Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-02-05 / 5. szám

A Brassóból szerteágazó utak húsz-har­minc kilométeres körzetben sajátos jellegű, hangulatú helységek gyűrűjén haladnak át, gyártelepeken. Ha kelet felé, Sepsiszent­­györgy irányába indulunk, Farkasvágó e­­lőtt, a magas töltésű országút mentén, a prázsmári szövetgyár telepével találkozunk: nyugati irányban, a Zernyest felé vezető út jobb oldalán egy készülődő városne­gyed tömbházai, a Március 6 üzem gyár­telepe fogad. Ha pedig északra indulunk, a műúttól jobbra a botfalusi cukorgyár te­lepe látszik. De ha ebben az irányban to­vább folytatjuk utunkat, akkor is gyárte­lepre, a földvári téglagyár telepére érke­zünk. Sőt, még északabbra, a megyehatár közelében, a kőhalmi vasúti állomás kör­nyékén szintén gyártelepet, a kőhalmi fű­részáru-gyár telepét érinti az aszfaltszalag. Gyártelep. A telepesek, és nemcsak a telepesek, kolóniának nevezik leginkább. Kü­lönös íze, hangulata van e szónak, ahogy az általa jelzett valóságszeletnek is külö­nös íze, hangulata van. Ha gyermekko­runkban kissé idegenkedve, naiv értetlen­séggel mértük végig, akárcsak egy csoda­bogarat, a kolóniából hozzánk szegődött játszópajtást — ma már bizonyára nem ten­nénk. Az évek során nagyon is megválto­zott a kolónia szó jelentése, érzelmi-han­gulati tartalma, ahogy az általa jelzett valóság is „jelentésváltozáson" ment át. De a változás mégsem volt annyira gyökeres, hogy a gyártelep — ez a múltból üzenő ö­­rökség — ne őrizné meg napjainkig­­felemás jellegét. Nem falu ez már, és még nem város. És egy kicsit mégis mindkettő. Ki­csi, akár egy falu, de nagyrészt faluról o­­daszármazó lakossága már gyári alkalma­zott. Rendszeres, havi fizetésre épült „gaz­dálkodása", három műszakban zajló élet­ritmusa, a nyolcórás munkanap és nem utolsósorban a város­közelség városi igé­nyeket táplál benne, ám a telepi lehető­ségek sok gyártelepen aligha nagyobbak, mint a falu­ nyújtotta lehetőségek. A gyártelep­­ gazdasági, társadalmi, mű­velődési életében, de erkölcsi életében is külön jegyeket felmutató, jellegzetes világ. Akkor is az, ha megfosztjuk — az idő fosz­­totta-fosztja meg naponta — a szegény­­ember-romantikától. S ez a tény minde­nekelőtt egyéni­ közvetlen környezetétől is teljesen elütő történelmének köszönhető. Valamire mégis a megtévesztésig hason­lítanak a gyártelepek : egymásra. S ha azt mondjuk, a megtévesztésig, akkor elsősor­ban lényeges külső-belső jellegzetességeik­re gondolunk, és nem zárjuk ki a köztük fennálló különbségeket, bár ezek minden­képp másodlagosak. Ám, ha elindulunk a tűnő idő nyomában, azonnal kiderül, hogy ikertestvérekként születtek a világra, s nö­vekedésük, fejlődésük során nagyjából u­­gyanazt az életutat tették meg, ezért nem is lephet meg a hasonlatosságuk. Minden gyártelep fő jellegzetessége, a­­mely megkülönbözteti más emberlakta te­lepüléstől a szóban összefoglalt kettősség. A gyártelep összeg : gyár és­ telep összege. Nyelvérzékünk világosan megkülönbözteti az összetétel két tagját. A kettő mégis szi­lárdan, minden önkényes erőltetés nélkül, szinte természetesen tapad egymáshoz, mert egyetlen jól meghatározott fogalmat jelöl. A két szó „együttélése" a két való­ság, a gyár és a telep szimbiózisa. Ebben a teremtés-szimbiózisban a múltban a te­lepnek jutott ki az alárendelt szerep. A telep mindig a gyár, a vállalat, „kiszolgá­lására" született, és élete oly híven kö­vette az „anya-gyár" minden jelentősebb változását, hogy a kettejük léte, mondhat­nák, a gazdasági és társadalmi kapcsola­tok kicsinyített, közvetlenebbről is jól meg­figyelhető mását képezi. A sok irány közül az északit választot­tuk : a Brassó—Segesvár műúton szaladtunk ki a földvári gyártelepre, hogy később, né­hány nap múlva, amikor élményeink már a válogatás szűrőjén is átmentek, ugyan­azon az úton, valamivel távolabbra, a kő­halmi fűrészgyár telepére látogassunk el. Nem a szeszély vitt bennünket éppen e két telepre, hanem az a körülmény,­ hogy az állandó lakosság száma mindkét tele­pen : 964. E számbeli megegyezés minden további összehasonlítást közös nevezőre hoz, s éppen ezért tartjuk fölöttébb lé­nyegesnek. Igaz, a földvári téglagyár tele­pén 200—250 emberrel több fordul meg, de az emberek legtöbbször egyetlen idény ide­jéig tartózkodnak a telepen, esetleg még addig sem­­ jönnek-mennek, s a „bent­lakó" telepesekkel kevés közösséget vál­lalnak. A két gyártelep hasonlósága keletkezési körülményeinek és fejlődésének hasonlósá­gából származik. Létrejöttüket is egyazon okok határozzák meg : kedvező földrajzi fekvésük (mindkét telep közvetlenül az or­szágút mentén és a vasúti állomás tőszom­szédságában épült), valamint a szükséges nyersanyagok közelsége. A kőhalmi gyártelep mintegy 40 eszten­dővel idősebb a földvárinál. Senki sem em­lékszik pontosan „születésnapjára", de fel­tehetően a múlt század végén, a 90-es é­­vekben kezdett kialakulni. De a regényes életű Bokor Jenő nyugdíjas és Péter Jó­zsef technikus, akit tizenkét esztendős korában hozott a telepre a kenyérgond a szemtanútól, Rudolf Lajostól, a gyár egyik első munkásától hallhatták, hogy a fűrészárugyárat alapító Lomas-cég (több európai országban érdekelt részvénytársa­ság) Weisstől, a homoródi fürdőtelep tulaj­donosától vásárolta meg az állomással szomszédos, mocsaras földterületet, amely­re a gyár és a telep épült. A gyár­­ mindössze három gátőrből ál­lott. Parkettát csak jóval később, 1928-ban kezdtek gyártani. Időközben a telep nem sokat fejlődhetett, mert az 1930-ban oda­­kerülő-sodródó Péter Józsefben ilyen emlé­keket idéz fel : „össze-vissza öt hosszú, egyenként hat­hat lakást magába foglaló barakk-épület­ben laktak a gyártelep munkásai. A cég épületeinek a fala sem volt irigylésre mél­tó. A fal két deszk­n közé öntött salakból állott. Minden lakás egy-egy pici kony­hát és szobát számlált. Ezen kívül a nagy közös udvaron mindenki tákolt magának egy­ tízjy tyúkketrecet, disznóórát. Rajtunk, fűrészgyári alkalmazottakon kívül, csupán négy-öt család lakott akkortájt a telepen: egy asztalos, két vasutas és a kocsmáro­­sok. Mert kocsma az volt elég , volt elő­ször a Sorosán-féle kocsma, az ugrai egy­ház tulajdona, másodszor a Horváth Mó­zes kocsmája, harmadszor a község kocs­mája és végül az állomási kocsma. Ezek­nek jól ment akkor, mert naponta száz­­százhúsz, olykor kétszáz fuvaros is megfor­dult a telepen. Akkor még szekérrel hord­ták a rönköt az erdőről, s a kapott pénz nagy része ott ragadt a kocsmában. De ittak bőven a telepiek is, a részeg ember fel sem tűnt." Az 1929—33-as általános gazdasági vál­ság idején az életrevalóbb Lomas-cégnek sikerült leráznia helyi és brassói verseny­társait az Eislereket, a Kocsisokat, a Ko­­ponyiakat, s a bekövetkező fellendülés i­­dőszakában kibővítette a fűrészgyárat. Ez­zel párhuzamosan növekedett a telep is : újabb tizennégy család számára két „hosz­­szú­ házat" építettek, és megjelentek az el­ső magánházak is. Csoportosan érkeztek a telepre a környékbeliek, de sokkal távo­labbról, az Avas vidékéről, Szatmárról is „idelátogattak" szép számmal. Látogattak, mert az utóbbiakból csak kevesen marad­tak itt („fenekeltek meg", ahogy a telep­lakók mondják) : a Bucsa, Toma és Indrea családok. Ekkor kezdtek letelepedni a ke­reskedők, kisiparosok is : Máthé Sándor mészárszéket, Máthé Ferenc pedig aszta­losműhelyt nyitott. S a neveket még so­rolhatnák ... A földvári téglagyárat 1936-ban kezdték építeni, a zsombolyai (Temes megye) tég­lagyár fiókjaként. Székely Gyula főmester 1937-ben, tizennégy éves suhancként ke­rült a gyárba, hogy egész élete hozzá­­nőjjön : „A szomszéd faluból, Hídvégről szár­maztunk ide két fiútestvéremmel. Amikor édesapánk meghalt, gyerekekként űzött ide a megélhetés szüksége. Nem voltunk egy­­magunkra gyerek­ alkalmazottak, nagyon sokan voltunk. Ha valami ellenőr betéve­dett a gyárba, mindig elbújtattak bennün­ket. A telep akkor kezdett épülni. Előbb a péksort húzták fel, aztán a Krizbai pa­tak melletti házakat". Az akkortájt épült telepházak ikertestvérei a homoródiaknak. Hasonlóképpen hosszú — nyolc-tíz szoba­­konyhás lakást magukba foglaló — „épü­letek", amelyeket itt „sornak" neveznek. A közös udvar (utca), a rögtönzött tyúk­ketrecek, disznóólak itt is beletartoznak a telep­képbe. „A telep első középülete a kocsma volt — indul vissza az időben Székely Gyula —, 1937-ben, amikor idejöttünk, már kettő is fungált. A pékség, az üzlet, az orvosi ren­delő csak később létesült, iskola pedig még később, a tanügyi reform után­. A második világháború a telepeseket is a frontra szólította. Nyilvánvaló, hogy a gyár és a telep életritmusa is csökkent, s ha visszafejlődéséről nem lehetett ugyan beszélni, fejlődéséről annál kevésbé. A há­ború évekig, egészen az államosításig é­­reztette áldatlan hatását. A két gyár — a téglagyár és a fűrészárugyár — terme­lése annyira lecsökkent, hogy csak az ál­lamosítás emelhette előbb a háború előtti szintre, majd e szint fölé. Közvetlenül az államosítás után, különösen az első öt­éves terv idején, a termelés rohamos nö­vekedése s a hirtelen megsokszorozódott munkaerő-igény következtében, rövid idő alatt a két telep lakossága is érezhetően megnövekedett. Előbb a környező falvak­ból áramlott be az új munkaerő, később az ország legkülönbözőbb részéről, a szél­rózsa minden irányából. A telepi lakásvi­szonyok, a közellátási és szolgáltatási egységek és egyéb intézmények hamarosan kevésnek bizonyultak. A régmúlt időkből, a mindenekelőtt sa­ját zsebükkel foglalkozó-törődő tulajdono­sok idejéből olyan nyomorúságos életvi­szonyokat örököltek e telepek, hogy a te­lep­fejlesztés céljait szolgáló anyagi for­rások nem tudtak lépést tartani a növekvő igényekkel. Ugyanakkor - amint később látni fogjuk - gyakran a meglévő anyagi alapokat sem hasznosították az legokosab­ban, a legnagyobb célszerűséggel. Ezért ellentmondásos a mai napig is a telepek képe : a könnyűszerrel felfedezhető új fényében - eleven kontraszt gyanánt — még mindig kísért itt-ott a múlt árnyképe. Pedig mindkét telep utolsó húsz eszten­deje valóban hagyott maradandó nyomo­kat : az anyagi és más természetű erőfe­szítéseket s az erőfeszítések hozta megva­lósításokat bűn lenne egyetlen kézlegyin­téssel nyugtázni. E gyártelepeken - akár szerte az or­szágban - számos új lakás épült, új keres­kedelmi egységek, egészségügyi, kulturális­­ intézmények kezdték meg működésüket. A kőhalmi-homoródi fűrészárugyár telepén hat, városba is beillő, korszerű tömbházat építettek, összesen harminckét lakást. So­kan házhelyet kaptak és állami támogatás­sal építettek családi házat. A földvári téglagyár telepén két, egyenként húsz-húsz lakást magába foglaló tömbház nőtt ki a fényre, az utóbbit éppen most készülnek átadni. (Már rég átadhatták volna, mert az építővállalat jóval határidő előtt befejezte munkálatait, viszont a brassói villamossági vállalatot úgy látszik noszogatni kell a­­ villanyhálózat bekötésére. Vajon meddig ?) Földváron az állami kölcsön igénybe véte­lével huszonnégy családi lakást építettek. Mindkét telepen bölcsőde, óvoda és isko­la működik­­a kőhalmi-homoródi telep is­, kóláját két éve újjáépítették, de a bölcső­de nem tud az összes újszülöttekről, kis­gyerekekről gondoskodni, s ezért néhány anya kénytelen otthon maradni). A földvári gyártelepen 211 állami és 24 magánlakás, a homoródin pedig 121 álla­mi és 81 magánlakás nyújt otthont a te­leplakóknak. A két gyár vezetőségének, va­lamint az illetékes néptanácsi szerveknek az egybehangzó véleménye szerint azon­ban Földváron még legalább 30—40 la­kásra és egy 100 férőhelyes i­gényszál­­lásra, Homoródon pedig 30 lakásra lenne szükség, hogy a jelenlegi szükségleteket mennyiségi szempontból­ maradéktalanul kielégíthessék. Nem jellemző már, de még ma is elő­fordul mindkét telepen, hogy egy kétszo­bás lakásban két család él. (Legtöbbször a sokgyermekes családok szüleikkel lak­nak együtt, de megesik, hogy idegen csa­ládok kénytelenek összeköltözni.) Az is igaz, hogy az illetékeseknek kevesebb gondjuk lenne, ha körültekintőbben használták vol­na fel a már meglevő lakásalapot. A sürgető lakáskérdés megoldására most reális, biztató lehetőségek mutatkoznak Földváron az idén új húsz­lakásos tömb­ház építését kezdik meg, a kőhalmi-homo­ródi telepen pedig máris nyolc családi ház készül - állami segítséggel. S a lakás­kér­dés hamarabb is megoldódhatna, ha az illetékes szervek jobban, hatékonyabban felhasználnák a rendelkezésükre álló lehe­tőségeket. Földváron például meg lehetne szervezni újabb — személyi tulajdont képe­ző — lakások építését, Kőhalomban pedig az állami alapokból épülő lakások kérdé­sét kellene mindenekelőtt tisztázni. Az ipari központok létesítése után ugyanis Kőha­lomban nem maradt egyetlen önálló vál­lalat sem, amely jövedelmének meghatá­rozott hányadát lakásépítkezésre fordíthat­ná a városi néptanács. A múltból fennmaradt lakások „korsze­rűsítésére" jelentős anyagi erőfeszítéseket tettek eddig is. A brassói lakáskarbantartó vállalat feketehalmi részlege — a földvári téglagyár telepe hozzátartozik — csupán 1969-ben 51 000 lejt költött e célból, de a műszaki osztály vezetője, Nicolae Cheşcu véleménye szerint ez is kevésnek bizonyult. Sok gondot, pénzt igényelt a telepek utca­hálózatának korszerűsítése, csatorná­zása és az ivóvíz-ellátás is. A szellemi-anya­gi erőfeszítés, az összefogás néhány vitat­hatatlan szép eredménnyel járt. Kőhalom­ban 1 050 négyzetméter járdát aszfaltoz­tak, piacot létesítettek, sőt parkot is, és megkezdték a telep csatornázását. Az idei terv újabb 500 négyzetméter járda aszfal­tozását, 1 500 négyzetméter utcahálózat ki­kövezését, a csatornázási munkálatok foly Madaras Lázár Apáthy Géza (Folytatása a 9. oldalon) 5. SZÁM 3. oldal

Next