Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1970-11-05 / 44. szám
/ —........................................................—— ■» — ~ ■ 1 ■ " ' '■ — Előmagyarázat Félreértések elkerülése végett már elöljáróban tisztáznunk kell, hogy a címben szereplő hering nem más, mint maga a riporter. Ne higgye senki, hogy tréfálkozó kedvében írta le ezt a döbbenetes... igazságot. Mert cáfolhatatlanul igaz, hogy — udvarias ember lévén — a riporter hering-sorsra jut, valahányszor a brassói tartományi gépkocsi-szállítási igazgatóság (DRTA) autóbuszain próbál utazni. Sajnos, hering-címében a naponta Brassóba ingázó dolgozók százaival-ezreivel — becslések szerint mintegy 6 000 emberrel — kell osztozkodnia, tőlük származik egyébként a hering kifejezés is. Elég, ha a heringségben kételkedő olvasó kisétál az új állomás tőszomszédságában .,zsibongó“ autóbusz-állomáshoz, hogy egyszerre bizonyságot szerezzen a tényállásról. (De csak akkor üljön fel valamelyik autóbuszra, ha feltétlenül el kell utaznia ;a heringsorsot csak kivételesen kerülheti el.) Az igazság és méltányosság kedvéért azt is megjegyzem, hogy azért mégis vannak órák, főleg délidőben, amikor a forgalomban apály következik be és ilyenkor a közlekedés is zavartalan. De a nap nagy részében állandó a csúcsforgalom, amelyre Brassóban inkább a káosz... a helyesebb kifejezés. Mert milyen látvánnyal kecsegtet egy ilyen csúcsforgalom ? Közelkép Délután három, négy, öt, hat óra. Egyre megy. Az autóbuszállomáson ezekben a csúcsórákban a helyzet változatlan. Mindenütt ember, ember, ember , százak várakoznak az autóbuszokra. Feltűnik egy busz. A hatalmas tömeg mintegy vezényszór a versenyfutásban igyekszik birtokba venni. Szászhermányiak, prázsmáriak, tatrangiak, zajzoniak, árapatakiak, höltövényiek, krizbaiak — a felsorolás korántsem teljes — iramodnak neki, hogy egy ülőhelyet harcolhassanak ki maguknak és így szabaduljanak meg a meglehetősen mostoha hering-sorstól. De mely csalódás ! Az autóbuszon az Autogara— Garaj felirat díszeleg, a tanácstalanság tetőzik, de csak addig, míg a sofőr el nem oszlatja : — Most nem megyek sehová! Újabb autóbusz érkezik, az utasok most már izgatottabban rohamozzák meg, de hasztalan. Ugyanaz a felirat, mintha csak minden autóbusz a garázs és az állomás közötti útszakaszon teljesítene szolgálatot. Újabb autóbusz, újabb versenyfutás. Minden autóbusz egy-egy versenyfutás. — De hát álljunk csak meg egy percre — vethetné közbe valaki —, hát nincs ezen az állomáson egyetlen forgalmista sem, aki rendet teremthetne ? Igenis, van — válaszolhatják a jártasabb utasok — egy váltásban egyetlen forgalmista, és az is benn kuksol az irodában... De ha negyed- vagy félórás késéssel mégiscsak elindul az autóbusz, akkor is neki tartozunk hálával ... A villámhárító Az alábbi esetet nem másodkézből továbbítom, heringsorsra ítélt utasként részem volt benne. Délután öt óra. Menetrend szerint ebben a percben kellene indulnia a szászhermányi autóbusznak is. De nyoma sincs... A türelmetlen szászhermányiak minden újonnan érkező autóbuszt a szokványos módon rohamoznak meg, hogy aztán lógó orral vegyék tudomásul : a várakozás csak most kezdődik igazán. Az idő végzi a magáét : telik, öt óra tíz perc, húsz perc, de autóbusz sehol... A várakozó szászhermányiak egy-egy csoportja elszánt arckifejezéssel időnként a forgalmi iroda ablakához tolakszik. Gheorghe Ardeleanu, a szolgálatos forgalmista sztoikus nemtörődömséggel fogadja az utasok sűrűn záporozó tiltakozásait-szidalmait. De az ő idegei sincsenek a célból. Fél hatkor magam is elhatároztam, hogy egy jegyzet erejéig magyarázatot kérek a félórás késésért. Gheorghe Ardeleanu azonban hálátlan interjú-alanynak bizonyul. Hiába próbálkozom újságíró-igazolványommal kiküzdeni a párbeszédet. Se szó, se beszéd — a forgalmista kiutasít irodájából és orrom előtt becsapja az ajtót. És úgy felforr benne a vér, hogy az ablakot is befüggönyözi a könyörgő-követelőzőtoporzékoló utasok előtt és indulatában búcsúzásképpen ... melegebb éghajlatra tanácsolja őket. „Minden kakas űl a saját szemétdombján“ — gondolom és elindulok az ingyen cirkuszból... várakozni. Tíz perc múlva az egyik autóbuszba — amely öt órától vesztegelt az állomáson — mégis bepréselődhetünk. Hering-sorsunk megpecsételtetett. Az egyik utas szemrehányást mer tenni a sofőrnek a háromnegyed órás késés miatt, mire a sofőr nagyvonalúan odaveti : — Mondjátok inkább azt, hogy köszönöm ! Nem vagyok köteles cipelni benneteket. .. Jelen időben továbbítottam az előbbi történetet, mert — sajnos — ha másképpen is, lényegében azóta is naponta megismétlődik. Azt sem hallgathatom el, hogy másnap reggelig Gheorghe Ardeleanuban tisztelet ébredhetett igazolványom iránt, mert — miután bocsánatot kért — mindenfajta bizalmaskodással le akart beszélni arról... hogy nevét az újság hasábjain is megszellőztessem. Néhány nappal később Nicolae Pavalachéval, a személyszállítási szolgálat főnökével — többek között — a forgalmisták hepeiáskodásáról beszélgettem. — Megértéssel kell lennünk irántuk hiszen ők az autóbusz-állomás villámhárítói — magyarázta Nicolae Pavalache. — Mindenki velük veszekszik, őket hibáztatja a rendellenességek miatt: az utasok, a sofőrök és mi, főnökök is őket vonjuk felelősségre... Sajnos, éppen ezért nagyon nehezen jutunk hozzá forgalmistákhoz, két hely még mindig betöltetlen, pedig az újságban is meghirdettük... Csúcsidőben két forgalmistára is szükségünk lenne, hogy zavartalanabbul végezhessék munkájukat... Ilyenformán nem marad más választás : dédelgetni kell a forgalmistákat. És nemcsak őket ! Heringek kórusa Egy másik délután — szintén öt óra körül — alkalmam adódott „dédelgetni“ a próbaidőre alkalmazott Gheorghe Ardeleanu forgalmistát. Mint „rendesen“, ismét megrohamozták a fél órája türelmetlenkedő utasok, de nem az iroda ablakánál, hanem kinn, a „peronon“. Hamar elővettem jegyzetfüzetemet, tollamat és a rögtönzött interjúval kiszabadítottam a szerencsétlen forgalmistát az utasok gyűrűjéből. Nem kellett szóra biztatnom az embereket.. . Szorgalmasan jegyzeteltem, s ez valamennyire megnyugtatta őket. Elég, ha kivonatolva közlöm ingázó tapasztalataikat. Langer Ferenc traktorüzemi munkás Arapatakról ingázik naponta . — A délutáni járatok legtöbbször nem közlekednek menetrend szerint. Bizonyos órákra — csúcsforgalom idejére — a menetrend két autóbuszt ígér, de az embereket nyugodt lélekkel begyömöszölik egybe. Apáthy Géza riportja Már az is előfordult, hogy az autóbusz csak Botfaluig vitt el bennünket, árapatakiakat, s ott egyszerűen leszállítottak róla ... Utazás közben sokszor jobban elfáradunk, mint a munkában. Tök Géza szintén traktorüzemi alkalmazott és szintén árapataki. Tapasztalatai semmiben sem különböznek a Langer Ferencétől. — Egy-egy kocsiba száz-százhúsz embert is bepréselnek. Úgy utazunk, mint a heringek ... Elena Drăghici, a 2-es üzem alkalmazottja a botfalusi járatra panaszkodott : — Több mint kétszáz bérletes számára, Botfaluba rendszerint két kisebb autóbuszt küldenek. Reggelre mindenkinek Brassóban kell lennie, hát csuromvizesen érkezünk meg. Ráadásul az utóbbi időben olyan rendszertelenül közlekednek, hogy már nem is tudjuk, mikor menjünk ki a botfalusi megállóhoz. A minap például egy egész áldott órán keresztül lestük az autóbuszt. A sofőrök is hibásak: a mienk, Vasile Damaschin — miután késve indult a brassói állomásról — egy fél órát tartott a garázs előtt, azzal az ürüggyel, hogy dolga akadt... De hozzá sem szabad szólni, úgy káromkodik, mint egy kocsis, össze is verekedik az utasokkal. Mild Irén csavargyári alkalmazott, szászhermányi lakos sem illette dicsérő szavakkal a közlekedést.. . Sok bosszúságot, sok fáradtságot okoz a rendszertelen közlekedés. Mindig abban reménykedünk, hogy megváltozik a helyzet, de úgy látszik, hiába áltatjuk magunkat. Nemrég az egyik reggel, a menetrend szerint hat előtt húsz perccel induló kocsi, csak negyed hétre érkezett Hermányba. Nyilvánvaló, hogy fél hétkor kezdődő munkaidőnket lekéstük... Délután sem rózsásabb a helyzet... (Vajon mit szólnának az autóbusz-közlekedés illetékesei, ha a brassói üzemek egy szép napon benyújtanák a busás számlát a járatok késéséből származó termelés-kiesésekért ? !) Az unalomig folytathatnám jegyzetfüzetem vallatását, a Brassóba ingázó dolgozók véleményei azonban a megtévesztésig hasonlítanak. Mintha csak összebeszéltek volna... Zárójelben (Azt hittem, hogy a brassói autóbusz-állomás csak a szomszéd községek-falvak ingázóival „bánik“ mostohán és legalább a hosszú — például a Brassó—Gáláé, Brassó—Bákó, Brassó—Marosvásárhely, Brassó— Csíkszereda stb. — járatok esetében mintegy „vigasztalásul“ megdicsérhetem tevékenységét. Meg is tettem volna szívest-örömest, ha az egyik céhtársam nem mondja el a következő hering-történetet: — Csíkszeredába akartam utazni az este hét órai járattal, de az autóbusz az istennek sem akart megérkezni a brassói állomásra. Fél órai várakozás után elmentem a forgalmistához . „Kérem, ez az autóbusz Párizsból jön ?“ — kérdeztem. „Nem. Bodzavámról“ — felelte a forgalmista és lerázott magáról. De újabb félóra múlva ismét találkoztamvele, ugyanis az autóbusz — amely végül mégis megérkezett — jó néhány utast képtelen volt befogadni. Kérdésemre, hogy most mitévők legyünk, a forgalmista nyugodt derűvel válaszolta : „Utazzanak máskor !“ Fő a nyugalom ! Egy elképesztő magyarázat ilyen előzmények után „előregyártott“ kérdésekkel fordulhattam Iuliu Floreához, a brassói gépkocsiszállítási igazgatóság igazgatójához. Először is az iránt érdeklődtem, mivel magyarázza a személyszállítás olyannyira szembetűnő rendellenességeit. Iuliu Florea igazgatót láthatóan bántotta a kérdés célirányos megfogalmazása, mert hazabeszéléssel kezdte : — Az elért sikerek ellenére valóban vannak hiányosságaink, de ezek nagyrészt... (és most tessék elképedni!)... az utazóközönség fegyelmezetlen magatartásával magyarázhatók. Menjen csak ki egy délutáni órában az autóbusz-állomásra, az emberek úgy megrohamoznak minden gépkocsit, mintha meg lennének zavarodva. Nem akarok minden utast egy kalap alatt említeni, de — például a hermányiak között — sok a huligán !.. . Szerencsémre, tiltakozásomat sikerült elfojtanom, és — úgy vélem — ennek köszönhetem elsősorban, hogy Iuliu Florea igazgató a rendellenességek igazi okait is felleltározta. — A helyzet az, hogy pillanatnyilag tizenhéttel kevesebb sofőrrel rendelkezünk, mint amennyire az összes útvonalak ellátására szükségünk lenne. Ezért nem foganatosíthatunk hathatós rendfenntartási intézkedéseket. A sofőrök nyeregben érzik magukat, és — tisztelet a kivételnek — vissza is élnek „szabadságukkal“. Az utasokkal, sőt felettes szerveikkel is illetlenül viselkednek, azt is tudjuk, hogy sokan a jegyekkel is üzérkednek, egyáltalán, semmibe veszik a munkafegyelmet. Sajnos, szemet kell hunynunk, sőt olykor azt is elvárják, hogy dédelgessük őket. Nemsokára a szebeni sofőriskolából kapunk néhány új sofőrt és akkor megpróbálunk rendet teremteni... — És ezzel, úgy véli, igazgató elvtárs, hogy a személyszállítás is zökkenőmentessé válik ? — aggályoskodtam, s a továbbiakban aggályoskodásom beigazolódott. — Sajnos, ezt nem ígérhetem, ugyanis jelenleg gépkocsi-parkunk sem tudja kielégíteni az egyre növekvő szükségletet. Az idén például mindössze tizenkét autóbusszal gyarapodtunk, azaz gyarapodunk, mert ötöt az Utolsó évnegyedre várunk. Jelentősen a tizenkét autóbusz sem változtathatja meg a helyzetet, hiszen a cserealkatrészek és a külső gumik körülményes beszerzése miatt gépkocsijaink egy részé», mindig hosszú „kényszerpihenőkre“ ítéltetett, „Így már teljesebb a magyarázat, de ez aligha vigasztalja meg hering-sorstársaimat“ — gondoltam. Szépség-tapaszok Nicolae Pavalechéval, a személyszállítási szolgálat főnökével is hosszasan elbeszélgettem, Iuliu Florea jelenlétében. De szállításjavítási „háromszögünk“ sem végzett olyan elméleti munkát, hogy az utasok ürömébe végre örömet is cseppenthessünk. Azaz egy cseppet mégis. — Amint láthatta — ami késik nem múlik —, sikerült végre teljesen kiaszfaltoznunk az autóbuszállomást, újra meghatározzuk a gépkocsik kiindulási helyét és azzal egyidőben vaskerítéseket állítunk fel, hogy az induló és érkező utasok tömegét eligazítsák. Ezek az intézkedések valamennyire rendet teremtenek az autóbuszállomáson, amelyet rövid hároméves fennállása alatt máris „kinőtt“ a forgalom — magyarázta Nicolae Pavalache, majd hozzáfűzte : — A téli hónapok közeledésétől sem kell tartaniuk az utasoknak. Máris gondoskodtunk arról, hogy minden kocsit ellássunk homokzsákokkal, láncokkal és egyéb téli felszerelésekkel... Egy dologban azonban nekem is vészharangot kell kongatnom : ha megyénkben az útszakaszok — a botfalusi kivételével — nem okoznak különösebb problémát, a falusi hidak annál többet. Néhány híd teherbírása olyannyira csökkent, hogy egy üres autóbuszt még kibírna, de ... Befejezésül Bár időnként osztoznom kell a hering-sorsban és a legilletékesebbek sem biztattak túlságosan derűs kilátásokkal, úgy vélem, vészharangot mégsem kell kongatni a közszállítás „berkeiben“. A kétségtelenül tarthatatlan helyzeten amúgy sem változtathatnak egyik napról a másikra. De máris összpontosítani kell minden lehetséges erőt, hogy a közlekedés a csúcsórák idején éppoly zavartalanul — a menetrend szigorú tiszteletben tartásával — történjék, mint a kevésbé forgalmas órákban. A Brassó tartományi szállítási igazgatóság csakis tevékenysége gyökeres megjavításával, s nem az utasokra szórt felelőtlen vádaskodással kerülhet ki győztesen az egyre nagyobb méreteket öltő aggasztó jelenségekkel, az ingázással folytatott párviadalból. EGY HERING FELJEGYZÉSEI BL —— 44. SZÁM 3. oldal