Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-07-02 / 26. szám

Robinson romantikája ? Ismerjük be, hogy valamennyiünk fantáziáját megbolygatta, magával ragadta gyermekkorunkban Robinson nagy kalandja : a magányos szigeti élet, a világ újrakezdése. S felnőtt korában is nosztalgiával gondol néha az ember Robinsonra, aki kénysze­rűségében ugyan, de mégiscsak kedve szerint kezdhette újra éle­tét, rendezhette be a világot maga körül. Ilyen robinsoniádát élhettek át az elmúlt hetekben nagyon sokan árvízdúlta váro­sainkban, csakhogy minden romantika nélkül, szívszorító félelem­ben és elkeseredéssel. Nem azokra gondolok, akiknek házát, bútorát, ruháját,­mindenét magával ragadta a víz, akik az or­szágos összefogás méltóságteljes mozgalma, a mélyről jövő hu­mánum ereje nélkül még a robinsoni újrakezdéshez se tudná­nak hozzáfogni. Az idei áradás azokat is próbára tette, akiknek az otthonát nem érte el az ár. Szatmáron s más városokban az áradó vizek az egész életet megdermesztették. A csapokból nem folyt a víz, a villanyt hiába kattintották fel. Egyetlen pillanat a­­latt megszűnt mindaz, ami mondjuk egy blokklakó életét körül­veszi és megkönnyíti. A civilizáció kellős közepén nincs víz, fény, meleg, elzárulnak a szennycsatornák, leáll a lift, megdermed az utcai közlekedés. Az ember - mindenki - egymagára marad a magas falak között, amelyek most már nem segítik, hanem egy­szerre akadályozzák az életét. S talán visszakívánja a falusi kö­rülményeket, az­­„önkiszolgálás" kényelmetlenségeit, a kerekes kutat, a hajdani petróleumlámpát, a forgáccsal gyújtott tüzet a pléhkályhában, az újságpapírral bélelt rozoga illemhelyet, az a­­lacsony lépcsőket és a rövid távolságokat. A civilizáció rövidzárlata (mint amilyent az árvíz okozott) magányosabbá teszi az embert minden eddigi elszigeteltségnél. Egyedül marad ? Amúgyis nagyon egyedül vagyunk városainkban, blokk­jainkban, szoktuk mondani és bizonygatni. Néha nem ismerjük harmadik szomszédunkat ugyanazon a folyosón, és ha ismerjük is, gondjai-bajai már nem érnek el hozzánk. Egy nyolcemeletes tömbházban elférne egy apróbb falu egész lakossága, de míg a faluban mindenki belelát a másik házába, tányérjába, lelkébe, amott a szomszéd lépcsőházból, egyazon blokkból, még az ar­cok is idegenek. Rohanunk és mindig elrohanunk egymás mel­lett, nincs időnk egymás számára megállni, ismerkedni. Elidege­nedésnek nevezzük ezt is, persze, nemcsak ennyi az elidegene­dés riasztó jelensége. Az kétségtelen, hogy az elidegenedés jócs­kán fölényérzet is, hetyke fitogtatása erőnknek, amit a technika és a civilizáció adott nekünk. A falusi ember, a természet közel­ségében, naponta érzi egymásrautaltságát. A blokklakó látszólag független mindenki mástól. Annyi köze van a közösséghez, hogy megfizesse a házbért, a víz, villany, gáz díját, jegyet vegyen a trolin, az autóbuszon, s élhet egyedül, kedvére, biztonságban. S ha éppen fölöttem csőrepedés van, nyomban hívom a szerelőt és megjavítja. Elvégre kötelessége. Ha a szomszédomban éjjel későig dörömbölnek, átszólok. Legfennebb ezentúl nem is köszö­nünk egymásnak. Egy teherrel kevesebb, így „segít hozzá" a civi­lizáció, amely nagyon közösségi produktum ahhoz, hogy benne az ember elmagányosodjék. S aztán jön egy-egy ilyen rövidzárlat. A víz, a villany és az egész életfelfogás rövidzárlata. Igen, egyszerre visszakívánnák a petróleumlámpát, de hon­nan, pléhkályha sincs, az egyedüllétre nem vagyunk berendez­kedve, a csatornázást rendbetenni, a liftet megindítani, villany­áramot fejleszteni pedig egymagunkban dőre kísérlet lenne. Ma­gányunk fogság is, a civilizáció fogsága. Vagy inkább egyma­­gunk véges erejének, tehetetlenségének vagyunk a foglyai ? Vélt fölényünknek, csalóka magabiztosságunknak ? Közös művünk, a civilizáció, ilyen durván tanít meg arra, hogy valójában csak kö­zösen élhetünk vele. Az árvíz így nemcsak elzárta a városokat, de a benne lakókat közelebb hozta egymáshoz. Ezer meg ezer Robinson helyett ezer meg ezer egymás erejét, segítségét igénylő ember riadt fel a létét biztosító összetartozására. S egyben arra is, hogy őszintén ismernünk, becsülnünk kell közelebbi és távo­labbi szomszédainkat, hogy a kezünk csakugyan egymásba si­mulhasson. Hogy az együttélés, az egymásrautaltság, románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek kéznyújtása az igazi védőfal, a természetes gát­vizek bolydulásakor is, miként orszá­got alkotó erő a békés munka hétköznapjaiban. Robinson romantikáját pedig hagyjuk meg gyermekeink fantáziájában. Beke György Nem tudom, hogy a hivatásos kri­tikusok miként vélekednek Sinkó Zoltán nemrégen megjelent Ortopéd kalap című kötetéről. Véleményem szerint a szerző kezembe került kö­tetének példánya csapnivalóan rossz, olyannyira, hogy a 80. oldal elol­vasása után dühösen összecsaptam a könyvet. Helyben meg is okolom miért : avatatlan kezek belekontár­­kodtak Sinkó Zoltán művébe, elvet­tek belőle, majd ugyanannyival pó­tolták a hiányzó oldalakat. A hívat­lan társszerzők talán arra gondol­tak : azon az alapon, hogy ha már humor, hát legyen humor a javából, nekik is joguk van egy kis tréfát űzni az olvasóval. De legyek világosabb. Az én kö­tetemben a 80. oldal után újból a 40. következik, majd az 50, 51, 52, 53, egészen a 04. oldalig. Onnan a JEGYZET MESE AZ ORTOPÉD KALAPRÓL könyv a 97. oldalon folytatódik. Végeredményben tehát, a kolozsvári nyomdavállalat könyvkötészetén dol­gozók szellemes próbálkozásának e­­redményeként, kötetemből 16 oldal hiányzik. Így aztán míg egyes írá­sok kétszer szerepelnek, addig má­soknak bottal üthetem a nyomát. Logikus, hogy ebben az esetben nem én vagyok az egyetlen károsult. A tréfacsinálók minden bizonnyal vigyáztak arra, hogy a kötetemből kicsempészett oldalakat egy másik kötetbe fűzzék be másodpéldány­ként." Ezek­ szerint tehát létezik va­lahol legalább még egy boldogtalan könyvtulajdonos, akivel hasonló tré­fát űztek a műkedvelő humoristák. Ez úton egy méltányos ajánlattal bátorkodom. Szedje szét kötetét, és küldje el címemre a másodpéldány oldalait. Ígérem, hogy postafordul­tával én is megküldöm a kötetből hiányzó lapokat. Ily módon nem kell m­ajd új kötetet vásárolnunk, s a megtakarított összeggel esetleg szem­üveget vásárolhatunk a „társszerzők­nek“. Türelmetlenül várom a postakéz­­besítőt ! (bariba) Hétk­öznapok A lóról írni valaha külön szakma, majd­nem művészet volt. Aki értett a lovakhoz, s azon felül volt némi tollforgató készsé­ge, az nemcsak keresett embernek szá­mított a szerkesztőségek táján, hanem a társaságban, az előkelő körökben is, hiszen az ügetésekről, híres lovasokról, a versennyel kapcsolatos fogadásokról ér­deklődésből vagy érdekből, esetleg a zse­be szempontjából mindenki szeretett hal­lani egyet-mást. Azt pedig nem is kell említeni, hogy a gazdaember mennyire szerette a lovát, hogy néha a feleségét, gyermekét is elhanyagolta az állatért. Se szeri, se száma a lóhoz kapcsolódó történeteknek, adomáknak, vicceknek, köz­mondásoknak. Tudós filológusok kimutat­ták, hogy a magyarság szólásmondásai­ban, dalaiban, regéiben a szerelem után következő leggyakoribb téma a ló. Hajda­nában a pásztorok között a csikós volt a legtekintélyesebb ember, csak utána kö­vetkezett a gulyás, juhász, kanász. A had­sereg elitjét, legmozgékonyabb, legerő­sebb fegyvernemét a huszárság képezte. Mielőtt a labdarúgás oly népszerűvé vált volna, a legvonzóbb sport a lovaglás volt. És azt is tudjuk, hogy őseink kancatejet ittak, a csikóhúst ízletes ételnek tartották, a táltosok sorsdöntő események előtt fehér lovat áldoztak, és az állat beleinek szövőd­ményéből a jövőbe láttak, jósoltak. Az el­esett harcost pedig lovával együtt temet­ték el. Egy-egy ország lóállománya régente sok tekintetben azt jelezte, hogy mennyire fej­lett az illető állam. A szegény, túlnépese­dett államokban — például Kínában, In­diában — mindig kevés volt a ló. Gyak­ran maguk az emberek húzták az ekét. A soványföldű balkáni hegyvidékeken — Al­bánia, Macedónia, Montenegro — több­nyire öszvért tartottak igás- vagy hátasál­latnak. Ahol viszont bővében voltak a rét­nek, legelőnek, zabnak, ott sok lovat te­nyésztettek, s mivel volt bőven igavonó állat, sokat szántottak, fejlődött a mező­­gazdaság. A ló utasokat szállított, vitte a postát, küldeményeket, sőt húzta a csil­lét a bányában, vontatta a hajókat a víz­folyás ellenében, tehát a lovas országban fejlettebb volt a közlekedés és a hírszol­gálat, hogy a honvédelemről ne is be­széljünk. Hogy a lovat mi szorította ki oly sok területről — jól tudjuk. A gép. A mozdony meg az autóbusz távolította el a távköz­lekedésből, a villamos, trolibusz, taxi a vá­rosokból, a traktor a földművelésből. Manapság azonban mit látunk ? Egyre­­másra jönnek hozzánk a nyugati államok­ból a fákereskedők. Versenylovakat, kivá­ló tulajdonságú méneket, tenyészállatokat vásárolnak. S keresik a gyors, hosszúlábú pusztai fajtákat, a kistermetű hegyilova­kat, s veszik az almásderest, meg a ke­selylábút, a barnát és a fehéret. Érdekes jelenségnek vagyunk tanúi. A legfejlettebb ipari államokban mintha rá­untak volna a gépkocsira. Jó, praktikus közlekedési eszköz, nélkülözhetetlen a mindennapi városi életben, de azért nem minden. Az autóban a kényelem elpuhítja, hizlalja az embert. A gépkocsivezetés nem nyújt felfrissülést sem a testnek, sem az idegeknek, sőt a zsúfolt út nagyon is ki­meríti a vezetőt. Ezzel szemben a lovaglás megmozdítja az izmokat, apasztja a fölös kilókat, fölér egy kemény tornászással, s más dolog ló­hátról szemlélni a tájat, mint a kocsi ü­­vegjén át. A lóval be lehet hatolni a puszta mélyébe és az erdei utakra, fel lehet kaptatni a hegyek tetejére. A ló nincs az aszfalthoz és a benzinkúthoz köt­ve. Viszont hozzátartozik a természethez. És mint ilyen, visszavezeti az embert a ter­mészethez. A lovaglás újsütetű térhódítá­sában tehát van bizonyos fokú Rousseau-i aktus : vissza a természethez. (Már azok szempontjából, akiknek erre anyagi tehet­ségük van, vagyis a kevesek, a tehetősek szempontjából.) Száz szónak is egy a vége : a lóver­seny, a lovaglás, a lovas sport ma ismét divatos lett a fejlettebb államokban. Természetesen nincs arról szó, hogy a ló visszahódítja régi helyét a közlekedés­ben, a mezőgazdaságban, szállításban vagy harcászatban. Onnan végleg kiszo­rult. De ahogy a kiváló közgazdász, Jó­­csik Lajos írta néhány hónappal ezelőtt, a lovat értékes tulajdonságai - szépsége és okossága, kitartása és barátságossága — megóvják a pusztulástól, s ha nem is igavonóként, nem „energiahordozóként", hanem sportolás, szórakozás, testedzés céljára fentmarad, s beilleszkedik gépes civilizációnkba is. Ez az értékes átalakulás, szerepváltás, ez a sajátos jelenség elgondolkoztatott, s arra késztetett, hogy írjak a lovakról, ám­bár nem voltam huszár, sem lovasgazda, csupán diákkoromban alakult úgy az éle­tem, hogy két nyáron át lovasszekérrel hordtam követ, tejet , de mikor volt az már, még a negyvenes évek elején. Azóta is néhány szép emléket őrzök a lovakról. Herodi Gusztáv BL BL - m­ementó 40 éve... „A máramarosszigeti Borsa köz­ség. .. péntek reggel óta lángokban áll. A tűz... dr. Salamon Miksa községi körorvos házában kelet­kezett. .. Az esti órákig öt kilomé­ter körzetben valamennyi épületet elhamvasztott... A község belterü­letén csak néhány csupasz fal jel­zi, hogy Borsa létezett. Tizenkét mázsa kenyér érkezett... más élel­miszer nincs. .. Összesen 331 épü­let égett le... négyezer ember ma­radt hajléktalan.“ (Brassói l­apok, 1930. július 7.) Víz után tűz — és a világ végét emlegették. Pedig a világ vége nem közeledett, csupán a rosszul megszervezett tűzoltás és közélel­mezés növelte a kétségbeesett csa­ládok elkeseredését. Tizenkét má­zsa kenyér — és más élelmiszer nincs. S indulhattak a borsai pa­rasztok — tarisznyával a nyakuk­ban — faluról falura kéregetni, tűzkárosult névsorral a kegyelem filléreit esdekelni, vállalni, hogy kutyát uszítanak rájuk, hogy a köz­ségi elöljáróságok hamis iratok­kal gyanúsítgatják őket.. A nép segített — az ország viszont nem. S a nagy község koldus faluvá vált. 30 éve... „Jersey és Guernsey szigetét né­met csapatok szállták meg... Meg­indult az Anglia elleni nagy német támadás (?)“ (Brassói Lapok, 1940. július 4.) A francia partok közelében fek­vő, laza brit fennhatóság alatt álló kis Csatorna-szigetek elfoglalása nem hozott semminemű fordulatot a háború kimenetelében. A rege szerint a német ejtőernyősök pa­rancsnoka megjelent a szigetek úr­asszonyánál (akit középkori függő­ségi szálak fűztek az angol király­sághoz), el­költötte társaságában az ötórai­­teát, és az időközben ki­kötött motoros járművön visszatért a szárazföldre. Apró epizódesemény, amely békés lefolyásával ritka ki­vételt képezett a nagy világégés napjaiban. „De Gaulle francia tábornok ne­vétől hangos most a sajtó. De Gaulle, mint ismeretes, Angliában nemzeti tanácsot, illetve francia „ellenkormányt“ alakított. Kicsoda vajon ez az ember, akit 1940 jú­nius első napjáig még Franciaor­szágban is alig ismertek.“ (Bras­sói Lapok, 1940. július 8.) És de Gaulle-ról a Bl. megírta, hogy Verdunnél harcolt, német fogságba esett, a rajnai hadsereg vezérkarához osztották be. 1927-ben a közel-keleti csapatoknál, Beyruth­­ban szolgált, a háború a 6. tank­ezred parancsnokaként érte — és alig 1940-ben lett tábornok. Az idén 80 éves Charles Andre Joseph Marie de Gaulle, századunk egyik legérdekesebb katona-politi­kus egyénisége, azóta nagy és el­lentmondásos pályát futott be. A roppant akaraterővel és a francia nagyság emlékének romantikájá­val beoltott de Gaulle, a Szabad Franciaország Bizottságának és a Hitler-ellenes ellenállásnak a veze­tője Londonban, majd az észak­­afrikai győzelem után Algériában, végül a normandiai partraszállás után Franciaországban vezette fő­­parancsnokként is hazája ügyeit. Miniszterelnökként, államelnök­ként a Negyedik és az Ötödik Köz­társaság élén fontos európai politi­kai szerepet töltött be — és sér­tődötten többször is visszavonult a közélettől. Emlékiratai századunk több életbevágó kérdésére keresik a választ — egy kissé azonban mindig anakronikus, a múltba te­kintő ember volt. Vajnovszki Kázmér 26. SZÁM 5. oldal

Next