Brassói Lapok, 1970 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1970-11-05 / 44. szám

/ —........................................................—— ■» — ~ ■ 1 ■ " ' '■ — Előmagyarázat Félreértések elkerülése végett már elöljáróban tisz­táznunk kell, hogy a címben szereplő hering nem más, mint maga a riporter. Ne higgye senki, hogy tré­fálkozó kedvében írta le ezt a döbbenetes... igaz­ságot. Mert cáfolhatatlanul igaz, hogy — udvarias ember lévén — a riporter hering-sorsra jut, vala­hányszor a brassói tartományi­­ gépkocsi-szállítási igazgatóság (DRTA) autóbuszain próbál utazni. Sajnos, hering-címében a naponta Brassóba ingázó dolgozók százaival-ezreivel — becslések szerint mint­egy 6 000 emberrel — kell osztozkodnia, tőlük szár­mazik egyébként a hering kifejezés is. Elég, ha a heringségben kételkedő olvasó kisétál az új állomás tőszomszédságában .,zsibongó“ autó­busz-állomáshoz, hogy egyszerre bizonyságot szerez­zen a tényállásról. (De csak akkor üljön fel valame­lyik autóbuszra, ha feltétlenül el kell utaznia ;­­a hering­sorsot csak kivételesen kerülheti el.) Az igazság és méltányosság kedvéért azt is meg­jegyzem, hogy azért mégis vannak órák, főleg dél­időben, amikor a forgalomban apály következik be és ilyenkor a közlekedés is zavartalan. De a nap nagy részében állandó a csúcsforgalom, amelyre Bras­sóban inkább a káosz... a helyesebb kifejezés. Mert milyen látvánnyal­ kecsegtet egy ilyen csúcs­forgalom ? Közelkép Délután három, négy, öt, hat óra. Egyre megy. Az autóbuszállomáson ezekben a csúcs­órákban a hely­zet változatlan. Mindenütt ember, ember, ember , százak várakoznak az autóbuszokra. Feltűnik egy busz. A hatalmas tömeg mintegy ve­zényszór a versenyfutásban igyekszik birtokba venni. Szászhermányiak, prázsmáriak, tatrangiak, zajzoniak, árapatakiak, höltövényiek, krizbaiak — a felsorolás korántsem teljes — iramodnak neki, hogy egy ülő­helyet harcolhassanak ki maguknak és így szabadul­janak meg a meglehetősen mostoha hering-sorstól. De mely csalódás ! Az autóbuszon az Autogara— Garaj felirat díszeleg, a tanácstalanság tetőzik, de csak addig, míg a sofőr el nem oszlatja : — Most nem megyek sehová! Újabb­ autóbusz érkezik, az utasok most már iz­­gatottabban rohamozzák meg, de hasztalan. Ugyan­az a felirat, mintha csak minden autóbusz a garázs és az állomás közötti útszakaszon teljesítene szolgá­latot. Újabb autóbusz, újabb versenyfutás. Minden autó­busz egy-egy versenyfutás. — De hát álljunk csak meg egy percre — vethet­né közbe valaki —, hát nincs ezen az állomáson e­­gyetlen forgalmista sem, aki rendet teremthetne ? Igenis, van — válaszolhatják a jártasabb utasok — egy váltásban egyetlen forgalmista, és az is benn kuksol az irodában... De ha negyed- vagy félórás késéssel mégiscsak elindul az autóbusz, akkor is ne­ki tartozunk hálával ... A villámhárító Az alábbi esetet nem másodkézből továbbítom, he­ring­sorsra ítélt utasként részem volt benne. Délután öt óra. Menetrend szerint ebben a perc­ben kellene indulnia a szászhermányi autóbusznak is. De nyoma sincs... A türelmetlen szászhermányiak minden újonnan érkező autóbuszt a szokványos mó­don rohamoznak meg, hogy aztán lógó orral vegyék tudomásul : a várakozás csak most kezdődik igazán. Az idő végzi a magáét : telik, öt óra tíz perc, húsz perc, de autóbusz sehol... A várakozó szászhermányiak egy-egy csoportja el­szánt arckifejezéssel időnként a forgalmi iroda ab­lakához tolakszik. Gheorghe Ardeleanu, a szolgálatos forgalmista sztoikus nemtörődömséggel fogadja az utasok sűrűn záporozó tiltakozásait-szidalmait. De az ő idegei sin­csenek a célból. Fél hatkor magam is elhatároztam, hogy egy jegy­zet erejéig magyarázatot kérek a félórás késésért. Gheorghe Ardeleanu azonban hálátlan interjú-alany­nak bizonyul. Hiába próbálkozom újságíró-igazolvá­nyommal kiküzdeni a párbeszédet. Se szó, se beszéd — a forgalmista kiutasít irodájából és orrom előtt becsapja az ajtót. És úgy felforr benne a vér, hogy az ablakot is befüggönyözi a könyörgő-követelőző­­toporzékoló utasok előtt és indulatában búcsúzáskép­­pen ... melegebb éghajlatra tanácsolja őket. „Minden kakas űl a saját szemétdombján“ — gon­dolom és elindulok az ingyen cirkuszból... vára­kozni. Tíz perc múlva az egyik autóbuszba — amely öt órától vesztegelt az állomáson — mégis bepréselőd­­hetünk. Hering-sorsunk megpecsételtetett. Az egyik utas szemrehányást mer tenni a sofőr­nek a háromnegyed órás késés miatt, mire a sofőr nagyvonalúan odaveti : — Mondjátok inkább azt, hogy köszönöm ! Nem vagyok köteles cipelni benneteket. .. Jelen időben továbbítottam az előbbi történetet, mert — sajnos — ha másképpen is, lényegében azóta is naponta megismétlődik. Azt sem hallgathatom el, hogy másnap reggelig Gheorghe Ardelean­uban tisztelet ébredhetett igazol­ványom iránt, mert — miután bocsánatot kért — mindenfajta bizalmaskodással le akart beszélni ar­ról... hogy nevét az újság hasábjain is megszellőz­tessem. Néhány nappal később Nicolae Pavalachéval, a sze­mélyszállítási szolgálat főnökével — többek között — a forgalmisták hepeiáskodásáról beszélgettem. — Megértéssel kell lennünk irántuk hiszen ők az autóbusz-állomás villámhárítói — magyarázta Ni­colae Pavalache. — Mindenki velük veszekszik, őket hibáztatja a rendellenességek miatt: az utasok, a sofőrök és mi, főnökök is őket­ vonjuk felelősség­re... Sajnos, éppen ezért nagyon nehezen jutunk hozzá forgalmistákhoz, két hely még mindig betöl­tetlen, pedig az újságban is meghirdettük... Csúcs­időben két forgalmistára is szükségünk lenne, hogy zavartalanabbul végezhessék munkájukat... Ilyenformán nem marad más választás : dédelget­ni kell a forgalmistákat. És nemcsak őket ! Heringek kórusa Egy másik délután — szintén öt óra körül — al­kalmam adódott „dédelgetni“ a próbaidőre alkalma­zott Gheorghe Ardeleanu forgalmistát. Mint „ren­desen“, ismét megrohamozták a fél órája türelmet­lenkedő utasok, de nem az iroda ablakánál, hanem kinn, a „peronon“. Hamar elővettem jegyzetfüzetemet, tollamat és a rögtönzött interjúval kiszabadítottam a szerencsét­len forgalmistát az utasok gyűrűjéből. Nem kellett szóra biztatnom az embereket.. . Szor­galmasan jegyzeteltem, s ez valamennyire megnyug­tatta őket. Elég, ha kivonatolva közlöm ingázó­ ta­pasztalataikat. Langer Ferenc traktorüzemi munkás Arapatakról ingázik naponta . — A délutáni járatok legtöbbször nem közlekednek menetrend szerint. Bizonyos órákra — csúcsforgalom idejére — a menetrend két autóbuszt ígér, de az embereket nyugodt lélekkel begyömöszölik egybe. Apáthy Géza riportja Már az is előfordult, hogy az autóbusz csak Botfa­luig vitt el bennünket, árapatakiakat, s ott egysze­rűen leszállítottak róla ... Utazás közben sokszor jobban elfáradunk, mint a munkában. Tök Géza szintén traktorüzemi alkalmazott és szin­tén árapataki. Tapasztalatai semmiben sem külön­böznek a Langer Ferencétől. — Egy-egy kocsiba száz-százhúsz embert is be­préselnek. Úgy utazunk, mint a heringek ... Elena Drăghici, a 2-es üzem alkalmazottja a bot­falusi járatra panaszkodott : — Több mint kétszáz bérletes számára, Botfalu­ba rendszerint két kisebb autóbuszt küldenek. Reg­gelre mindenkinek Brassóban kell lennie, hát csurom­vizesen érkezünk meg. Ráadásul az utóbbi időben olyan rendszertelenül közlekednek, hogy már nem is tudjuk, mikor menjünk ki a botfalusi megállóhoz. A minap például egy egész áldott órán keresztül les­tük az autóbuszt. A sofőrök is hibásak: a mienk, Vasile Damaschin — miután késve indult a brassói állomásról — egy fél órát tartott a garázs előtt, azzal az ürüggyel, hogy dolga akadt... De hozzá sem sza­bad szólni, úgy káromkodik, mint egy kocsis, össze is verekedik az utasokkal. Mild Irén csavargyári alkalmazott, szászhermányi lakos sem illette dicsérő szavakkal a közlekedést.. . Sok bosszúságot, sok fáradtságot okoz a rend­­szertelen közlekedés. Mindig abban reménykedünk, hogy megváltozik a helyzet, de úgy látszik, hiába áltatjuk magunkat. Nemrég az egyik reggel, a menet­rend szerint hat előtt húsz perccel induló kocsi, csak negyed hétre érkezett Hermányba. Nyilvánvaló, hogy fél hétkor kezdődő munkaidőnket lekéstük... Dél­után sem rózsásabb a helyzet... (Vajon mit szólnának az autóbusz-közlekedés ille­tékesei, ha a brassói üzemek egy szép napon be­nyújtanák a busás számlát a járatok késéséből szár­mazó termelés-kiesésekért ? !) Az unalomig folytathatnám jegyzetfüzetem vallatá­sát, a Brassóba ingázó dolgozók véleményei azonban a megtévesztésig hasonlítanak. Mintha csak össze­beszéltek volna... Zárójelben (Azt hittem, hogy a brassói autóbusz-állomás csak a szomszéd községek-falvak ingázóival „bánik“ mos­tohán és legalább a hosszú — például a Brassó—Gá­láé, Brassó—Bákó, Brassó—Marosvásárhely, Brassó— Csíkszereda stb. — járatok esetében mintegy „vigasz­talásul“ megdicsérhetem tevékenységét. Meg is tet­tem volna szívest-örömest, ha az egyik céhtársam nem mondja el a következő hering-történetet: — Csíkszeredába akartam utazni az este hét órai járattal, de az autóbusz az istennek sem akart meg­érkezni a brassói állomásra. Fél órai várakozás után elmentem a forgalmistához . „Kérem, ez az autó­busz Párizsból jön ?“ — kérdeztem. „Nem. Bodza­vámról“ — felelte a forgalmista és lerázott magá­ról. De újabb félóra múlva ismét találkoztam­­vele, ugyanis az autóbusz — amely végül mégis meg­érkezett — jó néhány utast képtelen volt befogad­ni. Kérdésemre, hogy most mitévők legyünk, a for­galmista nyugodt derűvel válaszolta : „Utazzanak máskor !“ Fő a nyugalom !­ Egy elképesztő magyarázat ilyen előzmények után „előregyártott“ kérdésekkel fordulhattam Iuliu Floreához, a brassói gépkocsi­­szállítási igazgatóság igazgatójához. Először is az iránt érdeklődtem, mivel magyarázza a személyszállítás olyannyira szembetűnő rendellenességeit. Iuliu Florea igazgatót láthatóan bántotta a kérdés célirányos megfogalmazása, mert hazabeszéléssel kezdte : — Az elért sikerek ellenére valóban vannak hiá­nyosságaink, de ezek nagyrészt... (és most tessék el­képedni!)... az utazóközönség fegyelmezetlen maga­tartásával magyarázhatók. Menjen csak ki egy dél­utáni órában az autóbusz-állomásra, az emberek úgy megrohamoznak minden gépkocsit, mintha meg len­nének zavarodva. Nem akarok minden utast egy ka­lap alatt említeni, de — például a hermányiak kö­zött — sok a huligán !.. . Szerencsémre, tiltakozásomat sikerült elfojtanom, és — úgy vélem — ennek köszönhetem elsősorban, hogy Iuliu Florea igazgató a rendellenességek igazi okait is felleltározta. — A helyzet az, hogy pillanatnyilag tizenhéttel kevesebb sofőrrel rendelkezünk, mint amennyire az összes útvonalak ellátására szükségünk lenne. Ezért nem foganatosíthatunk hathatós rendfenntartási in­tézkedéseket. A sofőrök nyeregben érzik magukat, és — tisztelet a kivételnek — vissza is élnek „szabad­ságukkal“. Az utasokkal, sőt felettes szerveikkel is illetlenül viselkednek, azt is tudjuk, hogy sokan a jegyekkel is üzérkednek, egyáltalán, semmibe veszik a munkafegyelmet. Sajnos, szemet kell hunynunk, sőt olykor azt is elvárják, hogy dédelgessük őket. Nemsokára a szebeni sofőriskolából kapunk néhány új sofőrt és akkor megpróbálunk rendet teremte­ni... — És ezzel, úgy véli, igazgató elvtárs, hogy a személyszállítás is zökkenőmentessé válik ? — aggá­lyoskodtam, s a továbbiakban aggályoskodásom be­igazolódott. — Sajnos, ezt nem ígérhetem, ugyanis jelenleg gépkocsi-parkunk sem tudja kielégíteni az egyre nö­vekvő szükségletet. Az idén például mindössze ti­zenkét autóbusszal gyarapodtunk, azaz gyarapodunk, mert ötöt az Utolsó évnegyedre várunk. Jelentősen a tizenkét autóbusz sem változtathatja meg a hely­zetet, hiszen a cserealkatrészek és a külső gumik kö­rülményes beszerzése miatt gépkocsijaink egy részé», mindig hosszú „kényszerpihenőkre“ ítéltetett, „Így már teljesebb a magyarázat, de ez aligha vi­gasztalja meg hering-sorstársaimat“ — gondoltam. Szépség-tapaszok Nicolae Pavalechéval, a személyszállítási szolgálat főnökével is hosszasan elbeszélgettem, Iuliu Florea jelenlétében. De szállításjavítási „háromszögünk“ sem végzett olyan elméleti munkát, hogy az utasok ürö­mébe végre örömet is cseppenthessünk. Azaz egy cseppet mégis. — Amint láthatta — ami késik nem múlik —, si­került végre teljesen kiaszfaltoznunk az autóbusz­állomást, újra meghatározzuk a gépkocsik kiindulá­si helyét és azzal egyidőben vaskerítéseket állítunk fel, hogy az induló és érkező utasok tömegét eliga­zítsák. Ezek az intézkedések valamennyire rendet te­remtenek az autóbuszállomáson, amelyet rövid há­roméves fennállása alatt máris „kinőtt“ a forgalom — magyarázta Nicolae Pavalache, majd hozzáfűzte : — A téli hónapok közeledésétől sem kell tartaniuk az utasoknak. Máris gondoskodtunk arról, hogy min­den kocsit ellássunk homokzsákokkal, láncokkal és egyéb téli felszerelésekkel... Egy dologban azonban nekem is vészharangot kell kongatnom : ha me­gyénkben az útszakaszok — a botfalusi kivételével — nem okoznak különösebb problémát, a falusi hi­dak annál többet. Néhány híd teherbírása olyannyira csökkent, hogy egy üres autóbuszt még kibírna, de ... Befejezésül Bár időnként osztoznom kell a hering-sorsban és a legilletékesebbek sem biztattak túlságosan derűs kilátásokkal, úgy vélem, vészharangot mégsem kell kongatni a közszállítás „berkeiben“. A kétségtelenül tarthatatlan helyzeten amúgy sem változtathatnak egyik napról a másikra.­ De máris összpontosítani kell minden lehetséges erőt, hogy a közlekedés a csúcs­órák idején éppoly zavartalanul — a menetrend szigorú tiszteletben tartásával — történjék, mint a kevésbé forgalmas órákban. A Brassó tartományi szállítási igazgatóság csakis tevékenysége gyökeres megjavításával, s nem az u­­tasokra szórt felelőtlen vádaskodással kerülhet ki győztesen az egyre nagyobb méreteket öltő aggasztó jelenségekkel, az ingázással folytatott párviadalból. EGY HERING FELJEGYZÉSEI BL —— 44. SZÁM 3. oldal

Next