Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-11-26 / 47. szám

Ellobbant fáklyákkal A Könyvtraktában, múlt heti ankét­ ri­portomban, megígértem, hogy közművelő­­dés-búvárló tereputam tapasztalataira ha­marosan visszatérek. Először Rákosra térek vissza, a Géczi Sándor, Blanárcsik Irén és Török Zoltán társaságában folytatott beszélgetéshez. Török Zoltánt említem u­­tolsónak ebben a felsorolásban, holott el­ső helyen illene : kultúrotthon-igazgatói tisztjében ugyanis a legilletékesebb lett volna a rákosi közművelődés állapotának felvázolásában segítő kezet nyújtani. Sajnos, abban a tízpercnyi, negyedórá­nyi időben, amíg kénytelen-kelletlen in­terjúalannyá vált, sikerült felébresztenie, majd igazolnia azt az érzésem, hogy nem vagyok éppen szívesen látott vendége. „Harapófogóval" kellett kihúznom belőle a szót, de korántsem azért, mert nem a szavak embere. Inkább azért, mert a tet­teknek sem embere. Legalábbis kultúrott­hon-igazgatói tisztségében nem az. Csalódni fog az az olvasó, aki a kö­vetkezőkben színes-ereven, érdekfeszítő párbeszédeket vár. Ne várjon, mert... ilye­nekre nem került sor. A kultúrotthon te­vékenysége pang, a filmvetítésen és a né­hány alkalmi­­ évfordulóhoz kötött­­ e­­lőadáson kívül semmi sem történik háza­­táján, a műkedvelő együttesek „még nem nagyon éledtek fel". Rákoson az őszvégi, féleleji művelődési idény a kultúrotthonban holtidénnyel kezdődött és a megyei műve­lődés- és művészetügyi bizottság kiküldöt­tének közreműködésével összeállított táv­lati munkaterv sem kecsegtet azzal, hogy a rákosi közönség tüzesre fogja tapsolni tenyerét. Ellentmondásosnak tűnhetik : a munka­tervben feltüntetett „rendezvények" szám­belileg gazdagok, történelmünk minden jelentősebb dátuma helyet kapott benne, csak az kelt hiányérzetet, hogy a­ meg­emlékezések leggyakoribb - szinte kizá­rólagos — formája az előadás. (Az előadás többértelmű szó, de itt, a rákosi kultúr­otthonban a legtöbbször valamely tanerő által megírt és a közönségnek felolvasott „előadást" jelent !) Korántsem szándékszom azt állítani, hogy az ilyen előadások célszerűtlenek, nem visszhangozhatnak a hallgatóság (nem közönség !) tudatában. De kétség­telen, hogy nem olyan közművelődési tet­tek, amelyek cselekvő részvételre serkente­nék a művelődni vágyó fiatalokat-időseb­­beket. Ilyen összefüggésben a rákosi jelentésű „előadás" valóban a legkényelmesebb műfaj : sem műsort nem kell összeállíta­ni, rendezni, betanítatni, sem szereplőket toborozni, legfennebb hallgatókat. Azt is el kell mondanom a rákosi köz­­művelődési élet „fáklyavivőinek" — első­sorban Török Zoltán igazgatónak és nem­csak neki -, hogy a művelődési igény ál­landó és mindennapos igény, amelyet csak állandó, mindennapos cselekvés elé­gíthet ki. Ellobbant és csak időnként láng­ra szított „fáklyákkal" világítani : tessék­lássák népszolgálat. Vajon nem ítélkezem túlságosan „szi­gorúan" a rákosi közművelődésről, Török Zoltán és a többi tanerő közművelődési „tetteiről" ? Nem. Annak ellenére, hogy a színjátszó csoportot feltámasztották egy előadás ere­jéig , Olthévízen vendégszerepeltek A pa­radicsom-járó diákkal, versenyen. S ezzel : kész. Az egykor énekes községben a közös éneklés öröme már csak emlék. Igaz, hogy az iskola román és magyar tagozatán nincs énekszakos tanár. . . A vegyes tánccsoportot — mondta Török Zoltán - vissza akarják állítani, de eled­dig csak a leányok öltözékét sikerült rend­behozni, „a fiúkét nehezebb"... A bábjátszást is fel kell éleszteni, az is csak emlék . .. A színjátszó csoport számára most ke­resnek megfelelő darabot. Az Altatóra és Petőfi Apostolának színpadi változatára gondolnak ... Szép tervek, de kár, hogy november derekán még mindig csak gon­dolatban léteznek ! Ha léteznek ugyan, mert a munkaterv nem említi őket. Géczi Sándor iskolaigazgatóval egyéb­ként — jobb híján — a „volt, nincs“ okait feszegettük. Szó esett arról, hogy a majd­nem minden második házban „zsarnokos­kodó" televízió vonja el a kultúrotthon műkedvelőit és közönségét, s hogy a meg­növekedett ingázás is az elevenebb köz­­művelődés útjába állt... És egyetlen mon­dattal jellemezte Török Zoltán kultúrigaz­gató tevékenységét : „szabadulni akar". Hát, ha szabadulni akar — más forrás­ból úgy tudom : már két éve — miért nem mentik fel Török Zoltánt kényszeredetten viselt tisztségéből ? Ugye, hogy lehet ? Tatrangon sem az „ötödik fal" konkur­­renciája, sem a szüntelen növekedő ingá­zás nem került „terítékre". Pedig a tele­vízió mindenki számára hozzáférhető és az ingázás sem jár „gyerekcipőben". Constantin Chira kultúrotthon-igazgató­­val és Bakó Árpáddal, az iskola aligaz­gatójával beszélgethettem. És örömmel ta­pasztalhattam, hogy az új kultúrotthon ki­váltotta lelkesedés tovább tart , nemcsak bennük, az egész községben. Néhány hónappal ezelőtt arról számol­tunk be lapunk hasábjain, hogy Kisfaludy Csalódások-jának színrevitele olyan műve­lődési tett volt, amely hivatásos színhá­zainknak is becsületére vált volna ... De a tatrangi színjátszók elfeledték a régi babérokat, újakra pályáznak. Az új darab: Szigligeti Liliomfija. Nemcsak „gondolnak rá", hanem a szereplőket „szelektálják", szorgalmasan gépelik-másolják a szöve­get, a ruházat és a díszletek előállításá­val, beszerzésével foglalkoznak. A tatrangi színjátszó csoport máris ka­pott meghívókat : Zajzonra, Apácára, Ke­resztvárra . . . Több mint tízéves a román és magyar nyelvű bábjátszó csoport, legutóbb — egy hónappal ezelőtt ■— az országos bábver­seny megyei szakaszán szerepelt. (Ho­gyan ? Ezt maguk sem tudják, ugyanis sen­ki nem mondott véleményt !) Bakó Árpád aligazgató és Constantin Chira kultúrotthon-igazgató szerint a tat­­rangiakkal „könnyű dolgozni", annyi lel­kes fiatal és nem-fiatal vesz részt a köz­­művelődési tevékenységben, hogy az okoz fejtörést, kit milyen „műfajban" avassanak műkedvelő művésszé. De a legnagyobb fejtörést az okozza, hogyan őrizzék meg, hogyan tartsák éb­ren ezt a lelkesedést. Attól tartanak, hogy különböző illetékes fórumok — köztük a megyei művelődés- és művészetügyi bi­zottság távolmaradása - esetleg kedvét szegheti az embereknek. Mert nemcsak a bábosok hallottak vol­na szívesen egy-két dicsérő-biztató szót, szakavatott tanácsot, hanem a Csalódások színjátszói is. Előadásukat egyetlen illeté­kes szerv képviselője sem tekintette meg. De nagyobb csalódásban volt része a másfél éve újra­alakult szakszervezeti kó­rusnak. Hatvannégy dal­szerető ember je­lent meg minden próbán, el is sajátított két számot, de a kórus vezetője, a me­gyétől kiküldött zenetanár, egyik napról a másikra cserben hagyta őket. (Halló, tan­ügyi osztály ! ? Egyetlen Zenetanár sem jutott a tatrangi iskolába, de jutott hat­­ természetrajz-szakos ! ! !) Bakó Árpád, aki egy tatrangi néprajzi múzeum egyik kezdeményezője volt, azt is elpanaszolta, hogy - bár hosszú ideig tartó gyűjtőmunka után összeállt egy mú­zeumra való helytörténeti anyag - négy hónapi ígérgetés után sem jött el senki, aki útmutatást adhatna a gazdag gyűjte­mény elrendezésében. Ilyen gondok foglalkoztatják a tatrangi közművelődés vezetőit... De nem okoz problémát a művész bri­gád, tesz, aki „kiénekelje" a tatrangia­­kat... A tánccsoport életrehívása sem o­­koz gondot. A tánctanár nem is tanár, hanem egy ügybuzgó fiatalember, Nicolae Ciocanu, aki a brassói Népi Művészeti Is­kolában tanulta meg a helyi román és magyar népi táncok emberség-szépítő­gazdagító erejét, és most önkéntesen igyekszik tudományát a község fiataljainak a sorában gyümölcsöztetni. önzetlen munkája üzenet : nemcsak a testvériség szép példája, hanem arra is, hogy a közművelődés vezetőit, tanárait nem kell mindenáron a tanügyiek sorában keresni... Gondolom, ennyi is elég — a leltár még nem teljes —, hogy bebizonyítsam : Tatran­gon előadás szavunk, Rákoshoz képest. . . jelentésváltozáson ment át. A többlet min­denképpen a lelkesedésnek tulajdonítható. Olthévíz egy napja Olthévízre is elvezetett riportkereső u­tam. Nagy Károly kultúrotthon-igazgató­­val nem találkozhattam, tapasztalatcserén volt Moldva falvaiban. A kultúrmunka azonban hiányában sem szünetelt. Ottjártam napján _Gál Judit ve­zetésével a Csáky bíró lánya népi játékot próbálták, Kónya Károly volt iskolaigaz­gató a dalok betanításában segédkezett. És megszületett a művész brigád szö­vege is, versben. Meister Éva írta. Nagy Károlyné, a hajnalozás és a reg­ruták bevonulása után egy harmadik né­pi szokás, a táncos-énekes kukoricafosz­­tás felelevenítésébe kezdett . . . Ennyi volna - dióhéjban - az olthé­­vízi közművelődés egy napja : mennyiség­­ben-minőségben egyaránt tartalmasabb a szomszédos rákosiak egy hónapi munkájá­nál. „Csakazértis“ Megyénkben ma már lámpással kell keresni még egy olyan külsejére-belsejére egyaránt barátságtalan, szűk­ színpadú, rossz akusztikájú kultúrotthon-termet, mint amilyen a keresztvári. Nem csoda, hogy a hivatásos színházak, művészegyüttesek legszívesebben elkerülik házatáját. Talán az utóbbival magyarázható, hogy a he­lyi közművelődés „csakazért is" igyekszik feladatai magaslatán állni. Mert ott áll, a keresztvári lakosság ünnepeit-hétköznap­­jait szépítve, tartalmassá avatva. Bartha István kultúrotthon-igazgatóval is alig tudtam egy tízpercnyi szünetnél to­vább elbeszélgetni, de a soronlevő vagy sorra kerülő rendezvények tőmondatszerű felleltározása : felvillanyozott. Íme : a román nyelvű színjátszó csoport Paul Constantin Mennyegzőjével, a ma­gyar Sütő András Fügedés a paradicsom­ban című darabja felújításával készül a versenyre, és a „versenyen kívüli" új szín­darabot is keresik. Megkezdte a próbákat a tizenkét párból álló magyar tánccsoport, az „idősebbek" tánccsoportja pedig régi román szokások felelevenítésébe kezdett. A művész brigád bármely pillanatban színpadra állhat, de megalakult a szava­lókör is. Több zenés-irodalmi összeállítás tiszteleg majd decembertől kezdve pár­tunk félévszázados évfordulója előtt. Nem vállalkozhatom teljes leltárkészítés­re. De feltétlenül el kell mondanom, hogy a keresztváriak, Bartha István szavait idéz­ve, bármikor színpadra állíthatnak . . . há­rom zenekart is, az iskoláén kívül. Ke­resztvár ugyanis - más községtől eltérően - elmondhatja : van zenetanára. Méghozzá kivételes tehetségű ze­ntanára , Fekete Lajos tanító személyében. Hangszere a he­gedű — amint mondotta —, de zongorán, harmonikán, orgonán, mandolinon is — ez a felsorolás sem teljes­­ avatottan tolmá­csolja a zenét. És Fekete Lajos nem őrizte-őrzi meg tudását, hanem önzetlen szolgálattal húsz­nál több keresztvárit tanított meg a mu­zsikálás örömére. A legnagyobb elégtétel számára mégis az — bár tévedhetek­­, amikor tanítványai saját szerzeményei e­­lőadásával köszönik meg odaadó munká­ját. Mert Fekete Lajos — zeneszerző is. Dalait - köztük az egykor aranyéremmel kitüntetett Fodrosszélű bárányfelhő és az Akácvirág, akácvirág címűeket - község­­szerte éneklik. Fekete Lajos szerénységén múlott, hogy feltétlenül nagyobb közönségre érdemes dalait csupán Keresztváron éneklik. Így mondta : „Sohasem szerettem kopogtat­ni". Ha eddig nem akadt senki, most én „ko­pogtatok" helyette , a televízió magyar nyelvű műsoránál, fedezze fel újra a saj­nálatos módon elfelejtett Fekete Lajost. A községi-falusi közművelődés minden­napos igény — írtam riportom indító fe­jezetében — és most, a küszöbön álló „hosszú téli estek" időszakában ez az igény egyre fokozottabb. Azért kopogtattunk közművelődésünk fáklyásainál, hogy „kereslet és kínálat" összeegyeztetéséről, kibékítéséről minél hűségesebb képet alkothassunk , helyszíni tapasztalatok alapján. Régi igazságra bukkantunk a riporter végén : csak a szenvedély éltethet, gyújt­hat lángra az emberek érzés- és gondo­latvilágában messze fénylő fáklyákat. KOPOGTATÁS FÁKLYÁSOKNÁL Apáthy Géza riportja BL 47, SZÁM 3. oldal

Next