Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-10-01 / 39. szám
Apáthy Géza riportja Elmaradt csíny Eredetileg úgy képzeltem el, hogy feltárcsázom a brassói mentőállomás számát, „beteget jelentek" és kihívom a mentőkocsit. Riportom címét is ez sugallta. A diákcsínyszerű eljárás jó riporteri fogásnak ígérkezett, hiszen a telefonbeszélgetés tárgyilagos, szószerinti rögzítése máris beavathatta volna olvasóimat e riport légkörébe és az „útirányt" is felvillantotta volna. Előbb csak halasztgattam ezt a csínytevést, de végül lemondtam róla, mert a párbeszédek egyik fele, amit a mentőállomás menetirányító szolgálatában leshettem el, elegendő tényanyagnak bizonyult. Ahányszor öt szolgálatos diszpécser felvette a kagylót, annyiszor ismétlődött meg a hosszadalmas, végnélkülinek tűnő kérdéssorozat. A diszpécser előtt űrlap, minden kérdés után be is jegyezte a feleleteket. A kérdések mindig megismétlődő szokványkérdések voltak: a hívó neve, a beteg neve, hány éves, hol lakik, mi a baja, mióta beteg, van-e laza ? — és így tovább. Ezek után már könnyű volt odaképzelnem a vonal túlsó végéhez a világvégi-hangon türelmetlenkedő toporzékolló, a sietségtől az „egekhez" lihegő mentőhívót, aki legtöbbször e kérdésözönt rosszindulatú akadékoskodásnak, félig elutasításnak tekinti és olykor, míg végéig ér, egy-egy cifra káromkodást morzsolgat magában, vagy éppenséggel oda is csördíti az ártatlan szolgálatos fülébe. Gondolatban-értelemben a „felidegesített" hívó pártjára álltam és kérdésemet, amellyel a mentőállomás igazgatóját he-lyettesítő orvoshoz, Alexandru Macedonskihoz fordultam, sem szerkeszthettem meg egészen „pártatlanul". — Kérném, mondja meg, nem lehetne-e a minden telefonbeszélgetéskor megismétlődő, hosszan tartó kérdezz-feleleket valamennyire csökkenteni ? Szelíd tiltakozással felelte : — Sajnos, nem lehet. Több okból is. Először: a mentőállomásnál alkalmazott orvosok száma elég csekély, a gárdaszolgálatot teljesítő körzeti orvosoké is az, mindössze négy. Ezért kell alaposan megérdeklődnünk a beteg állapotát, hogy orvosokat csak olyan betegekhez küldjünk, akiknek egészen súlyos, válságos a helyzetük. Az orvosokat gyakran helyettesítő egészségügyi középkáderek is szakosítottak, a terepre küldött asszisztens személye is a betegség és a beteg állapota szerint változik. Másodszor : a beteg állapotáról azért is beható, pontos értesüléseket kell szereznünk, mert a mentőszolgálat legfőbb rendeltetése az, hogy sürgősségi esetekben nyújtson segítséget, a járó betegek gyógyítása a körzeti rendelőkre, a poliklinikákra, a kórházakra tartozik. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy lehetőségeinkhez mérten nem segítünk rajtuk is. De az csak természetes, hogy nem vállalhatjuk egymagánk az egész egészségügyi szolgálat feladatait. Márpedig sok ember tájékozatlansága vagy kényelmessége folytán — de mindenképp felelőtlenül — akkor is igénybe vesz bennünket, amikor nem feltétlenül szükséges. Például fogfájás, vagy beházasodás esetén, amely „házilag" is kezelhető. Ion Bernat mérnök, a mentőállomás gépkocsi-parkjának főnöke is kilépett a statiszta szerepéből : — A kérdéssorozatokra, olykor keresztkérdésekre azért is szükség van, hogy a tréfacsinálók ellen védekezhessünk. Előfordult már, hogy idős professzorukra pikkelő egyetemisták, és derekán küldték ki címére a mentőkocsit és nem is egyszer... A makkegészséges tanár előbb derült a diákcsínyen, de hogy a tréfa néhányszor megismétlődött, kijelentette : inkább haljon meg, de akkor se zavarjuk többé. Máskor egy szülést jelentettek be, de a megadott vidéki címen egy apácazárdát találtunk ... Szerencsénkre, ilyen humoros „jelenetekben" ritkán van részünk, de mindig résen kell lennünk, hiszen egy fölöslegesen terepre küldött kocsi elméletileg emberéletbe kerülhet... Titkon örvendeztem, hogy nem indultam a mentőállomásra a jó riporteri fogás „csapásain", s elfojtottam tréfálkozó kedvem : tudtam volna-e leplezni szégyenérzetem ? Vendégségben Az első napon vendégeskedtem, és többnyire az igazgatói irodában tartózkodtam, olyannyira, hogy Alexandra Macedonski orvost és Ion Bernat mérnököt ki is zökkentettem „szokványos" munkastílusából. — Kezdjük talán a mentőállomás történelmével ? - kérdezte Alexandru Macedonski, s az egyik fiókból egy kopott fedelű könyvet keresett elő. A könyv, amely a brassói mentőállomás első tíz esztendejét eleveníti fel, 1939-ben jelent meg. Jubiláló előszava rám, a kései utódra, már nem hatott szívetderítően. Ellenkezőleg. Megtudhattam, hogy a brassói mentőállomás 1928-ban létesült és első pénzalapjait egy jótékonysági estély „hozta a házhoz". Tevékenységét egyetlen szakorvossal és néhány - egészen kisszámú — alkalmazottal kezdte. Az első „járművek" , kétkerekű targoncák, pontosabban, kétkerekű hordágyak voltak, olyan muzeális szerzemények, hogy ma már képtelenség szemléletesen felidézi őket. Macedonski doktorral a mentőállomás két világháború közötti időszakát is töviről-hegyire megvitatták, majd rátértünk íratlan történelmére : — A háború befejezése után megalakult az 1-es számú egyesített kórház mentőszolgálata. Évről évre nőtt a gépkocsik, orvosok, középkáderek száma. A hatvanas évek elején egyesült az Aviasan-mentőszolgálattal. 1963-ban pedig új épületbe költözött. Gépkocsi-parkunk jelenleg negyvenkét kocsit számlál. De erről talán a mérnök-kolléga részletesebben tájékoztatja . . . — Az íratlan történelemről egyetlen kérdést : meg fogja-e írni valaki ? — Természetesen, megírjuk, az állomás fennállásának ötvenedik évfordulójára. —Az évfordulóra különben nemzetközi kongreszszust tervezünk, egyelőre nyilván — gondolatban. Tekintse úgy, hogy már meg is hívtuk egy új riportra — mosolygott a korai meghívásért Alexandra Macedonski, majd hozzáfűzte : — Munkánk nem merül ki a mentéssel. A brassói mentőállomás történelmének új fejezetét, a Salvamont-tevékenységet is mi szerveztük meg — nyújtotta felém a pliántokat, amelyekből nyomban kiderítettem, hogy a Salvamont-tevékenység a hegyekben megsebesülő turisták megmentéséről gondoskodik. — Lelkesedéssel láttunk munkához, ezek a nyomtatványok mindössze töredékét szemléltethetik, de sajnos, lelkesedésünk egyhamar lelohadt, ugyanis mindaddig, amíg felettes szerveink nem biztosítanak egyetlen helikoptert sem, az ilyen mentőtevékenység csak félsikerekkel járhat. A turistákat legtöbbször olyan istentelenül vad helyeken éri baleset, amelyek gépkocsival megközelíthetetlenek, s bizony esetenként késve érkezünk . . . A helikopterhiány apropójaként fogalmazódott meg bennem a kérdés : — Hogyan áll a mentőállomás egészségügyi felszerelések dolgában ? . Macedonski doktor habozott egy pillanatig, úgy nézett rám, mintha fejszámolást végezne, végül mégiscsak rászánta magát : — Nézze, intézményünk felszerelések dolgában úgy áll, hogy nem érhet bennünket meglepetés, még egy tömegkatasztrófa esetében sem, de azért isten őrizz ! Mégis el kell mondanom - és ezért lehet más városbeli kollégáink túlzott igényűeknek vélhetnek -, hogy két műszerre feltétlenül szüségünk lenne még : egy hordozható váladékszívó készülékre s egy hordozható elektrokardiográfra. Főleg az utóbbi lenne nagy hasznunkra, hiszen a szívinfarktusos betegeket otthonukban is megvizsgálhatnák . . . Már n-számú kérvényt intéztünk felettes szerveinkhez, eddig hiába ... Az embernek arccal-gondolattal a jövő felé kell élnie ... Ion Bernat mérnök kíséretében indultam a gépkocsi-park felfedezésére. Közben útbaejtettük az új állomás rendelőit, szobáit, termeit. Az udvaron néhány „betegállományba" jutott mentőkocsi hívta fel figyelmem. - A negyvenkét kocsiból hat-nyolc mindig vesztegel - magyarázta Ion Bernat egyszerűen azért, mert nincs elég külső gumink. Az idén is százhetven darabot igényeltünk — és erre fel is voltunk jogosítva—, de csak nyolcvanat kaptunk meg. A generálozás is roppant hevenyészett, többet rontanak a kocsin, mint javítanak. Főleg a bukaresti gépkocsijavító vállalatnak róható fel, hogy úgy javítja kocsijainkat, mint akármelyik közönséges kocsit. Pedig a mentőkocsit ott is megkülönböztetett gondossággal kellene újra üzemképessé tenniük. Sajnos, a brassói üzemekben is nemegyszer kilincselünk hiába egy-egy cserealkatrészért. Az emberek, akik erre járnak és látják a sok kocsit, el sem hinnék, ha egyszer, véletlenül azt kellene felelnünk hívásukra : sajnos, minden kocsink terepre ment. Rosszindulatot gyanítanának, jobb is, ha megírja helyzetünket az újságban. A kocsikat néztem és Ion Bernat arcát láttam, nem ballábas hangulat beszélt belőle. Egy műszak mentés Hétfőn délelőtt mentő voltam egy műszak erejéig. A műszak a szolgálatos aszszisztens reggeli jelentésével kezdődött : a szombat délutántól hétfő reggelig eltelt időszak eseményeiről szólt. Különösebb balesetek nem szerepeltek a „leltárban" : az esős idő „házi" szórakozásra késztette az embereket. De égési sebek miatt kórházba szállítottak egy hatéves gyermeket (beleesett a forróvízzel teli mosdótálba), egy hatvanéves ember esetében már csak a klinikai halál bekövetkezését állapíthatták meg. A legtöbb bajt ismét az ittas emberek okozták, az egyik részegségében öngyilkosságot kísérelt meg, de megmentették és beszállították az ideggyógyászatra .. . Egyéb említésre méltó nem történt. A menetirányító irodában a vasárnap éjszakai űrlapokban lapozgattam Marcel Popa szolgálatos orvossal, míg egy újabb hívásra vártunk. A tizenöt hívás közül nyolc esetben szülni készülő asszonyhoz sietett a mentőkocsi. A szolgálatos asszisztens jelentése szerint nem említésre méltó esetek. Orvosi „szemmel" ítélve : hétköznapiak, nincs bennük rendkívüliség. Mégis örömmel egészítem ki most a jelentést. A telefonberregésre hiába vártam , nem is berregett telefon, telefon-központ fogadta a lakosság hívásait. Hallottam ismét a szokásos kérdezz-feleleket. De utána nyomban két nevet mondtak be a vezetékes rádión : Ghinea, Military. — Érdekes eset ! — szólított útra Marcel Popa orvos. Egy perc sem telt el és már benn ültem Rodica Ghinet asszisztensnő mellett a fehér kocsiban, amellyel Mititaru sofőr száguldott a Zajzoni útra. Őket „riadózta" terepre a vezetékes rádió. Rodica Ghinettől útközben megtudtam, hogy egy tizenhét éves, idegrohomban szenvedő kislányért „futunk". „Szerelmi csalódás ?" — tűnődtem. T.G.-hez három nap alatt háromszor „futott" ki a mentőkocsi. Nyugtató injekciókat kapott, de állapota semmit sem javall. Rodica Ghinea alig érintette meg a lázálomban heverő beteget, ijedten rezzent fel. A nagynéni maga is reszketett az izgalomtól. Miközben öltöztette, faggattam : — Rég beteg a leányka ? — Csak egy hete jött Brassóba, egy bánáti faluból, valamilyen munkalehetőséget keresni, de három napja beteg, egyetlen szót sem tudok váltani vele . . . — Voltak-e még ilyen rohamai ? — Nem tudom, csak egészen kiskorában láttam a gyereket, milyen szép leány lett belőle ! Kár szegényért. Hallottam, hogy majdnem öt hónapig volt Temesváron az ideggyógyászaton, de a szívével, tüdejével is sokat szenvedett. Percek alatt felértünk a poliklinikára, Jacob Georgeta ideggyógyász rendelőjébe. A beteg egész úton kábultan aludt, időnként védekező mozdulattal riadt fel álmából. Az orvos megvizsgálta, de a kalapácsosai egyetlen reflexet sem sikerültfelfedeznie. A diagnózis : szkizofrénia. — Mit csináljak most vele ? - kérdezte az orvosnő a megszeppent nagynénitől. Szóba került a tömösi szanatórium, de a kislány betegsége súlyosabb, oda nem utalhatja be, a szászvolkányi szanatórium tulajdonképpen „bolondok háza" — az utóbbit a nagynéni ellenezte. Az orvosnő végül azt ajánlatra, utazzanak haza és utalják be Temesvárra, ott úgyis ismerik már. Előbb tiltakozni szerettem volna, („rokonként" vettem részt a vizsgálaton, s erről nem akartam megfeledkezni), utóbb magam is az orvosnő ajánlatát találtam helyesnek : kezeljék a nagynéninél a kislányt, s mire annyira felépül, utazzanak vele Temesvárra ... „Pingpong ...“ Visszatértünk előbb a Zajzoni útra, majd a mentőállomásra. Nem sokáig mocoroghatott bennem a kétely, hogy nem végeztünk-e félmunkát, új terep útra indultam. Más kocsival és más „fedélzeti személyzettel". A negyvenkilenc éves háziasszony, Sz. D. három hete cisztitiszben szenved. Nem fordult azonnal orvoshoz, házilag kezelte magát, persze a kezelés súlyosbította fájdalmait. Néhány napja az egyik orvosnő metilénkék-kezelést írt elő, de az sem csillapította. Az asszisztens megnézte : be kell utalni. A nyöszörgő asszonyt a mentőkocsiban riporteri kérdéssel „kínoztam". — Hamar jött ki a mentőkocsi ? — Ó, nagyon hamar — nyöszörögte, s én abbahagytam a faggatózást. A paliklinika nőgyógyászati rendelőjében, néhány perccel tizenegy óra után, megdöbbentő választ kapunk a szolgálatos nővértől. — Az orvos gyűlésen van ! — S a másik két rendelőben találunk-e valakit ? — kérdezte az asszisztens. — Nincs senki — felelte szárazon a nővér. — És hány órakor jön vissza az orvos ? — Fél egy körül. Az asszisztens tanácstalanul rámmeredt, de a nővértől kérdezte : S akkor ie mit tegyek a beteggel ? A nővér vállvonagcitással felelt, majd azt tanácsolta, próbálkozzék a nőgyógyászati kórházban. Ahogy kiléptünk a rendelőből — előbb fel sem tűnt —, várakozó betegekkel zsúfolt folyosón haladtunk végig. (Nem hagyhatom el a zárójelt : a nőgyógyászok alkalmasabb gyűlésidőt is találhattak volna !) A nőgyógyászati kórházban Nigrim Vadim doktor megértő jóindulattal fogadta az asszisztenst, megvizsgálta az asszonyt, megállapította betegségét is, de — a rendelkezések értelmében — nem utalhatta be. Vissza kellett térnünk a poliklinikára, az urológus orvoshoz. Dumitru Cioroiu doktor ismét megvizsgálta a beteget (a vizsgálatot nem részletezhetem), majd beutalásra javasolta : az 1-es számú kórházba. Elindultunk a negyedik helyre, a negyedik orvoshoz is, aki végre — két órai hordozgatás után — beutalta a beteg Sz. D.-t. Közben itt-ott Sz.D -t kioktatták, hogy betegsége nem indokolja azt, hogy igénybe vegye a mentőkocsit. Szerintem : szerencséje volt, hogy férje feltárcsázta a 06-ot ! A mentőállomáson — búcsúzásképpen — a legutóbbi „tapasztalatomat" meséltem el Alexandru Macedonski doktornak. — Ismerek ilyen eseteket — mondotta —, szaknyelven „pingpongnak" nevezzük... Szerencsére, a kivételes esetek közé tartoznak . . . Egy új út kezdetén ? Most, hogy a riporter végéhez értem, bevallhatom : kezdetben igenis, voltak bizonyos előítéleteim a mentőállomás zökkenőmentes tevékenységét illetően, de menetközben „kigyógyultam" belőlük. Egy tettrekész, fiatal és fiatalos szenvedélyű munkaközösséget ismerhettem meg, amely a hivatást hivatásként is fogja fel. Útközben — szándéktalanul — betekintést nyertem a brassói egészségügyi szolgáltatás egyéb „műhelytitkaiba" is. Korai lenne egy-két egészen spontán tapasztalatból következtetésekbe bocsátkozni. Anynyit viszont elmondhatok, hogy egy-két „szépséghiba" máris szemembe ötlött. Olyan szívesen megjátszanám a „képzelt beteg" szerepét ! De nem a tréfacsinálás szándékával !• 39. SZÁM 3. oldal