Brassói Lapok, 1971 (3. évfolyam, 9-53. szám)

1971-07-03 / 28. szám

Vendéglőről Fomino és a fasírozott — Nagyon őszintén mondom . .. Be­csületszavamra . . — szólalna meg, de a kapitánynál nem tud fellebbezni. A kapitány hangos, de nem indula­tos kiegyensúlyozott ember, már-már szelíd. A fiatalember, aki nagyon őszintén szeretne kitárulkozni, saját bevallása szerint : agrármérnök. A kapitány, Gheorghe Macovei kétel­kedik ebben, jómagam is, de lehetsé­ges, hogy mindketten tévedünk. De kételkedünk, mert Eugen Fomino, a huszonöt éves agrármérnök brassói tartózkodását csupán saját aláírásá­val ellátott igazolvánnyal tudja bizo­nyítani. Nincs rajta egyetlen brassói in­tézmény pecsétje sem. Már öt órája vesztegel a milícián, de még mindig tétova tekintettel fordul felém. •— A kapitány elvtárs mindegyre tör­vényeket idéz . .. Ó, szeretném, ha végre valakivel emberien beszélhet­nék ... Nagyon fáradt vagyok ... Két nap alatt beutaztam a fél országot... — Éppen hazafelé tartottam, a Vö­rös Zászló negyedben lakom. Behívtak a Zizinyl falatozóba, délután négy óra körül történt, akkor volt szerencsém a mérnök úrhoz — meséli a kapitány.— Képzelje, a mérnök úr azóta kijózano­dott. — Nem is ittam ott semmit — vág közbe a „vádlott" —, falni szerettem volna valamit... Gheorghe Macovei kapitány hangja ismét felcsattan, úgy, hogy én is meg­­rezzenek tőle . — A mérnök „úr" alig állt a lábán, de betántorgott a konyhába, nekiesett a személyzetnek és a fasírozottaknak... Tépte szét a fasírozottakat, tányérokat zúzott, minden ételt összehamuzott, szidta a személyzetet, hogy kenyérből sütik a fasírozottat . . . Amikor csilla­pítani akartam, belém akaszkodott, le­tépte egyenruhámról a gombot, azt or­dította, hogy szekértolójuk vagyok, mert itallal „fizetnek" engem ... Majd azzal rágalmazott, hogy elloptam száz fejét ! így történt, mérnök úr ? ! A mérnök úr könnyek közt hallgatja végig a kapitányt, a kérdésre azonban mosolyog. A mosoly próbálja kifejezni azt, hogy mégis neki van igaza. Ismét hozzám fordul : — Szeretnék valakivel már emberie­­sen is beszélni... A kapitány is biztatja. — Őszintén mondom, szívemből gyű­lölöm a vendéglősöket. Megcsalják, lépten-nyomon meglopják az embert. — Én is emberien akarok magával beszélni — enyhül meg a kapitány hangja. — Jól tudja, mindenütt van egy panaszkönyv. — De azt hiába kéri az ember ! — Nem kéri hiába ... — Úgyis falra hányt borsó, amit az ember beleír ... — Akkor megfogja szépen a fasíro­zottakat, felhozza hozzánk, és mi indí­tunk kivizsgálást. De nem önkényeske­­dik. Fomino agronómus visszakozik, a ka­pitány érvei mellett amúgy is eltörpül­nek az övéi.. Miközben a brassói származású, de a Teleorman megyei magurelei gazda­ságban „dolgozó" fiatal agronómus „emberien" beszél, a kapitány ezerlejes pénzbüntetésről szóló jegyzőkönyvet tölt ki Eugen Fomino nevére. Búcsúzáskor Gheorghe Macovei ka­pitány a törvénycikkelyek felolvasásá­val győzi meg a mérnök „urat” jóindu­latáról. Szomorú következtetésre jutunk Gheor­ghe Macovei kapitánnyal : Fomino mér­nököt elsősorban nem is az ital hozta összetűzésbe a civilizált magatartással, hanem pallérozatlan gondolkodása. Ha igaz, hogy egy agrármérnök nyi­latkozott meg előttünk, akkor a má­­gorelei termelőszövetkezetet sajnálhat­juk . .. Ez a találkozás „előszavazta" a hét­fő esti őrjáratot, amelyre Gheorghe Macovei kapitány segítségét kértem. Nyilván, azzal a szándékkal indultunk Brassó „édes életébe", a zárórához közeledő vendéglátóipari egységek za­­jába-füstjébe, hogy az olvasónak is „ízelítőt" adjunk belőle. A hétfő estét­­éj­szakát választottuk. Tízéves kislány alszik az asztalon A Vörös Zászló negyedbe vitt előbb a terepjáró, az Ardealul vendéglőhöz, s a tőszomszédságában lévő bár-cuk­rászdához ... Körülnéztünk, a kapitány a vendéglő egyetlen asztalánál állt meg. Tízéves körüli kislány aludt, az asztalra hajtva fejét, mélyen aludt, lehet, már álmo­dott is. De az apa borosüvege még nem üresedett meg. A széke mellett : hátizsák. —­ Hová valósiak ? —■ csak ennyit kérdezett a kapitány. — Szentpéteriek — jött a fáradt fele­let. — Menjünk — indítványozta a kapi­tány. — Ha brassóiak, hazaküldöm ő­­ket... Bár ostrom — happy end nélkül Hirtelen mellettünk termett a milícia terepjárója. Izgatottan tessékelt be a Carpaţi szálloda környékén szolgá­latot teljesítő milicista. Nem láttam senkit a terepjáró vak­sötétjében, tapogatózva kerestem egy szabad helyet. — Vigyázzon, ne üljön túl közel hoz­zám, nehogy összevérezzem a ruháját — hallottam a figyelmeztetést, amely azzal biztatott, hogy egy kis kaland­nak mégis csak szem- és fültanúja le­hetek. A milíciára hajtottunk. Már útközben feltűnt egy nyöszörgő-jajgató fiataleten­­ber, aki mindegyre azzal „szórakozta­tott", hogy meghal. Jól sejtettem : való­ban ő volt a főhős. Amikor kikecmeregtünk a terepjáró­­­ból, jobban szemügyre vehettem. Átla­gos huligán külsejét nem kell részle­teznem. Jelentéstevésre került sor : » — A Carpaţi vendéglőhöz hívattak, erőszakkal be akart hatolni az éjjeli bárba. Kértem, igazolja magát, de az istennek sem akart engedelmeskedni. Elindultunk a parkon át, hirtelen fejjel nekem támadt — a szolgálatos milicis­ta állát mutatta, jól látszott a tettleges­­ség nyoma —, letépte az egyik váll­pántomat is, majdnem sikerült elmene­külnie, de segítségemre jött az őr. A barna egyenruhás szerződéses őr halántékát fogta, zokszó nélkül, pedig a támadás rajta is nyomot hagyott. Személyazonossági igazolványt a ka­pitány sem talált a fiatalembernél. — Hogy hívnak ? — kérdezte a ka­pitány, nem hangos, de csillapító han­gon. — Mircea Radunak — foghegyről jött a válasz. — Vigyenek már be va­lamelyik kórházba, mindjárt összeesem. Mircea Radu valóban megismerke­dett a gumibottal, valamivel mégis le kellett csillapítani eszeveszett vakdü­hét, de nem „simították" ki annyira, hogy jajveszékeléseit komolyan lehes­sen venni. Nem is vette senki. Kiderült, hogy a fővárosi Frigotech­nica alkalmazottjaként jött a brassói tejgyárba, és alighogy megérkezett Brassóba, egy csinos kis kollandban volt része.­­— Elmondom őszintén — nyöszörög­te. — Az állomásban megismerkedtem egy leánnyal, egy barátnője is volt vele, együtt mentünk el a restibe, az­tán ketten maradtunk. Ki kellett men­nem, a csomagjaimat a lányra bíztam, mire visszatértem, a leány nem volt sehol, a csomagjaimat megtaláltam, de egy pár cipőmmel mégis meglépett... — Szép kis kaland — mosolygott Macovei kapitány is, a többiek is mo­solyogtak, nem azért, hogy minden zsák megleli foltját, inkább azért, hogy a megjuhászodott Radu ilyen dajkame­sével próbálta elnyerni a kapitány jó­indulatát. — De hogyan jutottál el az éjjeli bárhoz ?­­ — kérdezte a kapitány, igaz érdeklődéssel, mert a Mircea Radu zsebeiben mindössze két fém egylejest találtak. — Elhelyezkedtem a gyár bentlaká­sában, este pedig kimentem levegőzni. Az utcán találkoztam a délelőtti isme­rősöm barátnőjével, ő mondta, hogy valami fiúkkal lement az éjjeli bárba. —­ Szóval, te a cipődet kerested az éjjeli bárban ?! Érdekes ! Ismét terepjáróba ültünk Gheorghe Macovei kapitánnyal, és elindultunk az éjjeli bárba. Radut, aki hangos nyö­szörgésekkel, káromkodásokkal érez­tette jelenlétét, és aki számára a ka­land nyilván, még nem érhetett véget, otthagytuk a milícián. Az éjjeli bárban még körülnéztünk egy csöppet, a társaság nem ígért ú­­jabb kalandot, egy-egy fáradtságűző féldecinél és könnyűzene-műsornál ösz­­szegeztük a tapasztalatokat. Pedig fizetésnap volt — Láthatta — mondta a kapitány —, a legtöbb dolgunk a város egy-két napos „vendégeivel" akad. Pedig ma néhány üzemben fizetésnap volt. — Azt hiszem, a két mai eset kap­csán nem is az ital ellen kell vádiratot írnom — állapítottam meg, de a kapi­tány a megállapításban a kérdést is meghallotta. — Nem, egyáltalán nem. Ez a „cipős" fiatalember jóformán semmit sem ivott, mégis megfeledkezett magáról... A kapitány hangjában sajnálkozást véltem felfedezni. Apáthy Géza NYELVMŰVELÉS FI­A - FIÚ­JA A nyelvben nem ritka jelenség, hogy egy bizonyos szó a mondatban a tol­dalékolás vagy egyéb okok miatt két ágra szakad, és valójában két szó lesz belőle. Sok esetben már csak a szak­­tudomány tartja számon egyik-másik így kettéhasadt szó eredeti egybetar­­tozását. Persze, vannak jócskán olyan esetek, amikor könnyűszerrel megállapíthatjuk a két szó azonosságát, de jól érezzük közöttük a jelentésbeli különbséget. Itt van például a fiú szavunk, amelynek régebben ii alakja is volt. Ezt külön­ben a mai nyelv is őrzi még az István­­fi, Györfi és más hasonló családnevek második tagjában. A fiú szó birtokos személyragozása a mai nyelvben két­féleképpen történhetik. A birtokos sze­mélyragok hozzákapcsolódhatnak egy­részt a szó régi alakjához, és így kap­juk a fiam, fiad, fia stb. alakokat. Másrészt azonban mai formája is föl­­veheti ezeket a ragokat, és így fiúm, fiúd, fiúja stb. alakok jönnek létre. Csakhogy e kétféle ragozással jelentés­beli különbség jár együtt, mert bizony egyáltalán nem mindegy, hogy valaki­nek „fia“ vagy pedig ,,fiúja" van. Ugyanez a helyzet a nő szóval is. Ha ugyanis egy feleségről valaki azt állí­taná, hogy ő valakinek a „nője“, az illető férfi személyében manapság senki sem gondolna a férjre. Erre u­­gyanis a „neje“ szóalak utalna. A nyelvtudományban ezt a jelenséget szóhasadásnak szokták nevezni. Hogy mennyire gyakori jelenség ez, talán elég lesz megvilágítanunk még néhány köznapi példával. Ugyanannak a szó­nak két alakja például a nevel és a nevel, a nevelkedik és a növekedik, a kerek, és a kerék, az idétlen, és az időtlen és még sok más szó. Ezekben a­­zonban első látásra, illetőleg hallásra is könnyűszerrel fölfedezzük az azo­nosságot, vannak azonban olyan esetek is, amikor — mint említettük — már nehezebb erre rájönni. Ki hinné pél­dául, hogy a vívósport műszókincsében­­használatos pást azonos szó a pázsit­tal, meg hogy a hülye azonos a hüllő­vel és a kéj a kény szónak alakválto­zata és így tovább. A szóhasadásra százával idézhetők a példák, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy meglássuk a nyelv egyik lehető­ségét a­z új szavak alkotására. Balogh Dezső vendéglőre... OTTHON ZSUZSI-BABÁNÁL Oláhéknál és Bartáéknál jártunk Apácán — az országos első díjas Zsuzsi-babák „szüleinél“. Az ügyes ötlet, amellyel a Jóbarát felcsigázta az érdeklődést a népviselet megőr­zése és „újratermelése“ iránt — itt. Apácán „telibe talált“­­: az apácai Zsuzsik első díjat nyertek. Nem cso­da : ez a község egy sajátosan szép és ősi népművészetre és etnografikus nyersanyagra emlékezik. S az emlék­képek nem halványodnak. Nem hal­ványodnak a közösség emlékezeté­ben a gyöngéden harmonizáló szí­nek, a finom feszültségű vonalritmu­sok, amelyek a hímzések mozaikjait adják; a gazdagon gyöngyözött fej­ékek, párták csillagaiból előszedik a régi, finomművű, köves tűket, és el­viszik Brassóba, hogy az ötvös úja­kat készítsen, hasonlókat , amelyek éppolyan régit mutassanak. Járják az asszonyok az üzleteket és a „sztam­­bák“, „nájlonok“ tarkaságából sike­rül kiszemelniük pont azt a sárga árnyalatot, amely a sárga keszke­nőhöz szükséges, amivel az ifjú me­nyecskét bekontyolják. Mennek oly­kor még az esküvő előtt is, de már ritkábban : ha népviseletben esküsz­nek, előszedik a régi holmit, a nagy­anyákét a ládából. De Zsuzsi­ babáért és rokonaiért ismét fel­ke­rekednek az apácai kislányok, és édesanyjukkal együtt beszerzik a szükséges anya­gokat és díszeket. Elkészülnek a Zsu­zsik, elutaznak Sepsiszentgyörgyre, és elviszik az első díjat. Az egész sajtó gratulál, megjelenik a fényké­pük is színesen, hogy látszódjék a párta, a lobogó ing, a lajbi, a piros fodros rokolya, a kötény, az alsó fod­ros szoknya, a sárga keszkendő szín­pompája .. . Most Oláhék s Bartáék lakásában ott trónol a díszhelyen a nyeremény­ az új Zsuzsi-baba — persze, ismét tündérszép népviseletbe bujtatva. Mellettük ott feszít Andris — az öt­letes pályázat folytatása. Ugyanis ismét versenyre keltek, ezúttal a legényviselettel, s az egész ház­belsővel (vetett ágy stb.). Mondom, jó ötlet volt a Zsuzsi­­baba pályázat a folklórkincsek meg­őrzése, életben tartása szempontjá­ból. S ahogy elnézem itt Apácán ezt a szépség­csokrot, csak helyeselhe­tem az újabb ötletet, amely ezúttal az apácaiak agyában fogamzott meg: képeslap-sorozatot kibocsátani — ter­­mészetesen színeset, elsőrangú nyom­datechnikával — országszerte a Zsu­zsikból, Andrisokból és rokonaikból. Páratlan értékű és szépségű sorozat lenne, vinné a hazai népművészet hí­rét szerte a világba. (lendvay) BL 28. SZÁM 5. oldal

Next