Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1972-02-19 / 7. szám
RIPORT Előszó Előttem testes könyv, borítója vörös vászonkötésben, rajta aranyozott betűkkel : Olthévíz község monográfiája. A könyv csak abban különbözik az igazi könyvektől, hogy nem nyomdából, hanem írógépből került ki. Ahogy a gazdag, a szöveget ihletetten és célszerűen alátámasztó illusztrációk sem a nyomdából, hanem a tus-tollhegy alól kerültek ki. Szerzője : Tîrnăvoj Teofil, a községi pártbizottság titkára. De csak az első lapon, a következőn ott név szerint az egész szerzőkollektíva, akár igazi enciklopédiákban, lexikonokban. E nevek közt megtalálható a Nagy Károlyé, a párttitkár-helyettesé, a Virgil Niciué, a néptanács elnökéé, a Cornel Roşcáé, a termelőszövetkezet elnökéé, s a „községatyák" neve mellett ott az értelmiségi és nem értelmiségi dolgozók, földművesek neve is — akik adalékokkal gazdagították — ahogy egy enciklopédiához illik Mert voltaképpen a Tirnávdi Teofil irányításával megalkotott monográfia igazi enciklopédia, noha „csak" Olthévíz község enciklopédiája. Olthévíz község pedig : Olthévíz, a községközpont, és Kucsuláta és Datk és Hidegkút és Bogát és Lupsa ... Összesen : hat falu. És a hat faluban mennyi történelem ! Mennyi történelem, amely már a könyvekben, monográfiákban megőrzött múlté, és főleg mennyi történelem, amelyet megörökíteni csak viszonylagosan, időlegesen lehet, mert él ! Leszűkítem magamban a témát : csak a termelőszövetkezet életére szorítkozom. Amennyire lehetséges. Mert úgy nem maradhatok a termelőszövetkezet tíz esztendejénél, hogy néha-néha ki ne tekintsek az olvasóval az olthévízi újkor egészére. Eddig ugyanis Olthévízen a termelőszövetkezetben összpontosul a legtöbb, legeredményesebb emberi erény, a legtöbb munka. A mai Olthévíz nagyobb részt ennek a teremtő munkának az eredménye. A termelőszövetkezet tíz éves útja és a falu tíz éves útja egész sor — külső és belső — új analógiára teremt lehetőséget, amely egyazon folyamatban találkozik : az előrehaladásban. A termelőszövetkezet a monográfiában Az alcímet Tirnávdi Teofil és Nagy Károly sugallta, hiszen a kétesztendős munka eredményeként megszületett monográfiában éppen a termelőszövetkezetnek szentelt fejezet sürgeti legjobban a krónika folytatását. Az olthévizi termelőszövetkezet 1962 februárjában született, már meg is kellett volna ünnepelnie fennállásának tizedik évfordulóját. (Cornel Roşcától, a termelőszövetkezet elnökétől tudtam meg, miért „halasztották" el az ünnepséget. ) Az olthévizi szövetkezet tulajdonképpen kettő, ugyanis a hidegkúti is hozzátartozik, s ez néhány héttel később alakult meg. Kell találnunk egy közös dátumot, hogy együttesen ünnepeljünk. Hiszen tíz éven keresztül együttesen dolgoztunk olthévizi magyarok és hidegkúti románok, váll váll mellett, örömben, gondban együtt. Úgy is beszélünk, hogy olthévizi brigád, meg hidegkúti brigád . . .) Hidegkutat 1962 szeptemberében csatolták Olthévízhez, amikor Lupsát Kucsulátához és Bogátot Datkhoz, azzal a szándékkal, hogy hat gyengébb termelőszövetkezet helyett három erősben teremjen a föld. A monográfiában megörökített számok a legtöbb esetben községi szinten vallanak az általános fejlődésről, a közösségi gondolkodás önkifejezőjeként. De itt kell megemlítenem, hogy Olthévízen állami gazdaság — mai nevén farm — is van, amely már 1948-ban megalakult, s egy kicsit az előzményekhez is tartozik, hiszen a közös gazdálkodás első iskolája, tudatformáló példája volt. És az előzményekhez tartozik az is, hogy a Román Kommunista Párt 1949. március 3—5-i plenáris ülésének útmutatásait követve, az olthévíziek társulásokban művelték meg a földet, a mindennapi munkában is tanulták a jövőt , a termelőszövetkezetet. Ezt egyébként a kucsulásai gépesítő állomás megalakulása 1946-ban és kevéssel azután a Rupeavidéki gépkölcsönző megalakulása parancsoló szükségességgé tette. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy Olthévízen 1952-ben jelent meg az első traktor és az első cséplőgép.) Minden számadat egyetlen érve : a fejlődés. Az 1962-es esztendő végén a termelőszövetkezet 1 973 500 lej értékű összvagyont rögzíthetett nyilvántartásaiban. Ide írom mai értékét is: 11 499 000 lej. A további számításokat az olvasóra bízhatom, ha egyáltalán szükségesek. A termelőszövetkezet 1962-ben 215 szarvasmarhát, 290 juhot, 80 sertést és 120 lovat számlált. A lovak kivételével, amelyek számbeli gyarapodását a gépek térhódítása majdnemhogy fölöslegessé tette, minden más állat irányában sokkal nagyobb szám jelent meg évről-évre a termelőszövetkezet nyilvántartásaiban. 1969-re a szarvasmarhák száma elérte a 445-öt, a juhoké a 905-öt, a sertéseké pedig a 242-t. (Kerestem a legújabb számadatokat a monográfiában. Nagy Károly jegyzetfüzetet vett elő zsebéből, abból mondta tollba a legújabb és legreálisabb számadatokat, így : — Szarvasmarha most : 531, juh most : 1 110, sertés most : 358.) Az összehasonlítás matematikáját ismét az olvasóra bízom. A hektárhozamokat böngészgettem, jegyezgettem ki a monográfiából. Kétévenként regisztrálták. Csak az utóbbi éveket másolom át. A búza hektárhozama 1967-ben: 1140 kg, 1969-ben: 2 033 kg, 1971-ben: 3 240 kg, a kukoricáé 1967-ben: 2 096 kg, 1969-ben: 3 500 kg, 1971-ben : 3 500 kg , a burgonyáé 1967-ben : 6 585 kg; 1969-ben : 10 400 kg; 1971-ben: 15 600 kg (!!!). Nem, nem kell matematikai műveleteket végeznie az olvasónak , a számok önmagukban is beszélnek. Csak figyelni kell rájuk, azért a felkiáltójelek. Nyilvánvaló, hogy a termelőszövetkezeti munka Olthévízen sem az egyetlen jövedelmi forrás. De az évről évre növekvő javadalmazás is önkifejezést nyer abban, hogy Olthévizet villamosították, vízvezetéket építettek, harmincöt új családi házat, szolgáltatási egységeket, hogy a kerékpár megszűnt luxuscikk lenni, úgyszintén a rádió, a mosógép, a hűtőszekrény, hogy a lakások zömében új, korszerű bútor váltotta fel a hagyományos parasztbútort (igaz, sokhelyt egy-egy szobácskát, vagy egy-egy sarkot tudatosan is hagyományőrzőn rendeznek be — mondja a monográfia) stb. stb. De egyáltalán van-e ebben valami rendhagyó, valami rendkívüli, valami csodálatos ? Nincs. Ez így van rendjén. És az olthévizi emberek? Történt-e olyan változás bennük, amely esetleg kevésbé szembetűnő a szemlélőnek ? Történt. Amit számokkal nem lehet elmondani Nagy Károly párttitkár-helyettes, a művelődési, otthon igazgatója is. De nem „hazabeszélt", hanem az emberek — fiatalok és idősek — általános tudásvágyát, növekvő műveltség-igényét dicsérte, amely a közművelődésben válik leginkább szemmelláthatóvá. — Sok tevékeny műkedvelő együttesünk van agitációs brigádunk, tánccsoportunk, zenekarunk, de a táncnál és ezeknél , is közkedveltebb nálunk a színjátszás. Odajutottunk, hogy színjátszó csoportunk egy-egy „évadban" négy-öt bemutatóval is kirukkol, majdnem annyival, mint a hivatásosak . . . — mondta. — Fejlődtünk minden téren, de talán a legnagyobb győzelem az, hogy az emberek tudata is fejlődött, úgy is mondhatom, politikai, közösségi, elvtársi gondolkodásmódjuk — mondja Timávd elvtárs. S ezt nemcsak rendkívüli eseményekben lehet felfedezni, mint amilyen az árvíz volt. Az emberek összefogása, szolidaritása, segítőkészsége kétségtelenül akkor nyilvánult meg igazán szembeötlően, megrázóan, de állítom, nem a tragédia váltotta ki. Meg volt már azelőtt is, megnyilvánult a leghétköznapibb közgyűléseken is Miben ? Abban, hogy az „én"-t rendre felváltotta a „mi" a tagok beszédében. Az első időszakban az emberek jobbára a javadalmazás problémájához szóltak hozzá — egyéb nem nagyon érdekelte őket —, így : „én miért kaptam csak ennyit", „a másik miért annyit, pedig" és így tovább. Most meg a felszólalók zöme azt mondja : „így kell dolgoznunk", „azt kell elintéznünk", „gondot kell fordítanunk arra is, hogy" . . . A múlt évi közgyűlésen az tűnt fel, hogy egy idős néni, Péter Julianna, aki a javadalmazáson kívül egyébbel sosem törődött, most meg sem említette, hanem azzal állt elő, hogy „elvtársak, feltétlenül kell építenünk egy raktárt a kukoricának, kár volna, hogy szanaszét szórva tönkremenjen". A tagság megszavazta a javaslatot, azóta meg is építettük a raktárt. A két vallomás az olthévíziekről valahol összecseng. Igen, a munkában s a művelődésben, élete minden színhelyén az olthévizi ember is felfedezte a közösségi élmény szépségét, az együvétartozás örömét. Még nem mindenki, és nem mindenben, igaz, de elindultak azok, akik már felfedezték, szép elvtársi szóval, hogy felfedeztessék másokkal is . . . Nincsenek titkok Cornel Roşcat, az elnököt a termelőszövetkezet székhelyén kerestem, de nem találtam ott senkit a könyvelőkön kívül. Azt tanácsolták, várjam meg az istállók környékén. Nem váratott magára sokáig. Az első pillanatban már nem éppen fiatalos, de mindig siető ember benyomását keltette. Én még a bemutatkozásnál tartottam, s ő már kérdezett : — Mivel szolgálhatok ? — Műhelytitkokkal. — Titkaink ? Nincsenek — felelte kurtán az elnök. — De mégis . . . — Hát az nem titok, hogy a gondos és bőséges trágyázás, az új, hatékony műtrágyák alkalmazása döntően hozzájárult a hozamok növeléséhez. Az sem, hogy mindig készek vagyunk az új eljárások befogadására. A gyomirtást például repülőgépekkel, helikopterekkel végeztetjük. Egyes helyeken még ma is elzárkóznak a repülőgépek igénybevéttelétől, mert túlságosan költségeseknek találják. Elmondhatom, a költség tetézve megtérül. No, de ez sem titok. És azzal , sem mondok semmi különöset, hogy gondosan, következetesen ellenőrizünk minden munkát. Bírálunk és jutalmazunk. A traktorosokat is jutalmazzuk, ha jól dolgoznak, noha a gépállomástól kapják a fizetésüket. És azt sem találom rendkívülinek, hogy a globális akkordot, amelynek általánosítása most van napirenden, mi négy éve sikeresen alkalmazzuk — Tudtommal Ön is képviseli Olthévizet a termelőszövetkezetek országos kongresszusán. Mit mond majd ott, az országos fórumon ? — Én semmit, Scînteie Ana csoportvezetőt bíztuk meg, hogy felszólaljon, az életünkről beszéljen. De ugyanazt mondja majd el, amit én mondtam el Önnek. No meg azt, hogy együtt élünk és dolgozunk itt románok és magyarok, s azt, hogy testvéri összefogásunk mindig — jóban és rosszban — zavartalan volt. — Az élenjárók közt kit említene meg ? — Feltétlenül megemlíteném a Kovács János, Szakács Márton, Szakács István, Jancsó István, Nicolae Gindea, Gheorghe Costea, Ion Florea nevét és a Juditjainkat, Lukács, Kovács és Ugrál Juditot és a felszólalónk, Scînteie Ana nevét. És még sok más neves A szikra nevű asszony Megkértem az elnököt, kísérjen el Scînteie Anához, ismerjem meg a szikra nevű asszonyt. Scînteie Anát rendkívül takaros otthonában kerestük meg. — Beszélni nem szeretek, szívesebben dolgozom — mondta leplezetlen zavarral, de azonnal hellyel kínált. — Beszéljenek inkább a férfiak. Mit mondhatnék ? — Úgy tudom, a kongresszuson is felszólal, azt mondja, amit ott biztattam. — Rám esett a választás, s most igazán lő a fejem, hogyan sikerül majd a felszólalásom. Annyi ember előtt még soha nem beszéltem. De ott annyiban könnyebb lesz, hogy az egész tagság üzenetét kell továbbítanom. — A szövetkezet tíz esztendejéről beszéljen, emlékeiről . . . — Nem lehet a tíz esztendőt úgy egyszerre felidézni, de egy nagy közös emlékünk mindnyájunknak van : a közös munka. A közös munka, mely közös örömökkel, közös gondokkal járt. És elmondhatom, hogy évről évre jobban dolgoztunk, évről évre gazdagodtunk. Meg azt, hogy most a legjobb , különösen, amióta globális akkordban dolgozunk. És hogy rátért a „most-ra", kiderült, hogy Scînteie Anának van mondanivalója, beszélni is tud és nem is akárhogy : szenvedéllyel. — De még most is elmondhatjuk : többre, jobbra is van lehetőségünk. A legnagyobb gondunk a munkaerő. De van még asszony a faluban, aki húzódozik a munkától, természetesnek találja, hogy kizárólag a férje fizetéséből éljen. Az egyik szomszédasszony ki is támadott, hogy bolond vagyok, amiért gyermekem sincs és mégis dolgozom a szövetkezetben. Van néhány urizáló „veteránunk" is, aki a háztájában tud dolgozni, de ,,beteg", amikor a szövetkezetről van szó. Vannak fiatalok is, akik nem lelik a helyüket. Szóval, a meggyőző munkát sem fejezhetjük még be . . . A kongresszus — Scînteie Ana legnagyobb gondja — mindegyre visszatért a beszélgetésben, így is : — Szerettem volna én is népi viseletben elmenni, évek óta nem vettem fel, s most, amikor felpróbáltam, a férjem kikacagott : sajnos, kihíztam belőle. De majd felveszek egyebet. Megnyugtattam Scînteie Anát, hogy azért nem lesz szépséghiba a megjelenésében, és nem lesz a felszólalásban sem. Sikerül. Biztosan sikerül, mert Scînteie Ana úgy beszél a termelőszövetkezetről, mint a saját otthonáról. Az emberekről, mint családtagokról. III nagycsalád 5//////////////W//W//«/////////////////, Irta i Apáthy Géza W/////////OT/////«//////////////////w//^ I 1 I ru'r jr I 1 1izeves i J - - - ■■ -------«•-------------------------------------------------------------——____—___________- ■ ________________ ,______________________ BL Z. SZÁM 3, oldal