Brassói Lapok, 1971 (3. évfolyam, 9-53. szám)

1971-11-20 / 48. szám

RIPORT Szecselevárosban, a város vezetőivel — amolyan rögtönzött kerekasztal mellett — róluk beszélgettem, a képviselőkről. Olyan emberekről, akik messze ki­tekintenek háztáji, egyéni gondjaikon, örömeiken, hogy egy utca, község vagy város, az egész ország közös gondjait-örömeit szavakkal, tettekkel egyaránt megfogalmazzák, megvalósítsák. Előttem a jegyzetfüzet, de Ion Puşcaş elvtársnak, a szecselevárosi pártbizottság első titkárának, a nép­tanács elnökének szavait — úgy hiszem — jegyzet­füzet nélkül is idézni tudnám : „Ha a képviselő szerepét, feladatkörét akarjuk meghatározni, a szocialista építőmunka általános fel­adataiból kell kiindulnunk. A néptanácsoknak, mint államhatalmi szervnek, hivatásuk, hogy az élet min­den területén valóra váltsák a párt által kitűzött feladatokat, s ugyanakkor az is, hogy a szocialista demokrácia egyre teljesebb kibontakozása és érvé­nyesítése érdekében vitassák és értessék meg a dol­gozókkal e feladatokat, és így mozgósítsák őket meg­valósításukra. E munkában a néptanácsi képviselők központi helyet töltenek be.“ „A képviselőnek, társadalmi küldetését tekintve, minden szempontból teljes embernek kell vagy legalábbis kellene lennie : választói között tekintélyt és bizalmat­ kell ébresztenie, jó, előrelátó, kezdemé­nyező gazdálkodónak és rugalmas szervezőnek kell lennie, aki személyes példájával is mozgósítja, maga köré gyűjti az embereket, haladó jellemvonásokat fejlesztve ki bennük“. Igen,­­a képviselők — közösen hétköznapi gondok, örömök képviselői — nem egészen hétköznapi em­berek. Nem szabad azoknak lenniük. De kik, milyenek a képviselők Szecselevárosban ? Mi a város vezetőinek a véleménye erről a kér­désről ? Ion Puşcaş elvtárs . ..A választó bizottságok a legjobbak közül román, magyar és német dolgozókat javasoltak a képviselői tisztségre, férfiakat, nőket, és szem előtt tartották azt is, hogy a fiatalok lendületességét összehangol­ják az idősebbek tapasztaltságával. Úgy véljük, hogy képviselőink javarésze megfelelő képviselői erények­kel rendelkezik, hiszen a legutóbbi választásoktól el­telt három esztendőben évente hatmillió lej értékű objektumban sikerült hasznosítanunk a város lakói­nak felszabadult­ felszabadított cselekvő erejét. Ez részint képviselőink érdeme is“. László József, a néptanács alelnöke : „Az elmúlt időszakban képviselőink nagy része valóban méltónak bizonyult tisztségére a politikai­­gazdasági, társadalmi-művelődési és nevelő tevé­kenység fejlesztésében egyaránt. És ez annak is tu­lajdonítható, hogy képviselőinknek több mint két­harmada párttag, akik a jelenlegi szakasz követel­ményeinek megfelelő politikai-elméleti felkészültség­gel is rendelkeznek. De az összes képviselők közül így is kiemelkedik több elvtárs fokozott törekvése, igyekezete. Beleznay Lajos, Anica Neacşu, Kiss Ár­pád, Kovásznai Miklós, Eleiya Stanciu, Florica Za­­harescu, Nicolae Moldovan és Nicolae Draghici neve csak töredékét jelenthetné egy hosszú-hosszú névsor­nak. Sajnos, egy másik — jóval kisebb — névsor ki­­kerekednék azok nevéből is, akik egyáltalán nem, vagy csak alig-alig «léteztek». Bacsó Anna, Radu Bratosin, Girás Ilona, Lőrincz János — és miért ta­gadnék ? —, Virgil Jipa doktor és mások eddigelé inkább csalódást okoztak“. Traian Giurgiu, a néptanács alelnöke . ..Képviselőink a gazdasági tevékenységet sikere­sen összehangolták a nevelőmunkával, jónéhányan személyes példájukkal is kitűntek. Beleznay Lajos, Finta József a művelődési ház színjátszó csoportjá­nak tagjaként bizonyította be, hogy a képviselők munkája nem korlátozódik pusztán szervezésre-moz­­gósításra, Perián István pedig a népi egyetem igaz­gatójaként ért el sikereket. De hasznos Horia Bârsan, Doina Damian, Kovásznai Miklós, Fischer Piroska, Visarion Angelescu képviselők munkája ■ is“. Székely György, a néptanács titkára : „Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni : előt­tem már hangsúlyozták a képviselőknek a város közéletében betöltött szerepét. E szerep sokirányú­ságának szemléltetését azzal egészíteném ki, hogy a végrehajtó bizottság gyámhatósági tevékenységét szintén a képviselők támogatásával fejti ki. Ioan Toltea, Maria Tocitu, Perián István nem egy prob­lémás gyermeknek lett «második szülője». A népta­nács mellett működő békéltető bizottságok élén is képviselők állnak, Gheorghe Moldovean munkája külön dicséretet érdemel. Nem sorolom tovább : a képviselők városunk életében mindenütt otthon van­nak“. Beleznay Lajos neve több ízben is felbukkant a rögtönzött kerek­asztal-megbeszélés során. Ismertem már előbb Beleznay Lajos bácsit, aki előrehaladott kora ellenére a művelődési ház színjátszó csoportjá­nak oszlopos tagja. Most viszont névrokonságra gyanakodtam, de csak­hamar eloszlatták : a műkedvelő színjátszó és a kép­viselő ugyanaz az ember. Azt is elmesélték, hogy Beleznay Lajos, beteges­kedése ellenére végig kinn sürgött-forgott az utcán, amikor betonoztak. Miközben Beleznay Lajos portája felé igyekeztem, arra gondoltam, vajon egy fiatalos öregemberrel vagy egy öreges fiatalemberrel találkozom-e majd. Első kérdésemmel is ezt szándékoztam kideríteni : — Hány éves Beleznay bácsi ? — Hatvanhét — mondta, és sietve hozzátette : •— Négyéves korom óta vagyok műkedvelő. Nyilván, e beszélgetésben nem Beleznay Lajos műkedvelői tisztségét akartam „kifutni“, figyelme­sen hallgattam meg mégis emlék­idézését, és jól tet­tem, mert kiderült, hogy a műkedvelés és a közéleti tevékenység elválaszthatatlan ebben az életben. De hagyjam Beleznay­­bácsit mesélni : „Édesapám, Beleznay Gyula Hétfaluban és Bras­sóban műkedvelő színészként és rendezőként tevé­kenykedett, s így bennünket, öcsémet és engem is korán «megmételyezett» e szenvedéllyel. Amint em­lítettem, négyéves koromban történt meg színpadi keresztségem, Petőfi egyik versét szavaltam egy da­rabban. Emlékszem, cukorka-zápor érte a színpadot. No, de nem jutalmaztak minden szereplésemért cu­korkával. Az idő sokat megszépít : a háború idején Petőfi A névtelen rab című monológjával jártam Brassót és vidékét, hogy felébresszem a közönség rokonszenvét a politikai bebörtönzöttek sorsa iránt. Egy másik «megszépült» emlékem a Kósza Jutka előadásához fűződik. A Badescu-kormány uralma idején történt, amikor a Kósza Jutka egyik előadá­sa után becsaltak a kocsmába, hogy gratuláljanak, és ökölcsapásokkal gratuláltak, mert kommunista hí­rében állottam. A támadóim nem tévedtek, mert szimpatizánsként már 1936 óta támogattam a kom­munista pártot, 1941 óta pedig szervezetten, a párt tagjaként“. Beleznay Lajos szabadkozott, hogy megmutatna né­hány régi újságot. Sipos Bella egyik, 1949 májusában megjelent cik­két teszi elém : „A tatrangi téglagyár, a Brigádosok büszke elne­vezést kapta. Élére Beleznay Lajos személyében munkásigazgató került. Hatalmas erőfeszítéssel rendbehozták a pusztulófélben lévő üzemet, és meg­indították a termelést... Az új igazgató ablaka e­­gész éjszakákon át világos volt. Az éjjeli őrök mond­ták, hogy olvas, tanul“ — olvastam. Az ember mindig szívesen fordul vissza ifjúsá­gához — mondta Beleznay Lajos, talán túlságosan nosztalgikusan, miközben egy másik, ugyancsak meg­­sárgult újságért nyúltam. Abban Tompa István levelező azt írta, hogy „Be­leznay Lajos, a tatrangi téglagyár igazgatója egy ér­­ t­ tékes újítással járult hozzá a téglaégetés költségei­nek csökkentéséhez és a tégla minőségének megjaví­tásához“. A következőkben az új technológiai eljár­s, ismertetése következett a tudósításban. — Mi a véleménye arról, Lajos bácsi, hogy Tat­rangon már rég nem gyártanak téglát ? A válaszra számíthattam, mert Beleznay Lajos csak annyit mondott : „sajnos“, és egy szintén meg­sárgult újságot tett elém. A cikk arról számolt be, hogy egy fővárosi téglagyárból küldöttség érkezett Tatrangra, azzal a szándékkal, hogy tanítson, és úgy tért vissza, hogy — tanult... Arra kértem , beszéljünk az utca betonozásáról . — Az utca még nincs egészen kész — magyaráz­ta —, noha kevés van hátra. A néptanács sokat se­gített, több mint kétszáz kocsi kavicsot kértünk. Igaz, a néptanácsnak sok volt a nyakán, sok, ma is sok az elhanyagolt mellékutca Szecselevárosban, de ad­dig ravaszkodtam, érveltem, míg meguntak és ismét adtak kocsit. A szecselevár­osi néptanácsnál Beleznay Lajos e­­rényei között ezt a „ravaszkodást“, a következetes­séget, a kitartást is megemlítették. Bennem már megfogalmazódott a következő kér­dés, de félbeszakított : — A szervezés, a mozgósítás már nem az én eré­nyem : az egész utcában alig akadt két-három ház, amelyből ne segítettek volna. Végre „elsüthettem“ a kérdést : — Nem volna ideje, ennyi munka után, megpi­henni ? — Éppen most ? ! — replikázott kérdésemre. A kevésbé helyén való kérdést egy másikkal próbál­tam jóvátenni. — Mivel magyarázza, hogy idős ember létére is ilyen jól bírja magát, és továbbra is él­ színjátszó, és­ képviselő szeretne maradni ? — Hát, amikor az ember már ilyen öreg, mint én, ha akarna, sem tudna változtatni életformáján. Már-már csodálkoztam, hogy­ ebben az emberben a sóhaj is megfér. Az „ilyen,“öreg“ Beleznay Lajos bácsinak, aki nem elégszik meg a színjátszóként, igazgatóként, újítóként, képviselőként, kommunista­ként szerzett méltó elismerésekkel, mit kívánhatnék ? Éljen sokáig ! A szecselevárosi néptanácsnál Anica Neacsuról is azt mondták, szintén az a képviselő, aki sokat kilin­csel, állandóan újabb és újabb problémákkal keresi fel a néptanácsot, a végrehajtó bizottság tagjait. Nehezen bukkantam rá a Neacşu házra, a bács­­falusi negyedet széltében-hosszában bebarangoltam érte. Szerencsémre, mert menetközben a beszélge­téshez szükséges „tapasztalatokat“ is összegyűjthet­­tem — főleg a sárt. Egy barna, negyven év körüli, de első látásra fá­radtnak tűnő asszony fogadott. Első látásra alkotott benyomásom aztán a párbeszéd során teljesen meg­változott. — Hogyan esett éppen rám a választás ? — kér­dezte Anica Neacşu, miután látogatásom célját is­mertettem. — Nem tartozom sem a szerencsés, sem a kedvenc képviselők közé. — A néptanácsnál hívták fel a figyelmem, mert — úgy mondták — sokat kilincsel náluk. — Az igaz, sokat járok a néptanácshoz, s bár nem kötelességünk, még a fogadó órákra is elme­gyek. Sajnos, kevés sikerrel. Vásárolni sem léphetek ki az üzletbe úgy, hogy valaki meg ne szólítana, mi­kor teszünk már a bácsfalusi körzetért is valamit. Mindig meghallgatom őket, mert nekem az is a fel­adatom, hogy a választók kéréseit továbbítsam. — Pedig történt egy és más Bácsfaluban is. Lát­tam a bácsfalusi új művelődési házat. Kívülről na­gyon szép, korszerű, de az is látszik,­ hogy pang. Semmi életet nem láttam, még a környéken sem. Nem lenne szükség rá ? — Na látja, egyik fájó problémánkról máris értesült. A művelődési ház valóban szép, korszerű, tágas, de — az építőnek köszönhetjük — nagyon hu­zatos, hideg, nyirkos. Dan Spataru kabátosan énekelt, színpadán egy alkalommal. Az az együttes, amely egyszer fellépett színpadán, nem is jött többé hoz­zánk. Az iskolásokat „fagyasztják“ meg benne néha, meg a mozilátogató közönséget. Az ifjúság az utcá­kon őgyeleg .... Erről a létesítményről már sokat hallottam. Azt is, hogy egy ideig magtárként használták, de a nyir­kosságtól kicsírázott a gabona, és tönkre tette a parkettet. — Nem lehetne annyi idő után változtatni a mű­velődési ház viszontagságos helyzetén ? — kér­deztem. — Sajnos, még azt sem tudtam elintézni, hogy a negyedbeli villanyhálózatot rendbe hozzák. Már he­tek óta vaksötétben indulnak az emberek a harma­dik váltásba. Képzelheti, hogy a nőknek nem éppen kellemes ... S ráadásul az állandó sár ... — Láttam, nem egy mellékutcát kibetonoztak Szecselevárosban — vetettem közbe. — Biztos sorra kerülnek a mi utcáink is, tud­juk, de nehezebb lesz a dolgunk, hiszen domboldal­ra épültek házaink. Ha nem addig is lehetnének tisz­tábbak. De mi történik ? Az emberek nálunk is kor­szerűsödnek, korszerűsítik a lakásukat, háztájukat, de a gondolkodásukkal még sok a baj. Sokan fürdő­szobát építenek, de a szennyvizet kivezetik az utcára, mintha az nem tartozna már a környezetükhöz. Pe­dig egy emésztőgödör egyelőre pótolná a csatornázás hiányát. — Mit szól a néptanács ehhez a helyzethez ? — A Sanepid feladata lenne intézkedni. De ná­lunk a Sanepid munkája a kávézgatással, cigaret­­tázással alighanem ki is merül. Puşcaş elvtárs is mondta, hogy rájuk kell rakni a nyerget... — Milyen problémákkal fordulnak még a képvi­selőkhöz a választók ? — Egy másik nagy problémánk : a gyermekek játszótere. Az utca végében van egy szép tisztás, a gyermekek ott játszadozhatnának kedvükre, és a szülők is nyugodtak lehetnének, ha nem lennénk ál­landó hadilábon Bálint Sándorral, a felső szomszé­dunkkal. Megtudtam, hogy Anica Neacşunak tizenhat éves­ fia van, akinek nem a játék a legnagyobb gondja. A képviselő mégis haraggal, jogos haraggal be­szél Bálint Sándorról : — Olyan magas kerítése van, hogy a madarak is alig repülnek át rajta, mégis örökké a gyermekek­kel veszekszik-bajmolódik. Képzelje el, trágyát hor­dott ki a tisztásra, sőt, egy alkalommal üvegeket zúzott össze, s a szilánkokat is szétszórta, csakhogy a gyermekeket elűzze. Pénzzel is büntették már, ott hiába.. . Pedig a gyermekek igazán nem zavarják, eltérhetne tőlük. Igazat mondtak a néptanácsnál : Anica Neacsut­ak valóban sok a problémája. Alighanem elégedetlensége tette, hogy úgy érez­tem : fiatal asszonytól búcsúztam. És arról is meggyőződhettem : ebből az elégedet­lenségből előbb-utóbb tettek szüleinek Anica Neacşu erről szóban is biztosított : — A néptanácshoz pedig ezután sem járok keve­sebbet. A képviselők közös hétköznapokban élő, közös hétköznapokért dolgozó emberek. Munkájuk eredmé­nye nagy mértékben függ a néptanácsok támogatásá­tól, de a körzet, a város lakosainak támogatásától OTTHON A HÉTKÖZNAPOKBAN írta : Apáthy Géza

Next