemcsak külső jelentéktelenségének, de posszes emberi mivoltomnak is. Igen, olyan vagyok én, minz ötödik kerék, s ha egyszer valami rendszámokat osz,az?1???k ki a világon hasznosságunk szerint, én talán a kétmilliói után következnék. »ha szomorúan elmosolyodom ezen : mit tettem én harminc alatt? Van-e közöm akár csak a fogpiszkáló előállításához? Egy lökhajtásos gép ma olyan könnyedén és hamar r®Pökkörbe a Földet, mint méri a kaptárt, s én, valahányszor fölszáll, a négyes buszra vagy az ötös trolira, amely munkahelyen a takarékbetét és napszámfizetési egyenleg osztályig -'-«.mindig zavart vagyok és restellem magam az emberek Es voltam én, miközben a robbanómotort föltalálták és ijesítették ? Miért nincs részem még a legkisebb csavar előálltában sem, hogy a dugattyúról meg a karburátorról ne 15 ír * Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, be kell Ikarm* m®9 arr°l sincs ,U9almam, hogy miből készül az ab.*?. Írószer. S a szinkron meg az aszinkron villanymotorok művae elvét már a fizikaórán sem értettem. Hozzájárultam én egyntivel is a század haladásához ?__ ^tán megértik, hogy hasztalan voltomnak e lent tanúsított es 'vetkezetes leleplezése bátortalanná tett az élet iránt, s me ahhoz sem volt erőm, hogy egy gyöngéd lányt magamhoz*esse s otromba külsőmmel és szürke egyéniségemmel a lakásomba vezessek, vagyis egy hamuhegy mögé, ahol az én szürkeségem az ő kedves és színes egyéniségét is elfödi a világ elöl, így hát azt is megértik, hogy mielőtt Máriát sok tusakodás után megkértem, meg kellett innom egy liter rumot, hogy saját kunyeráló szavaimat se halljam , de úgy hiszem, nem is tudtam egyetlen szót sem kimondani, csak odahajtottam a fejem az ölébe, és elsírtam magam, mint egy állat, és ő szegényke, mint aki tüstént tudja, hogy hányadán áll velem, gyöngéden beletúrt a hajamba. - No jól van, te mackó te, jól van ... Az első hónapokban félénk hálával szerettem őt, hisz tudtam, hogy feláldozza magát, s ha velem, szörnyeteggel csak elindul is az utcán, nevetségnek teszi ki magát ; néha pedig, amikor láttam, hogy nem szégyenkezik a világ előtt, sőt büszkén és felemelt fővel lépdel mellettem, az örömtől meg a zavartól elsírtam magam : istenem, gondoltam, ennek a szegénykémnek nincs ízlése ? ... Mikor áldott állapotban volt, reggel is meg este is csak azért imádkoztam, hogy a kicsi hozzá hasonlítson majd : az ő szeme színét, az ő ajkát, az ő fülét, kisujját, mozdulatát örökölje, hozzám pedig ne hasonlítson még a mosolya, még a hangja se. Hogyhogy a hangja ? Még csak erre volna szüksége, erre a dünnyögésre ! Sajnos, a kislány mégis reám ütött , legalábbis a bábaasszony azt mondta, olyan, mintha a számon köptem volna ki. Nem volt hát mit tennem, a szeretetemet, amelyet egy gyönyörű gyerek iránt éreztem volna, menetközben átállítottam valami mély és szenvedő sajnálattá, a bűnöző apa és a sorstárs sajnálatává, aki akarata és szándéka ellenére megpecsételte saját magzatának jövőjét. Aztán eljött az a nap, amikor az egész város előtt nyilvánvalóvá kellett tennem ennek a szegény csöppségnek az öröklött rútságát, mivel Mária megkért, hogy délutánonként én vigyem sétálni a parkba a kocsival. Mondanom se kell, hogy lebocsátott függönnyel toltom felelő a sétányon, ha ismerős jött szembe, igyekeztem kikerülni a tekintetét, s úgy tettem, mintha a javítóműhelyből hoznám a kocsit, vagy málélisztet szállítanék benne, így hát kölcsönösen összefüggő csúnyaságunkat elég sokáig tudtam leplezni, legalábbis addig, amíg a kis Kató megtanult járni és kézenfogva kellett mutatkoznom vele, őneki, szegénykének meg velem, ezzel az idomtalan állattal. A csöppségnek szerencsére még nem alakult ki a szégyenérzete, az én pillantásom azonban szüntelen a földön kúszott a lábam előtt, mint egy ragacsos papírgombóc, mint egy mézeskakas. Egy napon azonban, amint így vonultam . Nos, itt kezdődik az egész, amiért érdemes volt ekkora kitérővel az események közepébe vezetnem az olvasót. Egyik délután tehát, amint gyanakodva és a lelkemben megszégyenülten sétáltatom a kicsit, az egyik padról fölugrik egy gyönyörű, miniszoknyás lány, odaszalad a csöppséghez, leguggolva gügyög neki, simogatja, szinte elered a könnye meghatottságában, én meg nézem a térdét, azt a két gömbölyű, fénylő kalácsot és kiver a viz Rángatni kezdtem a gyereket és tovaballagtam vele, a lány meg visszaült a társai mellé, s hallottam, amint azt mondta : - Életemben nem láttam ilyen fanti kölyköt . S valamelyik barátnője kuncogva hozzátette : — Szakasztott az apja. Frankó pali az is ! Azt hittem, hogy elszédülök, vagy ordítani kezdek a boldogságtól. Tüstént taxit fogtam, hisz úgy elgyöngültem, hogy nem tudtam volna gyalog hazavinni a kicsit. Azóta minden nap csak Katókával mutatkozom. Sikerem óriási, s valamelyik délután is órákig kísérgetett és velünk volt egy szemrevaló, csinos lány, aki a végén már megosztotta a szeretetét köztem és a kis Kató között aki Sándor napján volt három éves ... Ma már minden percben, minden órában csak ezen tűnődöm : mi történik, ha valamelyik csinos lány kísértésbe ejt ? Vajon lehetek-e hűtlen Máriához, aki legcsúfabb korszakomban, amikor idomtalan állat, gyerekijesztő szörnyeteg és faragatlan tuskó voltam, oly szépen és példásan mellém állt ? Visszaélhetek-e azzal az egyszerű, természetadta ajándékkal, hogy szép vagyok és a kislányomhoz hasonlítok ?... Irodalom — művészet Nyárády Gabriella Bemutatkozáskor, első ismerkedéskor a nevet csak nagyritkán, kivételesen jegyezzük meg. Nyárády Gabriella bemutatkozása az újratalálkozás reményével biztat : jegyezzük jól meg a nevét. Lírai érdeklődése középpontjában egyelőre a szerelem áll, de szerelmes verseiben — egyetemes törekvésünk — az emberek közötti értekezés, a párbeszéd beteljesedésének óhaja nyilatkozik meg. ELKULED ... És igazolni kellene önmagamnak, hogy én vagyok én, és elmondani, hogy sugárnyaláb játszik a hajammal, és aztán ülni csendben. Egy sárgult levelet hoz a szél. Te elkapod. - Látod ? ilyen az ősz és mese minden (én annak veszem) ... ... És most megmondomi neked, hogy szeretlek, de nem úgy, ahogy mások szeretnek , az kevés ! Kettészakad a szó és bután ül közöttünk a csend------- Látod ? ilyen az ősz és mese minden (én annak veszem). Majd jegyet váltok és hozzád utazom. Kígyóit a láng és avalobban. Égnek a gyermekévek, kezedhez ért kezem csendben morzsolja a perceket. Megtartlak, mert a te tenyereden is álmok simulnak ... Megtartlak, mert a te szemedben is lobog a fény. Égnek a gyermekévek, elégnek. Csontig vetkőzik az idő. 15. SZÁM 6-7. old.