Brassói Lapok, 1971 (3. évfolyam, 9-53. szám)

1971-04-30 / 18. szám

D­ umitru Sandu mérnöknek, a tehergépkocsi­­üzem iskolacsoportja vezérigazgatójának, képletesen a „szakmák városa“ legilletéke­sebb személyiségének tettem fel az első kérdést : — Igazgató elvtárs, ismer-e valakit az isko­lacsoport első végzős növendékei közül ? — Én csak hét éve igazgatom az iskolát, az első végzősök pedig 1952 őszén hagyták el az iskola pad­ijait. De ha nem tévedek, egyet mégis csak ismerek. Kusztos Ferenc az elsőkkel végzett. A felfedezéstől felragyog az igazgató arca, és már nyúl is a telefonért . — Halló, Kusztos ? — szól a készülékbe, és köz­ben elmondja, hogy Kusztos Ferenc az iskola főne­velője, ott is lakik. Amíg Kusztos Ferencre várunk, az igazgató egy számadatokban gazdag nyilvántartást tesz elém. Né­hány adatot átírtam jegyzetfüzetembe : megalakulá­sától — 1950. október 10-től — az iskolacsoport 7 261 szakképzett munkást, 2 055 technikust és 2 774 mes­tert bocsátott a gépgyártóipar rendelkezésére. Szinte azt írtam : az üzem rendelkezésére. De ... K­usztos Ferencnek már a készülő riport cí­mét is elmondhatom­­ — Párhuzamos élet­rajzok — és magyarázatképpen azt is el­mondom, arról szólna a­ riport, hogy mire vitték az első végzősök, hogyan alakult életpályájuk az eltelt időben, hogyan használták ki a fejlődési lehetőségeket. — Hja — sóhajt a főnevelő —, azóta már eltelt egynéhány év, majdnem húsz esztendő, s az idő na­— Irimia, Alexandru Pirtea — kezdi Delcea mes­ter-tanító a felsorolást. De az hamar abbamarad • — Keresse meg Pirteát, a kabinszerelő részlegen, nagyon értékes ember — mondja Delcea, és hiába van előtte az osztály névsora, sóhajt, hogy a töb­biekre nem emlékszik már. Vasile Colesnic, az egyik párhuzamos osztály mes­tere kéretlenül is beszélni akar egykori tanítvá­nyairól. — Ion Sava mérnök lett, a tudományok docens doktora, tudományos kutató, Surdu Severian itt az iskolában műhelyvezető mester, Alexandru Stoenes­­cu az üzemben, a szerszámrészlegen mester, Aurel Hududui az üzemi laboratóriumban mester, Gheor­­ghe Ştefan és Ştefan Canţun élmunkások... A mester hangjában érzem, hogy minden nevet megkülönböztetett büszkeséggel ejt ki... Gheorghe Corobeanut, a szakiskola első magyar tannyelvű osztályának­­műhelyvezető mesterét is Kusztos Ferenc mutatja be. — Nagyon jó fiúk voltak mind. Ha odaállítottam őket a satuhoz, egyik sem mozdult el beleegyezé­sem nélkül. Szófogadók voltak, törekvők — mondja némi nosztalgiával Corăbeanu mester. — Továbbta­nulásra ösztönöztem őket mindig. Nagy részük tovább is tanult. Ha nem tévedek, Kerestély Márton mérnök lett, Kiss József matematika tanár Kolozsváron. Bo­kor ... ? Bokor is jó fiú volt. Most diszpécser... A kutyafáját — bosszankodik Corăbeanu —, ilyen, a­­mikor az ember megöregszik. Nehezen megy az em­lékezés. Pedig a tízéves találkozót is megtartottuk.. . Majdnem mind összejöttünk... Várjon csak. Bíró tán — alig egy évre rá — elvittek katonának. Mint mondottam, idősebb voltam kollégáimnál. A katona­ságnál lettem párttag. Miután leszereltem, egy ideig a golyós csapágy-gyárban dolgoztam, amely annak idején a tehergépkocsi-üzem egyik részlege volt. Kiegészítettem tanulmányaimat, majd sikerrel felvé­teliztem a mesteriskolába, amelyet el is végeztem. Adósság­érzetem volt a rendszerrel szemben, amely kiváltott a szolgasorból, s úgy éreztem, azzal törlesz­­hetek, ha a termelésben megállom a helyem és a társadalmi munkából is kiveszem részem. (Alexandru Pirtea kivette és kiveszi részét , ér­demeiért annak idején a KISZ Központi Bizottsá­gába választották, jelenleg az üzemi pártbizottság bárójának tagja és a kabinszerelő-részleg alapszer­vezeti titkára.) — Úgy érzi, Pirtea elvtárs, hogy az ön álmai be­teljesedtek ? — Már amennyire , szép családom, három gyerme­künk van, a feleségem szintén a tehergépkocsi-üzem­ben dolgozik. Amint láthatja, a lakásunk is szép, kényelmes .. Majd szemernyi öngúnnyal : — Amint láthatja, gépkocsim is van... Persze, az a bizonyos adósság­­érzet továbbra is él.. A gyermekeket hasznos em­berekké kell nevelnünk. Pirtea mester sörrel kínál, kötetlenebbé válik a beszélgetés : — A részlegünk faliújságja megnyerte az üzemi, majd a városi versenyt, az országos döntőn is részt vesz. Konyítunk valamit az újságíráshoz is, ugye ? — mosolyog. n PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK gyon szétszórt bennünket. Hogy őszinte legyek, már nem is emlékszem osztálytársaimra. Észreveszi csalódottságomat, enyhíteni próbál rajta . — Tudja, az elméleti órákon és a gyakorlati ok­tatáson együtt voltam osztálytársaimmal, de bentlakó lévén, nagyon sok gyermekkel összebarátkoztam. Már annak idején 1 400 fiatal fiú volt az iskolaközpont bentlakásában ... De tudja mit ? Elővehetjük a ka­talógust ... — Addig is, úgy vélem, Ön is jó riportalanyom lehetne — vetem közbe. — Nem, egyáltalán nem — tiltakozik Kusztos Ferenc. — Igaz, elvégeztem a középiskolát, majd a technikumot, de mások igazán többre vitték. Ma­gam is jobban jártam volna, ha a termelésben he­lyezkedem el. Szerettem, s ma is szeretem a szakmát. De amikor végeztem, dicséretet dicséretre halmoztak, csakhogy az iskolában maradjak nevelőnek. Veszé­lyes korban voltam, alig tizenhat éves. Ilyen korban könnyen megszédül az ember. C­saknem húsz esztendő múltán is dicsérik Kusztos Ferencet. Dicséri Dumitru Sandu vezérigazgató, s nem kevésbé Dumitru Del­cea mester, aki az első végzősök műhely­­gyakorlatát vezette, akit most is az iskola műhelyé­ben találunk meg s a közeljövő esztergályosait ismer­teti a szakmával, annak minden fortélyával. — Első tanítványaim ? — kérdez vissza az őszülő mester. — Néhányukra még név szerint is emlék­szem. Kusztosra is — huncutul kacsint Kusztosra. — Jó fiú volt. Ő is, a többiek is — törekvők vol­tak. Nagy részük tovább tanult. Stanciu Cirpenaru például — akivel egy ideig leveleztünk — jogot vég­zett. Nem tudom pontosan, mi lett belőle, de tudom, hogy fontos beosztásban dolgozik Bukarestben. Azt hiszem, a diplomáciában. Nicolae Băicuş is szorgal­mas fiú volt. Most pártakitávista. Cristescu mérnök lett, azt hiszem, a statisztikai hivatalnál dolgozik. Moise ? Várjon csak ! Milyen Moise ? Előttem az osztály névsora, kisegítem : — Nicolae. — Ügy van, Nicolae Moise a Ni­vea gyárban mes­ter. — Az üzemben nincs már tanítványa ? Úgy ér­tem, az első végzősök közül ? — kérdezem nem kis csodálkozással, és kissé csalódva is, mert már-már úgy tűnik, az egykor párhuzamos életrajzok nagyon is szerteágaznak az időben. — Hogyne lenne — feleli Nicolae Delcea maga­biztosan, de azért segítségkérően tekint kollégájára, egy másik idős mesterre, Vasile Golesnicre, aki szin­tén a kezdetektől tanít az iskolában, és vonzotta az emlékidéző beszélgetés. Apáthy Géza riportja Árpit megtalálja az üzemben. Azt hiszem, a szer­számrészlegen. — Különböztek-e valamiben az egykori tanítvá­nyok a maiaktól ? — kérdem a mesterektől, és vá­laszuk egyöntetű : — Igen ! Leginkább abban, hogy a kezdet kez­detén elég nagy volt a tudáskülönbség. Egyesek négy, mások öt, megint mások hat elemivel felvételiztek a szakiskolába. Csak kevesen végeztek akkor hét e­­lemit. Nyilván, ez is hozzátartozik a kezdet nehéz­ségeihez. Ma csak olyanok felvételizhetnek, akik el­végezték az általános iskolát. De éppen az a körül­mény — a tudásszintkülönbség — ösztönözte min­d­­annyiukat továbbtanulásra, az ismeretek bepótlásá­­ra, s egyesek erejéből többre is futotta. .. O­lyan peckesen járkál az üzemben, mintha Napóleon lenne, így­ mutatják be a szak­­szervezetnél Alexandru Pirtea mestert. Nem érzem azonnal a humor ízét, már-már arra gondolok, hogy most lerombolják az „illúzió­mat“. De mégse . — Gipszben van a válla, azért járkál úgy — ma­gyarázzák nevetve. — Bebújt a kocsija alá, nem biztosította magát, s a kocsi a vállára esett. No, de nem olyan veszélyes a sérülése, noha betegszabadsá­got kapott, naponta körülnéz az üzemben. De meg­találhatja otthon. Szerencsém van, valóban a Vörös Zászló negyed­beli otthonában találom Alexandru Pirteát. — Bihar környékéről kerültem Brassóba, a szak­­iskolásba. Nem fejezhettem be még az elemi iskolát sem, mert „kiöregedtem“. Kilencen voltunk testvé­rek. Én vagyok a legidősebb. Időnként be kellett áll­­nom szolgalegénynek — emlékszik Pirtea. — Elevenen él bennem az iskolacsoport felava­tása, hiszen életem egyik legboldogabb pillanatát je­lentette. Emlékszem, a kanton elé egy emelvényt rög­tönöztek, onnan hangzottak el a beszédek. A ta­nulók részéről egyik osztálytársam — Bucureasa — mondott köszönetet.. Nyilván pártunknak, mert csak a párt támogatásával kerülhetet sor ilyen iskolaava­tásra. Pirtea mesterből nem kell harapófogóval kiszedni a szót: — Átéltem a szolgasort is, igazán értékelni tudom mindazt, amit a szocializmus, a párt adott nekünk. Én legalábbis lépten-nyomon érezhettem gondoskodá­sát. Csak egy példát mondok : első vakációmban if­júságii táborba küldtek, Govorára, hogy a szüleimen ezzel is könnyítsenek... A szakiskola elvégzése .-Szóba kerülnek a kollégák. — Petre Chiujdea most végzi a mesteriskolát, Constantin Urse is az üzemben dolgozik, most Né­metországban van tapasztalatcserén — mondja, és képeslapokat vesz elő. Sokan, nagyon sokan üd­­vözlik. Búcsúzáskor megajándékoz a Vörös Zászló sport­klub jelvényével. Rengeteg jelvénye van, gyűjti őket, hobbyra is futja az idejéből. I­ smét az üzemben. Bíró Árpádot nem a szerszámkészítő, ha­nem az általános szerelőrészlegen találom meg. Elmondom , Corăbeanu mester úgy tudja, hogy a szerszámrészlegen dolgozik. — Sohasem dolgoztam a szerszámrészlegen. Ami­kor az üzemben jöttem—még vagonokat gyártottunk —, a csövezéshez kerültem, és ott dolgoztam, miután áttértünk az autógyártásra is. Három évig katona voltam a tengerészeknél, és miután visszajöttem, a szerelőrészlegre kerültem. Nem mennék el innen semmiért — vallja Bíró Árpád. — Annyira szereti a részlegét ? — Már hogyne szeretném ? Tudja egészen más az, amikor egy alkatrész kerül ki az ember keze alól, és más, amikor egy kész gépkocsi. Minden fej gépkocsinál megkörnyékez az öröm... Elnézem ezt a magas, sovány férfit — nem tag­baszakadt, izomember, amilyent az egykori képző­művészet hagyott ránk munkás-portré címmel — de ahogy beszél, szenvedélyesen, ünnepélyesen a munkájáról, érzem, „megnő“ a szememben. És nem oktalanul : Bíró Árpád akit a szülei el sem akartak engedni szülőfalujából, Kézdimartonosról, egyik barátjával valósággal „elszökött“, csakhogy a szakiskola tanulója lehessen. Az iskolában megállta a helyét, és az üzemben is állja becsülettel, nyol­cadik éve élmunkás. 1958 óta a párt tagja. Az ő élete is kiteljesedett . Megnősült, lakást ka­pott a Vörös Zászló negyedben, három kisgyermek apja, és benne is él az adósságérzet, hogy a gyer­mekeket hasznos emberekké kell nevelnie — Miképpen őt is hasznos emberré nevelték ... B­író Árpád kísér el a motorrészlegre, volt osztálytársához, Veress Lajoshoz, aki árva­házból került a szakiskolába. — Csak félárva voltam, édesanyám élt — magyarázza Veress Lajos —, de olyan szegénységben, hogy nem tudott volna felnevelni. Az egyik nővérem protekcióval intézte el, hogy bekerülhesse­k Csíksze­redán az árvaházba. Az árvaházba, amely akkor még az apácáké volt... (Folytatása a 3. oldalon) 18. SZÁM 3. oldal

Next