Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1972-02-19 / 7. szám

RIPORT Előszó Előttem testes könyv, borítója vörös vászonkö­tésben, rajta aranyozott betűkkel : Olthévíz község monográfiája. A könyv csak abban különbözik az igazi köny­vektől, hogy nem nyomdából, hanem írógépből ke­rült ki. Ahogy a gazdag, a szöveget ihletetten és célszerűen alátámasztó illusztrációk sem a nyom­dából, hanem a tus-tollhegy alól kerültek ki. Szerzője : Tîrnăvoj Teofil, a községi pártbizott­ság titkára. De csak az első lapon, a következőn ott név szerint az egész szerzőkollektíva, akár igazi en­ciklopédiákban, lexikonokban. E nevek közt meg­található a Nagy Károlyé, a párttitkár-helyettesé, a Virgil Niciué, a néptanács elnökéé, a Cornel Roş­­cáé, a termelőszövetkezet elnökéé, s a „község­atyák" neve mellett ott az értelmiségi és nem értel­miségi dolgozók, földművesek neve is — akik ada­lékokkal gazdagították — ahogy egy enciklopédiá­hoz illik Mert voltaképpen a Tirnávdi Teofil irányításá­val megalkotott monográfia igazi enciklopédia, noha „csak" Olthévíz község enciklopédiája. Olthévíz község pedig : Olthévíz, a községközpont, és Kucsuláta és Datk és Hidegkút és Bogát és Lupsa ... Összesen : hat falu. És a hat faluban mennyi történelem ! Mennyi történelem, amely már a könyvekben, monográfiákban megőrzött múlté, és főleg mennyi történelem, amelyet megörökíteni csak viszonyla­gosan, időlegesen lehet, mert él ! Leszűkítem magamban a témát : csak a terme­lőszövetkezet életére szorítkozom. Amennyire lehet­séges. Mert úgy nem maradhatok a termelőszövet­kezet tíz esztendejénél, hogy néha-néha ki ne te­kintsek az olvasóval az olthévízi újkor egészére. Eddig ugyanis Olthévízen a termelőszövetkezetben összpontosul a legtöbb, legeredményesebb emberi erény, a legtöbb munka. A mai Olthévíz nagyobb részt ennek a teremtő munkának az eredménye. A termelőszövetkezet tíz éves útja és a falu tíz éves útja egész sor — külső és belső — új analógiára te­remt lehetőséget, amely egyazon folyamatban ta­lálkozik : az előrehaladásban. A termelőszövetkezet a monográfiában Az alcímet Tirnávdi Teofil és Nagy Károly su­gallta, hiszen a kétesztendős munka eredményeként megszületett monográfiában éppen a termelőszövet­kezetnek szentelt fejezet sürgeti legjobban a króni­ka folytatását. Az olthévizi termelőszövetkezet 1962 februárjában született, már meg is kellett volna ünnepelnie fenn­állásának tizedik évfordulóját. (Cornel Roşcától, a termelőszövetkezet elnökétől tudtam meg, miért „halasztották" el az ünnepséget. ) Az olthévizi szövetkezet tulajdonképpen kettő, ugyanis a hidegkúti is hozzátartozik, s ez néhány héttel később alakult meg. Kell találnunk egy közös dátumot, hogy együttesen ünnepeljünk. Hiszen tíz éven keresztül együttesen dolgoztunk olthévizi ma­gyarok és hidegkúti románok, váll váll mellett, örömben, gondban együtt. Úgy is beszélünk, hogy olthévizi brigád, meg hidegkúti brigád . . .) Hidegkutat 1962 szeptemberében csatolták Olt­­hévízhez, amikor Lupsát Kucsulátához és Bogátot Datkhoz, azzal a szándékkal, hogy hat gyengébb termelőszövetkezet helyett három erősben teremjen a föld. A monográfiában megörökített számok a legtöbb esetben községi szinten vallanak az álta­lános fejlődésről, a közösségi gondolkodás önkife­jezőjeként. De itt kell megemlítenem, hogy Olthévízen állami gazdaság — mai nevén farm — is van, amely már 1948-ban megalakult, s egy kicsit az előzmények­hez is tartozik, hiszen a közös gazdálkodás első iskolája, tudatformáló példája volt. És az előzményekhez tartozik az is, hogy a Ro­mán Kommunista Párt 1949. március 3—5-i plenáris ülésének útmutatásait követve, az olthévíziek társu­lásokban művelték meg a földet, a mindennapi munkában is tanulták a jövőt , a termelőszövetke­zetet. Ezt egyébként a kucsulásai gépesítő állomás megalakulása 1946-ban és kevéssel azután a Rupea­­vidéki gépkölcsönző megalakulása parancsoló szükségességgé tette. (Talán nem érdektelen meg­jegyezni, hogy Olthévízen 1952-ben jelent meg az első traktor és az első cséplőgép.) Minden számadat egyetlen érve : a fejlődés. Az 1962-es esztendő végén a termelőszövetkezet 1 973 500 lej értékű összvagyont rögzíthetett nyilván­tartásaiban. Ide írom mai értékét is: 11 499 000 lej. A további számításokat az olvasóra bízhatom, ha egyáltalán szükségesek. A termelőszövetkezet 1962-ben 215 szarvasmar­hát, 290 juhot, 80 sertést és 120 lovat számlált. A lovak kivételével, amelyek számbeli gyarapodását a gépek térhódítása majdnemhogy fölöslegessé tette, minden más állat irányában sokkal nagyobb szám jelent meg évről-évre a termelőszövetkezet nyilvántartásaiban. 1969-re a szarvasmarhák száma elérte a 445-öt, a juhoké a 905-öt, a sertéseké pedig a 242-t. (Kerestem a legújabb számadatokat a monográ­fiában. Nagy Károly jegyzetfüzetet vett elő zsebé­ből, abból mondta tollba a legújabb és legreáli­sabb számadatokat, így : — Szarvasmarha most : 531, juh most : 1 110, ser­tés most : 358.) Az összehasonlítás matematikáját ismét az ol­vasóra bízom. A hektárhozamokat böngészgettem, jegyezgettem ki a monográfiából. Kétévenként regisztrálták. Csak az utóbbi éveket másolom át. A búza hektárhozama 1967-ben: 1140 kg, 1969-ben­: 2 033 kg, 1971-ben: 3 240 kg, a kukoricáé 1967-ben: 2 096 kg, 1969-ben: 3 500 kg, 1971-ben : 3 500 kg , a burgonyáé 1967-ben : 6 585 kg; 1969-ben : 10 400 kg; 1971-ben: 15 600 kg (!!!). Nem, nem kell matematikai műveleteket végez­nie az olvasónak , a számok önmagukban is be­szélnek. Csak figyelni kell rájuk, azért a felkiáltó­jelek. Nyilvánvaló, hogy a termelőszövetkezeti munka Olthévízen sem az egyetlen jövedelmi forrás. De az évről évre növekvő javadalmazás is önkifejezést nyer abban, hogy Olthévizet villamosították, vízve­zetéket építettek, harmincöt új családi házat, szol­gáltatási egységeket, hogy a kerékpár megszűnt luxuscikk lenni, úgyszintén a rádió, a mosógép, a hűtőszekrény, hogy a lakások zömében új, korszerű bútor váltotta fel a hagyományos parasztbútort (igaz, sokhelyt egy-egy szobácskát, vagy egy-egy sarkot tudatosan is hagyományőrzőn rendeznek be — mondja a monográfia) stb. stb. De egyáltalán van-e ebben valami rendhagyó, valami rendkívüli, valami csodálatos ? Nincs. Ez így van rendjén. És az olthévizi emberek? Történt-e olyan válto­zás bennük, amely esetleg kevésbé szembetűnő a szemlélőnek ? Történt. Amit számokkal nem lehet elmondani Nagy Károly párttitkár-helyettes, a művelődési, otthon igazgatója is. De nem „hazabeszélt", hanem az emberek — fiatalok és idősek — általános tu­dásvágyát, növekvő műveltség-igényét dicsérte, a­­mely a közművelődésben válik leginkább szemmel­­láthatóvá. — Sok tevékeny műkedvelő együttesünk van agitációs brigádunk, tánccsoportunk, zenekarunk, de a táncnál és ezeknél , is közkedveltebb nálunk a színjátszás. Odajutottunk, hogy színjátszó csopor­tunk egy-egy „évadban" négy-öt bemutatóval is ki­rukkol, majdnem annyival, mint a hivatásosak . . . — mondta. — Fejlődtünk minden téren, de talán a legna­gyobb győzelem az, hogy az emberek tudata is fejlődött, úgy is mondhatom, politikai, közösségi, elvtársi gondolkodásmódjuk — mondja Tim­ávd­ elvtárs. S ezt nemcsak rendkívüli eseményekben lehet felfedezni, mint amilyen az árvíz volt. Az em­berek összefogása, szolidaritása, segítőkészsége kétségtelenül akkor nyilvánult meg igazán szembe­ötlően, megrázóan, de állítom, nem a tragédia vál­totta ki. Meg volt már azelőtt is, megnyilvánult a leghétköznapibb közgyűléseken is Miben ? Abban, hogy az „én"-t rendre felváltotta a „mi" a tagok beszédében. Az első időszakban az emberek job­bára a javadalmazás problémájához szóltak hozzá —­ egyéb nem nagyon érdekelte őket —, így : „én miért kaptam csak ennyit", „a másik miért annyit, pedig" és így tovább. Most meg a felszólalók zöme azt mondja : „így kell dolgoznunk", „azt kell elin­téznünk", „gondot kell fordítanunk arra is, hogy" . . . A múlt évi közgyűlésen az tűnt fel, hogy egy idős néni, Péter Julianna, aki a javadalmazáson kívül egyébbel sosem törődött, most meg sem említette, hanem azzal állt elő, hogy „elvtársak, feltétlenül kell építenünk egy raktárt a kukoricának, kár volna, hogy szanaszét szórva tönkremenjen". A tagság megszavazta a javaslatot, azóta meg is építettük a raktárt. A két vallomás az olthévíziekről valahol össze­cseng. Igen, a munkában s a művelődésben, élete minden színhelyén az olthévizi ember is felfedezte a közösségi élmény szépségét, az együvétartozás örömét. Még nem mindenki, és nem mindenben, igaz, de elindultak azok, akik már felfedezték, szép elvtársi szóval, hogy felfedeztessék másokkal is . . . Nincsenek titkok Cornel Roşcat, az elnököt a termelőszövetkezet székhelyén kerestem, de nem találtam ott senkit a könyvelőkön kívül. Azt tanácsolták, várjam meg az istállók környékén. Nem váratott magára sokáig. Az első pillanat­ban már nem éppen fiatalos, de mindig­ siető em­ber benyomását keltette. Én még a bemutatkozás­nál tartottam, s ő már kérdezett : — Mivel szolgálhatok ? — Műhelytitkokkal. — Titkaink ? Nincsenek — felelte kurtán az elnök. — De mégis . . . — Hát az nem titok, hogy a gondos és bőséges trágyázás, az új, hatékony műtrágyák alkalmazása döntően hozzájárult a hozamok növeléséhez. Az sem, hogy mindig készek vagyunk az új eljárá­sok befogadására. A gyomirtást például repülőgé­pekkel, helikopterekkel végeztetjük. Egyes helyeken még ma is elzárkóznak a repülőgépek igénybevét­­­telétől, mert túlságosan költségeseknek találják. Elmondhatom, a költség tetézve megtérül. No, de ez sem titok. És azzal , sem mondok semmi különöset, hogy gondosan, következetesen ellenőrizünk minden mun­kát. Bírálunk és jutalmazunk. A traktorosokat is jutalmazzuk, ha jól dolgoznak, noha a gépállomás­tól kapják a fizetésüket. És azt sem találom rend­kívülinek, hogy a globális akkordot, amelynek álta­lánosítása most van napirenden, mi négy éve si­keresen alkalmazzuk — Tudtommal Ön is képviseli Olthévizet a ter­melőszövetkezetek országos kongresszusán. Mit mond majd ott, az országos fórumon ? — Én semmit, Scînteie Ana csoportvezetőt bíz­tuk meg, hogy felszólaljon, az életünkről beszéljen. De ugyanazt mondja majd el, amit én mondtam el Önnek. No meg azt, hogy együtt élünk és dolgo­zunk itt románok és magyarok, s azt, hogy testvéri összefogásunk mindig — jóban és rosszban — za­vartalan volt. — Az élenjárók közt kit említene meg ? — Feltétlenül megemlíteném a Kovács János, Szakács Márton, Szakács István, Jancsó István, Nicolae Gindea, Gheorghe Costea, Ion Florea ne­vét és a Juditjainkat, Lukács, Kovács és Ugrál Ju­­ditot és a felszólalónk, Scînteie Ana nevét. És még sok más neves A szikra­ nevű asszony Megkértem az elnököt, kísérjen el Scînteie Aná­­hoz, ismerjem meg a szikra­ nevű asszonyt. Scînteie Anát rendkívül takaros otthonában ke­restük meg. — Beszélni nem szeretek, szívesebben dolgozom — mondta leplezetlen zavarral, de azonnal hellyel kínált. — Beszéljenek inkább a férfiak. Mit mond­hatnék ? — Úgy tudom, a kongresszuson is felszólal, azt mondja, amit ott­­ biztattam. — Rám esett a választás­, s most igazán lő a fejem, hogyan sikerül majd a felszólalásom. Annyi ember előtt még soha nem beszéltem. De ott annyi­ban könnyebb lesz, hogy az egész tagság üzenetét kell továbbítanom. — A szövetkezet tíz esztendejéről beszéljen, em­lékeiről . . . — Nem lehet a tíz esztendőt úgy egyszerre fel­idézni, de egy nagy közös emlékünk mindnyájunk­nak van : a közös munka. A közös munka, mely közös örömökkel, közös gondokkal járt. És elmond­hatom, hogy évről évre jobban dolgoztunk, évről évre gazdagodtunk. Meg azt, hogy most a legjobb , különösen, amióta globális akkordban dolgozunk. És hogy rátért a „most-ra", kiderült, hogy Scîn­teie Anának van mondanivalója, beszélni is tud és nem is akárhogy : szenvedéllyel. — De még most is elmondhatjuk : többre, jobbra is van lehetőségünk. A legnagyobb gondunk a munkaerő. De van még asszony a faluban, aki hú­zódozik a munkától, természetesnek találja, hogy kizárólag a férje fizetéséből éljen. Az egyik szom­szédasszony ki is támadott, hogy bolond vagyok, amiért gyermekem sincs és mégis dolgozom a szö­vetkezetben. Van néhány urizáló „veteránunk" is, aki a háztájában tud dolgozni, de ,,beteg", amikor a szövetkezetről van szó. Vannak fiatalok is, akik nem lelik a helyüket. Szóval, a meggyőző munkát sem fejezhetjük még be . . . A kongresszus — Scînteie Ana legnagyobb gondja — mindegyre visszatért a beszélgetésben, így is : — Szerettem volna én is népi viseletben elmenni, évek óta nem vettem fel, s most, amikor felpróbál­­tam, a férjem kikacagott : sajnos, kihíztam belőle. De majd felveszek egyebet. Megnyugtattam Scînteie Anát, hogy azért nem lesz szépséghiba a megjelenésében, és nem lesz a felszólalásban sem. Sikerül. Biztosan sikerül, mert Scînteie Ana úgy beszél a termelőszövetkezetről, mint a saját otthonáról. Az emberekről, mint családtagokról. I­I­I nagycsalád 5//////////////W//W//«/////////////////, Irta i Apáthy Géza W/////////OT/////«//////////////////w//^ I 1 I ru'r jr I 1 1izeves i J - - - ■■ -------«•-------------------------------------------------------------——____—___________- ■ ________________ ,______________________ BL Z. SZÁM 3, oldal

Next