Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-12-10 / 49. szám

OLVASÓINK December 3-án a Brassói Lapok munkatársai, a helyi művelődési ott­hon és a könyvtár vendégeként, Apáca községben találkoznak a lap olvasóival. A művelődési otthon klubtermét zsúfolásig megtöltő apácaiaknak írá­saiból olvasott fel Apáthy Géza, Lend­­vay Éva, Mag Péter, Pethő László és Szenyei Sándor. Bartha Albert, Ma­daras Lázár és Vásárhelyi Katalin pe­dig ismert költők és írók műveiből adott ízelítőt. A találkozó műsorának második fe­lében, Boros Erika tanárnő bevezetője után Csortán Márton főiskolás virág­énekeket adott elő gitárkísérettel. „Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár ...“ A tévé filmesei már délután három órakor elindultak, azt mondták: nekik fényre van szükségük, napfényre, fil­mezni csak nappal lehet. Este kérdem a román kollégát a té­vétől, mit találtak filmszalagra való­nak. — Hát az csodálatos — mondja. — Mi? — kérdem. — A temető. A kopjafák. Mi a kop­jafa ? KOZOTT •— Hát — mondom; azért kezdem „hát“-tal a választ, mert gondolkodnom kell —, az olyan fejfa-féle. Síremlék. — S az apácaiak ilyen hagyomány­őrzők ? — kérdi. — Azok — mondom. — Hagyomány­őrzők. Gondolatban újra a temetőben jár­hat , később szól: — Nagyon szép. „Várj, madár, várj, Te csak mindig várj ...“ A könyvtár tiszta. Rendben tartott két kis szobából áll. A könyvtáros kedves, mosolygós fiatalasszony. Feketekávéval kínál a „találkozó“ előtt. Tizenéves fia ötpercenként szalad el a kultúrotthon nagyterméig, aztán visz­­sza a hírrel: „Sokan vannak“ ... „So­kan vannak“ ... „Tele a terem“ ... Egy asztalon két agyonolvasott könyv­re figyelek fel. Az egyik: Ráth-Végh István kötete : Két évezred babonái. A másik: Az ateista kézikönyve. Mondom a könyvtárosnőnek: — Sok könyvük van, — Sok, de hiányzik is sok. Olyan könyvek, amelyekről tud, hallott az a­­pácai olvasó, és keresi azt. Nekem fáj a legjobban, amikor azt kell monda­nom , sajnos, nincs. Pedig kérem ... „Mert náladnál szebbet nem láttam, Noha sok földet bejártam“ A terem zsúfolásig telt. És csend van. Nagy csend ... „Szeretettel üdvözöljük körünkben a Brassói Lapok szerkesztőségének kép­viselőit“ — mondja a helyi iskola taná­ra, és ezt a szeretetet le is olvassuk minden arcról. Az első sorban pártás, ünneplőbe öl­tözött leányok. Szépek. Nemhiába Bartalis szülőföldje ez — nagyon-nagyon szeretik a verset az a­­pácaiak. A szép verset. Valaki köhécsel, többen rápisszeg­nek , itt és most köhögni sem szabad. „Ha kertedbe mehetnék, Ha ott kertész lehetnék__“ Taps, taps, szűnni nem akaró taps. Virágénekek. Gyönyörűek. Azok, ame­lyeknek első sorait e rövid írás „feje­zeteinek“ mottójául választottam és más virágénekek. Taps, taps ... Szűnni nem akaró taps. Egy idős,asszony szól, valahonnan a hátsó sorokból s „Jöjjenek gyakrabban, lelkem“. Érezzük : valamennyi ittlévő nevében beszélt. Ez, az egyik hallgatóból­ nézőből spon­tán feltörő, lejekből fakadó mondat kí­sér aztán hazáig. És tudjuk azt is, miért jöjjünk gyak­rabban. Mert szükségük van ránk. (szamosi) „INTELLEKTUÁLIS INTELLEKTUEL” A lapok apróhirdetés rovata olykor­olykor humoros dolgokat is közöl. Elő­fordul, hogy valaki csakis zsemlyeszínű, csakis egyesztendős, csakis fajtiszta se­lyempincsit keres megvételre. A hirdetés azonban nem szorítkozik csak a lapok apróhirdetési rovatára. Találkozunk vele kapukon, házfalakon, ablakokban, de fő­leg az utcák és terek lámpaoszlopain, ahol a hirdető zavartalanul megnyergelheti fantáziáját, kiélheti rejtett nyelvújító ké­pességeit, meghökkentve az autóbuszra váró járókelőket. Hogyne hökkenne meg, ha azt olvassa a Lenin út egyik autóbusz­­megállója mellett a lámpaoszlopra ra­gasztott cédulán, hogy az új­ állomásne­gyed egyik tömbházában „két intellektuá­lis intellektuel erkölcsös nő szállást kap­hat“. Egy másik hirdetésből pedig arról értesülünk, hogy a Zajzoni út egyik há­zában meleg otthonra és szívélyes házi­gazdára lel magányos diáklány. De hirdetnek itt a használt karosszék­­től, vaskerítéstől, divatjamúlt kalaptól a hócipőig mindent. Változatos ez a „lámpa­oszlop publicisztika“. Változatos és meg­engedhetetlen. Főleg pedig törvénybe üt­köző, hogy bárki, akinek valami eszébe jut, nyelvtani, értelmi hibáktól hemzsegő cédulákon hirdesse a város lámpaoszlo­pain, hogy milyen használt holmikat bo­csát áruba, vagy lakásába helyet biztosít két intellektuális intellektuelnek, de azok hölgyek legyenek és főként erkölcsösek. Jó lenne, ha valami köze lenne ehhez a „lámpaoszlop publicisztikához“ a város illetékes hivatalának is. (v. m.) Vonatok érkeznek, vonatok indul­nak ... Az állomásépület­­ betonba, kőbe, üvegbe öntött álom. Ilyennek álmod­hatta tervezője. Gyönyörű épület. A bemondónő hangja hajnali kettő és négy óra között fáradtabb, de ha megbotlik a szövegben, ismétli azt­­ „A 422-es számú gyors ...“. Később azonban, úgy öt óra tájt, élénkebb a hangja ... Gyönyörű az épület, belülről talán még szebb, mint a vonatablakból vagy az állomástérről, bent az eme­leti karzatot borító márványlapok csíkozásában is elgyönyörködhet az ember, de inkább nappal , hajnal­ban, kettő és öt óra között utazók, de inkább nem utazók borulnak a márványlapokra, olyanok,halak utaz­nának, szívesen utaznának, csak ép­pen önmaguknak sem tudnak vála­szolni a kérdésre : hová ? merre ? Vonatok érkeznek, vonatok indul­nak ... Hallottam, hogy a nem utazók so­kan vannak a városban - mennének is ők, azt hiszem, mennének, ha tud­nák­­ hová ? merre ? Kemény fekhely a márványlap, szép a csíkozása, de kemény fekhely, ha van is olyan szép, mint mondjuk az állomástér túlsó oldalán emelke­dő tömbházak lakásaiban a dunyhák huzata, akkor is kemény. Ott emberek pihennek a dunyhák alatt, itt emberek borulnak a már­­ványlapra, karjuk kalácsába hajtják fejüket, s ahogy közeledik feléjük álom­ herceg, úgy roggyan meg lá­buk , míg távol van, és csak szilu­ettje látszik, alig-alig, de ahogy kö­zelít, nagy-nagy pihenést ígérve, mo­solyogva közelít, a lábakból kifut az erő, s erre a mindig pattanásig fe­szült idegek riadót fújnak, az ember felemeli fejét és körülnéz, óvatosan, tekintetében olvasni lehet , merre van az ellenség ? Vonatok érkeznek, vonatok indul­nak ... Vannak, akik utaznak, vannak, a­­rcok utaznának ... Öt órakor ébreszt a vasutas-e­gyenruhás ember, mozdulata gyarcod­­rott-unott-fásult, megérinti a váltó­kat — miközben ő is ásít — és azt mondja­­ „Halló“. Nem érződik a szó után a felkiáltójel, de nem is érződhet, mert az ember még csak nem is hangos, ó, tudja ő nagyon jól, hogy mit jelent álomból hirtelen éb­redni — a márványlapon. Pont ugyanebben az időben — ha az ember akarja, hallja is — meg­szólalnak az állomástér tömbházai­nak szobáiban a csörgőórák, az em­berek kibújnak a dunyhák alól, ki­bújnak, mert tudják , nekik menniük kell, várják őket, nekik utazniuk kell, autóbuszon vagy trolin a város másik felébe, gép vagy munkaasztal mellé. Az állomáson — most már ébren — maradnak azok, akik nem tud­ják­­ hová ? merre ? Pedig vonatok érkeznek, vonatok indulnak ... Kint még sötét van — december —, bent a hatalmas teremben vilá­gítanak a neonok, a márványlapon ébredt emberek a népművészeti tár­gyakkal megrakott üveges szekré­nyek mellé húzódnak, és hallottam, amikor közülük az egyik azt mond­ta­­ „szép“. Négyen szívnak el egy cigarettát. Az órát nem figyelik, egyszerűen nem ismerik az idő fogalmát. Cso­portokba verődnek, suttognak, a zaj bántja őket. Van közöttük asszony, fiatal és öreg, férfi, fiatal és öreg. Ösztönösen húzódnak az állomásra — tulajdonképpen egy vonatra vár­nak, mind. Csak azt nem tudják, melyik az a vonat. De nem is keresik. Szenyei Sándor VENDÉGJÁTÉK Brassóban vendégszerepel a kolozs­vári Állami Magyar Színház együtte­se, 1970. december 14-én (hétfőn) dél­után 5 és este 8 órakor a Kultúrpalo­ta színháztermében bemutatják Mé­hes György Heten, mint a gonoszok című vígjátékát. A darabról csupán annyit, hogy egyszerű emberek sor­sát, jó és rossz tulajdonságait tárja elénk, akiknek legfőbb gondjuk egy lakás. A szereposztásban az alábbi nevekkel találkozunk: Széles Anna, Orosz Lujza, Andrási Márton állami díjas, érdemes művész, Senkálszki Endre érdemes művész, Bencze Fe­renc. Rendező Horváth Béla. A kolozsvári Állami Magyar Opera 1971. január 5-én, kedden és január 6-án, szerdán, du. 4 és este 6 órakor Brassóban vendégszerepel Kodály Zol­tán HÁRY JÁNOS című daljátékával. Az előadásokat a Drámai Színházban tartják. Jegyek elővételben a jegyiro­dában. BL BL - mem­entó DECEMBER 10—jó 10 éve ... „Bombamerénylet a román szenátus­ban. Abban a percben, amikor Coanda tábornok, a szenátus elnöke megrázta a csengőt s a megszokott „Az ülést megnyitom" szavakat elmondotta, ret­tenetes robbanás reszkettette meg az egyetem épületét." A robbanás követ­keztében meghalt Radu nagyváradi görög katolikus püspök, megsebesült Nifon aldunai püspök, Romulus Cioro­­gariu nagyváradi görög keleti püspök, Greceanu és Veleanu miniszter ... (Brassói Lapok, 1920. december 14.) Az egyetemen ülésező szenátust pá­nik fogta el. Az első jelentések tulaj­donképpen több halottról szóltak - a fenti a végső mérleg. A merénylőket pedig — legjobb tudásom szerint — sem elfogni, sem felderíteni nem sikerült. Akkor letartóztattak mindenkit, aki csak az egyetem kölcsönterme környékén tar­tózkodott — sorsukat levéltárak poros iratai őrzik. A történelem pedig vala­hogy megfeledkezett erről a bomba­­merényletről. Annyi átvitt és tulajdon­képpeni értelemben vett merénylet zaj­lott azután le, hogy erről már csak a sárga újságlapok vallanak. 40 éve... „A nagyváradi törvényszék másfél havi fogházbüntetésre ítélte Vaiszlovich Emilt, amiért szállodája, a Park-hotel kapujára táblát akasztott ki ezzel a felírással : „Adónyomorítás miatt zárva". A tábla ... pénzbírságra változtatta a törvényszék ítéletét. Vaiszlovich Emilt tízezer lej fő- és ötezer lej mellékbün­tetésre sújtotta." (Brassói Lapok, 1930. december 11.) Weislovicki Emil a két világháború közötti Nagyvárad legromantikusabb alakja volt. Századunkba tévedt Don Quijote-ként vívta egy valójában irreá­lis igazságeszmény nevében apró sziél­­malomharcait. Az egész kapitalista vi­lágot sújtó gazdasági válsággal szállt szembe az idézett felirattal, fajgyűlölő diákokkal tépette meg a szakállát. Nevé­hez valóságos legendakor fűződött — képes volt garasoskodni is, könnyelmű milliomosként viselkedni is, vérig sérteni embereket és egy szál karddal kiállani az igazságért, amikor a fringia már rég muzeális tárgy, törvényt semmibe venni és törvénytiszteletet parancsolni.,, Anakronisztikus életét Sopronkőhidán, a kivégző osztag előtt végezte, valamikor 1945 kora tavaszán­­ politikai foglyok társaságában, mikor ő maga megve­tette a politikát. „Egész Németországra betiltották a Remarque-filmet. A cenzúrabizottság egy félórás tanácskozás után hozta meg a döntést. Az utolsó előadást a hitle­risták által a nézőtérre csempészett ki­­gyók zavarták meg." (Brassói Lapok, 1930. december 14.) Erich Maria Remarque regénye (Nyu­gaton a helyzet változatlan) 1929-ben jelent meg, és nyomban felfutott a vi­lághír skáláján. Sikerkönyv lett, va­lamennyi kultúrnyelvre lefordították , és írójukat kétszeresen is a Nobel-díj várományosai között tartották számon. Ám nem neki ítélték sem az irodalmi, sem a béke Nobel-díjat. (A BL Benamy Sándor tollából külön glosszában mél­tatlankodott is ezért.) Sebtében megfil­mesítették a pacifista regényt, a bemu­tatóra testületileg kivonult a porosz kormány - és nem talált rajta semmi kivetnivalót, hogy aztán beüssön a bomba : a fasiszta csőcselék nyomá­sára a betiltás. Erich Maria Remarque még két évet szülőföldjén élt , ám a sűrűsödő szellemi terror elől 1932-ben kénytelen volt emigrálni. Regényének világsikere messzi túlélte a hitleri fa­sizmust, győzedelmeskedett fölötte. Vajnovszki Kázmér 49. SZÁM 5. oldal

Next