Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-01-08 / 1. szám

BL 70-et írunk. Nyolcadik évti­zedébe lépett századunk, de „magas életkora“ ellenére egy­re frissebbé, fiatalosabbá vá­lik Ez a fiatalodás egyaránt vonatkozik gazdasági életre és kereskedelemre, tudományra és műszaki haladásra, turiszti­kára és újsportra, s nem utolsó sorban a művelődési élet min­den ágára is. Rovatunk, a KAI­­­K, ennek a művelődési frisseségnek a kisugárzo ht­v imáit hivatott felfogni és az olvasók felé közvetíteni. Amikor csaknem két esztendővel ezelőtt első íz­ben megjelent, azt vállalta fel­adatának, hogy jelt ad min­den jelentős művelődési ese­ményről hazai és nemzetközi vonatkozásban, mindenről, ami figyelemre érdemes, jó ered­ménynek, sikernek számít, de arról is, amin­­javítani váll a­­kad. Hogy ez mennyire sike­rült az eltelt húsz hónap alatt — ítélje meg az olvasó, aki hétről hétre nyomon követte, mit valósít meg ez a rovat e­­redeti célkitűzéséből. Az új esztendőben új fel­adatok állnak előttünk. Még sokrétűbben, még gyorsabban, még élesebb szemmel kell ész­revennünk a körülöttünk zaj­ló életben végbemenő változá­sokat, azokat a valóban új je­lenségeket, amelyek frissítő pezsgést hoznak hazánk és a világ művelődési életében. El­ső­orban Brassó kultúrája fe­lé kell fordítanunk antennán­kat, városunk sz­­­ű­ni életé­nek újuló jeleit kell visszasu­gároznunk RADAR-unkkal. De nem feledkezhetünk meg a szocialista Románia egész te­rületén mind gazdagabbá váló művelődési-művészeti életről sem, sőt egyre fokozottabb mértékben kell reagálnunk a nagyvilág eseményeire is. Mert csupán város—ország—világ hármas koordináta-rendszeré­ben állva felelhetünk meg i­­gazán rendeltetésünknek. Ebben az új évben tehát is­mét a helyünkön állunk, hogy tudósítsuk Önöket, kedves ol­vasók, mindenről, aminek az év művelődési krónikájában helyet kell kapnia Egyetlen óhajunk : nyisson rá a lapo­zó két változatlan érdeklődés­sel erre az oldalra, ahol a RADAR hetenként jelentkezik. Az érdeklődésnek, a biza­lomnak ez a jele igazolja min­denkor szándékunk helyessé-­é­gét. Ritoók János színházat látni • SZÍNHÁZAT HALLANI ÉRDEKES KÍSÉRLET A BRASSÓI ÚJSÁGÍRÓKLUBBAN A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház bemutatóra készül : Tennessee Williams drámáját, Az ifjúság édes madarát láthatjuk nemsokára színpa­don. Aki a darabot olvasta vagy a fil­met látta (s még tovább rezegnek ben­ne ennek a „klasszikusan modern“ drámaírónak a gondolatai, vagy a két nagy színész — Geraldine Page és Paul Newman — felejthetetlen alakítására emlékszik), az fokozott kíváncsisággal várja ezt a bemutatót. A bemutató előtt azonban a színház stúdió-előadása szokatlan élményben részesítette a brassói közönséget : ná­lunk eddig még nem alkalmazott for­mában — úgynevezett lektűr-előadás­ban — mutatta be első ízben a brassói Újságíróklubban a Tennessee-drámát. Hogy ez az ötlet (máskülönben Bán Ernőnek, az előadás rendezőjének rég­óta dédelgetett ötlete — stúdió-színpad, pince-színház és más korszerű színpa­di­­ formák segítségével „megmozgatni“ a brassói színházi életet, közelebb ke­rülni a közönséghez) milyen sikeres volt, arra bizonyíték a délelőtti és esti előadáson résztvevő közöns­é nagy száma és osztatlan figyelme. A kísérlet érdekessége többek között abban áll, hogy Az ifjúság édes madara tavidról sem kamaradarab, hanem nagy lélegzetű, nagyszínpadi alkotás, jól körülhatárolt és mesterien időzített drámai csomópontokkal, látványos és izgalmas cselekménnyel, amely súlyos társadalmi és lélektani mondanivalót hordoz. Ennek ismeretében lehettek o­­lyanok, akik fenntartással viszonyultak a színdarab lektűr-előadásához — kö­zönség előtt és a megfelelő szereposz­tásban. Mert — feltehető a kérdés — meddig terjedhet az ilyen kamara-esz­közökkel megoldott előadás-forma által keltett művészi élmény intenzitása ? Ez a kérdés természetesen a szerep­olvasó színészekre terelte a figyelmet; nyilvánvaló volt, hogy az ő belső élmé­nyük művészi intenzitásától függött a kísérlet sikere. Az előadás után elmondhatjuk, hogy ez a megoldás nemcsak hogy nem c­ök­­kentette a mű drámai minőségét, hanem hozzáadott valamit, modernebbé, izgal­masabbá, sokhelyt árnyaltabbá cizel­lálta azáltal, hogy kizárólag a szövegre, a tolmácsolt gondolat feszültségére koncentrálta mind a színészek, mind a közönség figyelmét. A lektűr-előadás önmagában is, mint a színpadi bemu­tató „előjátéka“ is egyaránt magas szín- * vonalú, hasznos kísérlet volt. Nem marad más hátra, mint elmé­lyedni minden egyes szerep olvasó-ala­kítójának teljesítményében, amely — fenntartás nélkül állíthatjuk — kiváló volt. Visszagondolni a részletekre, e­­gyes hangsúlyokra, a művészi összjáték rendkívüli feszültségére éppoly élveze­tes, mint az előadásnak — akár egy szimfonikus hangversenynek — a vé­gighallgatása. A szépen kidolgozott „drámai orató­rium“ szereplői közül is kivált Dukász Anna érdemes művész Alexandra del Lago szerepében. A harmadik felvonás egyik legdrámaibb mozzanata — ennek a „megölt léleknek“ a pillanatnyi fel­érzése és visszazuhanása a maga terem­­tette pokolba — Dukász Anna „olvasó­játékában“ oly erővel kelt életre, hogy szinte fölöslegessé tette a szerzői utasí­tások magyarázó szövegét. Méltó part­nere volt az árnyalt, izzó erejű belső játékban Péterffy Lajos Chance Wayne szerepében. Köllő Béla mint Thomas Finley elénk villantotta az amerikai Dél kíméletlen politikusának profilját. Kíváncsian várjuk Krizsovánszky Szidó­nia első színrelépését a sepsiszentgyör­gyi színpadon, miután mélyen átélt, ki­dolgozott olvasásával meggyőzően ele­venítette fel előttünk Heavenly törékeny és megtört alakját. Mende Gabriella m. v. egy más színpadi iskola kultu­rált felhangjával tette változatossá a lektűr-előadás színskáláját. A kisebb szerepekben kitűnőt nyújtott Ferenczy Csongor, Kudelász Ildikó, Técsy Sán­dor, Győry András, Kőmíves Mihály, Dengyel Iván, Vajda István, Benczédi Sándor, Darvas László és Benkő György. Az összjáték minősége azt bizonyí­totta, hogy Bán Ernő véghez vitte ren­dezői ötletét, elképzelését. A sepsiszentgyörgyi Pódium-színpad stúdió-elképzeléseinek megvalósításához, a közönséggel való bensőségesebb kap­csolat megteremtéséhez kiváló alkalmat nyújtott a­ Brassói Lapok szerkesztősé­ge és a Brassó megyei KISZ-bizottság, amikor meghívta az együttest az Új­­ságíróklubba. Az újszerű, sikeres kísér­letet minde­n bizonnyal más ilyen jelle­gű rendezvények követik. Lendvay Éva A mi házunkat úgy tervezte volt a balkezes épí­tész, hogy a legszebb kilátás a kamaraablakból nyíl­jék. A kicsi ablakocska előtt nem ágaskodnak majd tűzfalak, szélkakast pörgető kémények, az alacsony háztetők fölött egyenesen a Cenkre lát a szem. Tisz­ta időben látni innen az öreghegy púpos sziklavállát, zöld üstökét, amit örökké birizgál a szél. Távcső nél­kül is elérjük vadbokrokból szőtt subáját, és a sűrű gubancok közt hancúrozó madárnépséget. Idáig hab­­­szik a kakukkszó, vércsevijjogás és a szürke gerlék mélyhegedűjének szüntelen burukkolása. "A kamra­ablakot nem szokta kilátónak használni az ember, bármily elbájoló tájképet kínáljon is. A miénk a hű­tőszekrény szerepét tölti be, ide teszem ki a rom­landó ételeket. Történt még a tél elején, hogy az ablakpárkányról eltűnt a töpörtyű, amiből borssal fűszerezett pogá­csát készültem sütni Mint gazdasszony, ebben vagyok a legnagyobb Az üres zacskóval kezemben bosszú­san vallatóra fogtam torkos fiaimat. Váltig erősítget­­ték, hogy ezúttal nem ők pákosztoskodtak, és sértő­dött arccal nyelték le a figyelmeztetést. — Kulcsra zárom a kamarát, ha még egyszer elő­fordul­t . Előfordult. Méghozzá másnap. A vacsorára szánt sajt helyett csak a széttépett ezüstpapír zizegett a párkányon. — Ide hallgassatok. Andris, Marci ! Nem tűtöm, hogy felborítsátok a háztartást. Ha megint hűlt he­lyét lelem valaminek, egy hétig minden nap maka­rónit főzök ebédre. Szörnyen utálják a csőtésztát. „Anya, mintha egy tál döglött gilisztát tennél elénk !. .. Mi az, darált hangyákkal is beszórtad ?“ — öklendeztek, mikor a változatosság kedvéért mákoscsík tor­máidban tálal­tam. A fenyegető makarónihullám hallatára förtelmes önátkozódásba törtek ki. — Törjön ki a lábam, ha betettem a kamrába! — Rókázzam ki a belem, ha megettem a sajtot ! — Elhiszem, gyerekek, de akkor mondjátok meg, hová lett a sajt ? Csak a Scotland Yard lordmegjei állhattak olyan báván az angol bank kirabolt trezorja előtt, mint mi hárman a kamrában A párk­ányon kihívóan villogott a szétszaggatott sztaniolpapír, akár egy képrejtvény a keretben : fejtsétek meg, ha tudtok ! A szomszédék kandúrjára még a­z eshetett, ugyanis semmilyen lámpás kezesére, ahonnan a másfél emel nekirugaszkodhatott volna ... Talán Fizikai lehetetlenség, hogy a légári deka súlyú valamit, ugyanakkor ot, nyit burkolatát . . . Andris megkérdi míg ők iskolában voltak, járt-e ná­­tam, hogy Tündike néni. Hálóréki ványlila gyapjúból, beugrott hozzál m­. — Úgy ?... És amíg te a kötés megzabálta a sajtot, a BL novellái Sipos Bella BOCSÁ — Fiam ! Ne beszélj így a barát — Miért ? Az agg tündér imád, eszik nálunk, mint egy macskad­ múltkor. A sütemény, amivel megi tálcán. Valahányszor elfordultál, e A tizenkét almásból hálat hagyott még volt képe kioktatni téged , édességgel, mert elrontod az étvá­­kozom, hogy ezek után rajtunk ke — De Andris ! Tündiké ki sem lé voltam ... Na, és a töpörtyű ? Az kenheted rá, tegnap színét sem rá — Nem gondoljátok, hogy létra ki? — kérdezte Marci. — Mondjál — Süket rablómese — intette , kérlek, adj be neki valamit tantál Csillagászati óra (Versailles-i palota) A hazatalálás diadala A legfiat­labb (még mindig : legfiatalabb ?) költő- és írónemzedéket annyira szerető, biztató Lászlóffy Aladár bevezetőjéből, amellyel most Molnos Lajos Forrás-kötetét, a Szoborfaragót szívet-gondolatot hódí­tó Útjára bocsátja, mindenképpen idéznem kell egy megállapítást­ Pontosabban : azt a felismerést (elisme­­rést !), hogy hazai magyar költészetünkben már hosz­­szú évek óta létezik egy Mól­nos-jelenség. Igaz, úgy említi, volt egy időszak, amikor szerkesz­tők és kritikusok „csak a fejüket csóválták" e jelen­ségre. Valljunk be, nemcsak a hivatásos és hivatalos irodalmi korifeusok csóválták a fejüket, olykor legkö­zelebbi barátai is. A bizalmatlanság sokszor — most már egészen világos : indokolatlanul — a költő ma­gabiztos szá­rnyalását is kapkodó szárnybontogatásnak látta. Hogy Molinosnak — miközben másokat kényeztettek és elkényeztettek — hol sűrű, hol kevésbé sűrű „fej­­csóválások“­­ közepette sikerült igazi költővé válnia, mert­ költőnek rendeltetett, külön tisztelgésre indíthat most minden szerkesztőt, minden kritikust. Molnos, „a fenyves táj embersége“, a székely falu és falunap elhivatott költője, nem ismerte fel egyszer­re igazi elhivatottságát, és Korond, a szülőföld édes­ízű szavaival, képeivel, élményeivel gazdagon felta­­risznyálva az urbánus táj és életérzés megéneklésé­­re vállalkozott. De furulyával nem lehet a mindensé­­get felidézni, túl egyszerű hangszer ahhoz, ám nem annyira egyszerű, hogy ne lehessen felidézni a fenyves táj emberségét, szülőhazát teremteni. Molnos felfedezte ezt, és megajándékozott bennünket a Szoborfaragó legszebb verseivel s ember és táj őszin­te egymásratalálásána­k pillanataival, örömteli és bá­natos, derűs-nyugodt és szíjas-nyugtalanító, de igaz pillanataival. A Mól­nos-jelenség kiteljesedése felé halad. Köszönt­jük és köszönjük. Apáthy Géza Molnos Lajos PARASZTOK A földből szakadt ki életük Erős lábaik a fák kinyújtott karjuk a láthatár Szemükbe éhes csillagokat szülnek a nyers tavaszok S hangszálaikból elfogynak a fölösleges szavak míg kérgessé érik bennük a nyár Hitük pontos mint a komoly kaszák S ha kettéroppantja létük a halál az utódoknak átaludják hogy az idő­mezőkön suhogjon tovább folytatva az évezredes rendet A földből szakadt ki létük Erős lábaik a fák kinyújtott karjuk a láthatár S e két ősi véglet között egyetlen tömör mozdulat életük gyanú árnyéka sem jt nem állt rendel­­etnyi magasságnak a szél fújta el? ... imlat elemeljen az­t hagyja piheköny­­tzre, hogy délelött, lunk valaki. Mond­­it akar kötni hal­ni kötésmintás kéz­mintát keresgélted, nőmről. .. 'a a hasát. Annyit ipa. Figyeltem a kínáltad, ott volt a ínyeit egy szeletet, a tálon, s a végén ne tömj bennünket gyunkat .. . Csodál­­­esed a sajtot, pelt a szobából, vele s aztán igazán nem ttom a néninek, a mászott lel vala­­. . egy betörő f­ia bátyja. — Anya faláltengés ellen !... Igen, igen, ez a lejlövés a létrával emeletes marha­ság. Ki kockáztatná a nyakát ös lej­áró zabáért ? Andrisnak kellett igazat adnom. Még ha akadt vol­na is ilyen éhenkórász, honnan szerzett tűzoltólétrát ? Közönséges házilétra nem ér fel az ablakig. — Sajnálom, hogy lehurrogtok — makacskodott a kicsi. — A helyzet sokkal komolyabb, mint gondol­nátok. Betörő volt. Kampós kötélhágcsót használt, a­­hogy véreskezű Bili a borzongó kastélyban Tájéko­zódni jött, mellékesen z­sebrevágja a sajtot, éjjel majd ide lopódzkodik, kirabolja a házat... és lepuffan­t bennünket. — Fékezd magad, öcskös. A kaja fényes nappal tűnt el, a lakók észrevették volna a kötélhágcsós a­­lakot Különben is, létezik olyan féleszű betörő, aki pont minket, bundátlan mókusokat fog kiszúrni ? — Honnan tudhatná hogy Anyának csak kétszáz lej spórolt pénze van a szekrényben ? — Egy sv­empihántás alatt rájön, hogy nem vet fel bennünket a pénz Pénzes emberek hűtőszekrényben tartják az ételt, nem az ablakban. — Lehengereltél, testvér, de aztán ne engem okolj, mikor a betörő átlyukaszt­ja a bölcs fejedet, és hulla leszel. I — Könyörgöm, gyerekek ne veszekedjetek ! — csi­títottam őket. — Inkább menjünk le az udvarra, tart­sunk helyszíni vizsgálatot Ledübörögtünk a lépcsőn A reggeli órákban friss porhó szitálta be a lat tövében nyújtózkodó virág­ágyast. Nagy megdöbbenésünkre a makulátlan fehér­ségen tisztán látszottak egy recéstalpú térficipő nyo­mai. S mi több, negyvenötös méretű Baromi! A nyo­mok az ablak alá vezettek, ott letapostak néhány el­száradt virágtövet, onnan visszafordultak az udvarra, és elkeveredtek a házbeliek lábnyomaival. A testvé­rek négykézláb mászva átfésülték a terepet. Találtak is egy darabka sajtot meg néhány szem töpörtyűt. A­­mikor megrázta a törpe puszpángbokrot, papírszelet perdült ki az örökzöld levelek közül: a sajt gyári címkéje a pirostarka tehénnel. Persze egy elejtett név­jegynek több hasznát vettük volna, de így is kezünk­ben volt a bizonyíték : sötét alak ólálkodik a ház körül ! Ezután minden óvintézkedést megtettünk, ami a kri­mikben szokás. Bezártuk a z­salugétereket, mire a szo­ba baljós félihomályba borult. A kamraablakot elba­­rikádoztuk a gyúródeszkával Marci egy vázába rej­tette születésnapjára kapott karóráját. Erre én is ki­vettem a szekrényből a kétszáz lejt, és bedugtam a kávédarálóba. Andris élesre tette a konyhakést hogy éjszakára párnája alá tegye — Ne izgass azzal a késsel, kisfiam! — sikítot­tam. — Úgyse lesz lelkierőd szúrni. Majd meglátod Csak nem fogom tétlenül néz­ni, hogy halomra öljék a családomat Jámbor barna szeme úgy forgott, mint egy tömeggyilkosé. Végig­­húzta torkán a kés lokál. — Így fogok elbánni vele ! Elővették a szerszámládát, belülről láncol, lakatot szereltek az előszobaajtóra, mely lakásunk leggyen­gébb pontja, csak az nem jön be rajta, aki nem akar. Elégedetten nézték művüket, amikor három kurta csen­getés jelezte családfönk érkezését. De sehogyan sem tudtuk beengedni, mert a lakát megmakacsolta magát. Vésővel, kalapáccsal kellett kileszegetni, mialatt Apa türelmetlenül topogott a lépcsőházban. — Szervusztok. Mi történt ? Miért zárkóztatok be? — Jó, hogy megjöttél, Apa! Betörőt várunk! Baro­mi pasas, valóságos bulldózer! Anya már idegössze­roppanást kapott félelmében ! — újságolták fiai, s úgy nagy kabátoson, sárcipősen lenyomták a konyhaszékre. Nem ugrott, sőt ahogy láttam, magában még mula­tott is az előadáson , kelebajuszát rágicskálva igyeke­zett visszatartani a kuncogást. Máskor szeretem ezt a köpés arckifejezést, most azonban felborzolt. Nem ér­ti, milyen veszélyben vagyunk ? — Mit szólsz, ne értesítsük a milíciát ? — kérdez­tem szemrehányóan Kitört belőle a kacagás, térdét csapkodva hahotá­­zott. — Remek humorod van — mondtam csípősen. — Megvan rá az okom, szivecském ... Tudniillik az én nyomaimat szaglásztátok a hóban. — Szent isten! Te másztál fel az­ ablakba ? — Azt nem. De mielőtt elmentem itthonról, leolvas­sam a villanyórát; novemberben megvadult, triplán számolta a fogyasztást Megnéztem, kijavította-e a közművek Az óraszekrény ott van beépítve a falba, éppen a kamra alatt. Az ördög rátette a farkát, azért kerülte el a szemeteket .. . Hehe,he, baromi pasas ... ezt se mondták még az én hatvanhat kilómra. — Apa, ne röhögj ! Te nem hordsz negyvenötöst. — Negyvenhármas! , plusz sárcipő. — Jó, jó. De mivel magyarázod a sajtot meg a tö­pörtyűt ? Mert, ugye, azt te sem hiszed, hogy egy­szerűen lába kell, és kisétált az ablakból ? — Sajnos, nem vagyok elég okos apale­, hogy meg­oldjam nektek a talányt De mondok valamit. Ha any­ (Folytatása a 8. oldalon) NATOT KÉREK A RIGÓTÓL A puskacső álmában kivirágzóig nagy vörös rózsák és tulipánok hajtottak ki belőle, s ráhajoltak a görnyedő fákra, vergődő, nagy, véres mezőkre. És akkor a fák mind felegyenesedtek, leszakadt csonka águk szíjasan feszült az égnek. A mezőkre puha-zöld füvek terültek, s a konok halottak felálltak, szántani, kaszálni kezdtek, énekeltek, s ebédet hozó asszonyaikkal csókolóztak a fák alatt. A puska boldog volt nagyon, s mikor gazdája kezébe vette reggel, gondolta, elmeséli, milyen szép álma volt. Szólt, s egy asszony felsikoltva kebléhez szorított gyermekével összerogyott... Irodalom — művészet Könyvek, könyvek, könyvek... A szédítő sebességgel forgó rotációs gépek világszerte a könyvek millióit nyomják ki naponta, és küldik őket a kötő­­műhelyekbe, hogy aztán a kötetekké összeállt művek hamarosan az olvasó elé kerüljenek. Modern technika — mondjuk erre. S ha a fenti képre tekin­tünk, talán mosolygunk is kissé a hajdan múltban használt gép primitívségén. A „sajtó“-val dolgozó könyvkötő mesterek testi erejüket használva préselik össze a lapokat... Vajon hány könyv készülhetett naponta ebben a műhely­ben? S hány évente ?-Bizonyára nem sok. Mert a XVI. század végi Nü­rn­­bergben még így készültek a könyvek. Mi pedig ma, 1970-ben mosolygunk a „gyerekcipőben" járó középkori technikán, mint ahogy saját gyermekkorunk­ra visszaemlékezve is mosoly jelenik meg arcunkon... (Képünk nürnbergi könyvkötő-mű­vészeket ábrázoló metszet, 1588-ból.) 1. SZÁM 6-7. oldal

Next