Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-07-21 / 29. szám

Verona Bratesch Forró évszak Jöjj, vedd kezedbe a kenyeret, belőle ismét sárgálló búzaföld terem, az összemorzsolt kalászok szeme újból aranyló, hosszú szárba szökken. Hozz vizet nekünk. Csak a te korsódból permetezzen ajkunkra hűsítő ital ; kezeidet már ismeri a forrás, vizét te merheted, te szórhatod a szélbe. Ekkor támadnak kék őszi virágok ismeretlen könnyekből. A bimbó kipattan, is kibomlik a színek hármashangzata, a tél s az alkonyat emléke nélkül. Ez volt az éhség, ez a szomjúság. Forróságuk az ablakot eléri. Süllyed a táj, mint alkonyi tó tükre. Te vagy, augusztus, a legkékebb idő, mely függőágyon, fák közt ringatózik forró álomban, mint a mi szívünk, mialatt a mezőn lassan érik a búza, s az első csak a tó tükrén remeg. Lendvay Éva fordítása zivatar (tempera) 1 ifraiai edi ballada ali­lás Ini­zer vek ek I íny. t a »je­lem­edik asz­az er­as ogy­­ge­­t a d­a­lasz en­ma­got vesz ki kocsijából és visz fel Máriához. A csomagokban sok minden lehet. („Mert ingyen ugyebár egy ilyen nyiszlettnek ki fogadná el a barátságát, hogy finoman fejezzem ki magam .. ki tudja, milyen értékes ajándékok és más effélék, biztos, éksze­rek is, mert így, különböző típusú kocsijai után ítélve, az olasz legalább társtulajdonosa — ha nem tulajdonosa — egy gyárnak. Mária egy kötődében dolgozott, s a tömbház felelőse, amely­ben lakott, azt is tudni vélte, hogy Mária az eddig felhalmozott kincsekből élete végéig vígan élhetne munka nélkül, viszont éppen azért dolgozik, hogy ne árulja el magát a falból. Mikor azt mondta a tömbház felelőse, hogy „falból", a tenyerét maga elé tartotta, mintegy illusztrálta a szót, s a körülötte állók — lehettek vagy húszan, ugyanannyi családot képviselve — megértően bó­logattak. Sok gyermek lakott ezen a környéken, s csak a bennfentesek tudták, miért gyűlnek a gyermekek az olasz megérkezése után a Mária-lakta tömbház elé. A gyermekeknek óriási a türelmük — s ha feladatot kapnak, türelmük még nagyobb­­, hosszú órákat is el tudnak játszani egy helyen, egy számukra kijelölt helyen. Az olasz és Mária naponta egyszer, ha kijöttek a házból, a gyermekek ilyenkor kórusban kiabálták: „Makarone korpo dió“ ; ezt a szöveget a tömbház felelősének nyolcvankét éves apja mo­tyogta el fia felkérésére; az öreg az első világháborúban megjárta az olasz frontot. (Folytatása a 10. oldalon) Gy. Szabó Béla : Bivalyok vízben (fametszet) Darvas Szilárd Milyen az eper? Vettem egy negyed kiló epret, és hazavittem azzal a nem is titkolt célzattal, hogy megegyem ... ... Hazavittem az epret, mely előzőleg ott domborított a zöld­séges boltban, egy halom cseresznye mellett, ők ketten voltak az üzlet sztárjai. Távolról répák, hagymák és bohókás kis újburgo­nyák, közelebbről a nagyérdemű vásárlóközönség nézte illő tiszte­lettel őket. A hagymák és répák tisztelete a gyümölcsök népszerű­ségének, a vevőké az áraknak szólt. Bizony, ez az eper, mely később gyomromban lelte halálát, nem adta olcsón életét, egy primőr hősiességével védte magá­t, s a negyedkilónyi kis csapat csak akkor kapitulált, mikor a négy forintot kiguberáltam érte. Ezután történt, hogy hazavittem. Azután pedig, hogy megettem. Porcukorral, ahogy­­azt a régi magyar népszokások előírták. Fogyasztás közben elgondolkoztam, hogy milyen érdekes lehet egy eper élete, palánta korától a gyü­mölcsig, mikor is betölti hivatását: vért, erőt és kedvet nyújtva az embernek, tovább élve különböző jó és rossz cselekedetekben, aszerint, hogy jó vagy rossz eper volt-e, így kötöttem össze az étkezést a gondolkozással, egyszerre két gépen dolgozva, egyforma szakértelemmel kezelve gyomrom és agyam billentyűit. Ekkor tör­tént, hogy megszólalt az eper. Az utolsó, aki a legszebb és legdaliásabb volt közöttük, nyil­ván a csapatkapitány, nem véletlen, hogy utoljára hagytam. Gyö­nyörű példány volt, a negyed kilóból legalább nyolc deka ráesett. Már kinyúltam érte, mikor lebilincselő mosollyal (nagyon jól állt neki) megszólalt : — ízlik ? Képzelhetik, mennyire meglepődtem. Csodálkozásomnál azon­ban sokkal nagyobb volt kíváncsiságom, hogy íme, itt az alkalom, megismerem az eper sajátos életét, szokásmódját, gondolkozását és világnézetét. Nem másodkézből, könyvekből vagy kertészektől, hanem magától az epertől. Épp ezért feleletül az általa felvetett kérdésre néhány elismerő szót dadogtam, bevallottam, hogy régi rajongója vagyok az eper népes családjának, és boldog vagyok, hogy végre egyikükkel beszélő viszonyba kerültem. Az epernek láthatóan jólestek szavaim, mégis mikor megszólalt, szája szög­letében kis ironikus mosoly bujkált. — Ha találkozik majd a cseresznyével, ezt mindenesetre mondja meg neki. Nem hiszem, hogy tulságosan örül majd — tette hozzá kis gúnyos nevetéssel. Nem értettem, hogy mi köze az ügynek a cseresznyéhez, de ezen túltettem magam, és faggatni kezdtem életéről szokásairól. Az eper komoran meredt maga elé. — Nem vagyok jó interjúalany — mondta —, azt hiszem, erre a célra a cseresznye jobban megfelelne. Ő aztán tud nyilat­kozni, okosat, jókat mondani, bájologni, ráakaszkodni az ember fülére. Nekem nem kenyerem az oldó siker. Igazat adtam neki, eszembe jutott, hogy négy forintba került, de nem akartam ennél a témánál hosszabban elidőzni. Gondoltam, kulturális síkra terelem a beszélgetést, épp ezért megkérdeztem, mit érez az eper, amikor egy leoltó eszi meg. Sokáig gondolkozott a válaszon, aztán megszólalt : . — A cseresznye — mondotta — rendkívül álnok fajzat. Visz­­szaél azzal, hogy egyszerre jelenünk meg a piacon. Kértem, hogy beszéljen valamit az eprek szerelmi életéről. Erre megtudtam tőle, hogy a cseresznyék rendkívül paráznák. Kértem, hogy mondja el ifjúkori emlékeit, nyomban kifejtette, hogy már kiskorában gyűlölte a cseresznyét. Rövidesen mindent megtudtam a cseresznyéről, hogy szrkében magja van, de ez kí­vülről nem látszik, hogy legtöbbje ütődött, született bürokrata, mert bármiről van szó, kukacoskodik, hogy lusta, mert a fán sem csinál mást, csak egész nap lóg, és így tovább. Már rég megettem, mikor még mindig a cseresznyéről beszélt, a legintimebb dolgokat pletykázva el. Nem baj, holnap veszek egy negyed, kiló cseresznyét, hátha megszólal valamelyikük, és min­dent megtudok az eperről. IRODALOM - MŰVÉSZET Zaharia Staven Milyen hamar eltelt ez a nyár is, Mint gyorsan elporzó nyári eső Két forró hajnal­i alkonyat határán, Mikor felizzik a fű meg a kő. Úgy jön, hogy minden ruhánkat levessük, S jön, hogy levessem testemet. Súlyos esztendők múltak el fölöttem, Mióta elvesztettem szerelmedet. Te mindig arra gondolsz, ami volt. A kiégett fű többé fel nem támad. Olykor korábban kel fel a hold. Olykor még vár a késő éjszakában Milyen gyorsan eltelt az élet. Nyár sem múlt el ily hamar soha. Egyetlen s­zót sem tudtam elfeledni Abból, amit nekem mondtál valaha. Lendvay Éva fordítása Nyári eső Lászlóffy Csaba Száraz csend után Fárasztó száraz csend után ne szaladjatok el egy felhőszakadástól férgeket fullaszt csak ez a vihar s fanyar félérett koponyákat szabadít meg a fölösleges szorongástól félelmetes a szabadsága senki nem mert még soha ennyire nonkonformista lenni aki csak fogvacogva félig ázva figyeli esernyő alól még képes felelőtlenül kiállhatatlannak vagy egyenesen kártevőnek nevezni nemhogy visszanézne ■ ha nem is gyermekkoráig de legalább a városszélig ahol a szárazságtól kifehéredett fodormenta a zápor után még egyszer felemeli fejét mint a molyoktól­ megtámadhatatlan­­művével magára maradt csendben elcsuklott költő akinek már van miért féltenie fiatalságát. 29. SZÁM (1— 7. oldal

Next