Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-01-29 / 4. szám
BL MESTROVEL Nézem a Pictai, és az örök jelképen túl megvilágosodik előttem mindaz, ami ezt a zseniális szobrászt a század hasonló stílusú alkotóitól megkülönbözteti, egyedülállóvá teszi a maga szférájában : a halott fiát karjában tartó anya drámai szimbóluma a némán, mereven gyászoló parasztasszony és a tömbszerűen, földszerűen karjába nehezedő parasztférfi alakjában fogalmazódik meg. Bartókra emlékeztet engem ez a művész , aki a népből indul ki, mint egyetlen és hasonlíthatatlan értékű ősforrásból, s a legmagasabbra ívelő absztrakciók tisztítótüzén át ugyancsak a néphez tér vissza, általa fogalmazza meg a végső emberi igazságokat. A fővárosi Dalles teremben kiállított Mestrovic-szobrok nagy része erről tesz tanúságot: antik és bibliai témáit éppúgy jellemzi a letisztult intellektualitás, mint a robusztus népi gyökérzet. Nézem a Vesztaszüzet. Önmagába tekint, közönyösen minden iránt, ami kívülről jöhetne, ezt akarta, ezt képzelte az élet céljáról ez a fiatal nő. De zöldes árnyékokkal patinás bronz-hajtornyáinak minden hulláma, robusztus és mégis kecses testének minden izma az önmaga zártságából kitörni, kirobbanni akaró életerőtől feszül. És szerb parasztlány ő is, mégis, akárcsak a csodálatosan szép Szűzanya a kisdeddel, az alkotó népének lényegbe sűrített vonásait viseli magán, mint a finoman intellektuális Apostol vagy Jób, a Művész (Rodin) és a csodálatos önarckép. Márványszobrai ("Mózes, Várakozás stb.), monumentális Ádámja és a különböző tanulmányok, vázlatok — már amennyi e hatalmas életműből ezen a bukaresti kiállításon látható — a föld anyagaival együtt lélegző, művészetében az embert látó, érző és mindig az embert, örömeit és szenvedéseit kutató művészt mutatják meg nekünk. Mestere és példaképe Rodin volt, de gyökereiben és végső művészi következtetéseiben Mestrovic elszakadt a nagy példaképtől, hogy egy szférával mélyebbre ereszkedjék a nép lelkének megismerésében és felmutatásában. (lendvay) A polgárháború előérzete SALVADOR DALI szürrealista kompozíciója A szürrealizmus („valóságontúli“ ábrázolás) jellegzetes módszere a látott tárgyaknak, ezek részleteinek valószerű, sok esetben fényképszemléletű motívumokkal való megjelenítése. Az így létrejött motívumokat a szürrealista művész a tapasztalattal és az értelemmel ellentétes módon társítja, azzal a meghatározott céllal, hogy megdöbbentsen, elrémítsen és felkavarja lelkivilágunkat. A szürrealizmus víziószerű „szörnyképeit“ az álom sokszor különös logikájú cselekményeivel hasonlíthatjuk össze. A „valóságontúli"-nak nevezett művészeti irányzat ennek ellenére — ha áttételesen is — a valóság tükrözésének egyik lehetőségét jelenti. ÚJ STÍLUSJEGYEK A MODERN MŰVÉSZETBEN Az esztétikai eszmény az ókori görög művészetben, és a reneszánsztól kezdődően az európai művészetben (festészet, szobrászat), sőt a zenében is elsősorban a harmonikus, szabályos szépség volt ; minden más elem — torz, groteszk, ijesztő, rút, bizarr stb. — csak ritka melléktermékként jelentkezett. A művészi alkotás szinte kizárólagosan ennek a szépségeszménynek a szolgálatában állt. Ha a szemlélőnek tetszett egy kép vagy egy szobor, tetszését ezzel a mondattal juttatta kifejezésre : milyen szép ! Ezzel ellentétben ma a művészi alkotások megítéléséhez nem elegendő ez az egyetlen jelző, sőt a művészi értéknek nem is feltétlenüül döntő kritériuma az effajta szépség. A modern művek szemlélője ilyeneket mond : döbbenetes, félelmetes, megrázó, nyomasztó... Ez lehet pozitív értékelés is, tehát a tetszés kifejezése, a harmonikus szépség képzetének a felötlése nélkül. A gyökeres változás a századfordulón következett be. Az impresszionizmus fellazította a klasszikus — részben merev — formákat, de még a szépet szolgálta. Matisse, Irillo, Henri Rousseau képein már megjelentek a torz elemek. Picasso, Chagall, Salvador Dali, Rubin és a modern irányzatok más képviselői végül teljesen megváltoztatták a korábbi szépségideáit, és az új stílusjegyek mellett törtek lándzsát. Itt nem annyira az ízlés, mint inkább a szemléleti mód megváltozásáról van szó, s ez nem szorítkozik csupán a képzőművészetre. Bizonyos időeltéréssel, de ugyanazon korszakon belül zajlott le a modern ember szemléletmódjának általános megváltozása. A századforduló utáni időre esik a fizikai világkép megújulása (newtoni fizika helyett einsteini relativitáselmélet), a mélylélektan elterjedése, a szürrealizmus térhódítása az irodalomban. A zenében a klasszikus, kiegyensúlyozott harmónia nyugalmát a modern diszharmónia zaklatott akkordjai váltják fel. Az építészetben előbb a leegyszerűsített térhatás, majd a monumentális tömbhatás jelentkezik. Nyomonkövethető az ízlésváltozás a tánczene fejlődésében is : az egyértelmű érzések bágyadt — sokszor giccses — tükrözése helyett ma egymásnakellentmondó érzések, indulatok feszülnek a neoprimitív ritmusokban. Ezt a komplex szemléleti és ízlésbeli változást nem lehet egytényezősen magyarázni. Minden olyan értelmezési kísérlet, amely „egyszerűen“ valamely társadalmi, biológiai vagy lélektani jelenségben látja az okot, szükségképpen erőltetetten sematikus, sőt hamis. Kölcsönösen egymásra ható társadalmi, lelki és közérzeti tényezők bonyolult szövevényéről van szó, amelyben eddig senkinek sem sikerült pontosan eligazodni. A modern művészetek alaposabb tanulmányozásakor mégis sikerült meglepően érdekes összefüggéseket, analógiákat felfedezni. A modern kor művészetének egyes stílusjegyei megtalálhatók egyfelől a primitív népek mágikus gondolkodását tükröző alkotásokban, másfelől az elmebetegeknek a konvencionálistól elütő alkotásaiban (az ábrázolt alakok torz, ijesztő jellege ; elvont fogalmak megelevenedése ; tudatalatti elemek kivetítése). Ez a — bizonyos pontokon létrejövő — egyezés magyarázatra szorul. Ha ugyanis egymástól ennyire eltérő dolgok, mint a modern Művészet, a skizofrénia, az ősi mágia bizonyos ponton közel állnak egymáshoz, akkor ebből a kiindulópontból el lehet talán jutni a jelenség mélyebb megértéséhez. Ez a hasonlatosság nem más, mint a bizarrság. (Bizarrnak akkor nevezünk valamit, ha elrugaszkodik a megszokottól, ha a lehetetlent lehetőségnek fogja fel, ha egy szimbolikus jelrendszeren belül korlátlanul használja a vonatkoztatás technikáját, ha az eszmetársításokat nem korlátozza, hanem szabadon, irányítatlanul közli.) A bizarrság közös magva tehát a tudatalatti előretörése a tudati tényezők rovására. A tudatalatti természetesen mindig forrása volt és marad a művészi megnyilatkozásoknak, csakhogy a klasszikus (konvencionális) művészet esetében a mélyből előtörő gondolatokat a tudat átszűri, elrendezi, majd formába önti. A modern művészetben maga a feltörő gondolat teremt új formát magának, s ebben a tudatalatti csaknem nyersen nyilatkozik meg (csaknem nyersen, hiszen a legbizarrabb megfogalmazás sem nélkülöz némi tudatos rendezést, kontrollt). A modern művészet formai elrugaszkodása a valóságtól azzal az igénnyel lép fel, hogy a felszínes, szokványos valóság kép helyett mélyebb összefüggéseket, pontosan nem ábrázolható lelki rezdüléseket, finom árnyalatokat, ösztönös törekvéseket, sőt erkölcsi ítéleteket fejezzen ki. De az is igaz, hogy a legabsztraktabb alkotás is a valóság egy bizonyos részét igyekszik tükrözni. Az utóbbi években elmegyógyászok, pszichológusok érdekes kísérleteket folytattak a hallucinogéneknek nevezett vegyületekkel, amelyek az embernél — átmenetileg — az elmezavarhoz hasonló tüneteket idéznek elő. A hatásuk alatt, készült festmények megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a modern képzőművészeti alkotásokkal szürrealista kifejezésmódban, expresszionista szimbolikában. Összefoglalásként : a modern képzőművészet absztrakt ága, az irodalom expresszionista-abszurd irányzata és a modern zenei alkotások egy része rokon vonásokat mutat az elmebetegek — a hallucinogének hatása alatt állók — alkotásaival, valamint a primitív népek mágikus gondolkodásmódját tükröző alkotásokkal. Ebből nem következik, hogy a modern művészet elmebaj eredménye, s nem jelent visszatérést sem a mágikus primitivizmushoz. A modern művészet a mai kor kifejezője lett azáltal, hogy szélesre tárta a tudatalatti kapuját a valóság mélyebb megismerése érdekében. Az így született művek a legtöbbször nincsenek összhangban a szépről alkotott hagyományos esztétikai felfogással. Pontosabban : nem a szépet magát tartják fontosnak, kifejezésre méltónak, hanem a tudatalatti érzelmi-indulati töltöttséget, amelyet viszont a torz, a groteszk, a bizarr sokkal jobban érzékeltet. Dián László Szabó Zoltán A MAGUNK NYUGALMA Lírai monológ — Feltoronyozott párnák között olvastunk. Az éjjelilámpa szelíd fényuócitra a kezedben tartott FRANCIS JAMMES-könyvre hullt, feküdtem melletted, s iljy tettem, mintha belemerülnék saját Olvasmányomba. Miért kellett a/2011 az estén éppen JA/MmeS könyvét elővenned ? És miért időztél oly sokáig annál a versnél, amelyet kívülről megtanultunk mind a ketten szerelmünk első nyarán a zsuzsorgó vízzel körülfolyt homokpacon . miért időztél annyit éppen annál a versnél, amelynek Sz vo/( a cime . /m.A V.SÁG EGYSZERŰ FELESÉGÉRT; és miért vo//a/ 01v szánalmasan hallgatag alázatos, és én miért nem hagytam meghúzódni alázatod mögött a nagy ijedségen átesett férfi megkönnyebbült boldogságát ; miért nem hagytam, hogy örök időkre adósomnak érezd magad, mert alaptalannak vélt féltékenységedben meggyanúsítottál. Ki-kihagyó szívveréssel hallgattam, ahogy halkra fogott hangon felolvasod a verset: „Add, Uram, hogy aki asszonyom lesz, legyen szelíd, alázatos, s majd gyöngéden szeressen , álomba úgy ringassuk egymást : kéz a kézben. Legyen nagyon erős, lelkem virrasztva védje, akárcsak egy virág szelíd álmát a méhe .. Az egyik hajnalon (öt nappal azután, hogy három hónap után hazajöttél a kórházból) éppen arra ébredtem, hogy te is fölém hajolsz, álmomat védve, pontosabban, álmomat fürkészve ... Az álom és ébrenlét határán egy másik tézharccal mosódtak össze arcodnak vonásai. Nem szabad, nem szabad — motyogtam, S ez a tiltás annak a Másiknak szólt . .. » • • • *s ha majd egy napon meghalok — olvastad tovább a verset —, ujja zárja le a szememet, és ne legyen más imája, mint ahogy letérdel, és keze ágyam felé nyúl, áradó fájdalommal...". Leoltottam hirtelen mozdulattal az éjjelilámpát. A vers végét már a sötétben mondtad végig : „ ... amit a szív nem él túl“. Ó, mennyire gyűlölöm azt a verset ! Mert te félreértented lámpát eloltó mozdulatomat, félreértetted hangulatomat miett egészen átöleltél volna, remegő, elfúlt hangon a megszólalam ... És nost magam fekszem feltornyozott párnák között, s elszorul Mindannyiszor a torkom, ha egyenetlen ritmusú lépteket hallok, s várom, hogy megszólaljon az előszoba-csengő. A léptek elhalnak, s megfeszült idegeim még sokáig vibrálnak, és lassan-lassan oly meghitté válik minden egyes miniatűr kiábrándulásom, mint jóvátehetetlen őszinteségem bűnös emléke.rre őszinteség volt-e vajon... Nem tudok rá őszintén felelni ráhagyom a választ az aforizmák egyik legnagyobb mesterén, . „Nincs az a szenvedély, amelyben a magunk szerelete annyira uralkodna, mint a szerelemben s mindig hajlamosabbak vagyunk arra, hogy feláldozzuk annak nyugalmát, akit szeretünk, mint arra, hogy elveszítsük a miénket". TALÁLKOZÁSOM KOSZTOLÁNYI DEZSŐVEL 1934 tavaszán Kosztolányi Dezső vezette be a kolozsvári Thália színtársulat Romeo és Júlia bemutató előadását, amelynek szövegét ő fordította. Távol a színpadtól, az erkély hátsó soraiból alig vehettem ki a költő daliás alakját. Inkább a hangja révén kerültem szorosabb ismeretségbe vele. Ez a hang gyakran berekedt és könnyen fáradt, de kedves, barátságos volt. Feltűnt nekem, hogy a magyar nyelvnek ez a harcias szellemű kertésze milyen hangsúlytalanul ejti ki a szavakat, mennyire lehelletszerűen siklik át a kettős mássalhangzók felett, hogyan becézi és cirógatja a nyílt magánhangzókat. Rekedtsége ellenére, Kosztolányi hangja csupa zene volt, tiszta, önnönmagán elámuló muzsika. Talán ez ejtett meg leginkább, pedig mondanivalója is vonzó, olykor lenyűgöző volt. Egyik kedvenc témájára szőtte irodalmi tanulmánynak is beillő előadását : a kis népek nyelvi elszigeteltségéről, az anyanyelv állandó gazdagításának és újításának szükségéről beszélt. Kitért a fordítás nehézségeire, a végül is finom művészettel megoldott átmenetek diadalára. Éreztük, hogyan tusakodik a költő a szavakkal, fél tőlük, de eléjük megy, farkasszemet néz velük, beléjük hatol, majd összegyűjti mozaikköveit, kiszámítja a megfelelő színhatást, és egységes alkotássá forrasztja az egészet. Másnap a bukaresti Rampa megbízásából elkísértem Kosztolányit Kocsárdig, Marosvásárhelyre igyekezett, ahol költeményeiből és prózai műveiből olvasott fel. Kérésemre megmagyarázta, mi a metaforát . Röviden meghatározni egy lény, táj, tárgy vagy állapot különvalóságát, egy szó- vagy mondat-fordulattal jellemezni mivoltát. Ha nem válogatjuk meg helyesen szavainkat, elveszítjük a lényeget. Ez a szavak láncrafűzésének a „hogyan“-jából ered. Alig megfogható izzás keletkezik a sorok között, és különösebb okfejtés nélkül is megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Nem kell túladagolni a metaforát, ez egyenetlenségre vezet, mint a színes fényképeken, amelyeken az összhatást az egyes színek túltengése tönkreteszi. A metafora célja, hogy a valóság érzéki mivoltát értelmivé tegye. Persze, ez csak akkor lehetséges, amikor a költői hasonlat a lényeg teljes megismeréséből fakad ; képtelen vagyok olyan dolgokról, emberekről, érzésekről írni, amelyeket nem ismerek eléggé ... Ekkor az áprilisi légáramlat parányi felhőt sétáltatott el a vonat ablaka fölött. Kosztolányi megigazította nyakkendőjét, mintha kedves ismerősre bukkant volna. Megkértem ! hagyja kézjegyét emlékkönyvemben. Egyik verséből írt bele idézetet, majd névaláírását szépen bekeretezte egy vékony körvonallal, melyet a vasúti kocsi kilengései kissé cikornyássá tettek. Elválásunk előtt a román költészetről beszélt, Franyó Zoltán kitűnő fordításairól. Arghezit és Blagát közelebbről szerette volna megismerni. Közölte, hogy a Bartók-féle román népdal-átdolgozások mély szeretetet ébresztettek benne a román szellemiség iránt. — Ezért nem, mint idegen, hanem jóbarátként üdvözlöm önöket — fejezte be Kosztolányi. — Hiszek a kelet-európai népek hamarosan bekövetkező siegle d’or ojában — aranykorszakában ! ! George Sbercea MASZK — borum törzs (Kamerun — Közép-Afrika) Bujaság Id. PIETER BRUEGHEL metszete Id. Pieter Brueghel HÉTFŐBÜN (1556) című sorozatában (Harag, Restség, Kevélység, Fösvénység, Torkosság, Irigység, Bujaság) groteszk vízióban ábrázolja a megszemélyesített, allegorikus fogalmakat. Az elvont gondolat konkrét alakokban (emberek, állatok, szörnyek) ölt testet, s a Hieronymus Boschra emlékeztető zsúfolt kompozíció nagy kifejezőerővel mintha azt szuggerálná a nézőknek: íme, ilyen a ti gyarlóságotok... SZÁZHÚSZ • • LA N r■ JOL SORBAN Két „flekknyi“ — mintegy ötven gépelt sor terjedelmű — recenziót kért tőlem a rovatvezető Bodor Pál A meztelen lány című, nemrég megjelent verseskötetéről. És most, miután a verseket türelmesen meg is számoltam, már bánom, hogy nem kíséreltem meg több teret kialkudni számára. Így legfennebb összbenyomásomat rögzíthetem, vázlatszerűen és általánosan, az elemzés, az érvelés igénye nélkül — hiszen a kötetben kereken százhúsz verset számoltam meg ! A százhúsz versről nyilvánvalóan lehetetlenség egyértelműen vélekedni. Annál is inkább, mert a versek között találkozunk olyannal, amelyben a költő mindössze egy hangulatot, impressziót, élményt villant fel, és olyannal is, amelyben az életet, a saját és az emberiség életét teljességében, harmónia és konfliktus teljességében kutatja-magyarázza ; találkozhatunk pillanatképszerű négy sorosokkal és nagylélegzetű folyam-versekkel, klasszikus veretű, rímes-mértékes, „szabályos“ versekkel és a klasszikus zártságból kiszabadult szabadversekkel, sőt a jellegzetesen Bodor Pál-i „lírai röplapok “ kal rokon próza versekkel is. A versekben : politika és szerelem, élet és halál, háború és béke, bánat és öröm, múlt, jelen és jövő, sorolni is nehéz — minden. Érett és nyers versek, költői csúcsteljesítmények és „félversek“ váltakoznak. A meztelen lány versei mindezek ellenére nemcsak fegyelmezett, szigorú belső logikájú verseskönyvvé, hanem egységes, szerves egésszé, egyéni hangú és hangulatú költészetté állnak össze. A megbonthatatlan összhangot, mely a verseket egybefogja, a költői magatartás, a világnézeti-erkölcsi következetesség teremti meg. És itt be kell vallanom, hogy e költői magatartás, amelyet a feltétlen őszinteség avat annyira rokonszenvessé, mégsem egészen magávalragadó. Ha a költő eszmei következetességét dicsérhetjük, a versek érzelmi töltésében megmutatkozó „következetességet“ már kevésbé. Hogy érthetőbben fejezzem ki magam : Bodor Pál nem tud sírni, de ujjongani sem. Higgadt-kemény, férfias, talán túlságosan is férfias költészet ez, amelyből hiányzik az elégikus lágyság, minden leheletfinom gyöngédség, de az ódás, panegirikus szárnyalás is. Ezt azzal magyarázom, hogy Bodor Pál mindenekelőtt gondolataival, a ráció szűrőjén keresztül érzékeli a világot, az embert, az emotív tartalom pedig mindössze járulékos termék. Ezért a versekből kisugárzó nyugtalanság is elsősorban a gondolkodó nyugtalansága. Bodor Pál költészete nem dermeszt és nem éget , elgondolkoztat. Meglehet, hogy valaki mindezt a dicséret nyelvére fordítja, és nem is téved. Maga Bodor Pál így indítja egyik ars poeticáját : „Ahol a tudás véget ér , a versnek ott van csak dolga igazán.“ Önismeretből fakadt volna e jövőt idéző költői felfedezés ? Nagyon valószínű, mert Bodor Pálra is ráillik a jelző: tudatos költő. Eddigi költészete bizonyítja, érzékenyen él. Ha nemcsak gondolkodásban, hanem értelemben, érzékenységben is társaivá avatja olvasóit, minden olvasóját, akkor a párbeszéd is meghittebbé válik. Apáthy Géza Irodalom — művészet 4. SZÁM 6-7. oldal