Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-07-02 / 26. szám
Robinson romantikája ? Ismerjük be, hogy valamennyiünk fantáziáját megbolygatta, magával ragadta gyermekkorunkban Robinson nagy kalandja : a magányos szigeti élet, a világ újrakezdése. S felnőtt korában is nosztalgiával gondol néha az ember Robinsonra, aki kényszerűségében ugyan, de mégiscsak kedve szerint kezdhette újra életét, rendezhette be a világot maga körül. Ilyen robinsoniádát élhettek át az elmúlt hetekben nagyon sokan árvízdúlta városainkban, csakhogy minden romantika nélkül, szívszorító félelemben és elkeseredéssel. Nem azokra gondolok, akiknek házát, bútorát, ruháját,mindenét magával ragadta a víz, akik az országos összefogás méltóságteljes mozgalma, a mélyről jövő humánum ereje nélkül még a robinsoni újrakezdéshez se tudnának hozzáfogni. Az idei áradás azokat is próbára tette, akiknek az otthonát nem érte el az ár. Szatmáron s más városokban az áradó vizek az egész életet megdermesztették. A csapokból nem folyt a víz, a villanyt hiába kattintották fel. Egyetlen pillanat alatt megszűnt mindaz, ami mondjuk egy blokklakó életét körülveszi és megkönnyíti. A civilizáció kellős közepén nincs víz, fény, meleg, elzárulnak a szennycsatornák, leáll a lift, megdermed az utcai közlekedés. Az ember - mindenki - egymagára marad a magas falak között, amelyek most már nem segítik, hanem egyszerre akadályozzák az életét. S talán visszakívánja a falusi körülményeket, az„önkiszolgálás" kényelmetlenségeit, a kerekes kutat, a hajdani petróleumlámpát, a forgáccsal gyújtott tüzet a pléhkályhában, az újságpapírral bélelt rozoga illemhelyet, az alacsony lépcsőket és a rövid távolságokat. A civilizáció rövidzárlata (mint amilyent az árvíz okozott) magányosabbá teszi az embert minden eddigi elszigeteltségnél. Egyedül marad ? Amúgyis nagyon egyedül vagyunk városainkban, blokkjainkban, szoktuk mondani és bizonygatni. Néha nem ismerjük harmadik szomszédunkat ugyanazon a folyosón, és ha ismerjük is, gondjai-bajai már nem érnek el hozzánk. Egy nyolcemeletes tömbházban elférne egy apróbb falu egész lakossága, de míg a faluban mindenki belelát a másik házába, tányérjába, lelkébe, amott a szomszéd lépcsőházból, egyazon blokkból, még az arcok is idegenek. Rohanunk és mindig elrohanunk egymás mellett, nincs időnk egymás számára megállni, ismerkedni. Elidegenedésnek nevezzük ezt is, persze, nemcsak ennyi az elidegenedés riasztó jelensége. Az kétségtelen, hogy az elidegenedés jócskán fölényérzet is, hetyke fitogtatása erőnknek, amit a technika és a civilizáció adott nekünk. A falusi ember, a természet közelségében, naponta érzi egymásrautaltságát. A blokklakó látszólag független mindenki mástól. Annyi köze van a közösséghez, hogy megfizesse a házbért, a víz, villany, gáz díját, jegyet vegyen a trolin, az autóbuszon, s élhet egyedül, kedvére, biztonságban. S ha éppen fölöttem csőrepedés van, nyomban hívom a szerelőt és megjavítja. Elvégre kötelessége. Ha a szomszédomban éjjel későig dörömbölnek, átszólok. Legfennebb ezentúl nem is köszönünk egymásnak. Egy teherrel kevesebb, így „segít hozzá" a civilizáció, amely nagyon közösségi produktum ahhoz, hogy benne az ember elmagányosodjék. S aztán jön egy-egy ilyen rövidzárlat. A víz, a villany és az egész életfelfogás rövidzárlata. Igen, egyszerre visszakívánnák a petróleumlámpát, de honnan, pléhkályha sincs, az egyedüllétre nem vagyunk berendezkedve, a csatornázást rendbetenni, a liftet megindítani, villanyáramot fejleszteni pedig egymagunkban dőre kísérlet lenne. Magányunk fogság is, a civilizáció fogsága. Vagy inkább egymagunk véges erejének, tehetetlenségének vagyunk a foglyai ? Vélt fölényünknek, csalóka magabiztosságunknak ? Közös művünk, a civilizáció, ilyen durván tanít meg arra, hogy valójában csak közösen élhetünk vele. Az árvíz így nemcsak elzárta a városokat, de a benne lakókat közelebb hozta egymáshoz. Ezer meg ezer Robinson helyett ezer meg ezer egymás erejét, segítségét igénylő ember riadt fel a létét biztosító összetartozására. S egyben arra is, hogy őszintén ismernünk, becsülnünk kell közelebbi és távolabbi szomszédainkat, hogy a kezünk csakugyan egymásba simulhasson. Hogy az együttélés, az egymásrautaltság, románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek kéznyújtása az igazi védőfal, a természetes gátvizek bolydulásakor is, miként országot alkotó erő a békés munka hétköznapjaiban. Robinson romantikáját pedig hagyjuk meg gyermekeink fantáziájában. Beke György Nem tudom, hogy a hivatásos kritikusok miként vélekednek Sinkó Zoltán nemrégen megjelent Ortopéd kalap című kötetéről. Véleményem szerint a szerző kezembe került kötetének példánya csapnivalóan rossz, olyannyira, hogy a 80. oldal elolvasása után dühösen összecsaptam a könyvet. Helyben meg is okolom miért : avatatlan kezek belekontárkodtak Sinkó Zoltán művébe, elvettek belőle, majd ugyanannyival pótolták a hiányzó oldalakat. A hívatlan társszerzők talán arra gondoltak : azon az alapon, hogy ha már humor, hát legyen humor a javából, nekik is joguk van egy kis tréfát űzni az olvasóval. De legyek világosabb. Az én kötetemben a 80. oldal után újból a 40. következik, majd az 50, 51, 52, 53, egészen a 04. oldalig. Onnan a JEGYZET MESE AZ ORTOPÉD KALAPRÓL könyv a 97. oldalon folytatódik. Végeredményben tehát, a kolozsvári nyomdavállalat könyvkötészetén dolgozók szellemes próbálkozásának eredményeként, kötetemből 16 oldal hiányzik. Így aztán míg egyes írások kétszer szerepelnek, addig másoknak bottal üthetem a nyomát. Logikus, hogy ebben az esetben nem én vagyok az egyetlen károsult. A tréfacsinálók minden bizonnyal vigyáztak arra, hogy a kötetemből kicsempészett oldalakat egy másik kötetbe fűzzék be másodpéldányként." Ezek szerint tehát létezik valahol legalább még egy boldogtalan könyvtulajdonos, akivel hasonló tréfát űztek a műkedvelő humoristák. Ez úton egy méltányos ajánlattal bátorkodom. Szedje szét kötetét, és küldje el címemre a másodpéldány oldalait. Ígérem, hogy postafordultával én is megküldöm a kötetből hiányzó lapokat. Ily módon nem kell majd új kötetet vásárolnunk, s a megtakarított összeggel esetleg szemüveget vásárolhatunk a „társszerzőknek“. Türelmetlenül várom a postakézbesítőt ! (bariba) Hétköznapok A lóról írni valaha külön szakma, majdnem művészet volt. Aki értett a lovakhoz, s azon felül volt némi tollforgató készsége, az nemcsak keresett embernek számított a szerkesztőségek táján, hanem a társaságban, az előkelő körökben is, hiszen az ügetésekről, híres lovasokról, a versennyel kapcsolatos fogadásokról érdeklődésből vagy érdekből, esetleg a zsebe szempontjából mindenki szeretett hallani egyet-mást. Azt pedig nem is kell említeni, hogy a gazdaember mennyire szerette a lovát, hogy néha a feleségét, gyermekét is elhanyagolta az állatért. Se szeri, se száma a lóhoz kapcsolódó történeteknek, adomáknak, vicceknek, közmondásoknak. Tudós filológusok kimutatták, hogy a magyarság szólásmondásaiban, dalaiban, regéiben a szerelem után következő leggyakoribb téma a ló. Hajdanában a pásztorok között a csikós volt a legtekintélyesebb ember, csak utána következett a gulyás, juhász, kanász. A hadsereg elitjét, legmozgékonyabb, legerősebb fegyvernemét a huszárság képezte. Mielőtt a labdarúgás oly népszerűvé vált volna, a legvonzóbb sport a lovaglás volt. És azt is tudjuk, hogy őseink kancatejet ittak, a csikóhúst ízletes ételnek tartották, a táltosok sorsdöntő események előtt fehér lovat áldoztak, és az állat beleinek szövődményéből a jövőbe láttak, jósoltak. Az elesett harcost pedig lovával együtt temették el. Egy-egy ország lóállománya régente sok tekintetben azt jelezte, hogy mennyire fejlett az illető állam. A szegény, túlnépesedett államokban — például Kínában, Indiában — mindig kevés volt a ló. Gyakran maguk az emberek húzták az ekét. A soványföldű balkáni hegyvidékeken — Albánia, Macedónia, Montenegro — többnyire öszvért tartottak igás- vagy hátasállatnak. Ahol viszont bővében voltak a rétnek, legelőnek, zabnak, ott sok lovat tenyésztettek, s mivel volt bőven igavonó állat, sokat szántottak, fejlődött a mezőgazdaság. A ló utasokat szállított, vitte a postát, küldeményeket, sőt húzta a csillét a bányában, vontatta a hajókat a vízfolyás ellenében, tehát a lovas országban fejlettebb volt a közlekedés és a hírszolgálat, hogy a honvédelemről ne is beszéljünk. Hogy a lovat mi szorította ki oly sok területről — jól tudjuk. A gép. A mozdony meg az autóbusz távolította el a távközlekedésből, a villamos, trolibusz, taxi a városokból, a traktor a földművelésből. Manapság azonban mit látunk ? Egyremásra jönnek hozzánk a nyugati államokból a fákereskedők. Versenylovakat, kiváló tulajdonságú méneket, tenyészállatokat vásárolnak. S keresik a gyors, hosszúlábú pusztai fajtákat, a kistermetű hegyilovakat, s veszik az almásderest, meg a keselylábút, a barnát és a fehéret. Érdekes jelenségnek vagyunk tanúi. A legfejlettebb ipari államokban mintha ráuntak volna a gépkocsira. Jó, praktikus közlekedési eszköz, nélkülözhetetlen a mindennapi városi életben, de azért nem minden. Az autóban a kényelem elpuhítja, hizlalja az embert. A gépkocsivezetés nem nyújt felfrissülést sem a testnek, sem az idegeknek, sőt a zsúfolt út nagyon is kimeríti a vezetőt. Ezzel szemben a lovaglás megmozdítja az izmokat, apasztja a fölös kilókat, fölér egy kemény tornászással, s más dolog lóhátról szemlélni a tájat, mint a kocsi üvegjén át. A lóval be lehet hatolni a puszta mélyébe és az erdei utakra, fel lehet kaptatni a hegyek tetejére. A ló nincs az aszfalthoz és a benzinkúthoz kötve. Viszont hozzátartozik a természethez. És mint ilyen, visszavezeti az embert a természethez. A lovaglás újsütetű térhódításában tehát van bizonyos fokú Rousseau-i aktus : vissza a természethez. (Már azok szempontjából, akiknek erre anyagi tehetségük van, vagyis a kevesek, a tehetősek szempontjából.) Száz szónak is egy a vége : a lóverseny, a lovaglás, a lovas sport ma ismét divatos lett a fejlettebb államokban. Természetesen nincs arról szó, hogy a ló visszahódítja régi helyét a közlekedésben, a mezőgazdaságban, szállításban vagy harcászatban. Onnan végleg kiszorult. De ahogy a kiváló közgazdász, Jócsik Lajos írta néhány hónappal ezelőtt, a lovat értékes tulajdonságai - szépsége és okossága, kitartása és barátságossága — megóvják a pusztulástól, s ha nem is igavonóként, nem „energiahordozóként", hanem sportolás, szórakozás, testedzés céljára fentmarad, s beilleszkedik gépes civilizációnkba is. Ez az értékes átalakulás, szerepváltás, ez a sajátos jelenség elgondolkoztatott, s arra késztetett, hogy írjak a lovakról, ámbár nem voltam huszár, sem lovasgazda, csupán diákkoromban alakult úgy az életem, hogy két nyáron át lovasszekérrel hordtam követ, tejet , de mikor volt az már, még a negyvenes évek elején. Azóta is néhány szép emléket őrzök a lovakról. Herodi Gusztáv BL BL - mementó 40 éve... „A máramarosszigeti Borsa község. .. péntek reggel óta lángokban áll. A tűz... dr. Salamon Miksa községi körorvos házában keletkezett. .. Az esti órákig öt kilométer körzetben valamennyi épületet elhamvasztott... A község belterületén csak néhány csupasz fal jelzi, hogy Borsa létezett. Tizenkét mázsa kenyér érkezett... más élelmiszer nincs. .. Összesen 331 épület égett le... négyezer ember maradt hajléktalan.“ (Brassói lapok, 1930. július 7.) Víz után tűz — és a világ végét emlegették. Pedig a világ vége nem közeledett, csupán a rosszul megszervezett tűzoltás és közélelmezés növelte a kétségbeesett családok elkeseredését. Tizenkét mázsa kenyér — és más élelmiszer nincs. S indulhattak a borsai parasztok — tarisznyával a nyakukban — faluról falura kéregetni, tűzkárosult névsorral a kegyelem filléreit esdekelni, vállalni, hogy kutyát uszítanak rájuk, hogy a községi elöljáróságok hamis iratokkal gyanúsítgatják őket.. A nép segített — az ország viszont nem. S a nagy község koldus faluvá vált. 30 éve... „Jersey és Guernsey szigetét német csapatok szállták meg... Megindult az Anglia elleni nagy német támadás (?)“ (Brassói Lapok, 1940. július 4.) A francia partok közelében fekvő, laza brit fennhatóság alatt álló kis Csatorna-szigetek elfoglalása nem hozott semminemű fordulatot a háború kimenetelében. A rege szerint a német ejtőernyősök parancsnoka megjelent a szigetek úrasszonyánál (akit középkori függőségi szálak fűztek az angol királysághoz), elköltötte társaságában az ötóraiteát, és az időközben kikötött motoros járművön visszatért a szárazföldre. Apró epizódesemény, amely békés lefolyásával ritka kivételt képezett a nagy világégés napjaiban. „De Gaulle francia tábornok nevétől hangos most a sajtó. De Gaulle, mint ismeretes, Angliában nemzeti tanácsot, illetve francia „ellenkormányt“ alakított. Kicsoda vajon ez az ember, akit 1940 június első napjáig még Franciaországban is alig ismertek.“ (Brassói Lapok, 1940. július 8.) És de Gaulle-ról a Bl. megírta, hogy Verdunnél harcolt, német fogságba esett, a rajnai hadsereg vezérkarához osztották be. 1927-ben a közel-keleti csapatoknál, Beyruthban szolgált, a háború a 6. tankezred parancsnokaként érte — és alig 1940-ben lett tábornok. Az idén 80 éves Charles Andre Joseph Marie de Gaulle, századunk egyik legérdekesebb katona-politikus egyénisége, azóta nagy és ellentmondásos pályát futott be. A roppant akaraterővel és a francia nagyság emlékének romantikájával beoltott de Gaulle, a Szabad Franciaország Bizottságának és a Hitler-ellenes ellenállásnak a vezetője Londonban, majd az északafrikai győzelem után Algériában, végül a normandiai partraszállás után Franciaországban vezette főparancsnokként is hazája ügyeit. Miniszterelnökként, államelnökként a Negyedik és az Ötödik Köztársaság élén fontos európai politikai szerepet töltött be — és sértődötten többször is visszavonult a közélettől. Emlékiratai századunk több életbevágó kérdésére keresik a választ — egy kissé azonban mindig anakronikus, a múltba tekintő ember volt. Vajnovszki Kázmér 26. SZÁM 5. oldal