Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1973-08-18 / 33. szám
RIPORT Jó, ha a fiúk megismerik az apák útját — Aztán kérem, ha lehet, ne virágozza fel túlzottan az életemet — mondta Bíró Mihály, a Temelia cementgyár karbantartó részlegének főnöke, amikor jegyzetfüzetemet zsebembe süllyesztettem. Akkor Bíró Mihály már tudta : kortárs embereket, kortárs életrajzokat felvázoló riport hősévé választottam. Ezért kért meg, kerüljem a szóvirágokat. S arra, hogy azt érzékeltessem csupán : az ő élete egyike a soknak, amely a felszabadulást követő években nyert önkifejezést, beteljesedést. — Megígértem, hogy kérésének eleget teszek. De aki Bíró Mihályt közelebbről ismeri, sejtheti, nem könnyű feladat az ő esetében mértéktartóan bánni a jelzőkkel. De, hogyan ismerkedtem meg ezzel az emberrel, akinek egyetlen megjegyzésében már két jellemtulajdonsága nyilatkozott meg : az igazságérzet és a szerénység ? Constantin Palade, a gyár pártbizottsága titkárának közvetítésével : — Ha jól értettem, olyan emberrel szeretne megismerkedni, akiről mindazt el lehet mondani, amivel az új embert jellemezhetjük. Hát Bíró Mihály tetőtől talpig ilyen ember. Huszonhat éve vagyunk kollégák,a szemem láttára nőtt a hegesztőpáka mellől a főnökségik. Közben szüntelenül tanult. Elvégezte az esti líceumot is, de nem azért, hogy papírokkal szaladgáljon egyik irodáról a másikra. Ellenkezőleg, szakmai szempontból tovább képezte magát, megtanult több mesterségei is. Ez a titka annak, hogy minden új munkahelyén hamar alkalmazkodott a körülményekhez. De ami nem kevésbé fontos : az emberekhez is. Ugye, az emberek ilyenek, olyanok. Számára nem létezett elveszett ember. Türelemmel, sajátos diplomájával arról igyekezett voltak — példájára, ösztönzésére szüntelenül tanultam, hogy olyan munkadarabok kerüljenek ki a kezem alól, amelyeket nem kell senkinek utólag megjavítania. Egyébként ez ma is jelszavam, ezt kérem magamtól és munkatársaimtól is. Miután leérettségiztem, tíz évig a műszerészműhely vezetője voltam. A műszerek, gépek karbantartásával, javításával, újítások alkalmazásával foglalkoztunk ebben a műhelyben, amelyről elmondhatom : az egész gyár agya, szíve lelke. Megismertük a gépek minden csínját-binját, s közben egymást is, akik ott dolgoztunk. Mintha családtagok lettünk volna. Amikor az egyik legjobb kollégánkat, Dumitru Dobant mesteriskolába javasolták, úgy éreztem, nem mellőlem, hanem belőlem szakítják ki, mégis támogattam a javaslatot. . . Palade elvtárs említette, a gyár műkedvelő együttesében is úgy szerepelt, hogy már-már attól tartottak, hivatásossá válik . . . — Hja, az régen volt, hogy együttesünk operettet vitt színpadra. A Boci, boci, tarkában hőstenor voltam igaz, de azért nem kacérkodtam én a hivatásossággal . . Amikor arról értesültem, hogy Bíró Mihálynak sportra is futotta idejéből, a céllövészetben az országos válogatottságig vitte, Európa-bajnokságon is részt vett, arra gondoltam, megkérdem : — Hány élete volt tulajdonképpen, Bíró elvtárs ? Másként fogalmaztam : — Hogyan sikerült összehangolnia idejét-erejét, hogy ennyi mindenre jusson belőle ? — Bizony nem volt könnyű nyolcórai munka után átgyalogolni Martonfalván, hogy a Cenk túlsó oldalán a lőtéren még két-három órát az edzésnek szánjak. És mégis könnyű, mert fiatal voltam. Az ifjúság mindig a legjobb ember-nyersanyag — töprengett el Bíró Mihály — csak kell érteni a nyelvén. Úgy érzem, én éltek, s ez már a fiam érdeme.— A Maros megyei Bogáton végeznem el az általános iskolát, majd a kolozsvári gazdasági líceumba felvételiztem. Nem sikerült, így kerültem Brassóba, a szövetgyár szakiskolájába. — Járt már azelőtt is Brassóban ? — Nem jártam soha Brassóban és szövetgyárban sem soha, a szakiskola hirdetése nyomán indultam el helyrehozni a kudarcot — vallotta be Valeria. — Annál szebb, hogy e kényszerválasztás ellenére sem dolgozik kényszeredetten, hanem élmunkásnőként tartják számon — vélekedtem. — Bohus Lujzának köszönhetem, aki most már nyugdíjas, szakmát és fegyelmet igazán tőle tanultam. De segítettek mások is, az egész közösség, így végezhettem el az esti líceumot is az idén. Zárójelben mondom : most már a szövetgyár gyermekének érzem magam. — És, ugye, készülsz egyetemre felvételizni — egészítette ki Pálfi Rozália. — Már felvételiztem az ipari kémiára és ismét nem sikerült, nem volt szerencsém — mondta Valeria Moldovan olyan arckifejezéssel, hogy leolvashattam , ezért nem vár vigasztalást. — Úgy látszik, a maga életében a balszerencse együtt jár a szerencsével, biztosan jövőre ismét megpróbálja — mondtam mégis. — Túlságosan szeretem a kémiát, hogy egykönynyen lemondhassak róla, de addig a szövetgyárban akarom megállni a helyem továbbra is. Tudja, mi lányokat szoktunk leskődni egymás gépére, hiszen versenyben vagyunk, szégyen lemaradni. — Hogyam tetszik Brassó ? — kérdésemből kiélezhette a leány, hogy utolsónak szántam, mert láttam — ahogy mondani szokás —, tűkön ül. — Nagyon tetszik, szép a város, szép a környezet is — felelte már indulásra készen. Pálfi Rozália, a segédmester tudott, amit tudott, egy kérdéssel még visszatartotta : — Mondd csak, Vali kedves, hányszor voltál Brassó—Pojánán ? — Egyszer sem, nem volt kivel — pirult el a leány, majd sietve hozzátette : — a líceummal voltam egy moldvai és egy ottóniai társaskiránduláson . . . Pillanatok alatt tűnt el Valeria Moldovan —várta a gép — és a döbbenet csendjét hagyta maga mögött. Megnyugtattam Pálfi Rozáliát. — Nem lesz apáca ebből a lányból ! 1973 . Írta: Apáthy Géza meggyőzni mindenkit, hogy hasznos. Főnökként sem viselkedett másként. Nem monopolizálta a különböző munkálatokat, hanem olyan feladatokkal bízta meg beosztottjait, amelyekkel önbizalmukat serkentette. Egy ideig feleségével együtt a gyár műkedvelő együttesének is oszlopos tagja volt. Úgy látszott, énekelt, hogy olykor feltettük magunkban a kérdést : vajon nem válna be hivatásosként ? Nem vált hivatásos művésszé, hanem a karbantartó részleg főnökévé, s munkaidő után pedig a törvényszéknépi ülnökeként tevékenykedik, hogy az igazságszolgáltatásnak is segítségére legyen . . . Amikor bemutatkoztunk egymásnak, tekintetem Bíró Mihály arcáról huncut vadászkalapjára siklott. Cementporos volt és nagyon valószínű, hogy nem irodai munkán vált azzá ... — Hogyan került a cementgyárba ? — hangzott első kérdésem. — Kényszerítő körülmények között. Azelőtt az IAR-ban dolgoztam, míg egy szép napon ki nem tettek. No nem, akkor sem volt velem baj, hanem a vállalattal. Fizetőképtelenné vált, csak az idősebb szakik maradhattak. A MADOSZ-ból ismertem néhány cementgyári fiatalt, ők hívtak ide 1947-ben. Előbb gépészként dolgoztam, de értettem más szakmákhoz is. Egy alkalommal egyik hegesztőnk, Bedő — aki később az igazgatóságig vitte — hegeszteni látott, így lett belőlem hegesztő. — Megbánta ? — Nem volt időm megbánni, elvittek katonának, tisztiiskolát végeztem. Utána természetesen visszatértem a cementgyárba. — Miért természetesen ? — Mert a cementgyár már akkor második otthonommá vált, hacsak nem az elsővé ... Régi mestereim — Balla József (aki szakiskolás koromban felhívta a figyelmemet, hogy a fiatalság elszáll, nem tér vissza soha, fiatalon kell összegyűjtenem mindent, ■amit csak lehet) és a cementgyári Szinte Sándor és Szotyori Zoltán, akik a munkában nem ismerték a lehetetlent, mégis a világ legszerényebb embereigyetemre készül, de azért minden vakációban itt dolgozik a cementgyárban. Ide hoztam, mert jó, ha a fiúk megismerik az apák útját. Mint minden szülő, én is igyekszem mindent megadni a gyermekemnek, de úgy vélem, a minden sem minden. Ezért Bíró Mihály a saját életútjának folytatását kívánja látni a fia életében. Egy olyan utat, amelyen ő — az apátián kamasz — nem indulhatott. Mégis olyan utat választott, amely azt sugallja az embernek : vajon hány életet élt Bíró Mihály Egyetlen életet élt, egyetlen életet él, a szocialista társadalmunkban kiteljesedő életet, amelyet szépnek találhat az olvasó anélkül, hogy a riporteri képzelőerő felvirágozná. ő tudja, mit akar az élettől... Nemrég járt nálunk a televízió, megmozgattak minden megmozdíthatót a részlegen, alapos munkát végeztek, de aztán olyan férfikollegánkat is lefilmezték, hogy az asszonyok úgy kommentálták, italos üveggel a kezében kellett volna bemutatni, szerencsére csak az arca látszott a képernyőn — mesélték többen is a brassói szövetgyárban, kifejezve ugyanazt a kérést, amit a cementgyárban Bíró Mihály így fogalmazott meg : „Aztán kérem, ha lehet, ne virágozza fel túlzottan az életemet". Pálfi Rozália, a kikészítő részleg segédmestere biztosított : — Vannak kiváló kollegáink is, például Vali, Valeria Moldovan, csak a legjobbakat mondhatnám el erről a húszéves leányról : szorgalmas, pontos, tisztelettudó, áldozatkész, az egész közösség szereti. Állandóan tanul, egyetemre szándékszik felvételizni, ezért fiúkkal sem beszél, tréfálkozunk is vele, hogy apáca lesz, ha így folytatja, de ő tudja, mit akar az élettől... — Megismerhetném személyesen is ? — kérdeztem és két perc múlva már ott ült velem szemben csinosan, magabiztosan és szerényen Valeria Moldovan, kérdéseimre várakozva. A szerencse csillaga Ugyancsak a szövetgyár kikészítő részlegén említették meg Benedek Ilonát, akiről az a vélemény járja, hogy ami a szívén, az a száján, ahogy Elena Olteanu pártalapszervezeti titkár — aki idestova húsz éve ismeri — mondotta, mindenkit ráncbaszed. És kiegészítette azzal, hogy Benedek Ilonának csak ideig-óráig lehetnek haragosai, mert soha nem bírál alaptalanul, nem sérteget senkit, csupán a munkaszervezést, az anyagellátást szidja, hogy a munka még jobban menjen, kerüljék ki a hóvégi hajrákat. Nem is haragudhatnak rá, hiszen a munkatársak nevében és érdekében szólal fel a gyűléseken. Meg aztán erkölcsi alapja is van a bírálathoz, hiszen a munkájával mindig elégedettek lehettek és nagy gonddal, szeretettel nevette a fiatalokat mesterségre-életre Elena Olteanu szavai nyomán egy testes, kardos asszonynak képzeltem Benedek Ilonát, és nagy meglepetésemre egy kidolgozott, törékeny, szikár aszszonynak mutatkozhattam be néhány perc múlva, akiről viszont nem is sejthettem volna, hogy csak két éve maradt a nyugdíjazásig, ha már előre nem tudom. — Kilencen voltunk otthon testvérek, édesapám, aki a komandói fűrészgyárban dolgozott a gáteren inaszakadtáig, nem tudott mindannyiunkat eltartani. Tizenegyévesen kerültem Brassóba, gyerek mellé. Hét évig pesziza voltam, amíg aztán rám nem mosolygott a szerencse csillaga. Mert csak szerencsének nevezhetem, hogy a gyárkapu előtt munkáért állingáló leányok közül — hja, annakidején a gyárkapu elöl toborozták a munkaerőt, nem mint ma — engem is befogadtak a Scheig gyárba. Egy testvéremnél laktam előbb, de nem sokáig, mert a házat bomba érte. De ez már nagyon rég történt, érdekli ? Igent bólintottam — Jött a felszabadulás, a felszabadulással egy új történelem. Természetesen én is rögtön beléptem a pártba, hogy ennek az új történelemnek tevékenyebb részvevője lehessek. Ma is átérzem azt a lelkesedést, munkalendületet, amely a gyár államosítását követte. Amikor rátértünk a három műszakra, már első nap éjjeli váltásra jelentkeztem. Tizenegy évig a siritőben dolgoztam, aztán kértem, helyezzenek a kikészítő részlegre. Megnéztek, tejüket ceó(Folytatása a 10. oldalon) BL 33. SZÁM 3. oldal