Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-03-05 / 9. szám

•Sf •é* #p #p *p #p #p ep #p #p *p *p ®p «p #p #p *p wgm AMIKOR A NAPSUGÁR.. Nem, nem lehet szeszélyes véletlen, hogy az ő köszöntésük — lányok, asszonyok, kedveseink köszöntése — annyira hozzátar­tozik ehhez a napfénnyel cirógató, nap­fénnyel biztató tavasz-előzeteshez. És az sem véletlen, hogy most is, akár­csak mindig, örök ezer évek óta, a legelső virágzást­ hivogató rigófütty az ő szívük­be költözik, a legelső napsugár is az ő sze­mükben melegszik, az ő dolgos kezükre hull — hogy simogatásuk őrizze meg szá­munkra —, ahogy a legelső tétova hóvirág is értük, köszöntésükre bátorkodik elő a világra. Mert leány, asszony és tavasz örök e­­zerévek óta : egytestvérek. Örök ezerévek óta leány- és asszony-arca a tavasz, ahogy a leányok, asszonyok arca is : tavasz-arc. Hogyan is szeretjük, szerethetjük őket — leányokat, asszonyokat — tavasszal ? Csakis teljesen, ahogy a tavasz újító, ü­­dítő teljességét szeretjük. De hogyan szeretjük, szerethetjük őket nyáron ? Teljesen, ahogy a nyár érlelő, teremtő teljességét szeretjük. De hogyan szeretjük, szerethetjük őket ősszel ? Szintén teljesen, ahogy az ősz újraérkező, gazdagító teljességét szeretjük. De télen, télen hogyan szeretjük, szeret­hetjük őket ? Akkor is teljesen, ahogy a tél megpihe­nő, de nem megnyugvó teljességét szeretjük. Mindig teljesen, mert nemcsak tavasszal, de nyáron, ősszel és télen is újulással­ bizta­­tó tavasz­ arcuk szegődik naponta életünk­höz: leányaink arca, asszonyaink arca, é­­desanyáink arca. Am­elyre már oly sok csillag- és virág­hasonlatot, hasonlat-özönt hívtunk elő szí­vünkből. Pedig akkor is utolérhetetlen fénnyel ragyog fel, amikor egyszerűen: sze-'' retjük. Hogyan köszöntsük, ünnepeljük őket, éppen ünnepükön, március 8-án, amikor szemükben melegszik, amikor dolgos kezük­­­­re hull a napsugár ! Egyszerűen. Apáthy Géza UTAZÁS A HOLD KÖRÜL... Egy illúzió és egy illúzióvesztés történetéről akarok ír­ni. Mindkettő a magasban lebegő, romantikus Holddal kapcsolatos. De kezdjem talán az illúzióvesztéssel. Meg­néztem azt a parányi hold­kőzetet, amelyet a bukaresti Dalles teremben állítottak ki az amerikaiak. Az ezüst csonkakúp három hajlított ágán nyugvó kövecske egy üvegbúra alatt pihent, és a reggeltől estig szakadatla­nul hullámzó tömeg immár a legnagyobb természetes­séggel vette tudomásul a csoda jelenlétét. Mert akár­hogy is vesszük, CSODA, józan ésszel nehéz felfogni azt, hogy itt fekszik kartávolságnyira tőlem a messzi égitest parányi darabja. Igaz, soha amíg élünk nem fe­lejtjük el azt a nyári éjszakát, amikor a távolbalátó képernyő elénk varázsolta Armstrong első lépését a Hol­don, amikor a Földön milliárdnyi ember meggyőződhe­tett arról, hogy a legfantasztikusabbnak tűnő emberi kaland sikerrel végződött. A távolságot, az űrt, a rop­pant földi vonzerőt legyőző Ember a világtörténelem fo­lyamán első ízben birtokába vett egy idegen égitestet, és ezzel önmaga földi szintjét, értékét, önbizalmát nö­velte, soha nem látott mértékben. És most ime, az Apol­lo—11 útja után itt fekszik előttünk a drága zsákmány parányi darabkája, ez az egérszürke színű, szabálytalan formájú kőzet, ami kísértetiesen hasonlít földi testvéré­re. És talán a kiállított kövecskének ez a földi hétköz­­napisága, közeli rokonsága, ismerős volta adta meg en­nek a kiállításnak a különös varázsát. Ami azonban a legendás, titokzatos Holdat illeti, illúzióim utolsó ma­radványa is szertefoszlott. Hétköznapi lett a Hold. Ezt a hétköznapiságot azonban kiegészítette és új illúziókkal telítette az Apollo-12 világhírű legénységé­nek rövid bukaresti látogatása. A holdkutatás nagysze­rű emberi realitását varázsolta közénk Charles Conrad, Richard Gordon és Alan Bean bukaresti jelenléte. Azt bizonyította, hogy az Apollo-11 útjának sikere nem a fura véletlen sikere volt, hanem kezdete valaminek, a­­mi után - még magasabb szinten - folytatás követke­zik . . . Nos, ezt az immár magasabb szintet képviselte az Apollo-12 útja, amely biztonságot és reményt adott a tudósoknak és az emberiségnek egyaránt. Az Apol­lo-12 1969. november 14-én délután kezdte meg fan­tasztikus útját, november 19-én reggel pedig a hold­modul leszállt a Viharok óceánjának elnevezett zónába. A két holdutas több mint 1800 métert tett meg a Hold felszínén. A Holdon töltött 32 óra után Conrad és Bean visszatértek a Yankee Clipper fedélzetére, november 24- én este pedig szerencsésen visszatértek a Földre. Most pedig itt voltak közöttünk. Kezet fogtunk velük, beszélgettünk mindhármukkal. A bukaresti látogatásból csupán egyetlenegy mozzanatot szeretnék itt feleleve­níteni. Azt, amikor a pionírok látták vendégül a három űrhajóst. Nem a sok kedves jelenetről akarok beszélni, sem pedig arról a meghatottságról,­amelyet a tudomá­nyos körök, a kis csillagászok éreztek a három hold­utas jelenlétében, hanem arról, ahogy a két különböző generáció képviselői találkoztak. „Nektek immár messzi múlt lesz a holdkutatás kéz-, hete - mondta Conrad. - Mert megérttek a mi úttörő kísérleteink kiteljesedett, sokkal tökéletesebb holduta­zásait is. Ami ma még csak illúzió, álom, az holnap im­már valóság lesz . . ." A XX. század emberének józansága, biztonságérzete csendült ki a szavakból. Az a tudat, hogy a ma győ­zelme csupán egy lépcsőfoka annak, amit a holnap generációja, társadalma majd megvalósít. Mindhárom űrpilóta sokgyermekes családapa. Jól ismerik tehát a gyermeki lelket, álmokat. „Mintha a mi­einkkel beszélgettem volna !“ - jegyezte meg csende­sen Gordon. És ebben benne volt az, hogy a Föld nem csak messziről tűnik kicsinek, hanem a tudomány for­radalmával mind közelebb kerülnek egymáshoz az em­berek. És ha a holdutazás csak ehhez járul hozzá, ak­kor már megtette a kötelességét az emberiség felé. De minden holdutazás sokkal több ennél. Az emberi láng­elme kifejezője, az emberiség együttműködésének konk­rét példája. Az Apollo-12 mesebeli útjának megvalósítói itt jártak közöttünk. És a valóság izét, erejét, örömét varázsol­ták közénk. Dános Miklós 9. SZÁM 9. oldal

Next