Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-01-29 / 4. szám

BL MESTROVEL Nézem a Pictai, és az örök jelképen túl megvilágosodik előttem mindaz, ami ezt a zse­niális szobrászt a század ha­sonló stílusú alkotóitól megkü­lönbözteti, egyedülállóvá teszi a maga szférájában : a halott fiát karjában tartó anya drá­mai szimbóluma a némán, me­reven gyászoló parasztasszony és a tömbszerűen, földszerűen karjába nehezedő parasztférfi alakjában fogalmazódik meg. Bartókra emlékeztet engem ez a művész , aki a népből in­dul ki, mint egyetlen és ha­sonlíthat­atlan értékű ősforrás­ból, s a legmagasabbra ívelő absztrakciók tisztítótüzén át ugyancsak a néphez tér vissza, általa fogalmazza meg a vég­ső emberi igazságokat. A fővárosi Dalles teremben kiállított Mestrovic-szobrok nagy része erről tesz tanúságot: antik és bibliai témáit éppúgy jellemzi a letisztult intellek­­tualitás, mint a robusztus népi gyökérzet. Nézem a Vesztaszüzet. Ön­magába tekint, közönyösen minden iránt, ami kívülről jö­hetne, ezt akarta, ezt képzel­te az élet céljáról ez a fiatal nő. De zöldes árnyékokkal pa­tinás bronz-hajtornyáinak min­den hulláma, robusztus és mégis kecses testének minden izma az önmaga zártságából kitörni, kirobbanni akaró élet­erőtől feszül. És szerb paraszt­­lány ő is, mégis, akárcsak a csodálatosan szép Szűzanya a kisdeddel, az alkotó népének lényegbe sűrített vonásait vi­seli magán, mint a finoman in­tellektuális Apostol vagy Jób, a Művész (Rodin) és a csodá­latos önarckép. Márványszob­rai ("Mózes, Várakozás stb.), monumentális Ádámja és a kü­lönböző tanulmányok, vázla­tok — már amennyi e hatalmas életműből ezen a bukaresti ki­állításon látható — a föld a­­nyagaival együtt lélegző, mű­vészetében az embert látó, ér­ző és mindig az embert, örö­meit és szenvedéseit kutató művészt mutatják meg ne­künk. Mestere és példaképe Rodin volt, de gyökereiben és végső művészi következtetései­ben Mestrovic elszakadt a nagy példaképtől, hogy egy szférával mélyebbre ereszkedjék a nép lelkének megismerésében és felm­­u­tatásában. (lendvay) A polgárháború elő­­érzete SALVADOR DALI szürrealista kom­pozíciója A szürrealizmus („va­­lóságontúli“ ábrázolás) jellegzetes módszere a látott tárgyaknak, ezek részleteinek valószerű, sok esetben fénykép­­szemléletű motívumokkal való megjelenítése. Az így létrejött motívumo­kat a szürrealista művész a tapasztalattal és az értelemmel ellentétes módon társítja, azzal a meghatározott céllal, hogy megdöbbentsen, el­­rémítsen és felkavarja lelkivilágunkat. A szür­realizmus víziószerű „szörnyképeit“ az álom sokszor különös logiká­jú cselekményeivel ha­sonlíthatjuk össze. A „valóságontúli"-nak ne­vezett művészeti irány­zat ennek ellenére — ha áttételesen is — a való­ság tükrözésének egyik lehetőségét jelenti. ÚJ STÍLUSJEGYEK A MODERN MŰVÉSZETBEN Az esztétikai eszmény az ókori görög művészetben, és a reneszánsztól kezdődően az európai művészetben (festészet, szobrászat), sőt a zenében is elsősorban a harmonikus, sza­bályos szépség volt ; minden más elem — torz, groteszk, ijesztő, rút, bizarr stb. — csak ritka melléktermékként je­lentkezett. A művészi alkotás szinte kizárólagosan ennek a szépségeszménynek a szolgálatában állt. Ha a szemlélőnek tetszett egy kép vagy­ egy­ szobor, tetszését ezzel a mondat­tal juttatta kifejezésre : milyen szép ! Ezzel ellentétben ma a művészi alkotások megítéléséhez nem elegendő ez az egyetlen jelző, sőt a művészi értéknek nem is feltétlenüül döntő kritériuma az effajta szépség. A modern művek szemlélője ilyeneket mond : döbbenetes, fé­lelmetes, megrázó, nyomasztó... Ez lehet pozitív értékelés is, tehát a tetszés kifejezése, a harmonikus szépség képzeté­nek a felötlése nélkül. A gyökeres változás a századfordulón következett be. Az impresszionizmus fellazította a klasszikus — részben merev — formákat, de még a szépet szolgálta. Matisse, I­­rillo, Henri Rousseau képein már megjelentek a torz elemek. Picasso, Chagall, Salvador Dali, Rubin és a modern irány­zatok más képviselői végül teljesen megváltoztatták a koráb­bi szépségideáit, és az új stílusjegyek mellett törtek lánd­zsát. Itt nem annyira az ízlés, mint inkább a szemléleti mód megváltozásáról van szó, s ez nem szorítkozik csupán a kép­zőművészetre. Bizonyos időeltéréssel, de ugyanazon korsza­kon belül zajlott le a modern ember szemléletmódjának ál­talános megváltozása. A századforduló utáni időre esik a fizikai világkép megújulása (newtoni fizika helyett einsteini relativitáselmélet), a mélylélektan elterjedése, a szürrealizmus térhódítása az irodalomban. A zenében a klasszikus, kiegyen­súlyozott harmónia nyugalmát a modern diszharmónia zak­latott akkordjai váltják fel. Az építészetben előbb a leegy­szerűsített térhatás, majd a monumentális tömbhatás jelent­kezik. Ny­omonkövethető az ízlésváltozás a tánczene fejlődé­sében is : az egyértelmű érzések bágyadt — sokszor giccses — tükrözése helyett ma egymásnak­­ellentmondó érzések, in­dulatok feszülnek a neoprimitív ritmusokban. Ezt a komplex szemléleti és ízlésbeli változást nem le­het egytényezősen magyarázni. Minden olyan értelmezési kí­sérlet, amely „egyszerűen“ valamely társadalmi, biológiai vagy lélektani jelenségben látja az okot, szükségképpen eről­­tetetten sematikus, sőt hamis. Kölcsönösen egymásra ható társadalmi, lelki és közérzeti tényezők bonyolult szövevényé­­ről van szó, amely­ben eddig senkinek sem sikerült ponto­san eligazodni. A modern művészetek alaposabb tanulmányozásakor mégis sikerült meglepően érdekes összefüggéseket, analó­giákat felfedezni. A modern kor művészetének egyes stílus­jegyei megtalálhatók egyfelől a primitív népek mágikus gon­dolkodását tükröző alkotásokban, másfelől az elmebetegek­nek a konvencionálistól elütő alkotásaiban (az ábrázolt ala­kok torz, ijesztő jellege ; elvont fogalmak megelevenedése ; tudatalatti elemek kivetítése). Ez a — bizonyos pontokon létrejövő — egyezés magya­rázatra szorul. Ha ugyanis egymástól ennyire eltérő dolgok, mint a modern Művészet, a skizofrénia, az ősi mágia bizo­nyos ponton közel állnak egymáshoz, akkor ebből a kiindu­lópontból el lehet talán jutni a jelenség mélyebb megérté­séhez. Ez a hasonlatosság nem más, mint a bizarrság. (Bi­­zarrnak akkor nevezünk valamit, ha elrugaszkodik a meg­szokottól, ha a lehetetlent lehetőségnek fogja fel, ha egy szimbolikus jelrendszeren belül korlátlanul használja a vo­natkoztatás technikáját, ha az eszmetársításokat nem korlá­tozza, hanem szabadon, irányítatlanul közli.) A bizarrság kö­zös magva tehát a tudatalatti előretörése a tudati ténye­zők rovására. A tudatalatti természetesen mindig forrása volt és marad a művészi megnyilatkozásoknak, csakhogy a klasszikus (konvencionális) művészet esetében a mélyből elő­törő gondolatokat a tudat átszűri, elrendezi, majd formába önti. A modern művészetben maga a feltörő gondolat te­remt új formát magának, s ebben a tudatalatti csaknem nyersen nyilatkozik meg (csaknem nyersen, hiszen a legbi­­zarrabb megfogalmazás sem nélkülöz némi tudatos rende­zést, kontrollt). A modern művészet formai elrugaszkodása a valóságtól azzal az igénnyel lép fel, hogy a felszínes, szokványos való­ság­ kép helyett mélyebb összefüggéseket, pontosan nem áb­rázolható lelki rezdüléseket, finom árnyalatokat, ösztönös törekvéseket, sőt erkölcsi ítéleteket fejezzen ki. De az is igaz, hogy a legabsztraktabb alkotás is a valóság egy bizo­nyos részét ig­yekszik tükrözni. Az utóbbi években elmegyógyászok, pszichológusok érde­kes kísérleteket folytattak a hallucinogéneknek nevezett ve­­gyületekkel, amelyek az embernél — átmenetileg — az elme­­zavarhoz hasonló tüneteket idéznek elő. A hatásuk alatt, ké­szült festmények megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a mo­dern képzőművészeti alkotásokkal szürrealista kifejezésmód­ban, expresszionista szimbolikában. Összefoglalásként : a modern képzőművészet absztrakt ága, az irodalom expresszionista-abszurd irányzata és a mo­dern zenei alkotások egy része rokon vonásokat mutat az elmebetegek — a hallucinogének hatása alatt állók — alko­tásaival, valamint a primitív népek mágikus gondolkodás­­módját tükröző alkotásokkal. Ebből nem következik, hogy a modern művészet elmebaj eredménye, s nem jelent vissza­térést sem a mágikus primitivizmushoz. A modern művé­szet a mai kor kifejezője lett azáltal, hogy szélesre tárta a tudatalatti kapuját a valóság mélyebb megismerése érdeké­ben. Az így­ született művek a legtöbbször nincsenek össz­hangban a szépről alkotott hagyományos esztétikai felfogás­sal. Pontosabban : nem a szépet magát tartják fontosnak, kifejezésre méltónak, hanem a tudatalatti érzelmi-indulati töltöttséget, amelyet viszont a torz, a groteszk, a bizarr sok­kal jobban érzékeltet. Dián László Szabó Zoltán A MAGUNK NYUGALMA Lírai monológ — Feltoronyozott párnák között olvastunk. Az­ éjjelilámpa sze­líd fényuócitra a kezedben tartott FRANCIS JAMMES-könyv­­re hullt, feküdtem melletted, s iljy tettem, mintha beleme­rülnék saját Olvasmányomba. Miért kellett a/2011 az estén ép­pen JA/MmeS könyvét elővenned ? És miért időztél oly so­káig annál a versnél, amelyet kívülről megtanultunk mind a ketten szerelmünk első nyarán a zsuzsorgó vízzel körü­lfolyt h­omokpacon . miért időztél annyit éppen annál a versnél, a­­melynek Sz vo/( a cime . /m.A V.SÁG EGYSZERŰ FELESÉGÉRT; és miért vo//a/ 01v szánalmasan hallgatag­ alázatos, és én miért nem hagytam meghúzódni alázatod mögött a nagy ijed­ségen átesett férfi megkönnyebbült boldogságát ; miért nem hagytam, hogy örök időkre adósomnak érezd magad, mert alaptalannak vélt féltékenységedben meggyanúsítottál. Ki-kihagyó szívveréssel hallgattam, ahogy halkra fogott hangon felolvasod a verset: „Add, Uram, hogy aki asszonyom lesz, legyen szelíd, alázatos, s majd gyöngéden szeressen , á­­lomba úgy ringassuk egymást : kéz a kézben. Legyen nagyon erős, lelkem virrasztva védje, akárcsak egy virág szelíd álmát a méhe .. Az egyik hajnalon (öt nappal azután, hogy három hónap után hazajöttél a kórházból) éppen arra ébredtem, hogy te is fölém hajolsz, álmomat védve, pontosabban, álmomat fürkész­­v­e ... Az álom és ébrenlét határán egy másik tézh­arccal mo­sódtak össze arcodnak vonásai. Nem szabad, nem szabad — motyogtam, S ez a tiltás annak a Másiknak szólt . .. » • • • *s ha majd egy napon meghalok — olvastad tovább a verset —, ujja zárja le a szememet, és ne legyen más imá­ja, mint ahogy letérdel, és keze ágyam felé nyúl, áradó fáj­dalommal...". Leoltottam hirtelen mozdulattal az éjjelilám­pát. A vers végét már a sötétben mondtad végig : „ ... amit a szív nem él túl“. Ó, mennyire gyűlölöm azt a verset ! Mert te félreértented lámpát eloltó mozdulatomat, félreértetted han­­gulatoma­t mie­tt egészen átöleltél volna, remegő, elfúlt hangon a megszólalam ... És n­ost magam fekszem feltornyozott párnák között, s elszorul Mindannyiszor a torkom, ha egyenetlen ritmusú lép­­teket hallok, s várom, hogy megszólaljon az előszoba-csengő. A léptek elhalnak, s megfeszült idegeim még sokáig vibrál­nak, és lassan-lassan oly meghitté válik minden egyes minia­tűr kiábrándulásom, mint jóvátehetetlen őszinteségem bűnös emléke.­rre őszinteség volt-e vajon... Nem tudok rá őszin­tén felelni ráhagyom a választ az aforizmák egyik legnagyobb mesterén, . „Nincs az a szenvedély, amelyben a magunk szere­le­te annyira uralkodna, mint a szerelemben s­ mindig hajlamosabbak vagyunk arra, hogy feláldozzuk annak nyu­galmát, akit szeretünk, mint arra, hogy elveszítsük a mién­ket". TALÁLKOZÁSOM KOSZTOLÁNYI DEZSŐVEL 1934 tavaszán Kosztolányi Dezső vezette be a ko­lozsvári Thália színtársulat Romeo és Júlia bemuta­tó előadását, amelynek szövegét ő fordította. Távol a színpadtól, az erkély hátsó soraiból alig vehettem ki a költő daliás alakját. Inkább a hangja révén ke­rültem szorosabb ismeretségbe vele. Ez a hang gyak­ran berekedt és könnyen fáradt, de kedves, barát­ságos volt. Feltűnt nekem, hogy a magyar nyelvnek ez a harcias szellemű kertésze milyen hang­­súlytalanul ejti ki a szavakat, mennyire lehelletsze­­rűen siklik át a kettős mássalhangzók felett, hogyan becézi és cirógatja a nyílt magánhangzókat. Rekedtsége ellenére, Kosztolányi hangja csupa zene volt, tiszta, önnönmagán elámuló muzsika. Talán ez ejtett meg leginkább, pedig mondanivalója is vonzó, olykor lenyűgöző volt. Egyik kedvenc témájára szőt­te irodalmi tanulmánynak is beillő előadását : a kis népek nyelvi elszigeteltségéről, az anyanyelv állandó gazdagításának és újításának szükségéről beszélt. Ki­tért a fordítás nehézségeire, a végül is finom művé­szettel megoldott átmenetek diadalára. Éreztük, ho­gyan tusakodik a költő a szavakkal, fél tőlük, de e­­léjük megy, farkasszemet néz velük, beléjük hatol, majd összegyűjti mozaikköveit, kiszámítja a megfe­lelő színhatást, és egységes alkotássá forrasztja az egészet. Másnap a bukaresti Rampa megbízásából elkísér­tem Kosztolányit Kocsárdig, Marosvásárhelyre igye­kezett, ahol költeményeiből és prózai műveiből olva­sott fel. Kérésemre megmagyarázta, mi a metaforát . Röviden meghatározni egy lény, táj, tárgy vagy állapot kü­lönvalóságát, egy szó- vagy mondat-fordu­lattal jellemezni mivoltát. Ha nem válogatjuk meg helyesen szavainkat, elveszítjük a lényeget. Ez a sza­vak láncrafűzésének a „hogyan“-jából ered. Alig meg­fogható izzás keletkezik a sorok között, és különö­sebb okfejtés nélkül is megmagyarázza a megmagya­­rázhatatlant. Nem kell túladagolni a metaforát, ez egyenetlenségre vezet, mint a színes fényképeken, amelyeken az összhatást az egyes színek túltengése tönkreteszi. A metafora célja, hogy a valóság érzéki mivoltát értelmivé tegye. Persze, ez csak akkor le­hetséges, amikor a költői hasonlat a lényeg teljes megismeréséből fakad ; képtelen vagyok olyan dol­gokról, emberekről, érzésekről írni, amelyeket nem ismerek eléggé ... Ekkor az áprilisi légáramlat parányi felhőt sétál­tatott el a vonat ablaka fölött. Kosztolányi megiga­zította nyakkendőjét, mintha kedves ismerősre buk­kant volna. Megkértem ! hagyja kézjegyét emlék­könyvemben. Egyik verséből írt bele idézetet, majd névaláírását szépen bekeretezte egy vékony körvo­nallal, melyet a vasúti kocsi kilengései kissé cikor­­nyássá tettek. Elválásunk előtt a román költészetről beszélt, Franyó Zoltán kitűnő fordításairól. Arghe­­zit és Blagát közelebbről szerette volna megismer­ni. Közölte, hogy a Bartók-féle román népdal-átdol­gozások mély szeretetet ébresztettek benne a román szellemiség iránt. — Ezért nem, mint idegen, hanem jóbarátként üd­vözlöm önöket — fejezte be Kosztolányi. — Hiszek a kelet-európai népek hamarosan bekövetkező siegle d’or­ ojában — aranykorszakában ! ! George Sbercea MASZK — borum törzs (Kamerun — Közép-Afrika) Bujaság­­ Id. PIETER BRUEGHEL metszete Id. Pieter Brueghel HÉT­FŐBÜN (1556) című sorozatában (Harag, Restség, Kevélység, Fös­vénység, Torkosság, I­­rigység, Bujaság) gro­teszk vízióban ábrázol­ja a megszemélyesített, allegorikus fogalmakat. Az elvont gondolat konk­rét alakokban (embe­rek, állatok, szörnyek) ölt testet, s a Hierony­mus Boschra emlékezte­tő zsúfolt kompozíció nagy kifejezőerővel mintha azt szuggerálná a nézőknek: íme, ilyen a ti gyarlóságotok... SZÁZHÚSZ • • LA N r■ JOL SORBAN Két „flekknyi“ — mintegy ötven gépelt sor terjedelmű — recenziót kért tőlem a rovatvezető Bodor Pál A meztelen lány című, nemrég megjelent verseskötetéről. És most, miu­tán a verseket türelmesen meg is számoltam, már bánom, hogy nem kíséreltem meg több teret kialkudni számára. Így legfennebb összbenyomásomat rögzíthetem, vázlatszerűen és általánosan, az elemzés, az érvelés igénye nélkül — hiszen a kötetben kereken százhúsz verset számoltam meg ! A százhúsz versről nyilvánvalóan lehetetlenség egyértel­műen vélekedni. Annál is inkább, mert a versek között ta­lálkozunk olyannal, amelyben a költő mindössze egy han­gulatot, impressziót, élményt villant fel, és olyannal is, a­­melyben az életet, a saját és az emberiség életét teljességé­ben, harmónia és konfliktus teljességében kutatja-magyaráz­­za ; találkozhatunk pillanatképszerű négy sorosokkal és nagy­­lélegzetű folyam-versekkel, klasszikus veretű, rímes-mérté­­kes, „szabályos“ versekkel és a klasszikus zártságból kisza­badult szabadversekkel, sőt a jellegzetesen Bodor Pál-i „lí­rai röplapok “ kal rokon próza versekkel is. A versekben : politika és szerelem, élet és halál, háború és béke, bánat és öröm, múlt, jelen és jövő, sorolni is nehéz — minden. Érett és nyers versek, költői csúcsteljesítmények és „félver­sek“ váltakoznak. A meztelen lány versei mindezek ellenére nemcsak fe­gyelmezett, szigorú b­első logikájú verseskönyvvé, hanem egységes, szerves egésszé, egyéni hangú és hangulatú költé­szetté állnak össze. A megbonthatatlan összhangot, mely a verseket egybefogja, a költői magatartás, a világnézeti-erköl­csi következetesség teremti meg. És itt be kell valla­nom, hogy e költői magatartás, amelyet a feltétlen őszinte­ség avat annyira rokonszenvessé, mégsem egészen magával­­ragadó. Ha a költő eszmei következetességét dicsérhetjük, a versek érzelmi töltésében megmutatkozó „következetessé­get“ már kevésbé. Hogy érthetőbben fejezzem ki magam : Bodor Pál nem tud sírni, de ujjongani sem. Higgadt-kemény, férfias, talán túlságosan is férfias költészet ez, amelyből hiányzik az elégikus lágyság, minden leheletfinom gyöngéd­ség, de az ódás, panegirikus szárnyalás is. Ezt azzal magya­rázom, hogy Bodor Pál mindenekelőtt gondolataival, a rá­ció szűrőjén keresztül érzékeli a világot, az embert, az emo­tív tartalom pedig mindössze járulékos termék. Ezért a ver­sekből kisugárzó nyugtalanság is elsősorban a gondolkodó nyugtalansága. Bodor Pál költészete nem dermeszt és nem éget , elgondolkoztat. Meglehet, hogy valaki mindezt a di­cséret nyelvére fordítja, és nem is téved. Maga Bodor Pál így indítja egyik ars poeticáját : „Ahol a tudás véget ér , a versnek ott van csak dolga igazán.“ Önismeretből fakadt volna e jövőt­ idéző költői felfede­zés ? Nagyon valószínű, mert Bodor Pálra is ráillik a jelző: tudatos költő. Eddigi költészete bizonyítja, érzékenyen él. Ha nemcsak gondolkodásban, hanem értelemben, érzékenység­ben is társaivá avatja olvasóit, minden olvasóját, akkor a párbeszéd is meghittebbé válik. Apáthy Géza Irodalom — művészet 4. SZÁM 6-7. oldal

Next