Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-09-08 / 36. szám

RIPORT l«?4 X. Szoklassa Ferenc, a Hidro­mecanica üzem pártbizottsá­gának helyettes titkára me­sélte a közelmúltban felava­­tott összpontosított szerszám­­jenő műhelyről­: — Akadtak szép számmal olyanok az üzemben, akik egy kézlegyintéssel elintézték: nem nagy ügy egy szerszám­­jenő-műhely. Szerintem mégis az Mert ha a borbélyok ese­tében életbevágóan fontos, hogy éles legyen a borotvá­juk — máskülönben elfarics­­kálják a vendég arcai —, nálunk is életbevágóan fon­tos, hogy jól kiélezett szer­számokkal dolgozzunk, más­különben a kezünk alól ki­kerülő alkatrészek „arcán" ejtenénk szépséghibákat. A jól kiélezett szerszámok nem­csak a minőségi munka elő­feltételei, hanem a termelé­kenység növelésének is. Megtekintettem a szóban forgó műhelyt, beszédbe ele­gyedtem a dolgozókkal, elles­tem egy-egy munkamozdula­tot. Hinnem kell Sioklassa Ferencnek, valóban jelentős intézkedés lehetett a szer­­számtenő-műhely berendezé­­se-felavatása, amely az eddig itt-ott elvégzett szerszáméle­zést összpontosítani kívánja. De azt is be kell vallanom, a Hidromecanica üzemben és ■máshol is találkoztam már ■nagyobb, „látványosabb"­­megvalósításokkal. Ezzel a vallomással viszont egy pillanatra sem szándék­­szom azok malmára hajtani a vizet, akik kézlegyintéssel próbáltak napirendre térni fölötte. Nem is lehet, hamaro­san kiderül, hogy miért: Szoklassa Ferencnek adom át ismét a szót, hadd fejtse meg a riport címében „ki­­ugrasztott" szám titkát. — Nemrég egy rendkívül meghaló gyűlésen voltam. Hol ? Itt, az üzem gyűléster­mében. Részt vett a főmérnök, Mihai Baciu, a szakszervezeti bizottság elnöke, Gavrila Sel­­ciu, a tanulmányi és szakmai képzési iroda főnöke, Nicolae Palade és néhány idősebb ■szakember. A gyűlés főhőse az a harminchét leány és fia­talasszony volt, akit azon az emlékezetes napon szakem­berré avattunk. Kitalálhatja : a szerszámélező szakmában képesítettük a harminchét le­ányt, nyolchónapi tanfolyam elvégzése után. Számukra rendeztük be az előbb emlí­tett műhelyt is. A harminchét új szakmunkás nevében Lita Stanciu mondott — leplezetlen elfogódottsággal — köszöne­tet az üzem vezetőségének a kitűnő feltételekért és foga­dalmat tett, hogy munkájuk­ka­ igyekeznek majd adóssá­gukat törleszteni. Mi, akik az idősebbek nevében szóltunk hozzájuk, arról beszéltünk, hogy az üzem munkaközössé­ge tulajdonképpen egy hatal­mas család, és minden tag­­jának egyformán kell osztoz­nia a közös gondokban-örö­­mökben, ismertettük az üze­mi közösség terveit, célkitű­zéseit. Az ő nevükben csupán Lita Stanciu beszélt, amint már említettem, de harminc­hét szempárból sugárzott a meghatódottság, amely átra­gadt ránk is, idősebbekre és ugyanakkor felfedezhettük az emberi önmegvalósulás büsz­keségét is. Esetleg azt gon­dolhatja, könnyen lelkesedő ember vagyok, hogy ennyit beszélek erről a gyűlésről, de meggyőződésem, hogy a har­minchét leány mindegyike külön nyereség. — Meg tudná egy kissé részletesebben indokolni ezt a meggyőződését ? — kérdez­tem Szoklassa Ferenctől. — Elsősorban a lányok ko­molyságát, kitartását emel­ném ki. Harmincnyolcan kezd­ték meg a tanfolyamot, har­mincheten­­ végezték el, és mind a harminchéten az ü­­zemben maradtak. Minek ta­gadjam : ilyen teljesítményt a fiúkkal még nem értünk el. Köztük inkább akad, aki a tanfolyam idején lemorzso­lódik és sajnos olyan még inkább, aki a szakképesítés megszerzése után veszi a ka­lapját és elköszön. — Ez a körülmény csak an­nak tulajdonítható, hogy a leányok komolyabbak lenné­nek ? — Annak is és nem csak annak. Mi tisztában vagyunk azzal, hogy nem elégséges, ha a fiataloknak szakmát a­­dunk a kezébe. Hozzá kell segítenünk őket ahhoz is, hogy magánéletüket kialakít­sák, beilleszkedjenek a vá­ros életébe. Vannak még la­kásproblémáink, de még na­gyobb problémánk az, hogy nincsen üzemi étkezdénk. Az ilyen nehézségeket aztán a leányok — akik a keresetü­ket is jobban be tudják osz­tani — könnyebben legyőzik. De — hogy előbbi gondolato­mat folytassam — a leányok jelenléte üzemünkben azért is nyereség, mert nélkülük a munkaerő-hiányt — amely 2 éven belül különösen szembe­ötlő lenne — nem tudnák csak férfiakká­ pótolni. Ezért határoztuk el, hogy a közel­jövőben két újabb tanfolya­­mot szervezünk leányok ré­szére a palettacsiszoló- és a fúrószakmák elsajátítására, természetesen más tanfolya­mokkal párhuzamosan, ame­lyeken a fiúknak teremtünk lehetőséget a munkahelyi szakképesítésre. — Említést tett arról, hogy egyelőre gondot okoz Önök­nek az üzemi étkezde és la­kásgondjaik is vannak ... — Valóban, de reméljük, ha az idén nem, a jövő év ele­jén már az étkezde felavatá­sáról tudósíthatjuk, s elkészül legénylakás-tömbházunk is. Úgy képzeltük el, hogy az egyik lépcsőházat fiúk, a má­sikat leányok lakják. A tömb­ház elkészítését egy adóssá­gunk is sietteti : az egyik vál­lalat munkásszállásán ugyan­is kölcsönkértünk huszonöt helyet a leányaink számára, s azt jövőre vissza kell ad­nunk ... A Hidromecanica üzembeli szilárd közösségi szellem vá­rosszerte, országosan is köz­ismert. Ezt fedezhettem fel újra Szoklassa Ferenc szavai­ban, amelyekben az üzem ér­dekei, valamint az új alkal­mazottak érdekei szerves összhangban nyilatkoztak meg. Nem véletlen, hogy a szövetgyári kezdeményezés, amely Az új alkalmazott ba­rátai (nem jelképes) elneve­zést viseli, a Hidromecanicá­­ban nyomban követésre talált. A beszélgetésbe bekapcso­lódott Nicolae Palade elvtárs, az üzem tanulmányi és szak­mai képzési irodájának főnö­ke. Elhozta magával a szer­­számfenő-tanfolyam jelenléti naplóját, a vizsgaeredménye­ket, sőt, a vizsgatételeket is rendelkezésemre bocsátotta. S ha az utóbbiakból nem tudtam eléggé jól olvasni, az előbbiekből annál többet. A jelenléti naplóból azt, hogy a tanfolyam legtöbb résztvevője egyetlen órát sem hiányzott, s a legnagyobb „lógós" is mindössze hat óra hiányzást gyűjtött a neve mel­lé nyolc hónap alatt, ami fö­lött nyilván szemet lehetett hunyni. Ebből azt a következ­tetést vonhatjuk le, hogy a vizsgaeredmények közt leg­gyakrabban felfedezhető nyol­cas-kilences osztályzatokat nem tulajdoníthatjuk a vizs­gáztató bizottság nagylelkű­ségének. — Komolyak, fegyelmezet­tek, törek­vőek voltak mind — felelte Nicolae Palade elv­társ arra a megjegyzésemre, hogy a v­izsgajegyek — kevés kivétellel — egyöntetűen jók és kitűnők.­— Könnyű volt szakmára tanítani s könnyű volt más szempontból is for­málni őket. Ez a jó tapaszta­lat biztatott arra bennünket, hogy szakiskolánk kapuit is jobban kitárjuk a leányok előtt. Majd minden szakmára jelentkeztek leányok, s az ősztől lesz egy kimondottan leányosztályunk is, amelyben a marós szakmát fogják el­sajátítani. — Palade elvtárs túlságosan szerény, hogy tőle tudja meg, de ő volt a harminchét leány pater familiaja — kapcsoló­dott a beszélgetésbe Szoklas­sa Ferenc. — Ő megmond­hatja, milyen átalakuláson ment át egy-egy leány. — Egyes kollégák már ug­rattak, hogy olyan vagyok, mint egy dajka, mindenbe beleszólok — mosolygott Ni­colae Palade. — S ez igaz is. Volt rá eset, hogy egy leány úgy jött be az üzembe, mint a mezőre, ruhában és nad­rágban, szóltam neki, szebb egy szép ruhában, vagy blúz­­ban-nadrágban, de a kettő egyszerre nemigen megy. Nem sértődött meg, igazat adott nekem. S felhívtam a figyelmüket egyéb problé­mákra is, ezt megtették má­sok is. Ott dolgoznak a leá­nyok a férfiak mellett, szom­szédságukban, de nem is o­­kozott egyetlen egy sem gon­dot, még egyetlen pletyka sem kelt szárnyra. — Viszont — vette át a szót a párttitkár-helyettes — amióta nálunk vannak az ü­­zemben, talpra állítottuk a tánccsopo­rtot, amelyben eddig leány­hiány volt, az agitációs brigád tevékenysége is meg­élénkült és több mint való­színű, hogy A-ligás női teke­csapatunk utánpótlása is kö­zülük kerül majd ki. Szóval, mindezzel azt akarom mon­dani, hogy igyekeztünk a le­ányokat a termelésen kívül is bevonni az üzem életébe. * A szerszámfenő-műhelyben a buzáui barna leány, Voica Dumitru és a régens szőke Elena Hărşan szomszédos gé­peken dolgoznak. Megtudtam, hogy nem a Hidromecanicá­­ban találkozott életútjuk, ha­nem Hermányban, a Covorul szövetkezetben. Mindketten­ a szőnyegszövést, a jellegzete­sen „női” foglalkozást cserél­ték fel a „férfi" szakmával. — Hogyan kerültek a Hid­­romecanicába ? — kérdeztem. — Az újságban olvastunk a tanfolyamról — felelte Voi­ca Dumitru. — Én azért ha­tároztam el, hogy jelentke­zem rá, mert a szőnyegszövés — noha tetszett az is — na­gyon fárasztotta a szememet. — Én meg azért — így a szőke régeni leány —, mert a szerszámfenő szakmát „iga­zibb" mesterségnek véltem, s elmondhatom, nem is csa­lódtam. — Könnyű volt a döntés ? — Nem volt éppen könnyű, hiszen nem ismertük az üze­met, a szakmáról sem volt fogalmunk, s ezért — lega­lábbis bennem — volt egy kis félelem, kétkedés, de azt itt az üzemben már az első napokban eloszlatták — em­lékezett Vonca Dumitru olyan hangon, amelyben az egykori kétkedés szikrája nem villant fel. — Számomra sem volt egy­szerű­­— mondta Ileana Hâr­­şan —, hiszen soha üzemben nem dolgoztam, iskolás ko­romban is ritkán voltam gyár­­látogatáson. És ugye, más a gyár ,a látogató szemében, ismét más annak a szemében, aki benne dolgozik. Izgultam is egy kicsit az elején, de a közösség meg a személyes tapasztalat átsegített rajta. — Milyen személyes ta­pasztalat ? — Hát az, hogy a nehéz­ipar sem olyan nehéz, hogy ne biztosíthasson számos munkahelyet a nők számára, olyan gépeket, amelyekhez nem feltétlenül szükséges a a férfi fizikai ereje. Amikor terveikről faggat­­tam őket, szinte szó szerint ugyanazt a választ kaptam: tervük, hogy minél jobban dolgozzanak, minél előbb az élmunkások soraiban emle­gessék őket, hogy minden munkafeladatukat pontosan és idejében teljesítsék, egy­szóval, hogy az üzem mindig és minden problémában szá­mítson reájuk. Mindketten részt vesznek az üzemi műkedvelő mozgalom­ban, a közös kirándulásokon, a hazafias munkában és a tekecsapat edzésére járnak. Ileanát egy női kézilabda­­csapat gondolata is foglal­koztatja. Ha szabad prozódiai kife­jezéssel élnem, s lányokról lévén szó, talán nem túlsá­gosan hiperbolikus a hason­lat, azt mondhatnám, hogy Sáftica Ilie és Afrodita lánca, akikkel a szerszámkészítő részlegen ismerkedtem meg, tökéletesen rímel az előbbi két leánnyal. Nem külsőre természetesen, hanem abban az útban, és megérkezésben, amelyet a szerszámfenő-tan­­folyam jelentett számukra, a­­melyet belsőleg tettek meg, amely rokon gondolatokat, érzelmeket, rokon elhatározá­sokat indított bennük. Antal Edit, a szerszámfenő­tanfolyam egyik végzőse egy másoló gépen dolgozik. — A­ tanfolyam idején főleg szerszámélezést tanultunk, de rotációban több munkahelyen dolgoztunk, több mesterségbe nyertünk betekintést, több gé­pet és több anyagot ismerhet­tünk meg. Akkor tetszett meg a pantográf, és körtem he­lyezzenek ehhez a géphez. Azért is jó, hogy ide kerül­tem, mert édesanyám is itt dolgozik a szerszámrészlegen. — Akkor feltételezem, volt annyi előnye kolléganőivel szemben, hogy az üzemről már hallott egyet-más! . . — Nemcsak egyet-mást, sok­kal többet Édesapám is a Hidrában dolgozik, a karban­tartásnál, az üzem otthon is állandó beszédtémp. De azért nem mondhatom, hogy belő­lem teljességgel hiányzott a kezdeti drukkolás — emléke­­zett Antal Edit. Még azt kérdeztem : — Úgy érzi, hogy ezzel a szakképesítéssel megvalósí­totta önmagát vagy egyébre is gondol ? — Egyelőre igyekszem a szakmában minél többet nyúj­tani, de gondolok arra is, hogy később —­ talán jövőre — esti líceumba felvételizzek Győrbíró Margit, arcára, a­­kivel ugyancsak a szerszám­­fenő-műhelyben beszélget­tem el, mosolyt hozott elő az emlékezés. — Engem a férjem szerve­zett be a tanfolyamra. Előbb azon gondolkoztam, hogy ko­molyan beszél-e vagy tréfál­kozik, de eljöttem vele az ü­­zembe. Komolyan beszélt. — Azelőtt,, hol dolgozott ? — Prázsmáron, a szövet­gyárban. Azzal, hogy a Hid­­romecanicába kerültem, sok problémától megszabadultunk. Nem kell tovább ingáznom, több időt tölthetek együtt a férjemmel, szabad időnket is jobban ki tudjuk használni. Aztán — ez az igazság — jelenlegi munkámat érdeke­sebbnek találom. Győrbíró Margit jövőbeni terve a megtévesztésig ha­sonlít a kolléganői terveihez. Úgy kíván dolgozni, hogy ne csak ő legyen megelégedve, hanem az ő munkájában sem találjanak semmi kivetni va­lót. Nicolae Palade elvtárs, aki az „idegenvezető" tisztét töl­tötte be mellettem, nem fo­gyott ki a dicsérő jelzőkből. Talán nem veszi rossz né­ven Szoklassa Ferenc, ha egy „titkot" is elárulok. Mind a harminchét leány és fiatal­asszony tevékenységét meg­különböztetett figyelemmel kí­sérik, mert a legjobb kettőt mesterképzőbe szándékszanak irányítani . Egyelőre férfiember ve­zeti a szerszámtenő-műhelyt, de hangsúlyozom, csak egye­lőre, nemsokára ugyanis a lányok közül választjuk ki a csoportvezetőt is , hiszen így méltányos — mondta. Októberben kezdték meg harmincnyolcan, asszonyok-le­­ányok a tanfolyamot, július­ban fejezték be , harminche­ten. Pártunk Központi Bizott­ságának júniusi plenárisán hozták azt a határozatot, a­­mely a nei munkaerő jobb hasznosítását hivatott előre­­lendíteni. Az említett időpon­tok közelsége újabb gondola­tokra indíthatja az embert. Olyanokra, amelyek a Siok­lassa Ferenc véleményét erő­sítik meg , az újonnan fel­avatott szerszámjenő-műhely nem csak nagy „ügy", hanem olyan ügy, amelynek eszmei üzenete, jelentéstartalma túlnő az üzem „magánéletén", hét­köznapjain. cfCwmnUicheten írta: Apáthy Géza áflfc ááfc -kik. ^!F ^F f M Mc-ktk. oMfc vttk. (C 'WT fST W W ^ BL 36. SZÁM 3. oldal

Next