Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-10-01 / 39. szám

Apáthy Géza riportja Elmaradt csíny Eredetileg úgy képzeltem el, hogy fel­tárcsázom a brassói mentőállomás számát, „beteget jelentek" és kihívom a mentő­­kocsit. Riportom címét is ez sugallta. A diákcsínyszerű eljárás jó riporteri fogásnak ígérkezett, hiszen a telefonbeszélgetés tár­gyilagos, szószerinti rögzítése máris beavat­hatta volna olvasóimat e riport légkörébe és az „útirányt" is felvillantotta volna. E­­lőbb csak halasztgattam ezt a csínytevést, de végül lemondtam róla, mert a párbe­szédek egyik fele, amit a mentőállomás menetirányító szolgálatában leshettem el, elegendő tényanyagnak bizonyult. Ahányszor öt szolgálatos diszpécser fel­vette a kagylót, annyiszor ismétlődött meg a hosszadalmas, végnélkülinek tűnő kér­déssorozat. A diszpécser előtt űrlap, min­den kérdés után be is jegyezte a felelete­ket. A kérdések mindig megismétlődő szok­vány­kérdések voltak: a hívó neve, a beteg neve, hány éves, hol lakik, mi a baja, mióta beteg, van-e laza ? — és így tovább. Ezek után már könnyű volt odaképzelnem a vonal túlsó végéhez a világvégi-hangon türelmetlenkedő­ toporz­ékolló, a sietség­től az „egekhez" lihegő mentőhívót, aki legtöbbször e kérdés­özönt rosszindulatú akadékoskodásnak, félig­ elutasításnak te­kinti és olykor, míg végéig ér, egy-egy cif­ra káromkodást morzsolgat magában, vagy éppenséggel oda is csördíti az ártatlan szolgálatos fülébe. Gondolatban-értelemben a „felidegesí­tett" hívó pártjára álltam és kérdésemet, amellyel a mentőállomás igazgatóját he-­­lyettesítő orvoshoz, Alexandru Macedonski­­hoz fordultam, sem szerkeszthettem meg egészen „pártatlanul". — Kérném, mondja meg, nem lehetne-e a minden telefonbeszélgetéskor megismétlő­dő, hosszan tartó kérdezz-feleleket vala­mennyire csökkenteni ? Szelíd tiltakozással felelte : — Sajnos, nem lehet. Több okból is. E­­lőször: a mentőállomásnál alkalmazott or­vosok száma elég csekély, a gárdaszolgá­latot teljesítő körzeti orvosoké is az, mind­össze négy. Ezért kell­ alaposan megérdek­lődnünk a beteg állapotát, hogy orvoso­kat csak olyan betegekhez küldjünk, akik­nek egészen súlyos, válságos a helyzetük. Az orvosokat gyakran helyettesítő egész­ségügyi középkáderek is szakosítottak, a terepre küldött asszisztens személye is a betegség és a beteg állapota szerint vál­tozik. Másodszor : a beteg állapotáról a­­zért is beható, pontos értesüléseket kell szereznünk, mert a mentőszolgálat legfőbb rendeltetése az, hogy sürgősségi esetek­ben nyújtson segítséget, a járó betegek gyógyítása a körzeti rendelőkre, a polikli­­nikákra, a kórházakra tartozik. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy lehetőségeinkhez mérten nem segítünk rajtuk is. De az csak természetes, hogy nem vállalhatjuk egy­magánk az egész egészségügyi szolgálat feladatait. Márpedig sok ember tájékozat­lansága vagy kényelmessége folytán — de mindenképp felelőtlenül — akkor is igény­be vesz bennünket, amikor nem feltétlenül szükséges. Például fogfájás, vagy beháza­sodás esetén, amely „házilag" is kezelhető. Ion Bernat mérnök, a mentőállomás gép­kocsi-parkjának főnöke is kilépett a sta­tiszta szerepéből : — A kérdéssorozatokra, olykor kereszt­kérdésekre azért is szükség van, hogy a tréfacsinálók ellen védekezhessünk. Előfor­dult már, hogy idős professzorukra pikkelő egyetemisták, és derekán küldték ki címére a mentőkocsit és nem is egyszer... A makkegészséges tanár előbb derült a diák­csínyen, de hogy a tréfa néhányszor meg­ismétlődött, kijelentette : inkább haljon meg, de akkor se zavarjuk többé. Máskor egy szülést jelentettek be, de a megadott vidéki címen egy apáca­zárdát találtunk ... Szerencsénkre, ilyen humoros „jelenetek­ben" ritkán van részünk, de mindig résen kell lennünk, hiszen egy fölöslegesen te­repre küldött kocsi elméletileg emberéletbe kerülhet... Titkon örvendeztem, hogy nem indultam a mentőállomásra a jó riporteri fogás „csapásain", s elfojtottam tréfálkozó ked­vem : tudtam volna-e leplezni szégyenér­zetem ? V­endégségben Az első napon vendégeskedtem, és többnyire az igazgatói irodában tartóz­kodtam, olyannyira, hogy Alexandra Ma­cedonski orvost és Ion Bernat mérnököt ki is zökkentettem „szokványos" munkastílu­sából. — Kezdjük talán a mentőállomás törté­nelmével ? - kérdezte Alexandru Mace­­donski, s az egyik fiókból egy kopott fe­delű könyvet keresett elő. A könyv, amely a brassói mentőállomás első tíz esztendejét eleveníti fel, 1939-ben jelent meg. Jubiláló előszava rám, a kései utódra, már nem hatott szívetderítően. El­lenkezőleg. Megtudhattam, hogy a brassói mentőállomás 1928-ban létesült és első pénzalapjait egy jótékonysági estély „hoz­ta a házhoz". Tevékenységét egyetlen szakorvossal és néhány - egészen kisszá­mú — alkalmazottal kezdte. Az első „jár­művek" , kétkerekű targoncák, pontosab­ban, kétkerekű hordágyak voltak, olyan muzeális szerzemények, hogy ma már kép­telenség szemléletesen felidézi őket. Macedonski doktorral a mentőállomás két világháború közötti időszakát is tövi­­ről-hegyire megvitatták, majd rátértünk íratlan történelmére : — A háború befejezése után megala­kult az 1-es számú egyesített kórház men­tő­szolgálata. Évről évre nőtt a gépkocsik, orvosok, középkáderek száma. A hatvanas évek elején egyesült az Aviasan-mentőszol­­gálattal. 1963-ban pedig új épületbe köl­tözött. Gépkocsi-parkunk jelenleg negyven­két kocsit számlál. De erről talán a mér­nök-kolléga részletesebben tájékoztatja . . . — Az íratlan történelemről egyetlen kér­dést : meg fogja-e írni valaki ? — Természetesen, megírjuk, az állomás fennállásának ötvenedik évfordulójára. —Az évfordulóra különben nemzetközi kongresz­­szust tervezünk, egyelőre nyilván — gon­dolatban. Tekintse úgy, hogy már meg is hívtuk egy új riportra — mosolygott a ko­rai meghívásért Alexandra Macedonski, majd hozzáfűzte : — Munkánk nem merül ki a mentéssel. A brassói mentőállomás történelmének új fejezetét, a Salvamont-tevékenységet is mi szerveztük meg — nyújtotta felém a plián­­tokat, amelyekből nyomban kiderítettem, hogy a Salvamont-tevékenység a hegyek­ben megsebesülő turisták megmentéséről gondoskodik. — Lelkesedéssel láttunk munkához, ezek a nyomtatványok mindössze töredékét szemléltethetik, de sajnos, lelkesedésünk egyhamar lelohadt, ugyanis mindaddig, a­­míg felettes szerveink nem biztosítanak e­­gyetlen helikoptert sem, az ilyen mentőte­vékenység csak fél­sikerekkel járhat. A tu­ristákat legtöbbször olyan istentelenül vad helyeken éri baleset, amelyek gépkocsival megközelíthetetlenek, s bizony esetenként késve érkezünk . . . A helikopter­hiány apropójaként fogal­mazódott meg bennem a kérdés : — Hogyan áll a mentőállomás egészség­­ügyi felszerelések dolgában ? . Macedonski doktor habozott egy pilla­natig, úgy nézett rám, mintha fejszámo­lást végezne, végül mégiscsak rászánta magát : — Nézze, intézményünk felszerelések dol­gában úgy ál­l, hogy nem érhet bennün­ket meglepetés, még egy tömeg­katasztró­­fa esetében sem, de azért isten őrizz ! Mégis el kell mondanom - és ezért lehet más városbeli kollégáink túlzott igényűek­­nek vélhetnek -, hogy két műszerre feltét­lenül szüségünk lenne még : egy hordoz­ható váladékszívó készülékre s egy hordo­z­­ható elektrokardiográfra. Főleg az utób­bi lenne nagy hasznunkra, hiszen a szív­­infarktusos betegeket otthonukban is meg­vizsgálhatnák . . . Már n-számú kérvényt intéztünk felettes szerveinkhez, eddig hiá­ba ... Az embernek arccal-gondolattal a jövő felé kell élnie ... Ion Bernat mérnök kíséretében indultam a gépkocsi-park felfedezésére. Közben út­baejtettük az új állomás rendelőit, szobáit, termeit. Az udvaron néhány „betegállományba" jutott mentőkocsi hívta fel figyelmem. - A negyvenkét kocsiból hat-nyolc min­dig vesztegel - magyarázta Ion Bernat egyszerűen azért, mert nincs elég külső gu­mink. Az idén is százhetven darabot igé­nyeltünk — és erre fel is voltunk jogosít­va—, de csak nyolcvanat kaptunk meg. A generálozás is roppant hevenyészett, töb­bet rontanak a kocsin, mint javíta­nak. Főleg a bukaresti gépkocsijavító vállalatnak róható fel, hogy úgy javítja kocsijainkat, mint akármelyik közönséges kocsit. Pedig a mentőkocsit ott is megkü­lönböztetett gondossággal kellene újra ü­­zemképessé tenniük. Sajnos, a brassói ü­­zemekben is nemegyszer kilincselünk hiá­ba egy-egy cserealkatrészért. Az emberek, akik erre járnak és látják a sok kocsit, el sem hinnék, ha egyszer, véletlenül azt kellene felelnünk hívásukra : sajnos,­ min­den kocsink terepre ment. Rosszindulatot gyanítanának, jobb is, ha megírja helyze­tünket az újságban. A kocsikat néztem és Ion Bernat arcát­­ láttam, nem ballábas­ hangulat beszélt belőle. Egy műszak mentés Hétfőn délelőtt mentő voltam egy mű­szak erejéig. A műszak a szolgálatos asz­­szisztens reggeli jelentésével kezdődött : a szombat délutántól hétfő reggelig eltelt időszak eseményeiről szólt. Különösebb balesetek nem szerepeltek a „leltárban" : az esős idő „házi" szórakozásra késztette az embereket. De­­ égési sebek miatt kór­házba szállítottak egy hatéves gyermeket (beleesett a forróvízzel teli mosdótálba), egy hatvanéves ember esetében már csak a klinikai halál bekövetkezését állapíthat­ták meg. A legtöbb bajt ismét az ittas em­berek okozták, az egyik részegségében ön­gyilkosságot kísérelt meg, de megmentet­ték és beszállították az ideggyógyászat­ra .. . Egyéb említésre méltó nem történt. A menetirányító irodában a vasárnap éjszakai űrlapokban lapozgattam Marcel Popa szolgálatos orvossal, míg egy újabb hívásra vártunk. A tizenöt hívás közül nyolc esetben szülni készülő asszonyhoz sietett a mentőkocsi. A szolgálatos asszisz­tens jelentése szerint nem említésre mél­tó esetek. Orvosi „szemmel" ítélve : hét­köznapiak, nincs bennük rendkívüliség. Mégis örömmel egészítem ki most a je­lentést. A telefonberregésre hiába vártam , nem is berregett telefon, telefon-központ fo­gadta a lakosság hívásait. Hallottam ismét a szokásos kérdezz-fele­leket. De utána nyomban két nevet mond­tak be a vezetékes rádión : Ghinea, Mili­ta­ry. — Érdekes eset ! — szólított útra Marcel Popa orvos. Egy perc sem telt el és már benn ültem Rodica Ghinet asszisztensnő mellett a fehér kocsiban, amellyel Miti­­taru sofőr száguldott a Zajzoni útra. Őket „riadózta" terepre a vezetékes rádió. Rodica Ghinettől útközben megtudtam, hogy egy tizenhét éves, idegrohomban szenvedő kislányért „futunk". „Szerelmi csa­lódás ?" — tűnődtem. T.G.-hez három nap alatt háromszor „fu­tott" ki a mentőkocsi. Nyugtató injekciókat kapott, de állapota semmit sem javall. Rodica Ghinea alig érintette meg a láz­­álomban heverő beteget, ijedten rezzent fel. A nagynéni maga is reszketett az iz­galomtól. Miközben öltöztette, faggattam : — Rég beteg a leányka ? — Csak egy hete jött Brassóba, egy bá­náti faluból, valamilyen munkalehetőséget keresni, de három napja beteg, egyetlen szót sem tudok váltani vele . . . — Voltak-e még ilyen rohamai ? — Nem tudom, csak egészen kiskorában láttam a gyereket, milyen szép leány lett belőle ! Kár szegényért. Hallottam, hogy majdnem öt hónapig volt Temesváron az ideggyógyászaton­, de a szívével, tüdejével is sokat szenvedett. Percek alatt felértünk a poli­klinikára, Jacob Georgeta ideggyógyász rendelő­jébe. A beteg egész úton kábultan aludt, időnként védekező mozdulattal riadt fel álmából. Az orvos megvizsgálta, de a kalapács­osai egyetlen reflexet sem sikerült­­felfe­deznie. A diagnózis : szkizofrénia. — Mit csináljak most vele ? - kérdezte az orvosnő a megszeppent nagynénitől. Szóba került a tömösi szanatórium, de a kislány betegsége súlyosabb, oda nem utalhatja be, a szászvolkányi szanatórium tulajdonképpen „bolondok háza" — az u­­tóbbit a nagynéni ellenezte. Az orvosnő végül azt ajánlatra, utazza­nak haza és utalják be Temesvárra, ott úgyis ismerik már. Előbb tiltakozni sze­rettem volna, („rokonként" vettem részt a vizsgálaton, s erről nem akartam megfe­ledkezni), utóbb magam is az orvosnő a­­jánlatát találtam helyesnek : kezeljék a nagynéninél a kislányt, s mire annyira fel­épül, utazzanak vele Temesvárra ... „Pingpong ...“ Visszatértünk előbb a Zajzoni útra, majd a mentőállomásra. Nem sokáig mocorogha­tott bennem a kétely, hogy nem végez­tünk-e félmunkát, új terep útra indultam. Más kocsival és más „fedélzeti személyzettel". A negyvenkilenc éves háziasszony, Sz. D. három hete cisztitiszben szenved. Nem fordult azonnal orvoshoz, házilag kezelte magát, persze a kezelés súlyosbította fáj­dalmait. Néhány napja az egyik orvosnő metilénkék-kezelést írt elő, de az sem csil­lapította. Az asszisztens megnézte : be kell utalni. A nyöszörgő asszonyt a mentőkocsiban riporteri kérdéssel „kínoztam". — Hamar jött ki a mentőkocsi ? — Ó, nagyon hamar — nyöszörögte, s én abbahagytam a faggatózást. A paliklinika nőgyógyászati rendelőjé­ben, néhány perccel tizenegy óra után, megdöbbentő választ kapunk a szolgála­tos nővértől. — Az orvos gyűlésen van ! — S a másik két rendelőben találunk-e valakit ? — kérdezte az asszisztens. — Nincs senki — felelte szárazon a nő­vér. — És hány órakor jön vissza az orvos ? — Fél egy körül. Az asszisztens tanácstalanul rámmeredt, de a nővértől kérdezte : S akkor ie mit tegyek a beteggel ? A nővér vállvonagcitással felelt, majd azt tanácsolta, próbálkozzék a nőgyógyá­szati kórházban. Ahogy kiléptünk a rendelőből — előbb fel sem tűnt —, várakozó betegekkel zsúfolt folyosón haladtunk végig. (Nem hagyha­tom el a zá­ró­jelt : a nőgyógyászok alkal­masabb gyűlésidőt is találhattak volna !) A nőgyógyászati kórházban Nigrim Va­dim doktor megértő jóindulattal fogadta az asszisztenst, megvizsgálta az asszonyt, meg­állapította betegségét is, de — a ren­delkezések értelmében — nem utalhatta be. Vissza kellett térnünk a poliklinikára, az urológus orvoshoz. Dumitru Cioroiu dok­tor ismét megvizsgálta a beteget (a vizs­­gálatot nem részletezhetem), majd beuta­lásra javasolta : az 1-es számú kórházba. Elindultunk a negyedik helyre, a ne­gyedik orvoshoz is, aki végre — két órai hordozgatás után — beutalta a beteg Sz. D.-t. Közben itt-ott Sz.D -t kioktatták, hogy betegsége nem indokolja azt, hogy igény­be vegye a mentőkocsit. Szerintem : sze­rencséje volt, hogy férje feltárcsázta a 06-ot ! A mentőállomáson — búcsúzásképpen — a legutóbbi „tapasztalatomat" meséltem el Alexandru Macedonski doktornak. — Ismerek ilyen eseteket — mondotta —, szaknyelven „pingpongnak" nevezzük... Szerencsére, a kivételes esetek közé tar­toznak . . . Egy új út kezdetén ? Most, hogy a riporter végéhez értem, bevallhatom : kezdetben igenis, voltak bi­zonyos előítéleteim a mentőállomás zök­kenőmentes tevékenységét illetően, de me­netközben „kigyógyultam" belőlük. Egy tettrekész, fiatal és fiatalos szenvedélyű munkaközösséget ismerhettem meg, amely a hivatást hivatásként is fogja fel. Útközben — szándéktalanul — betekin­tést nyertem a brassói egészségügyi szol­gáltatás egyéb „műhelytitkaiba" is. Korai lenne egy-két egészen spontán tapaszta­latból következtetésekbe bocsátkozni. Any­­nyit viszont elmondhatok, hogy egy-két „szépséghiba" máris szemembe ötlött. Olyan szívesen megjátszanám a „kép­zelt beteg" szerepét ! De nem a tréfacsinálás szándékával !• 39. SZÁM 3. oldal

Next