Brassói Lapok, 1971 (3. évfolyam, 9-53. szám)
1971-04-30 / 18. szám
D umitru Sandu mérnöknek, a tehergépkocsiüzem iskolacsoportja vezérigazgatójának, képletesen a „szakmák városa“ legilletékesebb személyiségének tettem fel az első kérdést : — Igazgató elvtárs, ismer-e valakit az iskolacsoport első végzős növendékei közül ? — Én csak hét éve igazgatom az iskolát, az első végzősök pedig 1952 őszén hagyták el az iskola padijait. De ha nem tévedek, egyet mégis csak ismerek. Kusztos Ferenc az elsőkkel végzett. A felfedezéstől felragyog az igazgató arca, és már nyúl is a telefonért . — Halló, Kusztos ? — szól a készülékbe, és közben elmondja, hogy Kusztos Ferenc az iskola főnevelője, ott is lakik. Amíg Kusztos Ferencre várunk, az igazgató egy számadatokban gazdag nyilvántartást tesz elém. Néhány adatot átírtam jegyzetfüzetembe : megalakulásától — 1950. október 10-től — az iskolacsoport 7 261 szakképzett munkást, 2 055 technikust és 2 774 mestert bocsátott a gépgyártóipar rendelkezésére. Szinte azt írtam : az üzem rendelkezésére. De ... Kusztos Ferencnek már a készülő riport címét is elmondhatom — Párhuzamos életrajzok — és magyarázatképpen azt is elmondom, arról szólna a riport, hogy mire vitték az első végzősök, hogyan alakult életpályájuk az eltelt időben, hogyan használták ki a fejlődési lehetőségeket. — Hja — sóhajt a főnevelő —, azóta már eltelt egynéhány év, majdnem húsz esztendő, s az idő na— Irimia, Alexandru Pirtea — kezdi Delcea mester-tanító a felsorolást. De az hamar abbamarad • — Keresse meg Pirteát, a kabinszerelő részlegen, nagyon értékes ember — mondja Delcea, és hiába van előtte az osztály névsora, sóhajt, hogy a többiekre nem emlékszik már. Vasile Colesnic, az egyik párhuzamos osztály mestere kéretlenül is beszélni akar egykori tanítványairól. — Ion Sava mérnök lett, a tudományok docens doktora, tudományos kutató, Surdu Severian itt az iskolában műhelyvezető mester, Alexandru Stoenescu az üzemben, a szerszámrészlegen mester, Aurel Hududui az üzemi laboratóriumban mester, Gheorghe Ştefan és Ştefan Canţun élmunkások... A mester hangjában érzem, hogy minden nevet megkülönböztetett büszkeséggel ejt ki... Gheorghe Corobeanut, a szakiskola első magyar tannyelvű osztályánakműhelyvezető mesterét is Kusztos Ferenc mutatja be. — Nagyon jó fiúk voltak mind. Ha odaállítottam őket a satuhoz, egyik sem mozdult el beleegyezésem nélkül. Szófogadók voltak, törekvők — mondja némi nosztalgiával Corăbeanu mester. — Továbbtanulásra ösztönöztem őket mindig. Nagy részük tovább is tanult. Ha nem tévedek, Kerestély Márton mérnök lett, Kiss József matematika tanár Kolozsváron. Bokor ... ? Bokor is jó fiú volt. Most diszpécser... A kutyafáját — bosszankodik Corăbeanu —, ilyen, amikor az ember megöregszik. Nehezen megy az emlékezés. Pedig a tízéves találkozót is megtartottuk.. . Majdnem mind összejöttünk... Várjon csak. Bíró tán — alig egy évre rá — elvittek katonának. Mint mondottam, idősebb voltam kollégáimnál. A katonaságnál lettem párttag. Miután leszereltem, egy ideig a golyós csapágy-gyárban dolgoztam, amely annak idején a tehergépkocsi-üzem egyik részlege volt. Kiegészítettem tanulmányaimat, majd sikerrel felvételiztem a mesteriskolába, amelyet el is végeztem. Adósságérzetem volt a rendszerrel szemben, amely kiváltott a szolgasorból, s úgy éreztem, azzal törleszhetek, ha a termelésben megállom a helyem és a társadalmi munkából is kiveszem részem. (Alexandru Pirtea kivette és kiveszi részét , érdemeiért annak idején a KISZ Központi Bizottságába választották, jelenleg az üzemi pártbizottság bárójának tagja és a kabinszerelő-részleg alapszervezeti titkára.) — Úgy érzi, Pirtea elvtárs, hogy az ön álmai beteljesedtek ? — Már amennyire , szép családom, három gyermekünk van, a feleségem szintén a tehergépkocsi-üzemben dolgozik. Amint láthatja, a lakásunk is szép, kényelmes .. Majd szemernyi öngúnnyal : — Amint láthatja, gépkocsim is van... Persze, az a bizonyos adósságérzet továbbra is él.. A gyermekeket hasznos emberekké kell nevelnünk. Pirtea mester sörrel kínál, kötetlenebbé válik a beszélgetés : — A részlegünk faliújságja megnyerte az üzemi, majd a városi versenyt, az országos döntőn is részt vesz. Konyítunk valamit az újságíráshoz is, ugye ? — mosolyog. n PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK gyon szétszórt bennünket. Hogy őszinte legyek, már nem is emlékszem osztálytársaimra. Észreveszi csalódottságomat, enyhíteni próbál rajta . — Tudja, az elméleti órákon és a gyakorlati oktatáson együtt voltam osztálytársaimmal, de bentlakó lévén, nagyon sok gyermekkel összebarátkoztam. Már annak idején 1 400 fiatal fiú volt az iskolaközpont bentlakásában ... De tudja mit ? Elővehetjük a katalógust ... — Addig is, úgy vélem, Ön is jó riportalanyom lehetne — vetem közbe. — Nem, egyáltalán nem — tiltakozik Kusztos Ferenc. — Igaz, elvégeztem a középiskolát, majd a technikumot, de mások igazán többre vitték. Magam is jobban jártam volna, ha a termelésben helyezkedem el. Szerettem, s ma is szeretem a szakmát. De amikor végeztem, dicséretet dicséretre halmoztak, csakhogy az iskolában maradjak nevelőnek. Veszélyes korban voltam, alig tizenhat éves. Ilyen korban könnyen megszédül az ember. Csaknem húsz esztendő múltán is dicsérik Kusztos Ferencet. Dicséri Dumitru Sandu vezérigazgató, s nem kevésbé Dumitru Delcea mester, aki az első végzősök műhelygyakorlatát vezette, akit most is az iskola műhelyében találunk meg s a közeljövő esztergályosait ismerteti a szakmával, annak minden fortélyával. — Első tanítványaim ? — kérdez vissza az őszülő mester. — Néhányukra még név szerint is emlékszem. Kusztosra is — huncutul kacsint Kusztosra. — Jó fiú volt. Ő is, a többiek is — törekvők voltak. Nagy részük tovább tanult. Stanciu Cirpenaru például — akivel egy ideig leveleztünk — jogot végzett. Nem tudom pontosan, mi lett belőle, de tudom, hogy fontos beosztásban dolgozik Bukarestben. Azt hiszem, a diplomáciában. Nicolae Băicuş is szorgalmas fiú volt. Most pártakitávista. Cristescu mérnök lett, azt hiszem, a statisztikai hivatalnál dolgozik. Moise ? Várjon csak ! Milyen Moise ? Előttem az osztály névsora, kisegítem : — Nicolae. — Ügy van, Nicolae Moise a Nivea gyárban mester. — Az üzemben nincs már tanítványa ? Úgy értem, az első végzősök közül ? — kérdezem nem kis csodálkozással, és kissé csalódva is, mert már-már úgy tűnik, az egykor párhuzamos életrajzok nagyon is szerteágaznak az időben. — Hogyne lenne — feleli Nicolae Delcea magabiztosan, de azért segítségkérően tekint kollégájára, egy másik idős mesterre, Vasile Golesnicre, aki szintén a kezdetektől tanít az iskolában, és vonzotta az emlékidéző beszélgetés. Apáthy Géza riportja Árpit megtalálja az üzemben. Azt hiszem, a szerszámrészlegen. — Különböztek-e valamiben az egykori tanítványok a maiaktól ? — kérdem a mesterektől, és válaszuk egyöntetű : — Igen ! Leginkább abban, hogy a kezdet kezdetén elég nagy volt a tudáskülönbség. Egyesek négy, mások öt, megint mások hat elemivel felvételiztek a szakiskolába. Csak kevesen végeztek akkor hét elemit. Nyilván, ez is hozzátartozik a kezdet nehézségeihez. Ma csak olyanok felvételizhetnek, akik elvégezték az általános iskolát. De éppen az a körülmény — a tudásszintkülönbség — ösztönözte mindannyiukat továbbtanulásra, az ismeretek bepótlására, s egyesek erejéből többre is futotta. .. Olyan peckesen járkál az üzemben, mintha Napóleon lenne, így mutatják be a szakszervezetnél Alexandru Pirtea mestert. Nem érzem azonnal a humor ízét, már-már arra gondolok, hogy most lerombolják az „illúziómat“. De mégse . — Gipszben van a válla, azért járkál úgy — magyarázzák nevetve. — Bebújt a kocsija alá, nem biztosította magát, s a kocsi a vállára esett. No, de nem olyan veszélyes a sérülése, noha betegszabadságot kapott, naponta körülnéz az üzemben. De megtalálhatja otthon. Szerencsém van, valóban a Vörös Zászló negyedbeli otthonában találom Alexandru Pirteát. — Bihar környékéről kerültem Brassóba, a szakiskolásba. Nem fejezhettem be még az elemi iskolát sem, mert „kiöregedtem“. Kilencen voltunk testvérek. Én vagyok a legidősebb. Időnként be kellett állnom szolgalegénynek — emlékszik Pirtea. — Elevenen él bennem az iskolacsoport felavatása, hiszen életem egyik legboldogabb pillanatát jelentette. Emlékszem, a kanton elé egy emelvényt rögtönöztek, onnan hangzottak el a beszédek. A tanulók részéről egyik osztálytársam — Bucureasa — mondott köszönetet.. Nyilván pártunknak, mert csak a párt támogatásával kerülhetet sor ilyen iskolaavatásra. Pirtea mesterből nem kell harapófogóval kiszedni a szót: — Átéltem a szolgasort is, igazán értékelni tudom mindazt, amit a szocializmus, a párt adott nekünk. Én legalábbis lépten-nyomon érezhettem gondoskodását. Csak egy példát mondok : első vakációmban ifjúságii táborba küldtek, Govorára, hogy a szüleimen ezzel is könnyítsenek... A szakiskola elvégzése .-Szóba kerülnek a kollégák. — Petre Chiujdea most végzi a mesteriskolát, Constantin Urse is az üzemben dolgozik, most Németországban van tapasztalatcserén — mondja, és képeslapokat vesz elő. Sokan, nagyon sokan üdvözlik. Búcsúzáskor megajándékoz a Vörös Zászló sportklub jelvényével. Rengeteg jelvénye van, gyűjti őket, hobbyra is futja az idejéből. I smét az üzemben. Bíró Árpádot nem a szerszámkészítő, hanem az általános szerelőrészlegen találom meg. Elmondom , Corăbeanu mester úgy tudja, hogy a szerszámrészlegen dolgozik. — Sohasem dolgoztam a szerszámrészlegen. Amikor az üzemben jöttem—még vagonokat gyártottunk —, a csövezéshez kerültem, és ott dolgoztam, miután áttértünk az autógyártásra is. Három évig katona voltam a tengerészeknél, és miután visszajöttem, a szerelőrészlegre kerültem. Nem mennék el innen semmiért — vallja Bíró Árpád. — Annyira szereti a részlegét ? — Már hogyne szeretném ? Tudja egészen más az, amikor egy alkatrész kerül ki az ember keze alól, és más, amikor egy kész gépkocsi. Minden fej gépkocsinál megkörnyékez az öröm... Elnézem ezt a magas, sovány férfit — nem tagbaszakadt, izomember, amilyent az egykori képzőművészet hagyott ránk munkás-portré címmel — de ahogy beszél, szenvedélyesen, ünnepélyesen a munkájáról, érzem, „megnő“ a szememben. És nem oktalanul : Bíró Árpád akit a szülei el sem akartak engedni szülőfalujából, Kézdimartonosról, egyik barátjával valósággal „elszökött“, csakhogy a szakiskola tanulója lehessen. Az iskolában megállta a helyét, és az üzemben is állja becsülettel, nyolcadik éve élmunkás. 1958 óta a párt tagja. Az ő élete is kiteljesedett . Megnősült, lakást kapott a Vörös Zászló negyedben, három kisgyermek apja, és benne is él az adósságérzet, hogy a gyermekeket hasznos emberekké kell nevelnie — Miképpen őt is hasznos emberré nevelték ... Bíró Árpád kísér el a motorrészlegre, volt osztálytársához, Veress Lajoshoz, aki árvaházból került a szakiskolába. — Csak félárva voltam, édesanyám élt — magyarázza Veress Lajos —, de olyan szegénységben, hogy nem tudott volna felnevelni. Az egyik nővérem protekcióval intézte el, hogy bekerülhessek Csíkszeredán az árvaházba. Az árvaházba, amely akkor még az apácáké volt... (Folytatása a 3. oldalon) 18. SZÁM 3. oldal