Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1972-07-29 / 31. szám

RIPORT Nagykorúak gyámhivatalában című riportomban a Brassói Lapok idei május 20-i számában az ember­ség tanácsának munkáját méltattam. Kiváltképp azt, hogy a municípiumi néptanács mellett működő bi­zottság nem csak tanáccsal igyekszik a tévelygő, munkakerülő, a társadalmi parazitizmus küszöbálla­­potában élő fiatalok segítségére lenni, hanem „ka­láccsal“ is: a bizottság azonnal képzettségüknek, képességeiknek és kívánalmaiknak megfelelő munka­helyet biztosít számukra. A bizottság munkájának hatékonyságát fő célki­tűzése szempontjából értékeltem, és örömmel kö­zöltem azt a sikert, hogy egyéves működése során 242 „ügyfele“ közül 180-­at hódított vissza a termelés­nek. Az adatszerű közlés arra késztette Hrisztu Bálin­tot, hogy az Ifjúmunkásban megkérdőjelezze a bizottság nevelő munkájának hatékonyságát. „Nem ártana ezek után valóban megnézni, hogyan és milyen eredménnyel működik egy ilyen bizottság“ — írta. A kérdés mindkét­­vonatkozásban jogos. Előbbi riportomban, amely „helyszíni tudósítás“-féle volt az emberség tanácsa egyik munkaüléséről, a ,,hogyan­ra nagyrészt válaszoltam. Talán azt mulasztottam el eléggé hangsúlyozni, a bizottság nem elégszik meg .Azzal, hogy a tévelygő fiatalokat elhelyezi a terme­lésben, hanem időnként ülésein és munkahelyeiken is ellenőrzi őket, továbbra is foglalkozik viselkedé­sükkel, beilleszkedési problémáikkal. Mindaddig, amíg az esetek megszűnnek esetek lenni. A bizottság működésének eredményességét — sze­rintem — nem kérdőjelezheti meg az sem, hogy az „ügyfelek“ egyik résznek sehogysem ízlik a kalács, s amikor úgy érzi, csend van körülötte, megszökik munkahelyéről. Mert nagyobb része mégis gyökeret ereszt , beilleszkedik a termelésbe, igyekszik szak­képesíteni magát, és környezete segítségével élete rendes mederbe kerül ... A Metrom üzem személyzeti osztályára szépen öltözött, kellemes megjelenésű, magas,­­karcsú, szőke leány lépett be. Tekintetéből egyfajta titkos szomo­rúság sugárzott, olyan, amely mindig biztosan hat a férfiakra, s az ezzel szinte­ ellenkező — ugyancsak mindig — hatásos mosoly akkor sem hervadt le aj­káról, amikor feltettem a kényelmetlen kérdést. — Jaj, az emberség tanácsáról van szó ? — kér­dezett vissza. — Amikor az üzembe jöttem, mindenki úgy nézett utánam, mint egy... Szóval, eleinte nem bízott bennem senki. Tudja, engem nem hívtak az emberség tanácsára, magam mentem el, mert a gépírói kurzus elvégzése után olyan állásba helyez­tek, amely nem sokkal azelőtt megszűnt. Három hó­napig munka nélkül maradtam. De ha tudtam volna, milyen következményekkel jár, soha nem tettem volna oda a lábam ... — Szóval, úgy érzi, félreértés áldozata lett ? — Nyilvánvaló — hangja határozott volt —, nem tudom, miért került úgy be a köztudatba ez a bi­zottság, mint olyan szerv, amely csak­ a rosszerkölcsű fiatalokra vadászik, hogy aztán elhelyezze őket a munkában... Igazat­­kellett adnom a lánynak, a bizottságnál valóban önként is jelentkezhetnek és jelentkeznek fiatalok, akik elhelyezkedési problémákkal küzde­nek. S ha másként történne, azt, hogy valakit az emberség tanácsán keresztül helyeztek el, semmi­képpen sem szabad bélyegnek tekinteni. Sokkal inkább jelnek, hogy az illető fiatallal megkülönböz­tetett figyelemmel kell bánni . . . — Kérném,, ne írja ki a nevemet az újságba, bras­sói vagyok és a városban sok az ismerősöm — kér­lelt a lány riadt tekintettel, de mosolyogva, miután elmondta, milyen erőfeszítéseket tett annak érdeké­ben, hogy munkához jusson, s csak a sorozatos kudarc vitte el az emberség tanácsához ... Több ízben is megígértem, hogy a nevét nem eml­tem meg nyilvánosan. — Most nagyon elégedett vagyok a munkámmal, gépírónőként dolgozom, megkérdezheti a kollégáimat is, biztosan jó véleménnyel lesznek rólam. Igaz, egy kis­ baleset történt, eltörtem a szemüvegem, s nél­küle nem v­agyok annyira magabiztos, de két nap múlva kiválthatom az újat — mosolygott a lány, s nem mulasztotta el megjegyezni : — Egyébként csak akkor viselek szemüveget, amikor dolgozom. Az ajtó kilincsét fogta, még egyszer megerősítette kérését : — Csak most kezdek félni, hogy véget ért a be­szélgetésünk, igazán ne írja meg a n­e­vemet... Ismét megígértem. Stefan Ene elvtárs, az üzem személyzeti osztályá­nak vezetője ugyanazt kérte : — Ne írja ki a nevét — mondotta. — Nagyon jó lány. Előbb kifutóként alkalmaztuk, hat részleget kellett kiszolgálnia, jó időben, rossz időben zsörtö­­lődés nélkül, készségesen teljesített minden megbízó­ írta : Apáth­y Géza fájt. Ezért is kapta meg végül a gépírónői cillást. A szállítási osztály jó, megbízható munkaerőt nyert vele. Megbocsáthatjuk neki, hogy nemrég még ... bartündér volt. A lány igazat mondott azzal, hogy önként fordult az emberség tanácsához, amikor a Metrom üzembe kérte kihelyezését. Csak azt hallgatta el, hogy jó ismerősként fordult hozzá, hiszen előbb több mun­kahelyen próbálkoztak vele, s mindannyiszor meg­szökött . . . Szülei hívták fel az emberség tanácsának figyel­mét — végső elkeseredettségükben — egyetlen lá­nyukra, akit egy adott időben már nem tudtak ka­landjaiban megfékezni ... Megtartom ígéretemet, nem írom meg a húsz­éves lány nevét, hiszen neve a bizottság nyilván­tartásaiból is kikerült. Ştefănescu elvtárs, a tehergépkocsi-üzem személy­zeti osztályának vezetője — önkéntesen az emberség tanácsának tagja — kísért a motor­részlegre, ahol — állítólag — többen is dolgoznak olyan fiatalok, akiket a bizottság helyezett az üzembe. — Az érdekelne, milyen légkör veszi körül őket a munkahelyükön — villantottam fel a riport-téma lehetőségét Ștefănescu elvtársnak. — Nem akarom lebeszélni — felelte —, de meg kell mondanom, hogy nem veszi őket körül sajátos légkör. Egy-két ember kivételével nem tudja róluk senki, hogy milyen körülmények között kerültek az üzembe. Úgy viszonyulnak hozzájuk, mint bármely más új munkatárshoz. Ki tudja, ha esetleg ismernék előéletüket, vajon nem közösítenék-e ki, nem űz­nék-e el őket ? . .. Szász Jenőt kerestem, azt a fiatalembert, akinek sorsa különösképpen szívügye Maria B Bianu elvtárs­­nőnek, az emberség tanácsa titkárnőjének. Bianu elvtársnőtől hallottam ,,eltévelyedésem történetét. — Szász Jenő jobb lábbal lépett az életbe — me­sélte. — Esztergályosként dolgozott a tehergépkocsi­üzemben, megbecsülték, arra meg külön büszkélked­hettek, hogy az üzem sportegyesülete hírnevét tehet­séges motorbicikli-versenyzőként öregbítene... Az­tán jöttek sorra a megrázkódtatások, édesanyja meghalt, édesapja újranősült, az új asszony nem törődött vele, nem mosott, nem főzött rá, elidegene­dett saját otthonában, fojtogatónak érezte maga körül a levegőt. Ivásra adta a fejét, abban keresett megnyugvást, aztán otthagyta a tehergépkocsi-üze­met, a sportolást is, széttépte okleveleit, trófeáit tönkretette, végül otthonából is elmenekült... De most újra dolgozik, az emberség tanácsa vissza­helyezte a tehergépkocsi-üzembe. Sajnos, nem találtuk meg Szász Jenőt. Május 30-án alkalmazták a motor­részlegen, és június 27-e óta nem adott életjelt magáról. Két közvetlen főnökével, Nicolae Netejoru éso- Puia Chirion műhí­y vezetővel re­portvezetővel és szélgettem. •— Íme, mennyire csalódhat ember az emberben — mondta Netejoru elvtárs, hangsúlyozva, hogy valóban nagyot csalódott. — Komoly, megbízható embernek ismertem. Amikor láttam, milyen lelki­­ismeretesen dolgozik, elmentem Cezar Popeacă elv­társhoz, a munkaszervezési osztály vezetőjéhez. Meg is kapta a fizetésemelést, s érthetetlenül, mégis ki­maradt .. . — Én is szerettem volna, ha nálunk marad. Szükségünk lett volna rá , kitűnő szakmunkás — erősítette meg a jó véleményezést Puia Chirion mester. — Sajnos, javasolnunk kellett munkaszer­ződése felbontását. — Mit tudtak Szász Jenőről ? — kérdeztem. — Annyit tudtunk róla, hogy dolgozott már az üzemben, aztán elment, több munkahelyen is meg­fordult, például a piteşti-i személygépkocsi-üzemben, majd a brassói helyiipari vállalatnál meg egyebütt — válaszolta Netejeru elvtárs. — No, meg azt is tudtuk, hogy versenyzett . .. — Arról tudtak, hogy az utóbbi időben iszik? — Soha nem jött be ittasan a munkába — lepő­dött meg Chilton mester.—­ Csendes, zárkózott, tisz­telet­tudó ember, minden szempontból tetszett ne­künk. — Arról tudtak, hogy az emberség tanácsa he­lyezte vissza az üzembe ? — Ha tudtuk volna, ha többet tudunk róla, eset­leg megpróbáltunk volna jobban közeledni hozzá. Most tudjuk meg Öntől — mondotta Puia Chirion mester. — De nincs minden elveszve. Két nap múlva fizetésnap lesz, Szász is kell hogy kapjon még valami pénzt, azért biztosan eljön, s akkor meg­próbálunk vele beszélni. Hátha mégsem kerül sor a munkaszerződés felbontására. Arról nem értesültem, végül sor került-e a beszél­getésre, s ha igen, milyen eredménnyel jár. Azt viszont nagyon szeretném, ha a Szász Jenőről írt soraim Szász Jenőhöz is eljutnának. Jó érzettel tölthetné el az a felismerés, hogy olyan emberek veszik körül, akik bármikor készek megpróbáltatá­sában segítőkezet nyújtani. Jómagam is sietnék — abban az esetben, ha Szász Jenőnek sikerülne ismét hajdani önmagáim lennie, ismét jobb lábbal kez­denie, új életet — a jó hírnevén ejtett csorbát „ki­köszörülni“. Az előjelek : biztatók. Szász Jenő esetét csak azért idéztem, hogy pél­dájával szemléltesse­k : nem mindig „ihletett“ meg­oldás az emberség tanácsa által kihelyezett fiata­lokkal úgy bánni, mint bármely más új alkalmazot­tal. Az illető fiatalnak nemcsak munkahelyet kell biztosítani,­ hanem olyan emberi környezetet, amely segítségére siet a nehézségek áthidalásában, amely neveléssel járul hozzá a pozitív jellemtulajdonsá­gok kialakításához. Az emberség tanácsa egyébként levélben is kéri az illetékeseket, hogy a problémás esetekkel szem­ben tanúsítsanak több megértést, megkülönböztetett figyelmet. Alkalmasint e levelek egy része nem jut el mindig a legilletékesebbekhez , a közvetlen fő­nökökhöz. A tehergépkocsi-üzemben, ahol Ştefănescu elvtárs személyesen is vigyáz az emberség tanácsa „ügy­felei" sorsának alakulására, a Szász Jenő esete a jelek szerint, egydüli. Mert Violeta Kingurar ese­téről már többen tudtak : Cezar Popoacă, a munka­szervezési osztály vezetője, Dumitru Croitoru­ mester és Eugen Czelny műhelyfőnök is. Eugen Czelny mondta : — Két hete dolgozik nálunk a lány, s bizony elég sok a bajunk vele ; fegyelmezetlen, semmikép­pen sem hajlandó kendőt kötni a fejére, noha a munkavédelmi szabályok előírják. De tudjuk, türel­meseknek kell lennünk vele, a fiatalokkal általában türelmeseknek kell lennünk. Dumitru Croitoru­ mester : — Jelentéktelen dolognak tűnhet, de még­sem az. Ahogy afelett sem hunyhatunk szemet, hogy a mun­kahelyén cigarettázik. Többször megmagyaráztuk neki, hogy ezzel csak megrovást vált ki munkatár­­sai részéről. Ha sehogy sem tudja türtőztetni magát, cigarettázon az e célból kijelölt helyeken... Nem csoda, hogy egyes suhancok belekötnek ... Violeta Lingurar nem „ijedt“ meg kérdésemtől : — Igen, az emberség tanácsa helyezett az üzem­be, s ezért csak hálával gondolhatok rá. Előbb a kötöttárugyárba kerültem, de ott nem tudtam telje­síteni a feladatomat, állandóan megnyirbálták a fi­zetésemet. Otthagytam. — És itt, a tehergépkocsi-üzemben ? — kérdez­tem. — Azt hiszem, eddig sikerült, sőt meggyőződésem, hogy sikerült teljesítenem a tervem. — vetett kérdő pillantást a mesterekre. — Azzal nincs baj — felelte Croitoru mester —, de a cigarettázásért haragszom. Csak magának árt vele, a kollégák úgy beszélnek majd : na, ez is egy olyan, hogy .. . Tudja, mire célzok, ugye ? A lány megértően bólintott. — Milyen elképzelése van a jövőjét illetően ? — fordultam hozzá, hogy mielőbb kihúzzam a ciga­­rettázás okozta „kátyúból“. — Itt szeretnék maradni az üzemben, s ha lehet, szakképesíteném magam — felelte. — Milyen szakmát szeretne megtanulni ? — szólt közbe Cezar Popoacă elvtárs . — Darukezelő szeretnék lettni, vagy hegesztő ... — Nagyszerű, éppen szükségünk van darukeze­lőkre. Holnap jöjjön fel hozzám, intézkedjünk. De figyelmeztetem, én egészen komolyan gondolom — mondta a munkaszervezési osztály vezetője, Cezar Popoacă elvtárs. A tizennyolc esztendős leány lépteit ,,családi ne­hézségek“ irányították Brassóba. S ezek a léptek nem választották mindig a leghelyesebb utakat, ezért figyelt fel rá az emberség tanácsa. Pedig a lány, férjezett asszony. Azt mondta, házasélete zavartalan, a legnagyobb megértésben él férjével. Maria Bianu, az emberség tanácsának titkárnője, másképpen ismeri családi életét. Ezért még vár, egy­előre még nem iktatja ki nyilvántartásából. De mindannyian — az üzemiek is — abban re­ménykednek, hogy hamarosan erre is sor kerül. — Ha a Gaál testvérek a jóban fognának annyi­ra össze, amennyire a rosszban összefognak, önma­guk is hegyeket tudnának megmozgatni — mutatta (Folytatása a 3. oldalon) I­ JÉKÉL ^ ^ AP BL 31. SZÁM 3. oldal

Next