Brassói Lapok, 1971 (3. évfolyam, 9-53. szám)

1971-07-24 / 31. szám

ELŐDÖK—KORTÁRSAK A szó szoros értelmében vett hagyatékról alig beszélhetünk. Ami volt, az elpusztult a háború alatt. A levelezés pedig, amelyet évek hosszú során folytatott a kor valameny­­nyi kiemelkedő román és magyar személyisé­gével, szétszóródott a világ négy tája felé, aszerint, hogy egykori barátait vagy mun­katársait merre vezette a második világhábo­rú. Ilyenformán mai kutatásaink többnyi­re csupán a leközölt anyagokra korlátozód­nak, és természetesen, rokonai és volt is­merősei visszaemlékezéseire. Adatnak talán kevés, hagyatéknak még így is számottevő. Mert Bitay Árpád (1896—1937) művének értékét nem a mennyisége adja meg, habár alig 17 évi munkássága eredményeként ke­rek 400 címet mondhat magáénak, s körül­belül 100 — román és magyar nyelven tar­tott — szabadelőadást. Tizenöt évig min­den nyáron a Iorga-féle Vălenii de Munte-i szabadegyetemen tartott előadásokat az er­délyi civilizáció és a magyar irodalom­ tör­ténetéről a román hallgatóság számára. Ezen kívül számtalan cikket írt a román irodalomról és a román kulturális élet ki­emelkedő egyéniségeiről, a harmadik évtized végén megjelent magyar nyelvű irodalmi lexikonokban (Benedek Marcell : Irodalmi lexikon, Budapest 1927, és Világirodalmi lexikon, Budapest —­ Studium —­ 1930). Ta­nulmányainak és cikkeinek nagy részét ha­zánk hírneves szaklapjaiban (Erdélyi Iro­dalmi Szemle, Erdélyi Tudósító, Magyar Ki­sebbség, Dacoromania, Universul Literar, A­­devărul Literar şi Artistic stb.) és a legna­gyobb napilapokban közölte, ami eleve óriá­si olvasótábort biztosított írásainak, és egy­ben tömegalapot is szerzett következetesen hirdetett pozitivista megalapozottságú elvei­nek. Művének értékét és jelentőségét adatgaz­dagsága és a tudós Bitay Árpád elveinek, társadalomszemléletének haladó jellege bizto­sítja. Bitay Árpád — amint egy 1937-ben meg­jelent méltatás is hangsúlyozza — az első volt, aki a román—magyar szellemi kapcso­latok munkálásán a tudós alaposságával dol­gozott. Ez elvitathatatlan érdemekkel ruházza fel a korán elhunyt erdélyi tudósegyénisé­get. Amikor 1922-ben A román irodalom tör­ténetének összefoglaló áttekintésével az akkor még egyetemi hallgató fiatalember valóság­gal berobban az irodalmi életbe és az iro­dalomtörténészek soraiba, a kor szellemi életében elég különleges viszonyok uralkod­tak. Az első világháború utáni Romániában óriási jelentőséggel bírt a román nép és az együttélő nemzetiségek közötti kölcsönös meg­ismerés és megbecsülés érdekében folytatott tevékenység, a különböző nemzetiségek kö­zötti testvériség elmélyítése a szellemi-kultu­rális élet minden területén. Ezt a társadalmi szükségszerűséget ismerte fel Bitay Árpád már első alkotó éveiben, s ennek tudatosításáért küzdött kitartóan egy ■egész életen át. Érdeklődése, tevékenységi te­rülete rendkívül nagy kiterjedésű. Szinte nincs is olyan műve, amelyben valamennyi for­mában ne hozna felszínre új adatokat a ro­mán—magyar összefogás évszázados múltjá­ról, az Erdélyben együttélő nemzetiségek testvéri összefogásának történetéről, vagy a két nép irodalmi és művészeti életének pár­huzamosságáról. Ha mindehhez hozzáadjuk azt a tényt, hogy személyes tevékenységével nemcsak hir­dette, hanem megteremtette a gyakorlati le­hetőséget is a megismeréshez és a kölcsönös értékeléshez, teljes nagyságában mutatkozik meg alkotói munkájának, tudós egyéniségé­nek jelentősége. A számtalan kínálkozó bizonyíték közül elég ha egyet idézünk, egyikét a legbeszéde­sebbeknek. Bitay Árpád tizenöt éven át minden évben előadást tartott Iorga nyári szabadegyetemén, bemutatta a klasszikus ma­gyar irodalmat és a jelenkori romániai ma­gyar irodalmat, művészetét. Amikor Vörös­marty Mihály költészetéről tartott előadást, a jónevű román színésszel, Cristobalddal sza­­valtatta el a Szép Ilonkát s A vén cigányt ; Petőfi költészetének élőszóval való tolmácso­lását pedig ugyancsak nagynevű színészre, Brezcanura bízta, amikor a Vălenii de Mim­ion összegyűlt román és külföldi hallgató­ságnak Petőfiről tartott előadást. Első nagyobb műve a román irodalom történetének eredeti kutatások alapján való megalkotása. Hogy mit jelentett ez a tény a román irodalmi élet megismerése terén, azt Sextil Puşcariu, Nicolae Iorga és mások le­velei és kritikái bizonyítják. Művét a ro­mán kortársak idegen nyelven megjelent leg­jobb román irodalomtörténetnek tartják (Cugetul Românesc 1922, 597 oldal). Az indulás óriási visszhangot kelt mind a ma­gyar, mind a román szellemi életben; ezt követik a többi munkái : Rövid román nyelvtan különös tekintettel a hangváltozá­sokra (1923) ; Gyakorlati román nyelvtan (Újság, 1924, 8 folytatásban); Az erdélyi románok a protestáns fejedelmek alatt (1925) ; fordításai a román irodalomból ma­gyarra és magyarból románra ; előadásai a Vălenii de Munte-i szabadegyetemen, a há­rom kiadásban megjelent Világirodalom törté­net román nyelven (1924 ; 1925 ; 1926) ; Kristóf György Jókai-monográfiájának (1925) és A magyar nyelv és irodalom tör­ténetének (1934) lefordítása; az első romá­nul írt magyar irodalomtörténet (1934) ; Gyulafehérvár Erdély művelődéstörténetében (1926) ; könyvrecenziók és különböző ismer­tetések a kor szellemi életének valamennyi területéről és még nagyon sok más tanul­mány és cikk. Egy ilyen száraz és természetesen hiányos felsorolás is képes érzékeltetni a nagy mű­vet, amelyet Bitay Árpád csaknem 20 évi megfeszített munkával alkotott. Éppen ezért most, amidőn születésének 75. évfordulóját ünnepeljük (1896. július 20-án sz­ü­letett) há­lával tekintünk vissza arra, aki egész éle­tét a román és a magyar nép kölcsönös meg­ismerésére, testvérisége, közös történelmi sorsa tudatosításának szolgálatába állította, s mint ilyen, a leghaladóbb eszmék fáklyahordozója volt. Csata Lajos BITAY ÁRPÁD HAGYATÉKA Cigaretta-íz, a legelső cigaretták íze gyűlt a számba, ahogy kinéztem az ab­lakon és tekintetemmel újra bebarangol­tam azokat a helyeket, a Postarét titok­­tartó ösvényeit-bozótjait, amelyek évekkel ezelőtt — középiskolás koromban — pon­tosan három tanéven át annyiszor csábí­tották el tekintetemet, képzeletemet a tanórákról. Eszembe jutott, hogy éppen egy ilyen kiruccanásomról szólított vissza a matematika tanár, és mert rájött, hogy csak testem van jelen az órán, azonnal „bezúgatott", s ez fájdalmasan ért, hiszen amúgy is rosszul állt a szénám. Ez jutott legelőbb eszembe, amikor nagy kínnai­ bajjal befészkeltem magam egykori padomba. Talán ezzel magyarázható, hogy az osztályfőnöki óra kezdete előtt kevésbé voltam harsány, mint Bogdán Gyuszi, vagy a többi osztálytársam. Osztályfőnöki órák előtt, míg osztályfőnökünkre vártunk, a szigorú Bírta Imrére, egyébként mindig hangosak voltunk. Csakis azért, mert az osztályfőnöki óra a hét utolsó órája volt, a vasárnap már belopta magát kedélyálla­­potunkba, s az csak tetézte, hogy nem kellett az egész órán a fel­ültetés szeszélyeit végigizgulnunk. Ezt az utóbbi órát, kivételesen, nem kezdte fegyelmezéssel, dorgálással, meg­rovással osztályfőnökünk. Erre az utóbbi osztályfőnöki órára tíz év múlva gyűltünk össze, és az újratalálkozás — meg a kör­nyezet — természetesen hangoskodásra in­dított. De ahogy belépett az „őszi“, épp­úgy megdermedt minden szó, mint azelőtt. Sajnos, erről az óráról is hiányoztak né­hányan. Egyesek igazoltan, mások igazo­latlanul. Az egyik kolléganő éppen vizsgázott — mennyit kell vizsgázni ebben az életben ! —, a másik éppen szült, állomásfőnök­­kollégánk pedig nem hagyhatta cserben a szolgálatot. Hiányoztak, és mégis úgy éreztük, közöttünk vannak, és közöttünk is voltak, hiszen beszéltünk róluk is. Osztályfőnökünk kinyitotta a katalógust, és sor került a feletetésre. Névsor sze­rint feleltünk, s az élet talán legnehezebb, legmértékadóbb felelését nem kerülhette el senki : arról kellett számot adnia kivé­tel nélkül mindenkinek, hogy az érettségi­től eltelt tíz esztendőben hogyan élt-gaz­­dálkodott azzal, amivel az iskola elbocsá­totta. Túl hosszúra sikeredne ez az írás, ha a „névsorolvasást“ most felidéznek. Tény, hogy osztályfőnökünk, aki a dicséretekben eléggé fukarkodott, aki ritkán volt meg­elégedve velünk, mert mindig a többre, a jobbra ösztönzött, a feleleteket ez alka­lommal szemmel­ látható megelégedéssel fogadta. Mindenki ereje szerint jól gazdál­kodott az iskola padjaiban szerzett tudás­talentumokkal, aranyakkal. Az érettségi vizsga után mindenkinek az útja újabb iskolapadokba vezetett. Ez az út nem min­den esetben volt zökkenőmentes, bukta­tókkal is meg kellett küzdeni, de. . . A feleletek számos kellemes meglepetést tar­togattak : a latin nyelvvel „gyötört“ hu­­mánosok közül erdészmérnökök, geoló­gusok kerültek ki, az egykor „gyenge" tanulók közül nem egy megbecsült tanárrá vagy orvossá vált, s olyanok, akik tizenkét évvel ezelőtt — állítólag — a matematika elől menekültek a humán szakra, techniku­mot végeztek, ahol ki kellett békülniük az „üldöző“ Tantárggyal . . . Jól sikerültek a tízéves találkozónkon a feleletek. Büszkék is vagyunk rá, és tud­juk, büszkeségünk elsősorban az iskolának szól, tudással tápláló anyánknak, amelytől olyan anyatejet kaptunk, amely életutunk munkás hétköznapjaiban tudássá, erővé, helytállássá, törekvéssé, magatartássá, szép emberséggé változott. Büszkék-e ránk, eredményeinkre egykori tanáraink, akiknek egy-egy mondata, jó­­tanácsa még mindig dolgozik és továbbra is dolgozni fog tudatunkban ? Bizonyára. Ahogy mi is büszkék voltunk annak idején és ma is tanárainkra. Mert büszkék vol­tunk arra, hogy olyan erős iskolában ta­nulhattunk, amelyben egyszerre négy olyan tanárral dicsekedhettünk, aki a tudomá­nyok doktora címét is elhódította. Dr. Holok Gyula, Dr. Tömpék József, Dr. Fehér Pál, Dr. Szikszay Jenő személyisége-tudása eleven példaként is nevelt bennünket, a­­kárcsak minden tanárunké. Mert büszkék voltunk a művész Leiter Artúrra, büszkén fedeztünk fel tankönyveinkben tankönyv­­szerző és -szerkesztő tanáraink, Bírta Imre és Boér Richárd nevét, és büszkék voltunk a többi tanárunk : Zsidó Dónát, Papp József, Fóris Gyula, Opra Benedek, Reiff István és Reiff Istvánné, Hankó Artúr és Hankó Artúrné, Cornelia Suciu, Fehér Pálné, Holok Gyuláné, Ábry Sándor, Veress Béla, Bakó Árpád és a többiek tudására is, akik hosszabb-rövidebb ideig, de mind­mind szeretettel osztogattak tudásuk talen­tumaiból, alanyaiból,, amelyekből valóságos kincstárra valóval rendelkeztek. Nyilván ezzel magyarázható, hogy a „gyengébb" tanulóknak is jutott annyi talentum, hogy megalapozhassák jövőjüket. Tanításukkal, példájukkal a tudás meg­becsülésére, tiszteletére tanítottak. Ami­kor tízéves „életpályánkról" számoltunk be, terveinkről is vallottunk. A vallomásokból kiderült, hogy a tudás tisztelete tíz év el­teltével is elevenen él, egyik szép munkáló örökségünk, hiszen sokan arról vallottak, hogy a továbbtanulás további céljuk. Erre biztatott Birta Imre osztályfőnöki óránkon és erre biztatott Opra Benedek is. Előkerült az osztálynapló is, amelyben tanáraink egyetlen mondatban megörökí­tették kisebb-nagyobb diákcsínyjeinket, azt, hogy gyermekek, kamaszok voltunk. Idézhetnénk belőlük szépszerével — majd­nem mindnyájan szerepelünk —, ilyen be­jegyzéseket : X órán nevetgélt, Y órán levelezett, Z órán evett. Az egyiket szó­­szerint idézem : „Az egész osztály nagyon nyugtalan volt". Ha élne szegény Szécsi Sándorné, aki nyilván, rosszallóan írta be ezt a telitalálat­­szerű mondatot, most örömmel mondhattuk volna el neki is . Az egész osztály most is nyugtalan. Csupán a „nyugtalan" szó előjele vál­tozott azóta : dicséretté vált, mert a ka­masz-nyugtalanság időközben alkotó nyug­talansággá lett. Sajnos, Holok Gyulá­nak, Tömpék Józsefnek, Szőcs Lászlónak sem mondhattuk el, csak sírjukhoz mehet­tünk ki, hallgatni és emlékezni, ahogy Korom Feri osztálytársunk sírja is magába zárt egy szépnek ígérkező feleletet, önval­lomást. Mennyire megtartó, felelevenítő az em­lékezet ! Az érettségi találkozó alkalmából ren­dezett bankett főszereplője egy testes, kemény fedőlapú füzet volt, kézről kézre járt. A füzet címe : Szegény költők anto­lógiája. Egy hazafias munka idején, a pihenés perceiban írták tele a volt osztály­társak, olyan versekkel, amelyek kivált­képpen a kol­lég­ának bájait énekelték meg, eléggé csípős hangvételben, de jutott néhány strófa a kollégáknak is. A „sze­gény" versek nagy részét Jánossy Zsiga írta annak idején, a mostani kertészeti mérnök, aki strófáiban a doktori címmel gúnyolta ütő Béla kollégánkat. Az eltelt tíz esztendő Jánossy Zsigát tré­fálta meg : ütő Béla a gúnyverset való­sággá változtatta, orvosdoktori diplomát szerzett. .. A találkozón felelevenedett emlékekről, az élményekről akár regényt is lehetne írni. Nyilván olyant, amelyben két osztály „életpályája" nem válna két osztály ma­gánügyévé, magán­történetévé, hanem ki­sugározva, egy nemzedék életútjának ösz­­szes jegyeit-jelentéseit, hétköznapjaink szellemét is megszólaltatná, de minden gondolatával visszatérne egy iskolához, egy tanári karhoz, amely a legjobb ha­gyományok éltetésével, tudással, emberség­gel tápláló édesanyává, nem anyává, ha­nem édesanyává lett „felnőtt" gondolko­dásunkban. Apáthy Géza Jól sikerült feleletek BL 31. SZÁM 5. oldal

Next