Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-18 / 33. szám

RIPORT Jó, ha a fiúk megismerik az apák útját — Aztán kérem, ha lehet, ne virágozza fel túl­zottan az életemet — mondta Bíró Mihály, a Teme­lia cementgyár karbantartó részlegének főnöke, a­­m­ikor jegyzetfüzetemet zsebembe süllyesztettem. Akkor Bíró Mihály már tudta : kortárs embereket, kortárs életrajzokat felvázoló riport hősévé válasz­tottam. Ezért kért meg, kerüljem a szóvirágokat. S arra, hogy azt érzékeltessem csupán : az ő élete egyike a soknak, amely a felszabadulást követő é­­vekben nyert önkifejezést, beteljesedést. — Megígértem, hogy kérésének eleget teszek. De aki Bíró Mihályt közelebbről ismeri, sejtheti, nem könnyű feladat az ő esetében mértéktartóan bánni a jelzőkkel. De, hogyan ismerkedtem meg ezzel az emberrel, akinek egyetlen megjegyzésében már két jellemtu­lajdonsága nyilatkozott meg : az igazságérzet és a szerénység ? Constantin Palade, a gyár pártbizottsága titkárá­nak közvetítésével : — Ha jól értettem, olyan emberrel szeretne meg­ismerkedni, akiről mindazt el lehet mondani, ami­vel az új embert jellemezhetjük. Hát Bíró Mihály tetőtől talpig ilyen ember. Huszonhat éve vagyunk kollégák,a szemem láttára nőtt a hegesztőpáka mel­lől a főnökségik. Közben szüntelenül tanult. Elvé­gezte az esti líceumot is, de nem azért, hogy papí­rokkal szaladgáljon egyik irodáról a másikra. El­lenkezőleg, szakmai szempontból tovább képezte ma­gát, megtanult több mesterségei is. Ez a titka annak, hogy minden új munkahelyén hamar alkalmazko­dott a körülményekhez. De ami nem kevésbé fon­tos : az emberekhez is. Ugye, az emberek ilyenek, olyanok. Számára nem létezett elveszett ember. Tü­relemmel, sajátos diplomájával arról igyekezett voltak — példájára, ösztönzésére szüntelenül tanul­tam, hogy olyan munkadarabok kerüljenek ki a kezem alól, amelyeket nem kell senkinek utólag megjavítania. Egyébként ez ma is jelszavam, ezt kérem magamtól és munkatársaimtól is. Miután le­érettségiztem, tíz évig a műszerészműhely vezetője voltam. A műszerek, gépek karbantartásával, javí­tásával, újítások alkalmazásával foglalkoztunk eb­ben a műhelyben, amelyről elmondhatom : az egész gyár agya, szíve lelke. Megismertük a gépek min­den csínját-binját, s közben egymást is, akik ott dolgoztunk. Mintha családtagok lettünk volna. A­­mikor az egyik legjobb kollégánkat, Dumitru Dob­ant mesteriskolába javasolták, úgy éreztem, nem mellőlem, hanem belőlem szakítják ki, mégis támo­gattam a javaslatot. . . Palade elvtárs említette, a gyár műkedvelő együttesében is úgy szerepelt, hogy már-már attól tartottak, hivatásossá válik . . . — Hja, az régen volt, hogy együttesünk operet­tet vitt színpadra. A Boci, boci, tarkában hőstenor voltam igaz, de azért nem kacérkodtam én a hi­vatásossággal . . Amikor arról értesültem, hogy Bíró Mihálynak sportra is futotta idejéből, a céllövészetben az or­szágos válogatottságig vitte, Európa-bajnokságon is részt vett, arra gondoltam, megkérdem : — Hány élete volt tulajdonképpen, Bíró elvtárs ? Másként fogalmaztam : — Hogyan sikerült összehangolnia idejét-erejét, hogy ennyi mindenre jusson belőle ? — Bizony nem volt könnyű nyolcórai munka u­­tán átgyalogolni Martonfalván, hogy a Cenk túlsó oldalán a lőtéren még két-három órát az edzésnek szánjak. És mégis könnyű, mert fiatal voltam. Az ifjúság mindig a legjobb ember-nyersanyag — töp­rengett el Bíró Mihály — csak kell érteni a nyelvén. Úgy érzem, én éltek, s ez már a fiam érdeme.­­­— A Maros megyei Bogáton végeznem el az ál­talános iskolát, majd a kolozsvári gazdasági líceum­ba felvételiztem. Nem sikerült, így kerültem Bras­sóba, a szövetgyár szakiskolájába. — Járt már azelőtt is Brassóban ? — Nem jártam soha Brassóban és szövetgyárban sem soha, a szakiskola hirdetése nyomán indultam el helyrehozni a kudarcot — vallotta be Valeria. — Annál szebb, hogy e kényszer­választás elle­nére sem dolgozik kényszeredetten, hanem élmun­­kásnőként tartják számon — vélekedtem. — Bohus Lujzának köszönhetem, aki most már nyugdíjas, szakmát és fegyelmet igazán tőle tanul­tam. De segítettek mások is, az egész közösség, így végezhettem el az esti líceumot is az idén. Záró­jelben mondom : most már a szövetgyár gyermeké­nek érzem magam. — És, ugye, készülsz egyetemre felvételizni — e­­gészítette ki Pálfi Rozália. — Már felvételiztem az ipari kémiára és ismét nem sikerült, nem volt szerencsém — mondta Vale­ria Moldovan olyan arckifejezéssel, hogy leolvas­hattam , ezért nem vár vigasztalást. — Úgy látszik, a maga életében a balszerencse együtt jár a szerencsével, biztosan jövőre ismét megpróbálja — mondtam mégis. — Túlságosan szeretem a kémiát, hogy egyköny­­nyen lemondhassak róla, de addig a szövetgyárban akarom megállni a helyem továbbra is. Tudja, mi lányok­at szoktunk leskődni egymás gépére, hi­szen versenyben vagyunk, szégyen lemaradni. — Hogyam tetszik Brassó ? — kérdésemből ki­élezhette a leány, hogy utolsónak szántam, mert láttam — ahogy mondani szokás —, tűkön ül. — Nagyon tetszik, szép a város, szép a környe­zet is — felelte már indulásra készen. Pálfi Rozália, a segédmester tudott, amit tudott, egy kérdéssel még visszatartotta : — Mondd csak, Vali kedves, hányszor voltál Brassó—Pojánán ? — Egyszer sem, nem volt kivel — pirult el a leány, majd sietve hozzátette : — a líceummal voltam egy moldvai és egy ottóniai társaskirándu­láson . . . Pillanatok alatt tűnt el Valeria Moldovan —vár­ta a gép — és a döbbenet csendjét hagyta maga mögött. Megnyugtattam Pálfi Rozáliát. — Nem lesz apáca ebből a lányból ! 1973 . Írta: Apáth­y Géza meggyőzni mindenkit, hogy hasznos. Főnökként sem viselkedett másként. Nem monopolizálta a különbö­ző munkálatokat, hanem olyan feladatokkal bízta meg beosztottjait, amelyekkel önbizalmukat serken­tette. Egy ideig feleségével együtt a gyár műked­velő együttesének is oszlopos tagja volt. Úgy lát­szott, énekelt, hogy olykor feltettük magunkban a kérdést : vajon nem válna be hivatásosként ? Nem vált hivatásos művésszé, hanem a karbantartó rész­leg főnökévé, s munkaidő után pedig a törvényszék­­népi ülnökeként tevékenykedik, hogy az igazság­szolgáltatásnak is segítségére legyen . . . Amikor bemutatkoztunk egymásnak, tekintetem Bíró Mihály arcáról huncut vadászkalapjára siklott. Cementporos volt és nagyon valószínű, hogy nem irodai munkán vált azzá ... — Hogyan került a cementgyárba ? — hangzott első kérdésem. — Kényszerítő körülmények között. Azelőtt az IAR-ban dolgozta­m, míg egy szép napon ki nem tettek. No nem, akkor sem volt velem baj, hanem a vállalattal. Fizetőképtelenné vált, csak az idősebb szakik maradhattak. A MADOSZ-ból ismertem né­hány cementgyári fiatalt, ők hívtak ide 1947-ben. E­­lőbb gépészként dolgoztam, de értettem más szak­mákhoz is. Egy alkalommal egyik hegesztőnk, Bedő — aki később az igazgatóságig vitte — hegeszteni látott, így lett belőlem hegesztő. — Megbánta ? — Nem volt időm megbánni, elvittek katonának, tisztiiskolát végeztem. Utána természetesen vissza­tértem a cementgyárba. — Miért természetesen ? — Mert a cementgyár már akkor második ottho­nommá vált, hacsak nem az elsővé ... Régi meste­reim — Balla József (aki szakiskolás­ koromban fel­hívta a figyelmemet, hogy a fiatalság elszáll, nem tér vissza soha, fiatalon kell összegyűjtenem mindent, ■amit csak lehet) és a cementgyári Szinte Sándor és Szotyori Zoltán, akik a munkában nem ismerték a lehetetlent, mégis a világ legszerényebb emberei­gyetemre készül, de azért minden vakációban itt dolgozik a cementgyárban. Ide hoztam, mert jó, ha a fiúk megismerik az apák útját. Mint minden szü­lő, én is igyekszem mindent megadni a gyermekem­nek, de úgy vélem, a minden sem minden. Ezért­ Bíró Mihály a saját életútjának folytatását kí­vánja látni a fia életében. Egy olyan utat, amelyen ő — az apátián kamasz — nem indulhatott. Mégis olyan utat választott, amely azt sugallja az em­bernek : vajon hány életet élt Bíró Mihály Egyetlen életet élt, egyetlen életet él, a szocia­lista társadalmunkban kiteljesedő életet, amelyet szépnek találhat az olvasó anélkül, hogy a ripor­teri képzelőerő felvirágozná. ő tudja, mit akar az élettől... Nemrég járt nálunk a televízió, megmozgattak minden megmozdíthatót a részlegen, alapos munkát végeztek, de aztán olyan férfikollegánkat is lefil­mezték, hogy az asszonyok úgy kommentálták, ita­los üveggel a kezében kellett volna bemutatni, sze­rencsére csak az arca látszott a képernyőn — me­sélték többen is a brassói szövetgyárban, kifejezve ugyanazt a kérést, amit a cementgyárban Bíró Mi­hály így fogalmazott meg : „Aztán kérem, ha lehet, ne virágozza fel túlzottan az életemet". Pálfi Rozália, a kikészítő­ részleg segédmestere biztosított : — Vannak kiváló kollegáink is, például Vali, Va­leria Moldovan, csak a legjobbakat mondhatnám el erről a húszéves leányról : szorgalmas, pontos, tisz­telettudó, áldozatkész, az egész közösség szereti. Állandóan tanul, egyetemre szándékszik felvételiz­ni, ezért fiúkkal sem beszél, tréfálkozunk is vele, hogy apáca lesz, ha így folytatja, de ő tudja, mit akar az élettől... — Megismerhetném személyesen is ? — kérdez­tem és két perc múlva már ott ült velem szemben csinosan, magabiztosan és szerényen Valeria Mol­dovan, kérdéseimre várakozva. A szerencse csillaga Ugyancsak a szövetgyár kikészítő­ részlegén em­lítették meg Benedek Ilonát, akiről az a vélemény járja, hogy ami a szívén, az a száján, ahogy Elena Olteanu pártalapszervezeti titkár — aki idestova húsz éve ismeri — mondotta, mindenkit ráncbaszed. És kiegészítette azzal, hogy Benedek Ilonának csak ideig-óráig lehetnek haragosai, mert soha nem bí­rál alaptalanul, nem sérteget senkit, csupán a mun­kaszervezést, az anyagellátást szidja, hogy a mun­ka még jobban menjen, kerüljék ki a hóvégi hajrá­­kat. Nem is haragudhatnak rá, hiszen a munkatár­sak nevében és érdekében szólal fel a gyűléseken. Meg aztán erkölcsi alapja is van a bírálathoz, hi­szen a munkájával mindig elégedettek lehettek és nagy gonddal, szeretettel nevette a fiatalokat mes­­terségre-életre Elena Olteanu szavai nyomán egy testes, kardos asszonynak képzeltem Benedek Ilonát, és nagy meg­lepetésemre egy kidolgozott, törékeny, szikár asz­­szonynak mutatkozhattam be néhány perc múlva, a­­kiről viszont nem is sejthettem volna, hogy csak két éve maradt a nyugdíjazásig, ha már előre nem tu­dom. — Kilencen voltunk otthon testvérek, édesapám, aki a komandói fűrészgyá­rban dolgozott a gáteren inaszakadtáig, nem tudott mindannyiunkat eltarta­ni. Tizenegyévesen kerültem Brassóba, gyerek mel­lé. Hét évig pesziza voltam, amíg aztán rám nem mosolygott a szerencse csillaga. Mert csak sze­rencsének nevezhetem, hogy a gyárkapu előtt mun­káért állingáló leányok közül — hja, annak­­idején a gyárkapu elöl toborozták a munkaerőt, nem mint ma — engem is befogadtak a Scheig gyárba. Egy testvéremnél laktam előbb, de nem sokáig, mert a házat bomba érte. De ez már nagyon rég történt, érdekli ? Igent bólintottam — Jött a felszabadulás, a felszabadulással egy új történelem. Természetesen én is rögtön beléptem a pártba, hogy ennek az új történelemnek tevéke­nyebb részvevője lehessek. Ma is átérzem azt a lel­kesedést, munkalendületet, amely a gyár államosí­tását követte. Amikor rátértünk a három műszakra, már első nap éjjeli váltásra jelentkeztem. Tizenegy évig a siritőben dolgoztam, aztán kértem, helyezze­nek a kikészítő­ részlegre. Megnéztek, tejüket ceó­(Folytatása a 10. oldalon) BL 33. SZÁM 3. oldal

Next