Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-06-18 / 24. szám

I (Folytatása a 8. oldalon) „Bátorítottak, segítettek" — Nem tettem semmi rosszat — mondotta C. E. és mindamellett, hogy jól ismerte már riporturam irányát, hangjában inkább magabiztosságot fedezhet­tem fel, nem védekezést. Mosolyának nagyon örvendtem, felszabadítóan, fel­­oldóan hatott rám egy olyan riportúton, amelyen már körinyekkel is találkozhattam. Mert bármennyire igyekeztem tapintatosan, elővigyázatosan megfogal­mazni kérdéseimet, nem tudtam mindig elkerülni, hogy a feledés gyógyító erejét eloszlatva, ne érintsek eleven sebeket. Leányanyák, majd később elvált asz­­szonyok életét és szerelmét, álmait és terveit, gond­jait és örömét faggattam ki, bolygattam meg a bras­sói posztógyár egyik félreeső irodájában, ahová nem érhetett el a gépek kattogó zaja. A szövőgépek „za­jos“ jelene tőszomszédságában múlt, ‘ jelen és jövő hármas teljességeként nyilatkozott meg az élet, nők élete. . . C.E. magabiztossága kissé zavarba hozott. Nem kel­lett biztatnom a szóra, inkább ő bíztatott engem : — Kérdezzen bátran, ne szégyellje magát. Én úgy érzem, azzal, hogy egy szép gyermeknek adtam életet, csak asszonyi kötelességem teljesítettem, nem szégyellem. — Fiú vagy kislány ? — Kislány.­­— És az édesapa ? — Nincs semmi követelésem vele szemben. Nyil­ván, jobban szerettem volna, ha a kislánynak apja, nekem pedig férjem lett volna, olyan ember, aki mint Apáthy Géza riportja­ ­ig mellénk áll. Ha egyszer nem volt szerencsém ! Nem tudtam, hogy nős, mire megtudtam, már késő volt, de ha másként történik is , nagyon akartam a gyermeket. Harmincéves voltam már, nem volt sen­kim, édesanyám korán meghalt,, huszonöt éve már, édesapám idős ember... Egyedül, magányosan teng­­tem-lengtem az életben, egyik napról a másikra, cél­talanul. De most a kislány , életem tartalma. — A férfi tud-e a gyerekről? Segíti-e valamivel? — A férfihoz már rég nincs semmi közöm, azon­nal félreálltam, mihelyt megtudtam, hogy nős. Nő vagyok, nem akartam, hogy egy másik nő szenved­jen miattam. — Nem félt attól, hogy a kolléganői vagy mások rosszindulatú pletykákkal esetleg megkeserítik az életét, vagy lenézik, ujjal mutatnak magára ? — Ó, ettől kellett a legkevésbé tartanom. A kol­léganőim nagyon jól ismernek, tudják, hogy nem va­gyok én olyan, aki férfiról férfira száll... Akkor talán nem bocsátották volna meg. De a kolléganőim bátorítottak, nagyon sokat segítettek. Amikor a kis­lány megszületett, alig volt másfél kilós, három hó­napig­ a gyermekházban laktam vele, a kolléganőim többször is meglátogattak, ajándékokkal, virággal kedveskedtek. Amíg albérletben laktam, a háziasz­­szonyom is sokat segített, nagyon szerette a kis­lányt, gondozta, amíg munkában voltam. — Édesapja mit szólt, amikor megtudta, hogy u­­nokája lesz ? — Eleinte bántotta a dolog, a testvéreimet is. Job­ban örültek volna, ha rendesen férjhez megyek, és úgy hozom világra a gyermeket. De ha ilyen volt a szerencsém... Ők is nagyon szeretik a leánykát, s amikor tudnak, segítenek is, hol pénzzel, hol éle­lemmel. — Mennyi a fizetése ? — 1 120 lej. ■— Ki tud jönni ebből a fizetésből ? — A fizetésemen kívül kapom a gyermeksegélyt is, fölöslegesen nem költekezem, úgyhogy... Nem mondom, amíg albérletben laktam, nehéz volt, négy­száz lejt kellett fizetnem, de az idén kaptam lakást, és most már lényegesen könnyebb ... — Szórakozásra futja-e idejéből ? — Olykor elmegyek sétálni vagy kirándulni, ilyen­kor a kislányomat is magammal viszem. Nagyritkán moziba, sőt színházba is elmegyek. Ez minden szóra­kozásom. De nem panaszkodhatom, a kislány min­denért kárpótol. — Van-e férfiismerőse ? Ismét mosolygott ! — Néhány hete beszélek egy szomszéd férfival, de ne gondoljon semmire, valóban csak beszélgetünk. Nagyon rendes ember. — Ha ez az ember vagy más házassági ajánlatot tenne, mit szólna ? — Ó, erre nem is merek gondolni. Különben most semmiképp sem mennék férjhez. Talán később, ami­kor a kislány nagyobb lesz, és találnék egy megértő férfit, aki nem tenne szemrehányást. Akkor igen ... C. É­ boldog. Mosolygó magabiztossága­­ a kis­lány. Egyetlen szerelme : élete. Gyógyító és kigyógyító M. M. túl van már első fiatalságán. Ő sem ka­masz leányanya. Hollófekete hajában egy-két ősz hajszál. — Nagyon őszinte leszek — kezdte, miután el­mondtam neki, miről szeretnék elbeszélgetni. — A­­kár hiszi, akár nem, huszonkilenc éves koromig nem érdekeltek a férfiak. Nagyon megbetegedtem, hónapo­kat töltöttem az ideggyógyászaton, valósággal faltam az orvosságot, de hiába ... Az orvosom azt tanácsol­ta, menjek férjhez. És akkor találkoztam a férfival. Igyekeztem elkerülni, mert láttam rajta, hogy szél­hámos. Ő pedig biztatgatott, ne féljek, nem történik semmi.. . — A férfi tudta-e, hogy gyereket vár tőle ? — Ahogy megtudta, hogy teherbe estem, megfuta­modott. Az egész országban kerestem, már az ötödik hónapban voltam, amikor Kiskapuson ráakadtam. Be­­perelte i­, a milícia hozta vissza Brassóba. Fűt-fát megígért, és visszautazott Kiskapusra, azzal, hogy el­rendezi ottani ügyeit és elvesz feleségül. De hiába vártam vissza, Kiskapuson is összegabalyodott egy nővel, ő is gyermeket várt tőle. Úgy látszik, rava­szabb volt nálam, mert ott­ tartotta a férfit Kiskapu­son, míg csak el nem vette ... — És időközben megszületett a fiúcska. Az apja látta-e ? — Nem volt rá különösebben kíváncsi, én küldtem neki néhány fényképet. De nem látogatott meg soha. Háromszáz lejt küld havonta, ennyiben állapították meg a gyermektartást, eléggé rendszeresen küldi, mé­gis rengeteg a szóváltás köztünk. Egyszer kérte a fiút, hogy ő majd felneveli, de nem adnám a világ minden kincséért. Máskor meg azt javasolta, adjuk valakinek örökbe, legalább mindketten megszabadu­lunk a gondoktól. Nyilván, nem egyeztem bele. Ha elvennék tőlem a gyermeket, vagy valami történne vele, hát az én életemnek sem lenne semmi értelme. — Mekkora a fiúcska ? — Másfél éves, de ha látná, hogy szaladgál, hal­laná, hogy gagyog. Alig várom, hogy érte mehessek a napközibe. — Volt-e kellemetlensége a munkahelyen vagy a családban a kisfiú miatt ? — Nem, a gyerek csak fényt, örömet hozott­­az életembe. A kolléganőim ismerték a helyzetemet. A­­mikor a fiam megszületett, pénzt gyűjtöttek, ruhács­kákkal , ajándékoztak meg, virágot is hoztak a szü­lészetre. Igazán kedvesek voltak. — S a szülei ? — Először haragudtak, de végül nagyon megsze­rették a fiúcskát, szabadságom idejére hazavárnak falura ... Sajnos, idősek és betegek, nem nagyon szá­míthatok rájuk, olykor mégis kisegítenek ezzel-azzal. — E tapasztalat után jobban vagy kevésbé fél-e a férfiaktól ? — Nem, félek tőlük, mert nem is érdekelnek. Az egyetlen férfi, akihez valaha közöm volt, kigyógyí­tott a betegségemből, de a férfiakból is. — Úgy véli, minden férfi egy-egy „gonosztevő“ ? Kérdésemre M. M. szelíd-szomorúan mosolygott, értésemre adta, ha nő lennék, közvetlenebbül vála­szolhatna. De így sem zárkózott el a kérdés elől . — Nem, nem hiszem. Bizonyára vannak rendes emberek is, de én nem vagyok olyan szerencsés. Ki tudja, lehet, nem is vagyok eléggé bátor. — Pénzéből, idejéből jut-e szórakozásra is ? — A pénzemből talán jutna, fizetésem 1 020 lej, gyermeksegélyt kapok, rendszeresen megkapom a ha­vi háromszáz lej tartásdíjat, az idén a lakásproblé­mám is megoldódott, nem kell havonta ötszáz lejt lakbérre fizetnem. — És az idejéből ? — Abból már kevésbé, nagyon sok gond van egy gyerekkel. És legtöbbször egyedül kell megkü­zdenem érte. Nemcsak édesanyja, hogy úgy mondjam, apja is vagyok a gyereknek. De minden fáradságot megér. A legnagyobb szórakozásom az, ha szépen felöltöz­tetem, és kisétálunk a parkba. Ilyenkor az az érzé­sem, mindenki bennünket néz, és az emberek azt mondogatják gondolatban: „Nini, egy boldog mama !“ — És valóban boldog mama ? — Miért ne lennék, amikor már beszélgethetek is a kisfiammal ? — Ha a jövő mégis úgy alakulna, hogy férfi töltse be az apa szerepét, és találkozna is egy emberrel, aki feleségül venné, hozzámenne-e ? — Ha olyan férfival találkoznék, aki eljönne sé­tálni velünk, és megfogná a fiam kezét, mintha az ő fia lenne, miért ne ? De én ezt nem hiszem. Boldog anya. Megkérdeztem, hogy az a két-három ősz hajszál megvolt-e már, amikor az első és egyet­len férfival találkozott. Nem volt egy sem... Nem áldozat A negyvenhárom éves R. A. nem leányanya. Ti­zenhárom évi házasélet után vált el férjétől, immár tizedik éve egymaga neveli két gyermekét. Nem a véletlen folytán vált e riport egyik hősévé (különben az élet is hőssé avatta), hanem azért, mert ő is fér­fi­támasz nélkül vívta és vívja meg naponta külön­­harcát, hogy két gyermek­éből embert neveljen. A leánya már huszonkét éves, ugyanazon a rész­legen dolgozik, mint ő, nagyon jó, barátnők ... A kis­fiú nyolcadik osztályos, egyszer évet­ is ismételt, vele még sok a baj . . . B.A. jelene akár leányanyák jövője is lehetne. — Miért vált el a férjétől ? — Már jóval a válás előtt különélt a családtól. Nem törődött semmivel. A pénzt ugyan hazaadta, de azt hitte, ennyiből áll apai kötelezettsége. Soha egy jótanácsot nem kaptak tőle a gyermekek, soha egy simogatást. Az ő jelenléte csak afféle fizikai jelenlét volt, amit éppen­ tudomásul kell venni. De a leg­többször nem is jött haza, csak n­agykésőn . . . Külön utakon járt. Megismerkedett egy elvált asszonnyal, akinek egy kislánya volt, de azt az édesapja nevelte. Nem volt egyszerű futó ismeretség, amely ideig-óráig beárnyékolta családi életünket, hanem hosszabb kap­csolat. El kellett válnunk. — Nagyon hiányzott a férfitámasz ? — Nekem általában minden támasz hiányzott. Tízéves koromban félárva maradtam, édesanyámat vesztettem el, házasságom első esztendejében édes­apám is meghalt. Ezért fájt, hogy az én gyermekeim is — egy idegen nő miatt — félárván indulnak az életbe. A leánnyal mindig „szövetségesek“ voltunk, nagyon szófogadó volt, nem okozott különösebb gon­dot. A fiú annál többet. Nem rossz gyermek, ügyes, tehetséges, de túlságosan élénk, robban benne az e­­rő ... A nyári szünidőre szeretném a gyárban alkal­maztatni, hogy mellettem legyen ő is ... — Jut-e arra ideje, hogy apja helyett is ellen­őrizze fia előmenetelét ? — Legalább hetente egyszer elmegyek az iskolá­ba, nagyon sokat aggódom, a fiam sajnos rossz ta­nuló. Akkor leszek igazán boldog, ha ő is kenyérke­resővé válik. De addig ... — Addig fel kell áldoznia magát... — Ugyan, ki beszél áldozatról ? Haragszom azok­ra a képmutató anyákra, akik úton-útfélen hangoz­tatják, hogy feláldozzák magukat a gyerekeikért. Minden nőnek, aki gyereket szül, vállalnia kell a velejáró nehézségeket. De áldozatról ne beszéljen, olyan nincs. Csak szeretet van, és ha tényleg van, mi is gazdagodunk vele, nem áldozzuk fel magun­kat ... B.A. volt az az asszony, akinél könnyekkel talál­kozhattam. „Szálka a férjem szemében" N.E. negyvenéves, de jóval idősebbnek látszik. Nem sírt, egyetlen könnycseppet sem ejtett, csupán hangja könnyezett, miközben újraélte életét. Csupán olyankor­­derült fel , mintha gomolygó felhőkből bukkanna elő a napsugár —, amikor a leányáról be­szélhetett. — Huszonnégyet töltöttem, amikor férjhez men­­tem. A férjem elvált ember volt, első házasságából egy kislányt hozott magával. Még örültem is neki, gondoltam, ha anyja helyett anyja leszek a gyer­meknek, jobban megbecsül. Az sem zavart, hogy jó­val idősebb nálam, sőt ezért is több bizalommal vol­tam iránta. Nagyon hamar rájöttem, hogy csalódtam. De már késő volt, megszületett a kislányom. Egy sebhelyet mutatott az arcán : — Látja, a férjem körmének a nyoma. Majd műfogakkal pótolt fogsorát mutatta : — Ez meg a keze nyoma. Végül a lába szárán felgyülemlett sebhelyekre, forradásokra mutatott : — Ezek pedig a lába nyomai. Ennyi maradt meg belőle. Nem is hittem soha, hogy egy férfi annyira szerethesse az italt, és annyira szoknyabolond lehes­sen. Legtöbbször éjszaka állított haza, hullarészegen, a nőitől jött, és mindig volt annyi ereje, hogy meg­verjen, bántalmazzon bennünket, engem is, a gyer­meket is. Tűrtem, amíg­­csak emberileg lehetett, a gyerekekért tettem. Végül mégis válás lett belőle. LEAIMYAIMYAK BL 24. SZÁM 3. oldal

Next