Brassói Lapok, 1971 (3. évfolyam, 9-53. szám)
1971-07-24 / 31. szám
ELŐDÖK—KORTÁRSAK A szó szoros értelmében vett hagyatékról alig beszélhetünk. Ami volt, az elpusztult a háború alatt. A levelezés pedig, amelyet évek hosszú során folytatott a kor valamenynyi kiemelkedő román és magyar személyiségével, szétszóródott a világ négy tája felé, aszerint, hogy egykori barátait vagy munkatársait merre vezette a második világháború. Ilyenformán mai kutatásaink többnyire csupán a leközölt anyagokra korlátozódnak, és természetesen, rokonai és volt ismerősei visszaemlékezéseire. Adatnak talán kevés, hagyatéknak még így is számottevő. Mert Bitay Árpád (1896—1937) művének értékét nem a mennyisége adja meg, habár alig 17 évi munkássága eredményeként kerek 400 címet mondhat magáénak, s körülbelül 100 — román és magyar nyelven tartott — szabadelőadást. Tizenöt évig minden nyáron a Iorga-féle Vălenii de Munte-i szabadegyetemen tartott előadásokat az erdélyi civilizáció és a magyar irodalom történetéről a román hallgatóság számára. Ezen kívül számtalan cikket írt a román irodalomról és a román kulturális élet kiemelkedő egyéniségeiről, a harmadik évtized végén megjelent magyar nyelvű irodalmi lexikonokban (Benedek Marcell : Irodalmi lexikon, Budapest 1927, és Világirodalmi lexikon, Budapest — Studium — 1930). Tanulmányainak és cikkeinek nagy részét hazánk hírneves szaklapjaiban (Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Tudósító, Magyar Kisebbség, Dacoromania, Universul Literar, Adevărul Literar şi Artistic stb.) és a legnagyobb napilapokban közölte, ami eleve óriási olvasótábort biztosított írásainak, és egyben tömegalapot is szerzett következetesen hirdetett pozitivista megalapozottságú elveinek. Művének értékét és jelentőségét adatgazdagsága és a tudós Bitay Árpád elveinek, társadalomszemléletének haladó jellege biztosítja. Bitay Árpád — amint egy 1937-ben megjelent méltatás is hangsúlyozza — az első volt, aki a román—magyar szellemi kapcsolatok munkálásán a tudós alaposságával dolgozott. Ez elvitathatatlan érdemekkel ruházza fel a korán elhunyt erdélyi tudósegyéniséget. Amikor 1922-ben A román irodalom történetének összefoglaló áttekintésével az akkor még egyetemi hallgató fiatalember valósággal berobban az irodalmi életbe és az irodalomtörténészek soraiba, a kor szellemi életében elég különleges viszonyok uralkodtak. Az első világháború utáni Romániában óriási jelentőséggel bírt a román nép és az együttélő nemzetiségek közötti kölcsönös megismerés és megbecsülés érdekében folytatott tevékenység, a különböző nemzetiségek közötti testvériség elmélyítése a szellemi-kulturális élet minden területén. Ezt a társadalmi szükségszerűséget ismerte fel Bitay Árpád már első alkotó éveiben, s ennek tudatosításáért küzdött kitartóan egy ■egész életen át. Érdeklődése, tevékenységi területe rendkívül nagy kiterjedésű. Szinte nincs is olyan műve, amelyben valamennyi formában ne hozna felszínre új adatokat a román—magyar összefogás évszázados múltjáról, az Erdélyben együttélő nemzetiségek testvéri összefogásának történetéről, vagy a két nép irodalmi és művészeti életének párhuzamosságáról. Ha mindehhez hozzáadjuk azt a tényt, hogy személyes tevékenységével nemcsak hirdette, hanem megteremtette a gyakorlati lehetőséget is a megismeréshez és a kölcsönös értékeléshez, teljes nagyságában mutatkozik meg alkotói munkájának, tudós egyéniségének jelentősége. A számtalan kínálkozó bizonyíték közül elég ha egyet idézünk, egyikét a legbeszédesebbeknek. Bitay Árpád tizenöt éven át minden évben előadást tartott Iorga nyári szabadegyetemén, bemutatta a klasszikus magyar irodalmat és a jelenkori romániai magyar irodalmat, művészetét. Amikor Vörösmarty Mihály költészetéről tartott előadást, a jónevű román színésszel, Cristobalddal szavaltatta el a Szép Ilonkát s A vén cigányt ; Petőfi költészetének élőszóval való tolmácsolását pedig ugyancsak nagynevű színészre, Brezcanura bízta, amikor a Vălenii de Mimion összegyűlt román és külföldi hallgatóságnak Petőfiről tartott előadást. Első nagyobb műve a román irodalom történetének eredeti kutatások alapján való megalkotása. Hogy mit jelentett ez a tény a román irodalmi élet megismerése terén, azt Sextil Puşcariu, Nicolae Iorga és mások levelei és kritikái bizonyítják. Művét a román kortársak idegen nyelven megjelent legjobb román irodalomtörténetnek tartják (Cugetul Românesc 1922, 597 oldal). Az indulás óriási visszhangot kelt mind a magyar, mind a román szellemi életben; ezt követik a többi munkái : Rövid román nyelvtan különös tekintettel a hangváltozásokra (1923) ; Gyakorlati román nyelvtan (Újság, 1924, 8 folytatásban); Az erdélyi románok a protestáns fejedelmek alatt (1925) ; fordításai a román irodalomból magyarra és magyarból románra ; előadásai a Vălenii de Munte-i szabadegyetemen, a három kiadásban megjelent Világirodalom történet román nyelven (1924 ; 1925 ; 1926) ; Kristóf György Jókai-monográfiájának (1925) és A magyar nyelv és irodalom történetének (1934) lefordítása; az első románul írt magyar irodalomtörténet (1934) ; Gyulafehérvár Erdély művelődéstörténetében (1926) ; könyvrecenziók és különböző ismertetések a kor szellemi életének valamennyi területéről és még nagyon sok más tanulmány és cikk. Egy ilyen száraz és természetesen hiányos felsorolás is képes érzékeltetni a nagy művet, amelyet Bitay Árpád csaknem 20 évi megfeszített munkával alkotott. Éppen ezért most, amidőn születésének 75. évfordulóját ünnepeljük (1896. július 20-án született) hálával tekintünk vissza arra, aki egész életét a román és a magyar nép kölcsönös megismerésére, testvérisége, közös történelmi sorsa tudatosításának szolgálatába állította, s mint ilyen, a leghaladóbb eszmék fáklyahordozója volt. Csata Lajos BITAY ÁRPÁD HAGYATÉKA Cigaretta-íz, a legelső cigaretták íze gyűlt a számba, ahogy kinéztem az ablakon és tekintetemmel újra bebarangoltam azokat a helyeket, a Postarét titoktartó ösvényeit-bozótjait, amelyek évekkel ezelőtt — középiskolás koromban — pontosan három tanéven át annyiszor csábították el tekintetemet, képzeletemet a tanórákról. Eszembe jutott, hogy éppen egy ilyen kiruccanásomról szólított vissza a matematika tanár, és mert rájött, hogy csak testem van jelen az órán, azonnal „bezúgatott", s ez fájdalmasan ért, hiszen amúgy is rosszul állt a szénám. Ez jutott legelőbb eszembe, amikor nagy kínnai bajjal befészkeltem magam egykori padomba. Talán ezzel magyarázható, hogy az osztályfőnöki óra kezdete előtt kevésbé voltam harsány, mint Bogdán Gyuszi, vagy a többi osztálytársam. Osztályfőnöki órák előtt, míg osztályfőnökünkre vártunk, a szigorú Bírta Imrére, egyébként mindig hangosak voltunk. Csakis azért, mert az osztályfőnöki óra a hét utolsó órája volt, a vasárnap már belopta magát kedélyállapotunkba, s az csak tetézte, hogy nem kellett az egész órán a felültetés szeszélyeit végigizgulnunk. Ezt az utóbbi órát, kivételesen, nem kezdte fegyelmezéssel, dorgálással, megrovással osztályfőnökünk. Erre az utóbbi osztályfőnöki órára tíz év múlva gyűltünk össze, és az újratalálkozás — meg a környezet — természetesen hangoskodásra indított. De ahogy belépett az „őszi“, éppúgy megdermedt minden szó, mint azelőtt. Sajnos, erről az óráról is hiányoztak néhányan. Egyesek igazoltan, mások igazolatlanul. Az egyik kolléganő éppen vizsgázott — mennyit kell vizsgázni ebben az életben ! —, a másik éppen szült, állomásfőnökkollégánk pedig nem hagyhatta cserben a szolgálatot. Hiányoztak, és mégis úgy éreztük, közöttünk vannak, és közöttünk is voltak, hiszen beszéltünk róluk is. Osztályfőnökünk kinyitotta a katalógust, és sor került a feletetésre. Névsor szerint feleltünk, s az élet talán legnehezebb, legmértékadóbb felelését nem kerülhette el senki : arról kellett számot adnia kivétel nélkül mindenkinek, hogy az érettségitől eltelt tíz esztendőben hogyan élt-gazdálkodott azzal, amivel az iskola elbocsátotta. Túl hosszúra sikeredne ez az írás, ha a „névsorolvasást“ most felidéznek. Tény, hogy osztályfőnökünk, aki a dicséretekben eléggé fukarkodott, aki ritkán volt megelégedve velünk, mert mindig a többre, a jobbra ösztönzött, a feleleteket ez alkalommal szemmel látható megelégedéssel fogadta. Mindenki ereje szerint jól gazdálkodott az iskola padjaiban szerzett tudástalentumokkal, aranyakkal. Az érettségi vizsga után mindenkinek az útja újabb iskolapadokba vezetett. Ez az út nem minden esetben volt zökkenőmentes, buktatókkal is meg kellett küzdeni, de. . . A feleletek számos kellemes meglepetést tartogattak : a latin nyelvvel „gyötört“ humánosok közül erdészmérnökök, geológusok kerültek ki, az egykor „gyenge" tanulók közül nem egy megbecsült tanárrá vagy orvossá vált, s olyanok, akik tizenkét évvel ezelőtt — állítólag — a matematika elől menekültek a humán szakra, technikumot végeztek, ahol ki kellett békülniük az „üldöző“ Tantárggyal . . . Jól sikerültek a tízéves találkozónkon a feleletek. Büszkék is vagyunk rá, és tudjuk, büszkeségünk elsősorban az iskolának szól, tudással tápláló anyánknak, amelytől olyan anyatejet kaptunk, amely életutunk munkás hétköznapjaiban tudássá, erővé, helytállássá, törekvéssé, magatartássá, szép emberséggé változott. Büszkék-e ránk, eredményeinkre egykori tanáraink, akiknek egy-egy mondata, jótanácsa még mindig dolgozik és továbbra is dolgozni fog tudatunkban ? Bizonyára. Ahogy mi is büszkék voltunk annak idején és ma is tanárainkra. Mert büszkék voltunk arra, hogy olyan erős iskolában tanulhattunk, amelyben egyszerre négy olyan tanárral dicsekedhettünk, aki a tudományok doktora címét is elhódította. Dr. Holok Gyula, Dr. Tömpék József, Dr. Fehér Pál, Dr. Szikszay Jenő személyisége-tudása eleven példaként is nevelt bennünket, akárcsak minden tanárunké. Mert büszkék voltunk a művész Leiter Artúrra, büszkén fedeztünk fel tankönyveinkben tankönyvszerző és -szerkesztő tanáraink, Bírta Imre és Boér Richárd nevét, és büszkék voltunk a többi tanárunk : Zsidó Dónát, Papp József, Fóris Gyula, Opra Benedek, Reiff István és Reiff Istvánné, Hankó Artúr és Hankó Artúrné, Cornelia Suciu, Fehér Pálné, Holok Gyuláné, Ábry Sándor, Veress Béla, Bakó Árpád és a többiek tudására is, akik hosszabb-rövidebb ideig, de mindmind szeretettel osztogattak tudásuk talentumaiból, alanyaiból,, amelyekből valóságos kincstárra valóval rendelkeztek. Nyilván ezzel magyarázható, hogy a „gyengébb" tanulóknak is jutott annyi talentum, hogy megalapozhassák jövőjüket. Tanításukkal, példájukkal a tudás megbecsülésére, tiszteletére tanítottak. Amikor tízéves „életpályánkról" számoltunk be, terveinkről is vallottunk. A vallomásokból kiderült, hogy a tudás tisztelete tíz év elteltével is elevenen él, egyik szép munkáló örökségünk, hiszen sokan arról vallottak, hogy a továbbtanulás további céljuk. Erre biztatott Birta Imre osztályfőnöki óránkon és erre biztatott Opra Benedek is. Előkerült az osztálynapló is, amelyben tanáraink egyetlen mondatban megörökítették kisebb-nagyobb diákcsínyjeinket, azt, hogy gyermekek, kamaszok voltunk. Idézhetnénk belőlük szépszerével — majdnem mindnyájan szerepelünk —, ilyen bejegyzéseket : X órán nevetgélt, Y órán levelezett, Z órán evett. Az egyiket szószerint idézem : „Az egész osztály nagyon nyugtalan volt". Ha élne szegény Szécsi Sándorné, aki nyilván, rosszallóan írta be ezt a telitalálatszerű mondatot, most örömmel mondhattuk volna el neki is . Az egész osztály most is nyugtalan. Csupán a „nyugtalan" szó előjele változott azóta : dicséretté vált, mert a kamasz-nyugtalanság időközben alkotó nyugtalansággá lett. Sajnos, Holok Gyulának, Tömpék Józsefnek, Szőcs Lászlónak sem mondhattuk el, csak sírjukhoz mehettünk ki, hallgatni és emlékezni, ahogy Korom Feri osztálytársunk sírja is magába zárt egy szépnek ígérkező feleletet, önvallomást. Mennyire megtartó, felelevenítő az emlékezet ! Az érettségi találkozó alkalmából rendezett bankett főszereplője egy testes, kemény fedőlapú füzet volt, kézről kézre járt. A füzet címe : Szegény költők antológiája. Egy hazafias munka idején, a pihenés perceiban írták tele a volt osztálytársak, olyan versekkel, amelyek kiváltképpen a kollégának bájait énekelték meg, eléggé csípős hangvételben, de jutott néhány strófa a kollégáknak is. A „szegény" versek nagy részét Jánossy Zsiga írta annak idején, a mostani kertészeti mérnök, aki strófáiban a doktori címmel gúnyolta ütő Béla kollégánkat. Az eltelt tíz esztendő Jánossy Zsigát tréfálta meg : ütő Béla a gúnyverset valósággá változtatta, orvosdoktori diplomát szerzett. .. A találkozón felelevenedett emlékekről, az élményekről akár regényt is lehetne írni. Nyilván olyant, amelyben két osztály „életpályája" nem válna két osztály magánügyévé, magántörténetévé, hanem kisugározva, egy nemzedék életútjának öszszes jegyeit-jelentéseit, hétköznapjaink szellemét is megszólaltatná, de minden gondolatával visszatérne egy iskolához, egy tanári karhoz, amely a legjobb hagyományok éltetésével, tudással, emberséggel tápláló édesanyává, nem anyává, hanem édesanyává lett „felnőtt" gondolkodásunkban. Apáthy Géza Jól sikerült feleletek BL 31. SZÁM 5. oldal