Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-06-18 / 24. szám
I (Folytatása a 8. oldalon) „Bátorítottak, segítettek" — Nem tettem semmi rosszat — mondotta C. E. és mindamellett, hogy jól ismerte már riporturam irányát, hangjában inkább magabiztosságot fedezhettem fel, nem védekezést. Mosolyának nagyon örvendtem, felszabadítóan, feloldóan hatott rám egy olyan riportúton, amelyen már körinyekkel is találkozhattam. Mert bármennyire igyekeztem tapintatosan, elővigyázatosan megfogalmazni kérdéseimet, nem tudtam mindig elkerülni, hogy a feledés gyógyító erejét eloszlatva, ne érintsek eleven sebeket. Leányanyák, majd később elvált aszszonyok életét és szerelmét, álmait és terveit, gondjait és örömét faggattam ki, bolygattam meg a brassói posztógyár egyik félreeső irodájában, ahová nem érhetett el a gépek kattogó zaja. A szövőgépek „zajos“ jelene tőszomszédságában múlt, ‘ jelen és jövő hármas teljességeként nyilatkozott meg az élet, nők élete. . . C.E. magabiztossága kissé zavarba hozott. Nem kellett biztatnom a szóra, inkább ő bíztatott engem : — Kérdezzen bátran, ne szégyellje magát. Én úgy érzem, azzal, hogy egy szép gyermeknek adtam életet, csak asszonyi kötelességem teljesítettem, nem szégyellem. — Fiú vagy kislány ? — Kislány.— És az édesapa ? — Nincs semmi követelésem vele szemben. Nyilván, jobban szerettem volna, ha a kislánynak apja, nekem pedig férjem lett volna, olyan ember, aki mint Apáthy Géza riportja ig mellénk áll. Ha egyszer nem volt szerencsém ! Nem tudtam, hogy nős, mire megtudtam, már késő volt, de ha másként történik is , nagyon akartam a gyermeket. Harmincéves voltam már, nem volt senkim, édesanyám korán meghalt,, huszonöt éve már, édesapám idős ember... Egyedül, magányosan tengtem-lengtem az életben, egyik napról a másikra, céltalanul. De most a kislány , életem tartalma. — A férfi tud-e a gyerekről? Segíti-e valamivel? — A férfihoz már rég nincs semmi közöm, azonnal félreálltam, mihelyt megtudtam, hogy nős. Nő vagyok, nem akartam, hogy egy másik nő szenvedjen miattam. — Nem félt attól, hogy a kolléganői vagy mások rosszindulatú pletykákkal esetleg megkeserítik az életét, vagy lenézik, ujjal mutatnak magára ? — Ó, ettől kellett a legkevésbé tartanom. A kolléganőim nagyon jól ismernek, tudják, hogy nem vagyok én olyan, aki férfiról férfira száll... Akkor talán nem bocsátották volna meg. De a kolléganőim bátorítottak, nagyon sokat segítettek. Amikor a kislány megszületett, alig volt másfél kilós, három hónapig a gyermekházban laktam vele, a kolléganőim többször is meglátogattak, ajándékokkal, virággal kedveskedtek. Amíg albérletben laktam, a háziaszszonyom is sokat segített, nagyon szerette a kislányt, gondozta, amíg munkában voltam. — Édesapja mit szólt, amikor megtudta, hogy unokája lesz ? — Eleinte bántotta a dolog, a testvéreimet is. Jobban örültek volna, ha rendesen férjhez megyek, és úgy hozom világra a gyermeket. De ha ilyen volt a szerencsém... Ők is nagyon szeretik a leánykát, s amikor tudnak, segítenek is, hol pénzzel, hol élelemmel. — Mennyi a fizetése ? — 1 120 lej. ■— Ki tud jönni ebből a fizetésből ? — A fizetésemen kívül kapom a gyermeksegélyt is, fölöslegesen nem költekezem, úgyhogy... Nem mondom, amíg albérletben laktam, nehéz volt, négyszáz lejt kellett fizetnem, de az idén kaptam lakást, és most már lényegesen könnyebb ... — Szórakozásra futja-e idejéből ? — Olykor elmegyek sétálni vagy kirándulni, ilyenkor a kislányomat is magammal viszem. Nagyritkán moziba, sőt színházba is elmegyek. Ez minden szórakozásom. De nem panaszkodhatom, a kislány mindenért kárpótol. — Van-e férfiismerőse ? Ismét mosolygott ! — Néhány hete beszélek egy szomszéd férfival, de ne gondoljon semmire, valóban csak beszélgetünk. Nagyon rendes ember. — Ha ez az ember vagy más házassági ajánlatot tenne, mit szólna ? — Ó, erre nem is merek gondolni. Különben most semmiképp sem mennék férjhez. Talán később, amikor a kislány nagyobb lesz, és találnék egy megértő férfit, aki nem tenne szemrehányást. Akkor igen ... C. É boldog. Mosolygó magabiztossága a kislány. Egyetlen szerelme : élete. Gyógyító és kigyógyító M. M. túl van már első fiatalságán. Ő sem kamasz leányanya. Hollófekete hajában egy-két ősz hajszál. — Nagyon őszinte leszek — kezdte, miután elmondtam neki, miről szeretnék elbeszélgetni. — Akár hiszi, akár nem, huszonkilenc éves koromig nem érdekeltek a férfiak. Nagyon megbetegedtem, hónapokat töltöttem az ideggyógyászaton, valósággal faltam az orvosságot, de hiába ... Az orvosom azt tanácsolta, menjek férjhez. És akkor találkoztam a férfival. Igyekeztem elkerülni, mert láttam rajta, hogy szélhámos. Ő pedig biztatgatott, ne féljek, nem történik semmi.. . — A férfi tudta-e, hogy gyereket vár tőle ? — Ahogy megtudta, hogy teherbe estem, megfutamodott. Az egész országban kerestem, már az ötödik hónapban voltam, amikor Kiskapuson ráakadtam. Beperelte i, a milícia hozta vissza Brassóba. Fűt-fát megígért, és visszautazott Kiskapusra, azzal, hogy elrendezi ottani ügyeit és elvesz feleségül. De hiába vártam vissza, Kiskapuson is összegabalyodott egy nővel, ő is gyermeket várt tőle. Úgy látszik, ravaszabb volt nálam, mert ott tartotta a férfit Kiskapuson, míg csak el nem vette ... — És időközben megszületett a fiúcska. Az apja látta-e ? — Nem volt rá különösebben kíváncsi, én küldtem neki néhány fényképet. De nem látogatott meg soha. Háromszáz lejt küld havonta, ennyiben állapították meg a gyermektartást, eléggé rendszeresen küldi, mégis rengeteg a szóváltás köztünk. Egyszer kérte a fiút, hogy ő majd felneveli, de nem adnám a világ minden kincséért. Máskor meg azt javasolta, adjuk valakinek örökbe, legalább mindketten megszabadulunk a gondoktól. Nyilván, nem egyeztem bele. Ha elvennék tőlem a gyermeket, vagy valami történne vele, hát az én életemnek sem lenne semmi értelme. — Mekkora a fiúcska ? — Másfél éves, de ha látná, hogy szaladgál, hallaná, hogy gagyog. Alig várom, hogy érte mehessek a napközibe. — Volt-e kellemetlensége a munkahelyen vagy a családban a kisfiú miatt ? — Nem, a gyerek csak fényt, örömet hozottaz életembe. A kolléganőim ismerték a helyzetemet. Amikor a fiam megszületett, pénzt gyűjtöttek, ruhácskákkal , ajándékoztak meg, virágot is hoztak a szülészetre. Igazán kedvesek voltak. — S a szülei ? — Először haragudtak, de végül nagyon megszerették a fiúcskát, szabadságom idejére hazavárnak falura ... Sajnos, idősek és betegek, nem nagyon számíthatok rájuk, olykor mégis kisegítenek ezzel-azzal. — E tapasztalat után jobban vagy kevésbé fél-e a férfiaktól ? — Nem, félek tőlük, mert nem is érdekelnek. Az egyetlen férfi, akihez valaha közöm volt, kigyógyított a betegségemből, de a férfiakból is. — Úgy véli, minden férfi egy-egy „gonosztevő“ ? Kérdésemre M. M. szelíd-szomorúan mosolygott, értésemre adta, ha nő lennék, közvetlenebbül válaszolhatna. De így sem zárkózott el a kérdés elől . — Nem, nem hiszem. Bizonyára vannak rendes emberek is, de én nem vagyok olyan szerencsés. Ki tudja, lehet, nem is vagyok eléggé bátor. — Pénzéből, idejéből jut-e szórakozásra is ? — A pénzemből talán jutna, fizetésem 1 020 lej, gyermeksegélyt kapok, rendszeresen megkapom a havi háromszáz lej tartásdíjat, az idén a lakásproblémám is megoldódott, nem kell havonta ötszáz lejt lakbérre fizetnem. — És az idejéből ? — Abból már kevésbé, nagyon sok gond van egy gyerekkel. És legtöbbször egyedül kell megküzdenem érte. Nemcsak édesanyja, hogy úgy mondjam, apja is vagyok a gyereknek. De minden fáradságot megér. A legnagyobb szórakozásom az, ha szépen felöltöztetem, és kisétálunk a parkba. Ilyenkor az az érzésem, mindenki bennünket néz, és az emberek azt mondogatják gondolatban: „Nini, egy boldog mama !“ — És valóban boldog mama ? — Miért ne lennék, amikor már beszélgethetek is a kisfiammal ? — Ha a jövő mégis úgy alakulna, hogy férfi töltse be az apa szerepét, és találkozna is egy emberrel, aki feleségül venné, hozzámenne-e ? — Ha olyan férfival találkoznék, aki eljönne sétálni velünk, és megfogná a fiam kezét, mintha az ő fia lenne, miért ne ? De én ezt nem hiszem. Boldog anya. Megkérdeztem, hogy az a két-három ősz hajszál megvolt-e már, amikor az első és egyetlen férfival találkozott. Nem volt egy sem... Nem áldozat A negyvenhárom éves R. A. nem leányanya. Tizenhárom évi házasélet után vált el férjétől, immár tizedik éve egymaga neveli két gyermekét. Nem a véletlen folytán vált e riport egyik hősévé (különben az élet is hőssé avatta), hanem azért, mert ő is férfitámasz nélkül vívta és vívja meg naponta különharcát, hogy két gyermekéből embert neveljen. A leánya már huszonkét éves, ugyanazon a részlegen dolgozik, mint ő, nagyon jó, barátnők ... A kisfiú nyolcadik osztályos, egyszer évet is ismételt, vele még sok a baj . . . B.A. jelene akár leányanyák jövője is lehetne. — Miért vált el a férjétől ? — Már jóval a válás előtt különélt a családtól. Nem törődött semmivel. A pénzt ugyan hazaadta, de azt hitte, ennyiből áll apai kötelezettsége. Soha egy jótanácsot nem kaptak tőle a gyermekek, soha egy simogatást. Az ő jelenléte csak afféle fizikai jelenlét volt, amit éppen tudomásul kell venni. De a legtöbbször nem is jött haza, csak nagykésőn . . . Külön utakon járt. Megismerkedett egy elvált asszonnyal, akinek egy kislánya volt, de azt az édesapja nevelte. Nem volt egyszerű futó ismeretség, amely ideig-óráig beárnyékolta családi életünket, hanem hosszabb kapcsolat. El kellett válnunk. — Nagyon hiányzott a férfitámasz ? — Nekem általában minden támasz hiányzott. Tízéves koromban félárva maradtam, édesanyámat vesztettem el, házasságom első esztendejében édesapám is meghalt. Ezért fájt, hogy az én gyermekeim is — egy idegen nő miatt — félárván indulnak az életbe. A leánnyal mindig „szövetségesek“ voltunk, nagyon szófogadó volt, nem okozott különösebb gondot. A fiú annál többet. Nem rossz gyermek, ügyes, tehetséges, de túlságosan élénk, robban benne az erő ... A nyári szünidőre szeretném a gyárban alkalmaztatni, hogy mellettem legyen ő is ... — Jut-e arra ideje, hogy apja helyett is ellenőrizze fia előmenetelét ? — Legalább hetente egyszer elmegyek az iskolába, nagyon sokat aggódom, a fiam sajnos rossz tanuló. Akkor leszek igazán boldog, ha ő is kenyérkeresővé válik. De addig ... — Addig fel kell áldoznia magát... — Ugyan, ki beszél áldozatról ? Haragszom azokra a képmutató anyákra, akik úton-útfélen hangoztatják, hogy feláldozzák magukat a gyerekeikért. Minden nőnek, aki gyereket szül, vállalnia kell a velejáró nehézségeket. De áldozatról ne beszéljen, olyan nincs. Csak szeretet van, és ha tényleg van, mi is gazdagodunk vele, nem áldozzuk fel magunkat ... B.A. volt az az asszony, akinél könnyekkel találkozhattam. „Szálka a férjem szemében" N.E. negyvenéves, de jóval idősebbnek látszik. Nem sírt, egyetlen könnycseppet sem ejtett, csupán hangja könnyezett, miközben újraélte életét. Csupán olyankorderült fel , mintha gomolygó felhőkből bukkanna elő a napsugár —, amikor a leányáról beszélhetett. — Huszonnégyet töltöttem, amikor férjhez mentem. A férjem elvált ember volt, első házasságából egy kislányt hozott magával. Még örültem is neki, gondoltam, ha anyja helyett anyja leszek a gyermeknek, jobban megbecsül. Az sem zavart, hogy jóval idősebb nálam, sőt ezért is több bizalommal voltam iránta. Nagyon hamar rájöttem, hogy csalódtam. De már késő volt, megszületett a kislányom. Egy sebhelyet mutatott az arcán : — Látja, a férjem körmének a nyoma. Majd műfogakkal pótolt fogsorát mutatta : — Ez meg a keze nyoma. Végül a lába szárán felgyülemlett sebhelyekre, forradásokra mutatott : — Ezek pedig a lába nyomai. Ennyi maradt meg belőle. Nem is hittem soha, hogy egy férfi annyira szerethesse az italt, és annyira szoknyabolond lehessen. Legtöbbször éjszaka állított haza, hullarészegen, a nőitől jött, és mindig volt annyi ereje, hogy megverjen, bántalmazzon bennünket, engem is, a gyermeket is. Tűrtem, amígcsak emberileg lehetett, a gyerekekért tettem. Végül mégis válás lett belőle. LEAIMYAIMYAK BL 24. SZÁM 3. oldal