Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-12-10 / 49. szám
OLVASÓINK December 3-án a Brassói Lapok munkatársai, a helyi művelődési otthon és a könyvtár vendégeként, Apáca községben találkoznak a lap olvasóival. A művelődési otthon klubtermét zsúfolásig megtöltő apácaiaknak írásaiból olvasott fel Apáthy Géza, Lendvay Éva, Mag Péter, Pethő László és Szenyei Sándor. Bartha Albert, Madaras Lázár és Vásárhelyi Katalin pedig ismert költők és írók műveiből adott ízelítőt. A találkozó műsorának második felében, Boros Erika tanárnő bevezetője után Csortán Márton főiskolás virágénekeket adott elő gitárkísérettel. „Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár ...“ A tévé filmesei már délután három órakor elindultak, azt mondták: nekik fényre van szükségük, napfényre, filmezni csak nappal lehet. Este kérdem a román kollégát a tévétől, mit találtak filmszalagra valónak. — Hát az csodálatos — mondja. — Mi? — kérdem. — A temető. A kopjafák. Mi a kopjafa ? KOZOTT •— Hát — mondom; azért kezdem „hát“-tal a választ, mert gondolkodnom kell —, az olyan fejfa-féle. Síremlék. — S az apácaiak ilyen hagyományőrzők ? — kérdi. — Azok — mondom. — Hagyományőrzők. Gondolatban újra a temetőben járhat , később szól: — Nagyon szép. „Várj, madár, várj, Te csak mindig várj ...“ A könyvtár tiszta. Rendben tartott két kis szobából áll. A könyvtáros kedves, mosolygós fiatalasszony. Feketekávéval kínál a „találkozó“ előtt. Tizenéves fia ötpercenként szalad el a kultúrotthon nagyterméig, aztán viszsza a hírrel: „Sokan vannak“ ... „Sokan vannak“ ... „Tele a terem“ ... Egy asztalon két agyonolvasott könyvre figyelek fel. Az egyik: Ráth-Végh István kötete : Két évezred babonái. A másik: Az ateista kézikönyve. Mondom a könyvtárosnőnek: — Sok könyvük van, — Sok, de hiányzik is sok. Olyan könyvek, amelyekről tud, hallott az apácai olvasó, és keresi azt. Nekem fáj a legjobban, amikor azt kell mondanom , sajnos, nincs. Pedig kérem ... „Mert náladnál szebbet nem láttam, Noha sok földet bejártam“ A terem zsúfolásig telt. És csend van. Nagy csend ... „Szeretettel üdvözöljük körünkben a Brassói Lapok szerkesztőségének képviselőit“ — mondja a helyi iskola tanára, és ezt a szeretetet le is olvassuk minden arcról. Az első sorban pártás, ünneplőbe öltözött leányok. Szépek. Nemhiába Bartalis szülőföldje ez — nagyon-nagyon szeretik a verset az apácaiak. A szép verset. Valaki köhécsel, többen rápisszegnek , itt és most köhögni sem szabad. „Ha kertedbe mehetnék, Ha ott kertész lehetnék__“ Taps, taps, szűnni nem akaró taps. Virágénekek. Gyönyörűek. Azok, amelyeknek első sorait e rövid írás „fejezeteinek“ mottójául választottam és más virágénekek. Taps, taps ... Szűnni nem akaró taps. Egy idős,asszony szól, valahonnan a hátsó sorokból s „Jöjjenek gyakrabban, lelkem“. Érezzük : valamennyi ittlévő nevében beszélt. Ez, az egyik hallgatóból nézőből spontán feltörő, lejekből fakadó mondat kísér aztán hazáig. És tudjuk azt is, miért jöjjünk gyakrabban. Mert szükségük van ránk. (szamosi) „INTELLEKTUÁLIS INTELLEKTUEL” A lapok apróhirdetés rovata olykorolykor humoros dolgokat is közöl. Előfordul, hogy valaki csakis zsemlyeszínű, csakis egyesztendős, csakis fajtiszta selyempincsit keres megvételre. A hirdetés azonban nem szorítkozik csak a lapok apróhirdetési rovatára. Találkozunk vele kapukon, házfalakon, ablakokban, de főleg az utcák és terek lámpaoszlopain, ahol a hirdető zavartalanul megnyergelheti fantáziáját, kiélheti rejtett nyelvújító képességeit, meghökkentve az autóbuszra váró járókelőket. Hogyne hökkenne meg, ha azt olvassa a Lenin út egyik autóbuszmegállója mellett a lámpaoszlopra ragasztott cédulán, hogy az új állomásnegyed egyik tömbházában „két intellektuális intellektuel erkölcsös nő szállást kaphat“. Egy másik hirdetésből pedig arról értesülünk, hogy a Zajzoni út egyik házában meleg otthonra és szívélyes házigazdára lel magányos diáklány. De hirdetnek itt a használt karosszéktől, vaskerítéstől, divatjamúlt kalaptól a hócipőig mindent. Változatos ez a „lámpaoszlop publicisztika“. Változatos és megengedhetetlen. Főleg pedig törvénybe ütköző, hogy bárki, akinek valami eszébe jut, nyelvtani, értelmi hibáktól hemzsegő cédulákon hirdesse a város lámpaoszlopain, hogy milyen használt holmikat bocsát áruba, vagy lakásába helyet biztosít két intellektuális intellektuelnek, de azok hölgyek legyenek és főként erkölcsösek. Jó lenne, ha valami köze lenne ehhez a „lámpaoszlop publicisztikához“ a város illetékes hivatalának is. (v. m.) Vonatok érkeznek, vonatok indulnak ... Az állomásépület betonba, kőbe, üvegbe öntött álom. Ilyennek álmodhatta tervezője. Gyönyörű épület. A bemondónő hangja hajnali kettő és négy óra között fáradtabb, de ha megbotlik a szövegben, ismétli azt „A 422-es számú gyors ...“. Később azonban, úgy öt óra tájt, élénkebb a hangja ... Gyönyörű az épület, belülről talán még szebb, mint a vonatablakból vagy az állomástérről, bent az emeleti karzatot borító márványlapok csíkozásában is elgyönyörködhet az ember, de inkább nappal , hajnalban, kettő és öt óra között utazók, de inkább nem utazók borulnak a márványlapokra, olyanok,halak utaznának, szívesen utaznának, csak éppen önmaguknak sem tudnak válaszolni a kérdésre : hová ? merre ? Vonatok érkeznek, vonatok indulnak ... Hallottam, hogy a nem utazók sokan vannak a városban - mennének is ők, azt hiszem, mennének, ha tudnák hová ? merre ? Kemény fekhely a márványlap, szép a csíkozása, de kemény fekhely, ha van is olyan szép, mint mondjuk az állomástér túlsó oldalán emelkedő tömbházak lakásaiban a dunyhák huzata, akkor is kemény. Ott emberek pihennek a dunyhák alatt, itt emberek borulnak a márványlapra, karjuk kalácsába hajtják fejüket, s ahogy közeledik feléjük álom herceg, úgy roggyan meg lábuk , míg távol van, és csak sziluettje látszik, alig-alig, de ahogy közelít, nagy-nagy pihenést ígérve, mosolyogva közelít, a lábakból kifut az erő, s erre a mindig pattanásig feszült idegek riadót fújnak, az ember felemeli fejét és körülnéz, óvatosan, tekintetében olvasni lehet , merre van az ellenség ? Vonatok érkeznek, vonatok indulnak ... Vannak, akik utaznak, vannak, arcok utaznának ... Öt órakor ébreszt a vasutas-egyenruhás ember, mozdulata gyarcodrott-unott-fásult, megérinti a váltókat — miközben ő is ásít — és azt mondja „Halló“. Nem érződik a szó után a felkiáltójel, de nem is érződhet, mert az ember még csak nem is hangos, ó, tudja ő nagyon jól, hogy mit jelent álomból hirtelen ébredni — a márványlapon. Pont ugyanebben az időben — ha az ember akarja, hallja is — megszólalnak az állomástér tömbházainak szobáiban a csörgőórák, az emberek kibújnak a dunyhák alól, kibújnak, mert tudják , nekik menniük kell, várják őket, nekik utazniuk kell, autóbuszon vagy trolin a város másik felébe, gép vagy munkaasztal mellé. Az állomáson — most már ébren — maradnak azok, akik nem tudják hová ? merre ? Pedig vonatok érkeznek, vonatok indulnak ... Kint még sötét van — december —, bent a hatalmas teremben világítanak a neonok, a márványlapon ébredt emberek a népművészeti tárgyakkal megrakott üveges szekrények mellé húzódnak, és hallottam, amikor közülük az egyik azt mondta „szép“. Négyen szívnak el egy cigarettát. Az órát nem figyelik, egyszerűen nem ismerik az idő fogalmát. Csoportokba verődnek, suttognak, a zaj bántja őket. Van közöttük asszony, fiatal és öreg, férfi, fiatal és öreg. Ösztönösen húzódnak az állomásra — tulajdonképpen egy vonatra várnak, mind. Csak azt nem tudják, melyik az a vonat. De nem is keresik. Szenyei Sándor VENDÉGJÁTÉK Brassóban vendégszerepel a kolozsvári Állami Magyar Színház együttese, 1970. december 14-én (hétfőn) délután 5 és este 8 órakor a Kultúrpalota színháztermében bemutatják Méhes György Heten, mint a gonoszok című vígjátékát. A darabról csupán annyit, hogy egyszerű emberek sorsát, jó és rossz tulajdonságait tárja elénk, akiknek legfőbb gondjuk egy lakás. A szereposztásban az alábbi nevekkel találkozunk: Széles Anna, Orosz Lujza, Andrási Márton állami díjas, érdemes művész, Senkálszki Endre érdemes művész, Bencze Ferenc. Rendező Horváth Béla. A kolozsvári Állami Magyar Opera 1971. január 5-én, kedden és január 6-án, szerdán, du. 4 és este 6 órakor Brassóban vendégszerepel Kodály Zoltán HÁRY JÁNOS című daljátékával. Az előadásokat a Drámai Színházban tartják. Jegyek elővételben a jegyirodában. BL BL - mementó DECEMBER 10—jó 10 éve ... „Bombamerénylet a román szenátusban. Abban a percben, amikor Coanda tábornok, a szenátus elnöke megrázta a csengőt s a megszokott „Az ülést megnyitom" szavakat elmondotta, rettenetes robbanás reszkettette meg az egyetem épületét." A robbanás következtében meghalt Radu nagyváradi görög katolikus püspök, megsebesült Nifon aldunai püspök, Romulus Ciorogariu nagyváradi görög keleti püspök, Greceanu és Veleanu miniszter ... (Brassói Lapok, 1920. december 14.) Az egyetemen ülésező szenátust pánik fogta el. Az első jelentések tulajdonképpen több halottról szóltak - a fenti a végső mérleg. A merénylőket pedig — legjobb tudásom szerint — sem elfogni, sem felderíteni nem sikerült. Akkor letartóztattak mindenkit, aki csak az egyetem kölcsönterme környékén tartózkodott — sorsukat levéltárak poros iratai őrzik. A történelem pedig valahogy megfeledkezett erről a bombamerényletről. Annyi átvitt és tulajdonképpeni értelemben vett merénylet zajlott azután le, hogy erről már csak a sárga újságlapok vallanak. 40 éve... „A nagyváradi törvényszék másfél havi fogházbüntetésre ítélte Vaiszlovich Emilt, amiért szállodája, a Park-hotel kapujára táblát akasztott ki ezzel a felírással : „Adónyomorítás miatt zárva". A tábla ... pénzbírságra változtatta a törvényszék ítéletét. Vaiszlovich Emilt tízezer lej fő- és ötezer lej mellékbüntetésre sújtotta." (Brassói Lapok, 1930. december 11.) Weislovicki Emil a két világháború közötti Nagyvárad legromantikusabb alakja volt. Századunkba tévedt Don Quijote-ként vívta egy valójában irreális igazságeszmény nevében apró sziélmalomharcait. Az egész kapitalista világot sújtó gazdasági válsággal szállt szembe az idézett felirattal, fajgyűlölő diákokkal tépette meg a szakállát. Nevéhez valóságos legendakor fűződött — képes volt garasoskodni is, könnyelmű milliomosként viselkedni is, vérig sérteni embereket és egy szál karddal kiállani az igazságért, amikor a fringia már rég muzeális tárgy, törvényt semmibe venni és törvénytiszteletet parancsolni.,, Anakronisztikus életét Sopronkőhidán, a kivégző osztag előtt végezte, valamikor 1945 kora tavaszán politikai foglyok társaságában, mikor ő maga megvetette a politikát. „Egész Németországra betiltották a Remarque-filmet. A cenzúrabizottság egy félórás tanácskozás után hozta meg a döntést. Az utolsó előadást a hitleristák által a nézőtérre csempészett kigyók zavarták meg." (Brassói Lapok, 1930. december 14.) Erich Maria Remarque regénye (Nyugaton a helyzet változatlan) 1929-ben jelent meg, és nyomban felfutott a világhír skáláján. Sikerkönyv lett, valamennyi kultúrnyelvre lefordították , és írójukat kétszeresen is a Nobel-díj várományosai között tartották számon. Ám nem neki ítélték sem az irodalmi, sem a béke Nobel-díjat. (A BL Benamy Sándor tollából külön glosszában méltatlankodott is ezért.) Sebtében megfilmesítették a pacifista regényt, a bemutatóra testületileg kivonult a porosz kormány - és nem talált rajta semmi kivetnivalót, hogy aztán beüssön a bomba : a fasiszta csőcselék nyomására a betiltás. Erich Maria Remarque még két évet szülőföldjén élt , ám a sűrűsödő szellemi terror elől 1932-ben kénytelen volt emigrálni. Regényének világsikere messzi túlélte a hitleri fasizmust, győzedelmeskedett fölötte. Vajnovszki Kázmér 49. SZÁM 5. oldal