Brassói Lapok, 1971 (3. évfolyam, 9-53. szám)
1971-11-20 / 48. szám
RIPORT Szecselevárosban, a város vezetőivel — amolyan rögtönzött kerekasztal mellett — róluk beszélgettem, a képviselőkről. Olyan emberekről, akik messze kitekintenek háztáji, egyéni gondjaikon, örömeiken, hogy egy utca, község vagy város, az egész ország közös gondjait-örömeit szavakkal, tettekkel egyaránt megfogalmazzák, megvalósítsák. Előttem a jegyzetfüzet, de Ion Puşcaş elvtársnak, a szecselevárosi pártbizottság első titkárának, a néptanács elnökének szavait — úgy hiszem — jegyzetfüzet nélkül is idézni tudnám : „Ha a képviselő szerepét, feladatkörét akarjuk meghatározni, a szocialista építőmunka általános feladataiból kell kiindulnunk. A néptanácsoknak, mint államhatalmi szervnek, hivatásuk, hogy az élet minden területén valóra váltsák a párt által kitűzött feladatokat, s ugyanakkor az is, hogy a szocialista demokrácia egyre teljesebb kibontakozása és érvényesítése érdekében vitassák és értessék meg a dolgozókkal e feladatokat, és így mozgósítsák őket megvalósításukra. E munkában a néptanácsi képviselők központi helyet töltenek be.“ „A képviselőnek, társadalmi küldetését tekintve, minden szempontból teljes embernek kell vagy legalábbis kellene lennie : választói között tekintélyt és bizalmat kell ébresztenie, jó, előrelátó, kezdeményező gazdálkodónak és rugalmas szervezőnek kell lennie, aki személyes példájával is mozgósítja, maga köré gyűjti az embereket, haladó jellemvonásokat fejlesztve ki bennük“. Igen,a képviselők — közösen hétköznapi gondok, örömök képviselői — nem egészen hétköznapi emberek. Nem szabad azoknak lenniük. De kik, milyenek a képviselők Szecselevárosban ? Mi a város vezetőinek a véleménye erről a kérdésről ? Ion Puşcaş elvtárs . ..A választó bizottságok a legjobbak közül román, magyar és német dolgozókat javasoltak a képviselői tisztségre, férfiakat, nőket, és szem előtt tartották azt is, hogy a fiatalok lendületességét összehangolják az idősebbek tapasztaltságával. Úgy véljük, hogy képviselőink javarésze megfelelő képviselői erényekkel rendelkezik, hiszen a legutóbbi választásoktól eltelt három esztendőben évente hatmillió lej értékű objektumban sikerült hasznosítanunk a város lakóinak felszabadult felszabadított cselekvő erejét. Ez részint képviselőink érdeme is“. László József, a néptanács alelnöke : „Az elmúlt időszakban képviselőink nagy része valóban méltónak bizonyult tisztségére a politikaigazdasági, társadalmi-művelődési és nevelő tevékenység fejlesztésében egyaránt. És ez annak is tulajdonítható, hogy képviselőinknek több mint kétharmada párttag, akik a jelenlegi szakasz követelményeinek megfelelő politikai-elméleti felkészültséggel is rendelkeznek. De az összes képviselők közül így is kiemelkedik több elvtárs fokozott törekvése, igyekezete. Beleznay Lajos, Anica Neacşu, Kiss Árpád, Kovásznai Miklós, Eleiya Stanciu, Florica Zaharescu, Nicolae Moldovan és Nicolae Draghici neve csak töredékét jelenthetné egy hosszú-hosszú névsornak. Sajnos, egy másik — jóval kisebb — névsor kikerekednék azok nevéből is, akik egyáltalán nem, vagy csak alig-alig «léteztek». Bacsó Anna, Radu Bratosin, Girás Ilona, Lőrincz János — és miért tagadnék ? —, Virgil Jipa doktor és mások eddigelé inkább csalódást okoztak“. Traian Giurgiu, a néptanács alelnöke . ..Képviselőink a gazdasági tevékenységet sikeresen összehangolták a nevelőmunkával, jónéhányan személyes példájukkal is kitűntek. Beleznay Lajos, Finta József a művelődési ház színjátszó csoportjának tagjaként bizonyította be, hogy a képviselők munkája nem korlátozódik pusztán szervezésre-mozgósításra, Perián István pedig a népi egyetem igazgatójaként ért el sikereket. De hasznos Horia Bârsan, Doina Damian, Kovásznai Miklós, Fischer Piroska, Visarion Angelescu képviselők munkája ■ is“. Székely György, a néptanács titkára : „Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni : előttem már hangsúlyozták a képviselőknek a város közéletében betöltött szerepét. E szerep sokirányúságának szemléltetését azzal egészíteném ki, hogy a végrehajtó bizottság gyámhatósági tevékenységét szintén a képviselők támogatásával fejti ki. Ioan Toltea, Maria Tocitu, Perián István nem egy problémás gyermeknek lett «második szülője». A néptanács mellett működő békéltető bizottságok élén is képviselők állnak, Gheorghe Moldovean munkája külön dicséretet érdemel. Nem sorolom tovább : a képviselők városunk életében mindenütt otthon vannak“. Beleznay Lajos neve több ízben is felbukkant a rögtönzött kerekasztal-megbeszélés során. Ismertem már előbb Beleznay Lajos bácsit, aki előrehaladott kora ellenére a művelődési ház színjátszó csoportjának oszlopos tagja. Most viszont névrokonságra gyanakodtam, de csakhamar eloszlatták : a műkedvelő színjátszó és a képviselő ugyanaz az ember. Azt is elmesélték, hogy Beleznay Lajos, betegeskedése ellenére végig kinn sürgött-forgott az utcán, amikor betonoztak. Miközben Beleznay Lajos portája felé igyekeztem, arra gondoltam, vajon egy fiatalos öregemberrel vagy egy öreges fiatalemberrel találkozom-e majd. Első kérdésemmel is ezt szándékoztam kideríteni : — Hány éves Beleznay bácsi ? — Hatvanhét — mondta, és sietve hozzátette : •— Négyéves korom óta vagyok műkedvelő. Nyilván, e beszélgetésben nem Beleznay Lajos műkedvelői tisztségét akartam „kifutni“, figyelmesen hallgattam meg mégis emlékidézését, és jól tettem, mert kiderült, hogy a műkedvelés és a közéleti tevékenység elválaszthatatlan ebben az életben. De hagyjam Beleznaybácsit mesélni : „Édesapám, Beleznay Gyula Hétfaluban és Brassóban műkedvelő színészként és rendezőként tevékenykedett, s így bennünket, öcsémet és engem is korán «megmételyezett» e szenvedéllyel. Amint említettem, négyéves koromban történt meg színpadi keresztségem, Petőfi egyik versét szavaltam egy darabban. Emlékszem, cukorka-zápor érte a színpadot. No, de nem jutalmaztak minden szereplésemért cukorkával. Az idő sokat megszépít : a háború idején Petőfi A névtelen rab című monológjával jártam Brassót és vidékét, hogy felébresszem a közönség rokonszenvét a politikai bebörtönzöttek sorsa iránt. Egy másik «megszépült» emlékem a Kósza Jutka előadásához fűződik. A Badescu-kormány uralma idején történt, amikor a Kósza Jutka egyik előadása után becsaltak a kocsmába, hogy gratuláljanak, és ökölcsapásokkal gratuláltak, mert kommunista hírében állottam. A támadóim nem tévedtek, mert szimpatizánsként már 1936 óta támogattam a kommunista pártot, 1941 óta pedig szervezetten, a párt tagjaként“. Beleznay Lajos szabadkozott, hogy megmutatna néhány régi újságot. Sipos Bella egyik, 1949 májusában megjelent cikkét teszi elém : „A tatrangi téglagyár, a Brigádosok büszke elnevezést kapta. Élére Beleznay Lajos személyében munkásigazgató került. Hatalmas erőfeszítéssel rendbehozták a pusztulófélben lévő üzemet, és megindították a termelést... Az új igazgató ablaka egész éjszakákon át világos volt. Az éjjeli őrök mondták, hogy olvas, tanul“ — olvastam. Az ember mindig szívesen fordul vissza ifjúságához — mondta Beleznay Lajos, talán túlságosan nosztalgikusan, miközben egy másik, ugyancsak megsárgult újságért nyúltam. Abban Tompa István levelező azt írta, hogy „Beleznay Lajos, a tatrangi téglagyár igazgatója egy ér t tékes újítással járult hozzá a téglaégetés költségeinek csökkentéséhez és a tégla minőségének megjavításához“. A következőkben az új technológiai eljárs, ismertetése következett a tudósításban. — Mi a véleménye arról, Lajos bácsi, hogy Tatrangon már rég nem gyártanak téglát ? A válaszra számíthattam, mert Beleznay Lajos csak annyit mondott : „sajnos“, és egy szintén megsárgult újságot tett elém. A cikk arról számolt be, hogy egy fővárosi téglagyárból küldöttség érkezett Tatrangra, azzal a szándékkal, hogy tanítson, és úgy tért vissza, hogy — tanult... Arra kértem , beszéljünk az utca betonozásáról . — Az utca még nincs egészen kész — magyarázta —, noha kevés van hátra. A néptanács sokat segített, több mint kétszáz kocsi kavicsot kértünk. Igaz, a néptanácsnak sok volt a nyakán, sok, ma is sok az elhanyagolt mellékutca Szecselevárosban, de addig ravaszkodtam, érveltem, míg meguntak és ismét adtak kocsit. A szecselevárosi néptanácsnál Beleznay Lajos erényei között ezt a „ravaszkodást“, a következetességet, a kitartást is megemlítették. Bennem már megfogalmazódott a következő kérdés, de félbeszakított : — A szervezés, a mozgósítás már nem az én erényem : az egész utcában alig akadt két-három ház, amelyből ne segítettek volna. Végre „elsüthettem“ a kérdést : — Nem volna ideje, ennyi munka után, megpihenni ? — Éppen most ? ! — replikázott kérdésemre. A kevésbé helyén való kérdést egy másikkal próbáltam jóvátenni. — Mivel magyarázza, hogy idős ember létére is ilyen jól bírja magát, és továbbra is él színjátszó, és képviselő szeretne maradni ? — Hát, amikor az ember már ilyen öreg, mint én, ha akarna, sem tudna változtatni életformáján. Már-már csodálkoztam, hogy ebben az emberben a sóhaj is megfér. Az „ilyen,“öreg“ Beleznay Lajos bácsinak, aki nem elégszik meg a színjátszóként, igazgatóként, újítóként, képviselőként, kommunistaként szerzett méltó elismerésekkel, mit kívánhatnék ? Éljen sokáig ! A szecselevárosi néptanácsnál Anica Neacsuról is azt mondták, szintén az a képviselő, aki sokat kilincsel, állandóan újabb és újabb problémákkal keresi fel a néptanácsot, a végrehajtó bizottság tagjait. Nehezen bukkantam rá a Neacşu házra, a bácsfalusi negyedet széltében-hosszában bebarangoltam érte. Szerencsémre, mert menetközben a beszélgetéshez szükséges „tapasztalatokat“ is összegyűjthettem — főleg a sárt. Egy barna, negyven év körüli, de első látásra fáradtnak tűnő asszony fogadott. Első látásra alkotott benyomásom aztán a párbeszéd során teljesen megváltozott. — Hogyan esett éppen rám a választás ? — kérdezte Anica Neacşu, miután látogatásom célját ismertettem. — Nem tartozom sem a szerencsés, sem a kedvenc képviselők közé. — A néptanácsnál hívták fel a figyelmem, mert — úgy mondták — sokat kilincsel náluk. — Az igaz, sokat járok a néptanácshoz, s bár nem kötelességünk, még a fogadó órákra is elmegyek. Sajnos, kevés sikerrel. Vásárolni sem léphetek ki az üzletbe úgy, hogy valaki meg ne szólítana, mikor teszünk már a bácsfalusi körzetért is valamit. Mindig meghallgatom őket, mert nekem az is a feladatom, hogy a választók kéréseit továbbítsam. — Pedig történt egy és más Bácsfaluban is. Láttam a bácsfalusi új művelődési házat. Kívülről nagyon szép, korszerű, de az is látszik, hogy pang. Semmi életet nem láttam, még a környéken sem. Nem lenne szükség rá ? — Na látja, egyik fájó problémánkról máris értesült. A művelődési ház valóban szép, korszerű, tágas, de — az építőnek köszönhetjük — nagyon huzatos, hideg, nyirkos. Dan Spataru kabátosan énekelt, színpadán egy alkalommal. Az az együttes, amely egyszer fellépett színpadán, nem is jött többé hozzánk. Az iskolásokat „fagyasztják“ meg benne néha, meg a mozilátogató közönséget. Az ifjúság az utcákon őgyeleg .... Erről a létesítményről már sokat hallottam. Azt is, hogy egy ideig magtárként használták, de a nyirkosságtól kicsírázott a gabona, és tönkre tette a parkettet. — Nem lehetne annyi idő után változtatni a művelődési ház viszontagságos helyzetén ? — kérdeztem. — Sajnos, még azt sem tudtam elintézni, hogy a negyedbeli villanyhálózatot rendbe hozzák. Már hetek óta vaksötétben indulnak az emberek a harmadik váltásba. Képzelheti, hogy a nőknek nem éppen kellemes ... S ráadásul az állandó sár ... — Láttam, nem egy mellékutcát kibetonoztak Szecselevárosban — vetettem közbe. — Biztos sorra kerülnek a mi utcáink is, tudjuk, de nehezebb lesz a dolgunk, hiszen domboldalra épültek házaink. Ha nem addig is lehetnének tisztábbak. De mi történik ? Az emberek nálunk is korszerűsödnek, korszerűsítik a lakásukat, háztájukat, de a gondolkodásukkal még sok a baj. Sokan fürdőszobát építenek, de a szennyvizet kivezetik az utcára, mintha az nem tartozna már a környezetükhöz. Pedig egy emésztőgödör egyelőre pótolná a csatornázás hiányát. — Mit szól a néptanács ehhez a helyzethez ? — A Sanepid feladata lenne intézkedni. De nálunk a Sanepid munkája a kávézgatással, cigarettázással alighanem ki is merül. Puşcaş elvtárs is mondta, hogy rájuk kell rakni a nyerget... — Milyen problémákkal fordulnak még a képviselőkhöz a választók ? — Egy másik nagy problémánk : a gyermekek játszótere. Az utca végében van egy szép tisztás, a gyermekek ott játszadozhatnának kedvükre, és a szülők is nyugodtak lehetnének, ha nem lennénk állandó hadilábon Bálint Sándorral, a felső szomszédunkkal. Megtudtam, hogy Anica Neacşunak tizenhat éves fia van, akinek nem a játék a legnagyobb gondja. A képviselő mégis haraggal, jogos haraggal beszél Bálint Sándorról : — Olyan magas kerítése van, hogy a madarak is alig repülnek át rajta, mégis örökké a gyermekekkel veszekszik-bajmolódik. Képzelje el, trágyát hordott ki a tisztásra, sőt, egy alkalommal üvegeket zúzott össze, s a szilánkokat is szétszórta, csakhogy a gyermekeket elűzze. Pénzzel is büntették már, ott hiába.. . Pedig a gyermekek igazán nem zavarják, eltérhetne tőlük. Igazat mondtak a néptanácsnál : Anica Neacsutak valóban sok a problémája. Alighanem elégedetlensége tette, hogy úgy éreztem : fiatal asszonytól búcsúztam. És arról is meggyőződhettem : ebből az elégedetlenségből előbb-utóbb tettek szüleinek Anica Neacşu erről szóban is biztosított : — A néptanácshoz pedig ezután sem járok kevesebbet. A képviselők közös hétköznapokban élő, közös hétköznapokért dolgozó emberek. Munkájuk eredménye nagy mértékben függ a néptanácsok támogatásától, de a körzet, a város lakosainak támogatásától OTTHON A HÉTKÖZNAPOKBAN írta : Apáthy Géza