Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-06-11 / 23. szám

BL ABULZÁSZ !­ogy mik meg nem történnek ! Félelmetes morgással, bömböléssel, dö­­römböléssel, sistergéssel, csattogással kez­dődött az egész. S aztán megmozdult a föld, nekilódultak az erdők, mint a Mac­­bethben, kettéhasadtak a hegyek, hullt a mennyköves kéneseső, és egy fellobbanó hatalmas gázfelhőben eltűnt, éktelen bugy­­borékolás közepette, a feneketlen mélysé­gekbe süllyedt g­yenk, szabályosan elnyel­te a föld, ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva. Zúgtak a félrevert ha­rangok, az emberek halálra rémülten, si­koltozva, ordibálva, hanyatt-homlok mene­kültek, rohantak. Már éppen a nap is el­sötétedett az égen, amikor iszonyatos föld­lökés rázta meg a világot és . . . hangokat hallottam a magasb­a Felijedtem. — Na, csakhogy feleprent végre ! A házigazdám állt az ágyam előtt. Az arckifejezése egyszerre volt kétségbeesett, dühös, szemrehányó és kaján. Bár ezt e­­lég sokára és nehezen tudta ert kivenni, mert háttal állt az ablaknak s kirekesz­tette a fényt a szobából, mint egy zsalu­­gáter. - Nézze, uram - morgott tovább a há­ziúr. - Máskor költesse fel magát egy tüzérüteggel. Én becsülettel leéltem het­ven évet fél vesével, a másikat harminc éve operálta ki belőlem néhai Mátyás professzor, ott voltam a Szent István csa­tahajó fedélzetén, amikor az első világ­háború idején megtorpedózták a tarjánok és elsüllyedt, az 1­300 főnyi legénységből csak négyszázhetven­hatan éltük túl a ka­tasztrófát, kioperálták a fél gyomromat, háromszor nősültem, 27 unokám és déd­unokám van, végigcsináltam egy kétéves orosz fogságot, de én még ilyet nem lát­tam, hogy valaki ilyen mélyen aludjon. És milyen förtelmesen horkol ! Nem is csodá­lom, hogy a hálótársa felmondta nálam az albérletet, magát meg feljelentette csendháborításért, és jobb, ha tőlem tud­ja meg , ezért ugyanannyi jár, mint hu­liganizmusért. A háziúr csak perelt, perelt, apprehen­­dált, méltatlankodott, és én furcsa módon örültem reggeli filippikájának, mert ez mégis csak jobb, mint a néhány perce át­élt szörnyűség. Az öreg csak mondta a magáét, de én már nem is figyeltem rá, mert a földszintes ház ablaka előtt ismét megelevenedni láttam a rémálom folyta­tását. Az előbb ugyanis ijedtemben kife­lejtettem a borzalmak közül, hogy amikor a Cenk a mélybe süllyedt, a helyéről be­­hemót nagy, piszkos, nedves gyapjúfelhő takarta el a napot. És most, íme, a gyap­júfelhő itt hömpölyög az ablakom előtt és­­ uram bocsa' f­­­éktelenül, összevissza béget. És kolompol ! Mintha a rémálom­beli félrevert harangokat hallanám. Fel­támadt rémületemben már-már úgy érez­tem, hogy cserben hagy maradék szép e­­szem is, amikor az ablak hirtelen­­ tü­körré változott. Még ez is ! Jobban bele­nézek és — mintha még most is látnám — két hosszú fül között egy jámbor sza­márfej bámult vissza rám. Éreztem, hogy menten félelmetes üvöltésben tör ki be­lőlem a rémület, amikor a tükörbeli jám­bor jószág oroszlánerővel elordította ma­gát : l-i-i-ááá — l-ááá ! Hogy a továbbiakban mi történt, nem tudom. Azt hiszem, elájultam. Arra ébred­tem, hogy házigazdám kétségbeesetten po­foz és ecetes ruhával borogatja a homlo­kom, sósborszesszel dörzsöli a mellemet. És megint kiabál. - Mi van magával, uram ? Szívbajos ? Nyavalyatörés ? — Vége ? Hol vagyok ? — hörögtem végkimerültségemben. — Itt fekszik az ágyon, és dehogy van vége. Magával csak most kezdődik a baj. — Megint kezdődik élőlről a világvége ?­­ Ide figyeljen, maga tényleg súlyos be­teg­­ és felültetett az ágyon. — Úgy néz ki, mint egy kriptaszökevény. Mi van ma­gával ? — Hogy velem mi van, az hagyján. De vége a világnak ! És erőmtől telhetően elmondtam neki az általam átélt világvégét. Apai jóság­gal végighallgatott, s a végén megkérdez­te : - Mondja, mit vacsorázott maga az este ? Elmondtam : friss juhsajtot, két főtt to­jást, füstölt szalonnát zöldhagymával, hó­napos retekkel. - Bravó ! - csúfolódott az öregúr. - Csak így tovább, minden este tömje meg magát ilyen diétás vacsorával s aztán minden éjszakára jut egy világvége. Láttam, nagyon csúfondáros kedvében van, nem lehet zöldágra vergődni vele. Valahogy felcihelődtem, hagytam magam­ba tukmálni a szokásos reggeli tejeskávét, de ahogy magamra maradtam, nekiestem Krúdy Gyula álmoskönyvének, hadd lám, mit jelenthet az én nyomasztó álmom. Hiába, nem tudtam kiokosodni belőle. Van ott mindenre megfejtés, jó is, rossz is, de az én álmomra nem találtam semmi­lyen receptet. Pedig az az álom engem úgy kikészí­tett, hogy aznap már nem voltam jó semmire. Nem is mentem be zenekari összpróbára. Késő délután benéztem a nyugdíjas fúvósok kártyaklubjába, s ott, egy sötét sarokba húzódva Grabinyác U­­bul nyugalmazott klarinétosnak és aktív bélyegcakkozónak még mindig reszketve és szégyenkezve elmondtam az éjszakai álmomat. Grabinyác Ubul, akit régvolt ifjúkorá­ban túlságosan csapongó fantáziája miatt kicsaptak egy alapfokú jövendőmondó szakiskolából, és ezt követően évekig mint cintányér-szidolozó kereste meg a kenye­rét, izgatott figyelemmel hallgatta meg a történetet, s a végén arkhimédészi reve­­láció ragyogott fel az arcán. - Megvan ! Ugye, megmondtam ? — rikoltott fed örömében. Én értetlenkedve bámultam rá (jaj, az a szamárfej az ab­lakban !), nem tudtam, mire vélni az örö­mét és főleg nem értettem , mi van meg és mit mondott meg ő ? Megmagyarázta. - Ide figyelj, öregem. Te vagy az én emberem. A koronatanúm, ha úgy tet­szik. Már három hete hiába mondom, sen­ki se hitt nekem. És te most pontosan megálmodtad, amit én már hetek óta jó­solok. Hamarosan itt a világvége. Ez fix. Hetek óta mozognak a hegyek, forr a Cenk­alja, a Bucsecs és a Nagykőhavas már ketté is hasadt és jön a többi is. Ez fix. Elhiheted nekem, érzem, mint macs­ka az esőt. Különben a Cenkkel, abszolút tudományosan, az a helyzet, hogy a helyén valamikor tengerszem volt, ami egy vul­kán kráterében keletkezett, s amikor haj­danában az illetékesek elhatározták, hogy felépítik Brassót, a mai város helyéről el kellett hordani egy hegyet. Szerencsére ak­kor is éltek okos emberek s az egyikőjük javaslatára a hegyet eltakarították, s a rengeteg mészkövet a szomszédos tenger­szembe hordták. De hogy a mészkőtől a tengerszem fel ne forrjon, egy másik o­­kos ember javaslatára rengeteg gyapjút hordtak a tengerszembe, még Tibetből meg Dél-Amerikából is hoztak gyapjút, hogy elég legyen. A hatalmas gyapjúpár­na szépen lebegett a tengerszem felszí­nén és arra kezdték rárakni ügyesen a Cenket, így jött létre a Cenk. Ez fix. És abszolút tudományos. Namármost. Idővel a Cenk alatti gyapjúpárna süllyedni kez­dett a sok kő súlyától és kezdte kiszorí­tani a hegy alatti tengerszemből ,a vizet, így keletkeztek a cenki források, amelyek időközben kiszáradtak. A hegy alján levő mészkő a tengerszem vizében aztán forrni, rotyogni kezdett s most ettől mozog a Cenk. Ez is fix. A napokban láttam, hogy egy egész ármádia kezdte fúrni a Cenk oldalát, hogy az alatta keletkezett gőznek vészkijáratot nyisson, de hiába. Csak egy vékony kis vízsugarat sikerült fakasztani, amin keresztül a hegy gyomrából kiúszott egy furcsa hal, annak a fajtáját nem tud­ják megállapítani. A hal a hegy alatti tengerszemből jött és ez a legbiztosabb jele annak, hogy világvége lesz. Ez is fix. És abszolút tudományos ! Grabinyác Ubul megtörölte az abszolút tudományos magyarázatba beleizzadt hom­­lokkát, megnyalta a klarinétozásba beleda­gadt alsó ajkát, és én álmélkodva hallgat­tam tovább a bélyegcakkozó műkedvelő jövendőmondó káprázatos, sziporkázó sza­vait. — És most te mindezt fantasztikusan, tu­dományosan megálmodtad. Hát ez óriási ! Ez fix. Én megjósoltam, te megálmodtad. Tudományosan. Most mi ketten szépen öisszetársulunk és ezennel megalapítjuk az Ubul and Gedeon jövendőmondó részvény­­társaságot. Veszteséges alapon fog mű­ködni a társaság, de mi ezt eleve bele­kalkuláljuk az üzletbe, aminek egyetlen célja bebizonyítani az embereknek, hogy mi ketten milyen műveltek vagyunk, és hogy mi jóelőre tudományosan meg­mondtuk . . . — Egy nagy frászt abba a süket dumád­ba ! — reccsent bele a tervezgetésbe Gö­­römicsér Töhötöm, nyugalmazott nagydo­bos és kutyapecér, aki mindig destruktív magatartásáról volt híres. — Éppen most jövök egy hegyi falu­ból, ott egy héttel ezelőtt várták a világ­végét s még mindig késik. Különben a múlt héten olvastam az újságban, hogy a földrengéseket előrejelezni még nem lehet, s hogy hatvan évvel ezelőtt még neves tudósok is akadtak, akik abszolút tudomá­nyosan megjósolták a világvégét... Én az ilyen vak dumáért egy nyúzott kutyát sem adnék . . . Különben negyven évvel ezelőtt már hallottam egyszer ezt a süket du­mát ... " Ubul és Töhötöm ott helyben úgy össze­veszett, hogy jobbnak láttam lelépni, ne­hogy abszolút tudományos vitájuknak én igyam meg a levét. Az Ubul and Gedeon RT terve így kútba esett. Mindenesetre azóta nem vacsorázom ke­mény tojást hónapos retekkel, hasrafek­­ve alszom, hogy ne horkoljak olyan rette­netesen és a jövendőmondó ubulrászokat sem hallgatom meg. És mindennap megmászom a Cenket, addig is, amíg elkészül a sodronypályás felvonó. Végh Gedeon, nyugalmazott timsógyári trombita, AVAGY MESE A LÉNKRŐL, A VILÁGVÉGÉRŐL S EGY JU­HNYÁJRÓL A beküldött tudósítás felel : szöveg hűségéért Mag Péter TU­RISZTIK A Korszerűség vagy természet­rombolás ? Az idegenforgalom és általában a tu­risztika fejlesztését célzó országos terv magába foglalja a Fogarasi-havasok festői — különleges természeti szépsé­génél, turisztikai értékénél fogva ha­zánkban egyedülálló — vidékének a „kiépítését"­ is. A tervezők reális igényt tartottak szem előtt.­­Az alpesi táj va­rázsa, a­­vidék különleges növény- és állatvilága sok hazai és külföldi turis­tát vonz, és így rendkívüli módon be­folyásolhatja az idegenforgalmat. A Fo­­garasi-havasok bebarangolására, glec­­­csertavainak megközelítésére azonban csak edzett, gyakorlott turista vállal­kozhat. Felmerült tehát a hozzáférhe­tőség gondolata, s elkészült egy terv, a­­melynek alapján a Fogarasi-havasokat műutak, drótkötélpályák és szállodák építésével óhajtják bevonni a hazai tu­risztika és az idegenforgalom egyre szé­lesedő áramkörébe. A Scínteia hasábjain korábban hírt adott a vidék építkezési tervéről, és az eltelt idő alatt az építők meg is kezd­ték a munkálatokat. Ennek ellenére, a terv mértékadó körökben megfontolan­dó vitákra szolgáltatott alapot. Erről tanúskodik a Scínteia május 13-i szá­mában megjelent sajtó­visszhang is, a­­melynek kapcsán mint régi turista, természetbarát s a Fogarasi-havasok jó ismerője, szeretném én is kifejteni sze­mélyes véleményemet. A Fogarasi-havasok gyöngye a Bíb­a­­tó. A környező gerincek és vad bércek övezte tó és gleccservölgy megkapó szépsége s a csönd mindenkit elbűvöl. Nos, tervbe vették, hogy a tó közvet­len közelében modern vonalú épülete­ket emelnek a vendéglátóipar számára. Szerintem a terv megvalósítása na­gyobb horderejű kérdéseket vet fel, mint ahogy azt bárki az első pillanat­ban gondolná. A turisztikai létesítmé­nyek fejlesztésével ugyanis nem sza­bad megcsonkítani a természetet, meg­bontani a tájegység összhangját. A ter­vezett építkezések viszont (műutak, szállodák, gépkocsi-parkolóhelyek drót­kötélpálya)­­megváltoztatnák a tájegy­ség jellegét, s véleményem szerint nem illeszkednek be a sajátos természeti környezetbe. Jól ismerem a vidék idő­járását, amely szintén több kérdést vet fel.­­Erre főként azoknak a tervezőknek a figyelmét szeretném felhívni, akik nem ismerik e vidék viszontagságos meteorológiai viszonyait.) Állítom, hogy a Bilea-tó környéke egyáltalán nem­­al­kalmas huzamos ott-tartózkodásra. Szin­te állandó jellegű itt a fergeteges lég­áramlás, még nyáron is gyakoriak a viharos időszakok. Szerintem is sokkal célszerűbb volna a Bilea-tó helyett a Bilea vízesés me­nedékház környékének a kiépítése. In­nen ugyanis a gerinc megközelítése a tervbe vett drótkötélpályán vagy akár gyalogszerrel is jóval könnyebb. A ha­vasoknak ez a vidéke az időjárás vi­szontagságaival szemben is védettebb, a terep adottságai pedig kitűnő sípá­lyák létesítését teszik lehetővé. S azt sem érdektelen megemlíteni, hogy a Bíl­a-tó környéki építkezések nagy költsége mellett komoly nehézségekbe ütközik majd mind a vízszolgáltatás biztosítása, mind pedig az élelmiszer­­ellátás. Ha mindenképpen alpesi ma­gasságokon akarunk építkezni, szálloda építése szempontjából előnyösebb lenne a Capra-tó vagy a Doamnei-völgy kör­nyéke. Mindkettő aránylag kis tá­volságra van a Bílea-tótól. A Capra­­tótól festői kilátás nyílik a Bílea-tó völgyébe, s innen sétaút vezet a Butea­­nu vagy a Paltinul felé. A távlati terv szemszögéből figyel­met érdemel az is, hogy huzamosabb üdülésre jóval előnyösebb a déli oldal, pontosabban a Cumpăna és Piscul Negru közötti rész. Ez a vidék köny­nyebben megközelíthető az új vízierő­mű felől is, innen pedig különösebb megerőltetés nélkül el lehet jutni a ge­rincen a Negoiu-csúcsra, a Bilea-tóhoz, valamint a Podragu-tóhoz és környéké­re, a Moldoveanu csúcsot is beleértve. Ezzel szemben a Bilea-tótól kiindulva mind a keletre, mind pedig a nyugat­ra eső gerinc­szakasz veszélyes és nagy nehézségek elé állítja a tapasztalatlan turistát. A déli oldal viszont sízésre is alkalmas. Végül el kell mondanom, hogy az or­szágos turisztikai hivatal egyik felelős beosztású vezetőjének a sajtóban meg­jelent válaszával, amelyet a iasi-i ter­vező javaslatára adott, nem értek min­denben egyet. Az a megállapítása, hogy a brassói DSAPC hazai és külföldi szakemberek elképzelése szerint dolgoz­ta ki a tervet, nem meggyőző érv. A turisztikában a hegyvidékek sajátossá­gait is figyelembe kell venni (külföldön is általában nem a gerincen, hanem védettebb helyeken építkeznek). De mindenekelőtt alaposan ismerni kell a vidéket... Adler Nándor, a Brassó megyei beruházási bank közgazdásza 23. SZÁM 8. oldal

Next