Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-11-26 / 47. szám
Ellobbant fáklyákkal A Könyvtraktában, múlt heti ankét riportomban, megígértem, hogy közművelődés-búvárló tereputam tapasztalataira hamarosan visszatérek. Először Rákosra térek vissza, a Géczi Sándor, Blanárcsik Irén és Török Zoltán társaságában folytatott beszélgetéshez. Török Zoltánt említem utolsónak ebben a felsorolásban, holott első helyen illene : kultúrotthon-igazgatói tisztjében ugyanis a legilletékesebb lett volna a rákosi közművelődés állapotának felvázolásában segítő kezet nyújtani. Sajnos, abban a tízpercnyi, negyedórányi időben, amíg kénytelen-kelletlen interjúalannyá vált, sikerült felébresztenie, majd igazolnia azt az érzésem, hogy nem vagyok éppen szívesen látott vendége. „Harapófogóval" kellett kihúznom belőle a szót, de korántsem azért, mert nem a szavak embere. Inkább azért, mert a tetteknek sem embere. Legalábbis kultúrotthon-igazgatói tisztségében nem az. Csalódni fog az az olvasó, aki a következőkben színes-ereven, érdekfeszítő párbeszédeket vár. Ne várjon, mert... ilyenekre nem került sor. A kultúrotthon tevékenysége pang, a filmvetítésen és a néhány alkalmi évfordulóhoz kötött előadáson kívül semmi sem történik házatáján, a műkedvelő együttesek „még nem nagyon éledtek fel". Rákoson az őszvégi, féleleji művelődési idény a kultúrotthonban holtidénnyel kezdődött és a megyei művelődés- és művészetügyi bizottság kiküldöttének közreműködésével összeállított távlati munkaterv sem kecsegtet azzal, hogy a rákosi közönség tüzesre fogja tapsolni tenyerét. Ellentmondásosnak tűnhetik : a munkatervben feltüntetett „rendezvények" számbelileg gazdagok, történelmünk minden jelentősebb dátuma helyet kapott benne, csak az kelt hiányérzetet, hogy a megemlékezések leggyakoribb - szinte kizárólagos — formája az előadás. (Az előadás többértelmű szó, de itt, a rákosi kultúrotthonban a legtöbbször valamely tanerő által megírt és a közönségnek felolvasott „előadást" jelent !) Korántsem szándékszom azt állítani, hogy az ilyen előadások célszerűtlenek, nem visszhangozhatnak a hallgatóság (nem közönség !) tudatában. De kétségtelen, hogy nem olyan közművelődési tettek, amelyek cselekvő részvételre serkentenék a művelődni vágyó fiatalokat-idősebbeket. Ilyen összefüggésben a rákosi jelentésű „előadás" valóban a legkényelmesebb műfaj : sem műsort nem kell összeállítani, rendezni, betanítatni, sem szereplőket toborozni, legfennebb hallgatókat. Azt is el kell mondanom a rákosi közművelődési élet „fáklyavivőinek" — elsősorban Török Zoltán igazgatónak és nemcsak neki -, hogy a művelődési igény állandó és mindennapos igény, amelyet csak állandó, mindennapos cselekvés elégíthet ki. Ellobbant és csak időnként lángra szított „fáklyákkal" világítani : tesséklássák népszolgálat. Vajon nem ítélkezem túlságosan „szigorúan" a rákosi közművelődésről, Török Zoltán és a többi tanerő közművelődési „tetteiről" ? Nem. Annak ellenére, hogy a színjátszó csoportot feltámasztották egy előadás erejéig , Olthévízen vendégszerepeltek A paradicsom-járó diákkal, versenyen. S ezzel : kész. Az egykor énekes községben a közös éneklés öröme már csak emlék. Igaz, hogy az iskola román és magyar tagozatán nincs énekszakos tanár. . . A vegyes tánccsoportot — mondta Török Zoltán - vissza akarják állítani, de eleddig csak a leányok öltözékét sikerült rendbehozni, „a fiúkét nehezebb"... A bábjátszást is fel kell éleszteni, az is csak emlék . .. A színjátszó csoport számára most keresnek megfelelő darabot. Az Altatóra és Petőfi Apostolának színpadi változatára gondolnak ... Szép tervek, de kár, hogy november derekán még mindig csak gondolatban léteznek ! Ha léteznek ugyan, mert a munkaterv nem említi őket. Géczi Sándor iskolaigazgatóval egyébként — jobb híján — a „volt, nincs“ okait feszegettük. Szó esett arról, hogy a majdnem minden második házban „zsarnokoskodó" televízió vonja el a kultúrotthon műkedvelőit és közönségét, s hogy a megnövekedett ingázás is az elevenebb közművelődés útjába állt... És egyetlen mondattal jellemezte Török Zoltán kultúrigazgató tevékenységét : „szabadulni akar". Hát, ha szabadulni akar — más forrásból úgy tudom : már két éve — miért nem mentik fel Török Zoltánt kényszeredetten viselt tisztségéből ? Ugye, hogy lehet ? Tatrangon sem az „ötödik fal" konkurrenciája, sem a szüntelen növekedő ingázás nem került „terítékre". Pedig a televízió mindenki számára hozzáférhető és az ingázás sem jár „gyerekcipőben". Constantin Chira kultúrotthon-igazgatóval és Bakó Árpáddal, az iskola aligazgatójával beszélgethettem. És örömmel tapasztalhattam, hogy az új kultúrotthon kiváltotta lelkesedés tovább tart , nemcsak bennük, az egész községben. Néhány hónappal ezelőtt arról számoltunk be lapunk hasábjain, hogy Kisfaludy Csalódások-jának színrevitele olyan művelődési tett volt, amely hivatásos színházainknak is becsületére vált volna ... De a tatrangi színjátszók elfeledték a régi babérokat, újakra pályáznak. Az új darab: Szigligeti Liliomfija. Nemcsak „gondolnak rá", hanem a szereplőket „szelektálják", szorgalmasan gépelik-másolják a szöveget, a ruházat és a díszletek előállításával, beszerzésével foglalkoznak. A tatrangi színjátszó csoport máris kapott meghívókat : Zajzonra, Apácára, Keresztvárra . . . Több mint tízéves a román és magyar nyelvű bábjátszó csoport, legutóbb — egy hónappal ezelőtt ■— az országos bábverseny megyei szakaszán szerepelt. (Hogyan ? Ezt maguk sem tudják, ugyanis senki nem mondott véleményt !) Bakó Árpád aligazgató és Constantin Chira kultúrotthon-igazgató szerint a tatrangiakkal „könnyű dolgozni", annyi lelkes fiatal és nem-fiatal vesz részt a közművelődési tevékenységben, hogy az okoz fejtörést, kit milyen „műfajban" avassanak műkedvelő művésszé. De a legnagyobb fejtörést az okozza, hogyan őrizzék meg, hogyan tartsák ébren ezt a lelkesedést. Attól tartanak, hogy különböző illetékes fórumok — köztük a megyei művelődés- és művészetügyi bizottság távolmaradása - esetleg kedvét szegheti az embereknek. Mert nemcsak a bábosok hallottak volna szívesen egy-két dicsérő-biztató szót, szakavatott tanácsot, hanem a Csalódások színjátszói is. Előadásukat egyetlen illetékes szerv képviselője sem tekintette meg. De nagyobb csalódásban volt része a másfél éve újraalakult szakszervezeti kórusnak. Hatvannégy dalszerető ember jelent meg minden próbán, el is sajátított két számot, de a kórus vezetője, a megyétől kiküldött zenetanár, egyik napról a másikra cserben hagyta őket. (Halló, tanügyi osztály ! ? Egyetlen Zenetanár sem jutott a tatrangi iskolába, de jutott hat természetrajz-szakos ! ! !) Bakó Árpád, aki egy tatrangi néprajzi múzeum egyik kezdeményezője volt, azt is elpanaszolta, hogy - bár hosszú ideig tartó gyűjtőmunka után összeállt egy múzeumra való helytörténeti anyag - négy hónapi ígérgetés után sem jött el senki, aki útmutatást adhatna a gazdag gyűjtemény elrendezésében. Ilyen gondok foglalkoztatják a tatrangi közművelődés vezetőit... De nem okoz problémát a művész brigád, tesz, aki „kiénekelje" a tatrangiakat... A tánccsoport életrehívása sem okoz gondot. A tánctanár nem is tanár, hanem egy ügybuzgó fiatalember, Nicolae Ciocanu, aki a brassói Népi Művészeti Iskolában tanulta meg a helyi román és magyar népi táncok emberség-szépítőgazdagító erejét, és most önkéntesen igyekszik tudományát a község fiataljainak a sorában gyümölcsöztetni. önzetlen munkája üzenet : nemcsak a testvériség szép példája, hanem arra is, hogy a közművelődés vezetőit, tanárait nem kell mindenáron a tanügyiek sorában keresni... Gondolom, ennyi is elég — a leltár még nem teljes —, hogy bebizonyítsam : Tatrangon előadás szavunk, Rákoshoz képest. . . jelentésváltozáson ment át. A többlet mindenképpen a lelkesedésnek tulajdonítható. Olthévíz egy napja Olthévízre is elvezetett riportkereső utam. Nagy Károly kultúrotthon-igazgatóval nem találkozhattam, tapasztalatcserén volt Moldva falvaiban. A kultúrmunka azonban hiányában sem szünetelt. Ottjártam napján _Gál Judit vezetésével a Csáky bíró lánya népi játékot próbálták, Kónya Károly volt iskolaigazgató a dalok betanításában segédkezett. És megszületett a művész brigád szövege is, versben. Meister Éva írta. Nagy Károlyné, a hajnalozás és a regruták bevonulása után egy harmadik népi szokás, a táncos-énekes kukoricafosztás felelevenítésébe kezdett . . . Ennyi volna - dióhéjban - az olthévízi közművelődés egy napja : mennyiségben-minőségben egyaránt tartalmasabb a szomszédos rákosiak egy hónapi munkájánál. „Csakazértis“ Megyénkben ma már lámpással kell keresni még egy olyan külsejére-belsejére egyaránt barátságtalan, szűk színpadú, rossz akusztikájú kultúrotthon-termet, mint amilyen a keresztvári. Nem csoda, hogy a hivatásos színházak, művészegyüttesek legszívesebben elkerülik házatáját. Talán az utóbbival magyarázható, hogy a helyi közművelődés „csakazért is" igyekszik feladatai magaslatán állni. Mert ott áll, a keresztvári lakosság ünnepeit-hétköznapjait szépítve, tartalmassá avatva. Bartha István kultúrotthon-igazgatóval is alig tudtam egy tízpercnyi szünetnél tovább elbeszélgetni, de a soronlevő vagy sorra kerülő rendezvények tőmondatszerű felleltározása : felvillanyozott. Íme : a román nyelvű színjátszó csoport Paul Constantin Mennyegzőjével, a magyar Sütő András Fügedés a paradicsomban című darabja felújításával készül a versenyre, és a „versenyen kívüli" új színdarabot is keresik. Megkezdte a próbákat a tizenkét párból álló magyar tánccsoport, az „idősebbek" tánccsoportja pedig régi román szokások felelevenítésébe kezdett. A művész brigád bármely pillanatban színpadra állhat, de megalakult a szavalókör is. Több zenés-irodalmi összeállítás tiszteleg majd decembertől kezdve pártunk félévszázados évfordulója előtt. Nem vállalkozhatom teljes leltárkészítésre. De feltétlenül el kell mondanom, hogy a keresztváriak, Bartha István szavait idézve, bármikor színpadra állíthatnak . . . három zenekart is, az iskoláén kívül. Keresztvár ugyanis - más községtől eltérően - elmondhatja : van zenetanára. Méghozzá kivételes tehetségű zentanára , Fekete Lajos tanító személyében. Hangszere a hegedű — amint mondotta —, de zongorán, harmonikán, orgonán, mandolinon is — ez a felsorolás sem teljes avatottan tolmácsolja a zenét. És Fekete Lajos nem őrizte-őrzi meg tudását, hanem önzetlen szolgálattal húsznál több keresztvárit tanított meg a muzsikálás örömére. A legnagyobb elégtétel számára mégis az — bár tévedhetek, amikor tanítványai saját szerzeményei előadásával köszönik meg odaadó munkáját. Mert Fekete Lajos — zeneszerző is. Dalait - köztük az egykor aranyéremmel kitüntetett Fodrosszélű bárányfelhő és az Akácvirág, akácvirág címűeket - községszerte éneklik. Fekete Lajos szerénységén múlott, hogy feltétlenül nagyobb közönségre érdemes dalait csupán Keresztváron éneklik. Így mondta : „Sohasem szerettem kopogtatni". Ha eddig nem akadt senki, most én „kopogtatok" helyette , a televízió magyar nyelvű műsoránál, fedezze fel újra a sajnálatos módon elfelejtett Fekete Lajost. A községi-falusi közművelődés mindennapos igény — írtam riportom indító fejezetében — és most, a küszöbön álló „hosszú téli estek" időszakában ez az igény egyre fokozottabb. Azért kopogtattunk közművelődésünk fáklyásainál, hogy „kereslet és kínálat" összeegyeztetéséről, kibékítéséről minél hűségesebb képet alkothassunk , helyszíni tapasztalatok alapján. Régi igazságra bukkantunk a riporter végén : csak a szenvedély éltethet, gyújthat lángra az emberek érzés- és gondolatvilágában messze fénylő fáklyákat. KOPOGTATÁS FÁKLYÁSOKNÁL Apáthy Géza riportja BL 47, SZÁM 3. oldal