Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-03-05 / 9. szám
•Sf •é* #p #p *p #p #p ep #p #p *p *p ®p «p #p #p *p wgm AMIKOR A NAPSUGÁR.. Nem, nem lehet szeszélyes véletlen, hogy az ő köszöntésük — lányok, asszonyok, kedveseink köszöntése — annyira hozzátartozik ehhez a napfénnyel cirógató, napfénnyel biztató tavasz-előzeteshez. És az sem véletlen, hogy most is, akárcsak mindig, örök ezer évek óta, a legelső virágzást hivogató rigófütty az ő szívükbe költözik, a legelső napsugár is az ő szemükben melegszik, az ő dolgos kezükre hull — hogy simogatásuk őrizze meg számunkra —, ahogy a legelső tétova hóvirág is értük, köszöntésükre bátorkodik elő a világra. Mert leány, asszony és tavasz örök ezerévek óta : egytestvérek. Örök ezerévek óta leány- és asszony-arca a tavasz, ahogy a leányok, asszonyok arca is : tavasz-arc. Hogyan is szeretjük, szerethetjük őket — leányokat, asszonyokat — tavasszal ? Csakis teljesen, ahogy a tavasz újító, üdítő teljességét szeretjük. De hogyan szeretjük, szerethetjük őket nyáron ? Teljesen, ahogy a nyár érlelő, teremtő teljességét szeretjük. De hogyan szeretjük, szerethetjük őket ősszel ? Szintén teljesen, ahogy az ősz újraérkező, gazdagító teljességét szeretjük. De télen, télen hogyan szeretjük, szerethetjük őket ? Akkor is teljesen, ahogy a tél megpihenő, de nem megnyugvó teljességét szeretjük. Mindig teljesen, mert nemcsak tavasszal, de nyáron, ősszel és télen is újulással biztató tavasz arcuk szegődik naponta életünkhöz: leányaink arca, asszonyaink arca, édesanyáink arca. Amelyre már oly sok csillag- és virághasonlatot, hasonlat-özönt hívtunk elő szívünkből. Pedig akkor is utolérhetetlen fénnyel ragyog fel, amikor egyszerűen: sze-'' retjük. Hogyan köszöntsük, ünnepeljük őket, éppen ünnepükön, március 8-án, amikor szemükben melegszik, amikor dolgos kezükre hull a napsugár ! Egyszerűen. Apáthy Géza UTAZÁS A HOLD KÖRÜL... Egy illúzió és egy illúzióvesztés történetéről akarok írni. Mindkettő a magasban lebegő, romantikus Holddal kapcsolatos. De kezdjem talán az illúzióvesztéssel. Megnéztem azt a parányi holdkőzetet, amelyet a bukaresti Dalles teremben állítottak ki az amerikaiak. Az ezüst csonkakúp három hajlított ágán nyugvó kövecske egy üvegbúra alatt pihent, és a reggeltől estig szakadatlanul hullámzó tömeg immár a legnagyobb természetességgel vette tudomásul a csoda jelenlétét. Mert akárhogy is vesszük, CSODA, józan ésszel nehéz felfogni azt, hogy itt fekszik kartávolságnyira tőlem a messzi égitest parányi darabja. Igaz, soha amíg élünk nem felejtjük el azt a nyári éjszakát, amikor a távolbalátó képernyő elénk varázsolta Armstrong első lépését a Holdon, amikor a Földön milliárdnyi ember meggyőződhetett arról, hogy a legfantasztikusabbnak tűnő emberi kaland sikerrel végződött. A távolságot, az űrt, a roppant földi vonzerőt legyőző Ember a világtörténelem folyamán első ízben birtokába vett egy idegen égitestet, és ezzel önmaga földi szintjét, értékét, önbizalmát növelte, soha nem látott mértékben. És most ime, az Apollo—11 útja után itt fekszik előttünk a drága zsákmány parányi darabkája, ez az egérszürke színű, szabálytalan formájú kőzet, ami kísértetiesen hasonlít földi testvérére. És talán a kiállított kövecskének ez a földi hétköznapisága, közeli rokonsága, ismerős volta adta meg ennek a kiállításnak a különös varázsát. Ami azonban a legendás, titokzatos Holdat illeti, illúzióim utolsó maradványa is szertefoszlott. Hétköznapi lett a Hold. Ezt a hétköznapiságot azonban kiegészítette és új illúziókkal telítette az Apollo-12 világhírű legénységének rövid bukaresti látogatása. A holdkutatás nagyszerű emberi realitását varázsolta közénk Charles Conrad, Richard Gordon és Alan Bean bukaresti jelenléte. Azt bizonyította, hogy az Apollo-11 útjának sikere nem a fura véletlen sikere volt, hanem kezdete valaminek, ami után - még magasabb szinten - folytatás következik . . . Nos, ezt az immár magasabb szintet képviselte az Apollo-12 útja, amely biztonságot és reményt adott a tudósoknak és az emberiségnek egyaránt. Az Apollo-12 1969. november 14-én délután kezdte meg fantasztikus útját, november 19-én reggel pedig a holdmodul leszállt a Viharok óceánjának elnevezett zónába. A két holdutas több mint 1800 métert tett meg a Hold felszínén. A Holdon töltött 32 óra után Conrad és Bean visszatértek a Yankee Clipper fedélzetére, november 24- én este pedig szerencsésen visszatértek a Földre. Most pedig itt voltak közöttünk. Kezet fogtunk velük, beszélgettünk mindhármukkal. A bukaresti látogatásból csupán egyetlenegy mozzanatot szeretnék itt feleleveníteni. Azt, amikor a pionírok látták vendégül a három űrhajóst. Nem a sok kedves jelenetről akarok beszélni, sem pedig arról a meghatottságról,amelyet a tudományos körök, a kis csillagászok éreztek a három holdutas jelenlétében, hanem arról, ahogy a két különböző generáció képviselői találkoztak. „Nektek immár messzi múlt lesz a holdkutatás kéz-, hete - mondta Conrad. - Mert megérttek a mi úttörő kísérleteink kiteljesedett, sokkal tökéletesebb holdutazásait is. Ami ma még csak illúzió, álom, az holnap immár valóság lesz . . ." A XX. század emberének józansága, biztonságérzete csendült ki a szavakból. Az a tudat, hogy a ma győzelme csupán egy lépcsőfoka annak, amit a holnap generációja, társadalma majd megvalósít. Mindhárom űrpilóta sokgyermekes családapa. Jól ismerik tehát a gyermeki lelket, álmokat. „Mintha a mieinkkel beszélgettem volna !“ - jegyezte meg csendesen Gordon. És ebben benne volt az, hogy a Föld nem csak messziről tűnik kicsinek, hanem a tudomány forradalmával mind közelebb kerülnek egymáshoz az emberek. És ha a holdutazás csak ehhez járul hozzá, akkor már megtette a kötelességét az emberiség felé. De minden holdutazás sokkal több ennél. Az emberi lángelme kifejezője, az emberiség együttműködésének konkrét példája. Az Apollo-12 mesebeli útjának megvalósítói itt jártak közöttünk. És a valóság izét, erejét, örömét varázsolták közénk. Dános Miklós 9. SZÁM 9. oldal