Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-02-05 / 5. szám
A Brassóból szerteágazó utak húsz-harminc kilométeres körzetben sajátos jellegű, hangulatú helységek gyűrűjén haladnak át, gyártelepeken. Ha kelet felé, Sepsiszentgyörgy irányába indulunk, Farkasvágó előtt, a magas töltésű országút mentén, a prázsmári szövetgyár telepével találkozunk: nyugati irányban, a Zernyest felé vezető út jobb oldalán egy készülődő városnegyed tömbházai, a Március 6 üzem gyártelepe fogad. Ha pedig északra indulunk, a műúttól jobbra a botfalusi cukorgyár telepe látszik. De ha ebben az irányban tovább folytatjuk utunkat, akkor is gyártelepre, a földvári téglagyár telepére érkezünk. Sőt, még északabbra, a megyehatár közelében, a kőhalmi vasúti állomás környékén szintén gyártelepet, a kőhalmi fűrészáru-gyár telepét érinti az aszfaltszalag. Gyártelep. A telepesek, és nemcsak a telepesek, kolóniának nevezik leginkább. Különös íze, hangulata van e szónak, ahogy az általa jelzett valóságszeletnek is különös íze, hangulata van. Ha gyermekkorunkban kissé idegenkedve, naiv értetlenséggel mértük végig, akárcsak egy csodabogarat, a kolóniából hozzánk szegődött játszópajtást — ma már bizonyára nem tennénk. Az évek során nagyon is megváltozott a kolónia szó jelentése, érzelmi-hangulati tartalma, ahogy az általa jelzett valóság is „jelentésváltozáson" ment át. De a változás mégsem volt annyira gyökeres, hogy a gyártelep — ez a múltból üzenő örökség — ne őrizné meg napjainkigfelemás jellegét. Nem falu ez már, és még nem város. És egy kicsit mégis mindkettő. Kicsi, akár egy falu, de nagyrészt faluról odaszármazó lakossága már gyári alkalmazott. Rendszeres, havi fizetésre épült „gazdálkodása", három műszakban zajló életritmusa, a nyolcórás munkanap és nem utolsósorban a városközelség városi igényeket táplál benne, ám a telepi lehetőségek sok gyártelepen aligha nagyobbak, mint a falu nyújtotta lehetőségek. A gyártelep gazdasági, társadalmi, művelődési életében, de erkölcsi életében is külön jegyeket felmutató, jellegzetes világ. Akkor is az, ha megfosztjuk — az idő fosztotta-fosztja meg naponta — a szegényember-romantikától. S ez a tény mindenekelőtt egyéni közvetlen környezetétől is teljesen elütő történelmének köszönhető. Valamire mégis a megtévesztésig hasonlítanak a gyártelepek : egymásra. S ha azt mondjuk, a megtévesztésig, akkor elsősorban lényeges külső-belső jellegzetességeikre gondolunk, és nem zárjuk ki a köztük fennálló különbségeket, bár ezek mindenképp másodlagosak. Ám, ha elindulunk a tűnő idő nyomában, azonnal kiderül, hogy ikertestvérekként születtek a világra, s növekedésük, fejlődésük során nagyjából ugyanazt az életutat tették meg, ezért nem is lephet meg a hasonlatosságuk. Minden gyártelep fő jellegzetessége, amely megkülönbözteti más emberlakta településtől a szóban összefoglalt kettősség. A gyártelep összeg : gyár és telep összege. Nyelvérzékünk világosan megkülönbözteti az összetétel két tagját. A kettő mégis szilárdan, minden önkényes erőltetés nélkül, szinte természetesen tapad egymáshoz, mert egyetlen jól meghatározott fogalmat jelöl. A két szó „együttélése" a két valóság, a gyár és a telep szimbiózisa. Ebben a teremtés-szimbiózisban a múltban a telepnek jutott ki az alárendelt szerep. A telep mindig a gyár, a vállalat, „kiszolgálására" született, és élete oly híven követte az „anya-gyár" minden jelentősebb változását, hogy a kettejük léte, mondhatnák, a gazdasági és társadalmi kapcsolatok kicsinyített, közvetlenebbről is jól megfigyelhető mását képezi. A sok irány közül az északit választottuk : a Brassó—Segesvár műúton szaladtunk ki a földvári gyártelepre, hogy később, néhány nap múlva, amikor élményeink már a válogatás szűrőjén is átmentek, ugyanazon az úton, valamivel távolabbra, a kőhalmi fűrészgyár telepére látogassunk el. Nem a szeszély vitt bennünket éppen e két telepre, hanem az a körülmény, hogy az állandó lakosság száma mindkét telepen : 964. E számbeli megegyezés minden további összehasonlítást közös nevezőre hoz, s éppen ezért tartjuk fölöttébb lényegesnek. Igaz, a földvári téglagyár telepén 200—250 emberrel több fordul meg, de az emberek legtöbbször egyetlen idény idejéig tartózkodnak a telepen, esetleg még addig sem jönnek-mennek, s a „bentlakó" telepesekkel kevés közösséget vállalnak. A két gyártelep hasonlósága keletkezési körülményeinek és fejlődésének hasonlóságából származik. Létrejöttüket is egyazon okok határozzák meg : kedvező földrajzi fekvésük (mindkét telep közvetlenül az országút mentén és a vasúti állomás tőszomszédságában épült), valamint a szükséges nyersanyagok közelsége. A kőhalmi gyártelep mintegy 40 esztendővel idősebb a földvárinál. Senki sem emlékszik pontosan „születésnapjára", de feltehetően a múlt század végén, a 90-es években kezdett kialakulni. De a regényes életű Bokor Jenő nyugdíjas és Péter József technikus, akit tizenkét esztendős korában hozott a telepre a kenyérgond a szemtanútól, Rudolf Lajostól, a gyár egyik első munkásától hallhatták, hogy a fűrészárugyárat alapító Lomas-cég (több európai országban érdekelt részvénytársaság) Weisstől, a homoródi fürdőtelep tulajdonosától vásárolta meg az állomással szomszédos, mocsaras földterületet, amelyre a gyár és a telep épült. A gyár mindössze három gátőrből állott. Parkettát csak jóval később, 1928-ban kezdtek gyártani. Időközben a telep nem sokat fejlődhetett, mert az 1930-ban odakerülő-sodródó Péter Józsefben ilyen emlékeket idéz fel : „össze-vissza öt hosszú, egyenként hathat lakást magába foglaló barakk-épületben laktak a gyártelep munkásai. A cég épületeinek a fala sem volt irigylésre méltó. A fal két deszkn közé öntött salakból állott. Minden lakás egy-egy pici konyhát és szobát számlált. Ezen kívül a nagy közös udvaron mindenki tákolt magának egy tízjy tyúkketrecet, disznóórát. Rajtunk, fűrészgyári alkalmazottakon kívül, csupán négy-öt család lakott akkortájt a telepen: egy asztalos, két vasutas és a kocsmárosok. Mert kocsma az volt elég , volt először a Sorosán-féle kocsma, az ugrai egyház tulajdona, másodszor a Horváth Mózes kocsmája, harmadszor a község kocsmája és végül az állomási kocsma. Ezeknek jól ment akkor, mert naponta százszázhúsz, olykor kétszáz fuvaros is megfordult a telepen. Akkor még szekérrel hordták a rönköt az erdőről, s a kapott pénz nagy része ott ragadt a kocsmában. De ittak bőven a telepiek is, a részeg ember fel sem tűnt." Az 1929—33-as általános gazdasági válság idején az életrevalóbb Lomas-cégnek sikerült leráznia helyi és brassói versenytársait az Eislereket, a Kocsisokat, a Koponyiakat, s a bekövetkező fellendülés időszakában kibővítette a fűrészgyárat. Ezzel párhuzamosan növekedett a telep is : újabb tizennégy család számára két „hoszszú házat" építettek, és megjelentek az első magánházak is. Csoportosan érkeztek a telepre a környékbeliek, de sokkal távolabbról, az Avas vidékéről, Szatmárról is „idelátogattak" szép számmal. Látogattak, mert az utóbbiakból csak kevesen maradtak itt („fenekeltek meg", ahogy a teleplakók mondják) : a Bucsa, Toma és Indrea családok. Ekkor kezdtek letelepedni a kereskedők, kisiparosok is : Máthé Sándor mészárszéket, Máthé Ferenc pedig asztalosműhelyt nyitott. S a neveket még sorolhatnák ... A földvári téglagyárat 1936-ban kezdték építeni, a zsombolyai (Temes megye) téglagyár fiókjaként. Székely Gyula főmester 1937-ben, tizennégy éves suhancként került a gyárba, hogy egész élete hozzánőjjön : „A szomszéd faluból, Hídvégről származtunk ide két fiútestvéremmel. Amikor édesapánk meghalt, gyerekekként űzött ide a megélhetés szüksége. Nem voltunk egymagunkra gyerek alkalmazottak, nagyon sokan voltunk. Ha valami ellenőr betévedett a gyárba, mindig elbújtattak bennünket. A telep akkor kezdett épülni. Előbb a péksort húzták fel, aztán a Krizbai patak melletti házakat". Az akkortájt épült telepházak ikertestvérei a homoródiaknak. Hasonlóképpen hosszú — nyolc-tíz szobakonyhás lakást magukba foglaló — „épületek", amelyeket itt „sornak" neveznek. A közös udvar (utca), a rögtönzött tyúkketrecek, disznóólak itt is beletartoznak a telepképbe. „A telep első középülete a kocsma volt — indul vissza az időben Székely Gyula —, 1937-ben, amikor idejöttünk, már kettő is fungált. A pékség, az üzlet, az orvosi rendelő csak később létesült, iskola pedig még később, a tanügyi reform után. A második világháború a telepeseket is a frontra szólította. Nyilvánvaló, hogy a gyár és a telep életritmusa is csökkent, s ha visszafejlődéséről nem lehetett ugyan beszélni, fejlődéséről annál kevésbé. A háború évekig, egészen az államosításig éreztette áldatlan hatását. A két gyár — a téglagyár és a fűrészárugyár — termelése annyira lecsökkent, hogy csak az államosítás emelhette előbb a háború előtti szintre, majd e szint fölé. Közvetlenül az államosítás után, különösen az első ötéves terv idején, a termelés rohamos növekedése s a hirtelen megsokszorozódott munkaerő-igény következtében, rövid idő alatt a két telep lakossága is érezhetően megnövekedett. Előbb a környező falvakból áramlott be az új munkaerő, később az ország legkülönbözőbb részéről, a szélrózsa minden irányából. A telepi lakásviszonyok, a közellátási és szolgáltatási egységek és egyéb intézmények hamarosan kevésnek bizonyultak. A régmúlt időkből, a mindenekelőtt saját zsebükkel foglalkozó-törődő tulajdonosok idejéből olyan nyomorúságos életviszonyokat örököltek e telepek, hogy a telepfejlesztés céljait szolgáló anyagi források nem tudtak lépést tartani a növekvő igényekkel. Ugyanakkor - amint később látni fogjuk - gyakran a meglévő anyagi alapokat sem hasznosították az legokosabban, a legnagyobb célszerűséggel. Ezért ellentmondásos a mai napig is a telepek képe : a könnyűszerrel felfedezhető új fényében - eleven kontraszt gyanánt — még mindig kísért itt-ott a múlt árnyképe. Pedig mindkét telep utolsó húsz esztendeje valóban hagyott maradandó nyomokat : az anyagi és más természetű erőfeszítéseket s az erőfeszítések hozta megvalósításokat bűn lenne egyetlen kézlegyintéssel nyugtázni. E gyártelepeken - akár szerte az országban - számos új lakás épült, új kereskedelmi egységek, egészségügyi, kulturális intézmények kezdték meg működésüket. A kőhalmi-homoródi fűrészárugyár telepén hat, városba is beillő, korszerű tömbházat építettek, összesen harminckét lakást. Sokan házhelyet kaptak és állami támogatással építettek családi házat. A földvári téglagyár telepén két, egyenként húsz-húsz lakást magába foglaló tömbház nőtt ki a fényre, az utóbbit éppen most készülnek átadni. (Már rég átadhatták volna, mert az építővállalat jóval határidő előtt befejezte munkálatait, viszont a brassói villamossági vállalatot úgy látszik noszogatni kell a villanyhálózat bekötésére. Vajon meddig ?) Földváron az állami kölcsön igénybe vételével huszonnégy családi lakást építettek. Mindkét telepen bölcsőde, óvoda és iskola működika kőhalmi-homoródi telep is, kóláját két éve újjáépítették, de a bölcsőde nem tud az összes újszülöttekről, kisgyerekekről gondoskodni, s ezért néhány anya kénytelen otthon maradni). A földvári gyártelepen 211 állami és 24 magánlakás, a homoródin pedig 121 állami és 81 magánlakás nyújt otthont a teleplakóknak. A két gyár vezetőségének, valamint az illetékes néptanácsi szerveknek az egybehangzó véleménye szerint azonban Földváron még legalább 30—40 lakásra és egy 100 férőhelyes igényszállásra, Homoródon pedig 30 lakásra lenne szükség, hogy a jelenlegi szükségleteket mennyiségi szempontból maradéktalanul kielégíthessék. Nem jellemző már, de még ma is előfordul mindkét telepen, hogy egy kétszobás lakásban két család él. (Legtöbbször a sokgyermekes családok szüleikkel laknak együtt, de megesik, hogy idegen családok kénytelenek összeköltözni.) Az is igaz, hogy az illetékeseknek kevesebb gondjuk lenne, ha körültekintőbben használták volna fel a már meglevő lakásalapot. A sürgető lakáskérdés megoldására most reális, biztató lehetőségek mutatkoznak Földváron az idén új húszlakásos tömbház építését kezdik meg, a kőhalmi-homoródi telepen pedig máris nyolc családi ház készül - állami segítséggel. S a lakáskérdés hamarabb is megoldódhatna, ha az illetékes szervek jobban, hatékonyabban felhasználnák a rendelkezésükre álló lehetőségeket. Földváron például meg lehetne szervezni újabb — személyi tulajdont képező — lakások építését, Kőhalomban pedig az állami alapokból épülő lakások kérdését kellene mindenekelőtt tisztázni. Az ipari központok létesítése után ugyanis Kőhalomban nem maradt egyetlen önálló vállalat sem, amely jövedelmének meghatározott hányadát lakásépítkezésre fordíthatná a városi néptanács. A múltból fennmaradt lakások „korszerűsítésére" jelentős anyagi erőfeszítéseket tettek eddig is. A brassói lakáskarbantartó vállalat feketehalmi részlege — a földvári téglagyár telepe hozzátartozik — csupán 1969-ben 51 000 lejt költött e célból, de a műszaki osztály vezetője, Nicolae Cheşcu véleménye szerint ez is kevésnek bizonyult. Sok gondot, pénzt igényelt a telepek utcahálózatának korszerűsítése, csatornázása és az ivóvíz-ellátás is. A szellemi-anyagi erőfeszítés, az összefogás néhány vitathatatlan szép eredménnyel járt. Kőhalomban 1 050 négyzetméter járdát aszfaltoztak, piacot létesítettek, sőt parkot is, és megkezdték a telep csatornázását. Az idei terv újabb 500 négyzetméter járda aszfaltozását, 1 500 négyzetméter utcahálózat kikövezését, a csatornázási munkálatok foly Madaras Lázár Apáthy Géza (Folytatása a 9. oldalon) 5. SZÁM 3. oldal