Brassói Lapok, 1971 (3. évfolyam, 9-53. szám)
1971-07-03 / 28. szám
Vendéglőről Fomino és a fasírozott — Nagyon őszintén mondom . .. Becsületszavamra . . — szólalna meg, de a kapitánynál nem tud fellebbezni. A kapitány hangos, de nem indulatos kiegyensúlyozott ember, már-már szelíd. A fiatalember, aki nagyon őszintén szeretne kitárulkozni, saját bevallása szerint : agrármérnök. A kapitány, Gheorghe Macovei kételkedik ebben, jómagam is, de lehetséges, hogy mindketten tévedünk. De kételkedünk, mert Eugen Fomino, a huszonöt éves agrármérnök brassói tartózkodását csupán saját aláírásával ellátott igazolvánnyal tudja bizonyítani. Nincs rajta egyetlen brassói intézmény pecsétje sem. Már öt órája vesztegel a milícián, de még mindig tétova tekintettel fordul felém. •— A kapitány elvtárs mindegyre törvényeket idéz . .. Ó, szeretném, ha végre valakivel emberien beszélhetnék ... Nagyon fáradt vagyok ... Két nap alatt beutaztam a fél országot... — Éppen hazafelé tartottam, a Vörös Zászló negyedben lakom. Behívtak a Zizinyl falatozóba, délután négy óra körül történt, akkor volt szerencsém a mérnök úrhoz — meséli a kapitány.— Képzelje, a mérnök úr azóta kijózanodott. — Nem is ittam ott semmit — vág közbe a „vádlott" —, falni szerettem volna valamit... Gheorghe Macovei kapitány hangja ismét felcsattan, úgy, hogy én is megrezzenek tőle . — A mérnök „úr" alig állt a lábán, de betántorgott a konyhába, nekiesett a személyzetnek és a fasírozottaknak... Tépte szét a fasírozottakat, tányérokat zúzott, minden ételt összehamuzott, szidta a személyzetet, hogy kenyérből sütik a fasírozottat . . . Amikor csillapítani akartam, belém akaszkodott, letépte egyenruhámról a gombot, azt ordította, hogy szekértolójuk vagyok, mert itallal „fizetnek" engem ... Majd azzal rágalmazott, hogy elloptam száz fejét ! így történt, mérnök úr ? ! A mérnök úr könnyek közt hallgatja végig a kapitányt, a kérdésre azonban mosolyog. A mosoly próbálja kifejezni azt, hogy mégis neki van igaza. Ismét hozzám fordul : — Szeretnék valakivel már emberiesen is beszélni... A kapitány is biztatja. — Őszintén mondom, szívemből gyűlölöm a vendéglősöket. Megcsalják, lépten-nyomon meglopják az embert. — Én is emberien akarok magával beszélni — enyhül meg a kapitány hangja. — Jól tudja, mindenütt van egy panaszkönyv. — De azt hiába kéri az ember ! — Nem kéri hiába ... — Úgyis falra hányt borsó, amit az ember beleír ... — Akkor megfogja szépen a fasírozottakat, felhozza hozzánk, és mi indítunk kivizsgálást. De nem önkényeskedik. Fomino agronómus visszakozik, a kapitány érvei mellett amúgy is eltörpülnek az övéi.. Miközben a brassói származású, de a Teleorman megyei magurelei gazdaságban „dolgozó" fiatal agronómus „emberien" beszél, a kapitány ezerlejes pénzbüntetésről szóló jegyzőkönyvet tölt ki Eugen Fomino nevére. Búcsúzáskor Gheorghe Macovei kapitány a törvénycikkelyek felolvasásával győzi meg a mérnök „urat” jóindulatáról. Szomorú következtetésre jutunk Gheorghe Macovei kapitánnyal : Fomino mérnököt elsősorban nem is az ital hozta összetűzésbe a civilizált magatartással, hanem pallérozatlan gondolkodása. Ha igaz, hogy egy agrármérnök nyilatkozott meg előttünk, akkor a mágorelei termelőszövetkezetet sajnálhatjuk . .. Ez a találkozás „előszavazta" a hétfő esti őrjáratot, amelyre Gheorghe Macovei kapitány segítségét kértem. Nyilván, azzal a szándékkal indultunk Brassó „édes életébe", a zárórához közeledő vendéglátóipari egységek zajába-füstjébe, hogy az olvasónak is „ízelítőt" adjunk belőle. A hétfő estétéjszakát választottuk. Tízéves kislány alszik az asztalon A Vörös Zászló negyedbe vitt előbb a terepjáró, az Ardealul vendéglőhöz, s a tőszomszédságában lévő bár-cukrászdához ... Körülnéztünk, a kapitány a vendéglő egyetlen asztalánál állt meg. Tízéves körüli kislány aludt, az asztalra hajtva fejét, mélyen aludt, lehet, már álmodott is. De az apa borosüvege még nem üresedett meg. A széke mellett : hátizsák. — Hová valósiak ? —■ csak ennyit kérdezett a kapitány. — Szentpéteriek — jött a fáradt felelet. — Menjünk — indítványozta a kapitány. — Ha brassóiak, hazaküldöm őket... Bár ostrom — happy end nélkül Hirtelen mellettünk termett a milícia terepjárója. Izgatottan tessékelt be a Carpaţi szálloda környékén szolgálatot teljesítő milicista. Nem láttam senkit a terepjáró vaksötétjében, tapogatózva kerestem egy szabad helyet. — Vigyázzon, ne üljön túl közel hozzám, nehogy összevérezzem a ruháját — hallottam a figyelmeztetést, amely azzal biztatott, hogy egy kis kalandnak mégis csak szem- és fültanúja lehetek. A milíciára hajtottunk. Már útközben feltűnt egy nyöszörgő-jajgató fiataletenber, aki mindegyre azzal „szórakoztatott", hogy meghal. Jól sejtettem : valóban ő volt a főhős. Amikor kikecmeregtünk a terepjáróból, jobban szemügyre vehettem. Átlagos huligán külsejét nem kell részleteznem. Jelentéstevésre került sor : » — A Carpaţi vendéglőhöz hívattak, erőszakkal be akart hatolni az éjjeli bárba. Kértem, igazolja magát, de az istennek sem akart engedelmeskedni. Elindultunk a parkon át, hirtelen fejjel nekem támadt — a szolgálatos milicista állát mutatta, jól látszott a tettlegesség nyoma —, letépte az egyik vállpántomat is, majdnem sikerült elmenekülnie, de segítségemre jött az őr. A barna egyenruhás szerződéses őr halántékát fogta, zokszó nélkül, pedig a támadás rajta is nyomot hagyott. Személyazonossági igazolványt a kapitány sem talált a fiatalembernél. — Hogy hívnak ? — kérdezte a kapitány, nem hangos, de csillapító hangon. — Mircea Radunak — foghegyről jött a válasz. — Vigyenek már be valamelyik kórházba, mindjárt összeesem. Mircea Radu valóban megismerkedett a gumibottal, valamivel mégis le kellett csillapítani eszeveszett vakdühét, de nem „simították" ki annyira, hogy jajveszékeléseit komolyan lehessen venni. Nem is vette senki. Kiderült, hogy a fővárosi Frigotechnica alkalmazottjaként jött a brassói tejgyárba, és alighogy megérkezett Brassóba, egy csinos kis kollandban volt része.— Elmondom őszintén — nyöszörögte. — Az állomásban megismerkedtem egy leánnyal, egy barátnője is volt vele, együtt mentünk el a restibe, aztán ketten maradtunk. Ki kellett mennem, a csomagjaimat a lányra bíztam, mire visszatértem, a leány nem volt sehol, a csomagjaimat megtaláltam, de egy pár cipőmmel mégis meglépett... — Szép kis kaland — mosolygott Macovei kapitány is, a többiek is mosolyogtak, nem azért, hogy minden zsák megleli foltját, inkább azért, hogy a megjuhászodott Radu ilyen dajkamesével próbálta elnyerni a kapitány jóindulatát. — De hogyan jutottál el az éjjeli bárhoz ? — kérdezte a kapitány, igaz érdeklődéssel, mert a Mircea Radu zsebeiben mindössze két fém egylejest találtak. — Elhelyezkedtem a gyár bentlakásában, este pedig kimentem levegőzni. Az utcán találkoztam a délelőtti ismerősöm barátnőjével, ő mondta, hogy valami fiúkkal lement az éjjeli bárba. — Szóval, te a cipődet kerested az éjjeli bárban ?! Érdekes ! Ismét terepjáróba ültünk Gheorghe Macovei kapitánnyal, és elindultunk az éjjeli bárba. Radut, aki hangos nyöszörgésekkel, káromkodásokkal éreztette jelenlétét, és aki számára a kaland nyilván, még nem érhetett véget, otthagytuk a milícián. Az éjjeli bárban még körülnéztünk egy csöppet, a társaság nem ígért újabb kalandot, egy-egy fáradtságűző féldecinél és könnyűzene-műsornál öszszegeztük a tapasztalatokat. Pedig fizetésnap volt — Láthatta — mondta a kapitány —, a legtöbb dolgunk a város egy-két napos „vendégeivel" akad. Pedig ma néhány üzemben fizetésnap volt. — Azt hiszem, a két mai eset kapcsán nem is az ital ellen kell vádiratot írnom — állapítottam meg, de a kapitány a megállapításban a kérdést is meghallotta. — Nem, egyáltalán nem. Ez a „cipős" fiatalember jóformán semmit sem ivott, mégis megfeledkezett magáról... A kapitány hangjában sajnálkozást véltem felfedezni. Apáthy Géza NYELVMŰVELÉS FIA - FIÚJA A nyelvben nem ritka jelenség, hogy egy bizonyos szó a mondatban a toldalékolás vagy egyéb okok miatt két ágra szakad, és valójában két szó lesz belőle. Sok esetben már csak a szaktudomány tartja számon egyik-másik így kettéhasadt szó eredeti egybetartozását. Persze, vannak jócskán olyan esetek, amikor könnyűszerrel megállapíthatjuk a két szó azonosságát, de jól érezzük közöttük a jelentésbeli különbséget. Itt van például a fiú szavunk, amelynek régebben ii alakja is volt. Ezt különben a mai nyelv is őrzi még az Istvánfi, Györfi és más hasonló családnevek második tagjában. A fiú szó birtokos személyragozása a mai nyelvben kétféleképpen történhetik. A birtokos személyragok hozzákapcsolódhatnak egyrészt a szó régi alakjához, és így kapjuk a fiam, fiad, fia stb. alakokat. Másrészt azonban mai formája is fölveheti ezeket a ragokat, és így fiúm, fiúd, fiúja stb. alakok jönnek létre. Csakhogy e kétféle ragozással jelentésbeli különbség jár együtt, mert bizony egyáltalán nem mindegy, hogy valakinek „fia“ vagy pedig ,,fiúja" van. Ugyanez a helyzet a nő szóval is. Ha ugyanis egy feleségről valaki azt állítaná, hogy ő valakinek a „nője“, az illető férfi személyében manapság senki sem gondolna a férjre. Erre ugyanis a „neje“ szóalak utalna. A nyelvtudományban ezt a jelenséget szóhasadásnak szokták nevezni. Hogy mennyire gyakori jelenség ez, talán elég lesz megvilágítanunk még néhány köznapi példával. Ugyanannak a szónak két alakja például a nevel és a nevel, a nevelkedik és a növekedik, a kerek, és a kerék, az idétlen, és az időtlen és még sok más szó. Ezekben azonban első látásra, illetőleg hallásra is könnyűszerrel fölfedezzük az azonosságot, vannak azonban olyan esetek is, amikor — mint említettük — már nehezebb erre rájönni. Ki hinné például, hogy a vívósport műszókincsébenhasználatos pást azonos szó a pázsittal, meg hogy a hülye azonos a hüllővel és a kéj a kény szónak alakváltozata és így tovább. A szóhasadásra százával idézhetők a példák, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy meglássuk a nyelv egyik lehetőségét az új szavak alkotására. Balogh Dezső vendéglőre... OTTHON ZSUZSI-BABÁNÁL Oláhéknál és Bartáéknál jártunk Apácán — az országos első díjas Zsuzsi-babák „szüleinél“. Az ügyes ötlet, amellyel a Jóbarát felcsigázta az érdeklődést a népviselet megőrzése és „újratermelése“ iránt — itt. Apácán „telibe talált“: az apácai Zsuzsik első díjat nyertek. Nem csoda : ez a község egy sajátosan szép és ősi népművészetre és etnografikus nyersanyagra emlékezik. S az emlékképek nem halványodnak. Nem halványodnak a közösség emlékezetében a gyöngéden harmonizáló színek, a finom feszültségű vonalritmusok, amelyek a hímzések mozaikjait adják; a gazdagon gyöngyözött fejékek, párták csillagaiból előszedik a régi, finomművű, köves tűket, és elviszik Brassóba, hogy az ötvös újakat készítsen, hasonlókat , amelyek éppolyan régit mutassanak. Járják az asszonyok az üzleteket és a „sztambák“, „nájlonok“ tarkaságából sikerül kiszemelniük pont azt a sárga árnyalatot, amely a sárga keszkenőhöz szükséges, amivel az ifjú menyecskét bekontyolják. Mennek olykor még az esküvő előtt is, de már ritkábban : ha népviseletben esküsznek, előszedik a régi holmit, a nagyanyákét a ládából. De Zsuzsi babáért és rokonaiért ismét felkerekednek az apácai kislányok, és édesanyjukkal együtt beszerzik a szükséges anyagokat és díszeket. Elkészülnek a Zsuzsik, elutaznak Sepsiszentgyörgyre, és elviszik az első díjat. Az egész sajtó gratulál, megjelenik a fényképük is színesen, hogy látszódjék a párta, a lobogó ing, a lajbi, a piros fodros rokolya, a kötény, az alsó fodros szoknya, a sárga keszkendő színpompája .. . Most Oláhék s Bartáék lakásában ott trónol a díszhelyen a nyeremény az új Zsuzsi-baba — persze, ismét tündérszép népviseletbe bujtatva. Mellettük ott feszít Andris — az ötletes pályázat folytatása. Ugyanis ismét versenyre keltek, ezúttal a legényviselettel, s az egész házbelsővel (vetett ágy stb.). Mondom, jó ötlet volt a Zsuzsibaba pályázat a folklórkincsek megőrzése, életben tartása szempontjából. S ahogy elnézem itt Apácán ezt a szépségcsokrot, csak helyeselhetem az újabb ötletet, amely ezúttal az apácaiak agyában fogamzott meg: képeslap-sorozatot kibocsátani — természetesen színeset, elsőrangú nyomdatechnikával — országszerte a Zsuzsikból, Andrisokból és rokonaikból. Páratlan értékű és szépségű sorozat lenne, vinné a hazai népművészet hírét szerte a világba. (lendvay) BL 28. SZÁM 5. oldal