Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-04 / 31. szám

Az ötlet a magáé volt, engedje, hogy ezt a tűrt én fi­zessem; ne, ne mondjon ellent, mert megharagszom és csupa olyan badarságokat mondok magának, amelyeknek hallatán nagyon sok kollégája szemében megcsillanna a gyönyörűség. Hogy mi ez ? Nem, nem támadás, jó uram, én olyan szelíd vagyok, mint egy gyöngytyúk, nem támadok én senkit az égvilágon. Na de mondom, az ötletet, hogy meló után találkozzunk, honorálni k­ell, mert én ottan a masina mellett nem én vagyok, azaz én, de mégsem én, amikor dolgozom, akkor ne kérdezze senki tőlem papírral és ce­ruzával a kezében, hogy szeretem-e a szilvás gombócot, mert én attól nagyon begyulladok és olyan választ találok adni, hogy abból biztos nem ír vezércikket egy újságíró. Szóval , a maga ötlete jó, dicsérem az eszét, az első túl az enyém, azt lenyeljük, aztán ha úgy gondolja, rátérünk arra is, amiért tulajdonképpen összegyűltünk. Stimm ? Így, látja, mindjárt más a gyermek fekvése. A focihoz ért ? Igen ? Ennek örvendek. Látta vasárnap a meccset a tévében ? Na, mit szól Galla játékához. Nagy, mi ? Tőlünk indult a­­srác, és megjósoltam, hogy lesz va­lami belőle, úgy utálta a munkát, mint a bűnt, egész nap kint volt a focipályán, kiment az még a grundokra is a srácokkal, csak hogy rúghassa a bőrt. Mondom én magá­nak : a foci is — a jó foci, persze — egy szakma. Nyerünk minden hozzá, anyag, gép és kedv. Szóval, csináljuk, csi­náljuk. Munk­a­ után ? Egy sör, hazafelé menet, ha van pénz rá, s ha nincs, úgy is jó. Gyalog járok, szeretem bámulni az embereket, mostanában ezeket a gatyában korzózó tu­ristákat bámulom meg, azt mondják, hogy ennyiük maradt a kocsivásárlás után. Nem tudom, igaz-e ez.. Ebéd után ott a kert, na ne ijedjen meg, kis virágos­kert csak, abban matatok. Sokfajta virág van benne, az asszony te-leszüreteli, aztán eladja, kell a pénz, három gyermekünk van. A ház öreg, még jó apám építette, ő is vasas volt, önző, de olyan ezermester, tudja, anyám azt mondta, hogy segítettek, a barátok, munkatársak is, biztos volt köztük kőműves, öreg ház, aztán hol itt, hol ott bomlik, omlik, állandóan van mit csinálni rajta. Pénzbe kerül. Gondolja, hogy van nekem kedvem mászkálni délutá­nonként ? Ott vannak a gyermekek, az éppen elég szóra­kozás nekem. A nagyobbik az harmadikos, olyan számtan­­példái vannak, hogy betegebbedek, amíg segíteni tudok valamit rajta. A kisebbik hároméves, az éppen most gyakorolja a falramászást, m­ert máshova már mindenüvé felmászott a házban és a ház körül. A legkisebbik az egyelőre csak ordít, az éhségtől persze, én még egy ilyen Szenyei Sándor bajnokságot, .Mitt,­­mond ? Nem ? Szóval maga sem akar hinni a csapatban, mint a műhelyfőnököm. Neki megbo­csátom, mert ő a szakmát is csak éppen hogy kóstolgatja, de maga kéne ismerje a fiúkat, mire képesek. A műhelyfőnök ? Azt hiszi, tudja valaki, hogy került oda ? Egy nap gyűlés volt, bemutatták, aztán mindenki visszasétálhatott a gépéhez gondolkozni. Nem, nincs nekem semmi bajom vele, csak tudja, egy műhely­főnöktől vala­hogy többet vár az ember, szakmailag meg úgy, tudja, úgy munkat­ár­silag. Baj van nálunk a szellőztetéssel, az anyagellátással, rég, nagyon rég elvárnák, hogy ilyen ügyekben koptassa a lábát a polgár, nem teszi. Olyan be­­gazolós, tudja, olyan ne szólj szám, nem fáj fejem ember; nem állítanám, hogy megtapsoljuk, amikor bejön. Ez az anyagellátás, látja, főleg ez a baj, mert ha már az ember reggel ötkor felkelt, akkor azért kelt fel, hogy dolgozzon, hogy vastagabb legyen a boríték, az istenit neki, és nem azért, hogy bosszankodjon, s hogy a szivarokat szívja a masinája mellett. Hogy szeretem-e ? Mit is mondjak, uram ? Gyermek­koromban és később is mozdonyvezető szerettem volna lenni, dehát ott akkor nem volt üresedés, s a szüleim be­dugtak egy szakiskolába, amit elvégeztem becsülettel. Be­csülettel, mert ha valami baj volt, az öregem akkora po­fonokat adott, hogy azt hittem, ló rúgott meg, már nem pofozkodik többet soha az öreg vasas, nyugodjék ... Nem csúnya szakma ez, kérem, csak éppen legyen meg doplást nem láttam, állandóan enne, már cérnavékonyra szívta az anyját. Mikor csend van, fél órára, órára, délután átlapozom az újságot, este befekszem az asszony mellé s passz. Másnap kezdődik elölről minden. Mit keressenek nálam a munkatársak ? Csak zavar­nának, meg aztán jól sem éreznék magukat. Én szórakoz­tatni nem tudom őket, s ők sem engem, de ha mégis be­lefut valamelyik, az asszony rögtön ideges lesz, merthogy elmegyünk, ugye, egy féldecire, decire ... Az újságba ? Az olyan dúlt betűkkel írott­­ cikkeket olvasom inkább, azokban találok kedvemre valót is. Meg a külpolitikát. Miért ? Fel szeretném nevelni békében a három gyermeket. Semmi másért. Rossz szeme van azért, ne haragudjon. Ebből, amit én elmondtam magának, nehezen csinál cikket. Na de az ember nem is dolgozhat állandóan, ugye, elbeszélgettünk egy kicsit és ez a lényeg. És mert maga szimpatikus nekem, holnap összehozom Siklódival, egyik munkatársammal, beszéljen az magának szép dolgokat. Mert az tud, látja. És­ alig várja, hogy be­szélhessen. Bőven, mindenről, amiről maga akar, és szépen. Főleg szépen. Magának egy ilyen Siklódi kell, tudom, nem én. Ő papnak készült valamikor, de rájött, hogy nő nél­kül nem tud élni, így lett aztán esztergályos. Látja, mintha tudtam volna, hogy összehozom magukat. Ezért is beszél­tem ilyen keveset. Majd ő... IRODALOM - MŰVÉSZET BARTALIS JÁNOS Őt köszöntjük most, Apáca költő-fiát, Bartalis Jánost, aki nyolcvan esztendővel ezelőtt indult el, hogy kezdet és vég nélküli utakra érjen és tiszta forrásból előbuzogó gondolatokként­ érzelmekként lel­jen otthont az emberek szívében. Elindult a legnehezebb felfedező útra, hogy fel­fedezze számunkra a mozdulatban, csendben a te­remtő mozgást, a nyugalomban a nyugtalanságot, a mában a holnapot, a hétköznapban az ünnepet, a pillanatban az öröklétet, azt a mindent, amely hoz­zásegít, hogy sorsunkban-törekvéseinkben- még jobban egymásra találjunk. Önmagát is kiteljesítve teljesített ki bennünket is. Születésnapiján a költő-felfedezőt köszöntjük, aki nyolcvanéves és akinek nincs életkora, mert örökre szívünkben lakik. „ , , „, Apáthy Géza DE KÉIBONBEN ‹»MM‰ VAN Te, bolondos fiúcska, miért nem alszol ? Te ? Mindenki oly édesen pihen. Csak te zavartad meg reggeli álmod. Te, bolondos fiacska, hát mit akarsz? Élvezni a reggeli ? ... Eredj aludni ! Nincs még semmi látnivaló, minden aluszik még. Csak egy csodálatos szekér indult el, derékig tűzben a hegy tetején... De különben csend van, nyugalom van még. Csak az a különös szekér — én nem tudom — de mintha csupa virágon menne és olyan valami mozgásféle is támadna nyomában. De különben csend van. Csak a bokrok népesültek be és a levelek széle fénylett meg. Na meg aztán — én ugyan nem értem, — de mintha mámoros versenybe kezdenének a madarak, vagy minden madár 19 féle nyelven szólalna meg. De különben csend van. Nagy nyugalom. Csak az a babonás rigó a víz partján — én nem tudhatom — de mintha egy kicsit megrészegült volna a napsugártól. De különben csend van. Határozottan csend van. Csak egy-egy éberszemü gazda kocog el csengős lovával a kertek alatt. Csak egy-egy csapat virágáruslány siet ki kosarával a piacra. — De különben csend van s minden aluszik még. Csak valami vadboroszlánféle erős illat kapott lábra, mert a reggeli szél üde njakával csókdossa s az bódítgatja az emberek fejét és — én föl nem foghatom — de mintha megmozdulnának a fák, mint virágos karok a bal szárnyán, levegőben, vizen, úton, mindenütt csak kacagó virág­máglyák gyúlnának. Harangok kondulnak meg és harsonák szólalnak meg minden dobásnyira. Az embereknek ezek hallatára mintha kiszállna az erő inaikból, mert megbűvölten, mozdulatlan állnak — én nem tudom — de mintha térdre roskadnának. De különben csend van. Határozottan csend van. Csak a hattyúk kezdtek valami furcsa játékba a tavon és a vízi madaraknak mehetett fejükbe az illat, mert olyan bizsergő és izgatott a daluk. És­­ én föl nem érhetem ésszel, de mintha meglopták volna a természet minden színét, olyan pazar-csillogó a tolluk. De különben csend van. Határozottan csend van. Csak úgy tesz minden, mintha élne. Csak úgy tesz minden, mintha szállna, szállva-szállna, szállna. Csak úgy tesz minden, mintha örökre magába akarna bolondítani. Én nem tudom, miféle időszak van — de mintha minden vágyna, szólna, várva­ vágyna, vágyna. Én nem tudom, miféle időszak van — csak olyan szép minden, olyan végtelenül elragadó és olyan mámoros. — De különben csend van. Határozottan csend van. És te, bolondos fiúcska mégsem akarsz aludni. Pedig ezeket leszámítva — hidd el, hogy csend van. 31. SZÁM 6—7. oldal

Next