Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-08 / 49. szám
ig 3 esmbi MŰVÉSZETI IRÁNYZATOK A néharumk MŰALKOTÁSOK TÜKRÉBEN A szimbolizmus költői irányzatként az 1880-as években alakult ki Franciaországban. A zenében és a festészetben szimbolizmusról mint kimondott stílusirányzatról nem beszélhetünk, de voltak, „akik szembefordultak a naturalista másolással. .. ködbevesző formák segítségével serkentették a nézők képzeletét, azt tartották, hogy minden emberi gondolatnak van egy plasztikus, dekoratív egyenértékese, egy szép megfelelője" — szögezi le Komlós Aladár, a szimbolizmus neves szakértője. Franciaországban az 1848-as és az 1871-es forradalmak leverése után számtalan polgári költő a magányosságba, a reménytelenségbe süppedt és a társadalmon kívül rekedtség érzése lett úrrá rajtuk. Saját polgári osztályuktól menekülve, megvetették ezt az osztályt, de a valóságot is csak úgy tekintették, mint művészileg ábrázolható témát, s nem mint megváltoztatható világot. Innen fakadt pesszimizmusuk, dekadens életérzésük. Ez a magatartás, azaz a valóságtól való menekülés, saját belső életük kivetítéséhez vezetett. Lényegessé vált számukra a világ dolgai, a látható jelenségek mögött rejlő ismeretlen valóság sejtése, megragadása, valamint a lélek sötét mélységeinek a feltárása. BAUDELAIRE, aki megalkotja a szimbólum tanát, azt vallja, hogy a világ dolgai, jelenségei a szellemi dolgok jelzései, azaz korrespondenciái. Ezt bizonygatja Kapcsolatok című versében. Számára a természet valami titokzatos jelentést közvetít, „Jelképek erdején visz át az ember útja" — hirdeti. „Titkos és mély" egységet érel a „távoli visszhangok" egyberingásában, titokzatosságában. Ebben a rejtélyességben „egymásba csendül a szín és a hang és az illat". A szín és az illat asszociációinak sajátosan szimbolista rendszerét fejti ki Baudelaire : a szagokat asszociálja az ízekkel, színekkel, elvont fogalmakkal („Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok oboa édesek, zöldek"). Ezekkel az asszociációkkal, korrespondenciákkal csak sejtet, sugalmaz, de a dolgok mögötti lényegre világosan nem mutat rá. Ez a költői eljárás a szimbolista líra egyik lényeges jegye lesz A szimbolista líra másik nagy előhírnöke PAUL VERLAINE, aki azt hirdeti, hogy a logika csak gátat jelent a költészetben. A költészetet fel kell szabadítani a környező világ feletti szépséggé. Erre a legfontosabb eszköz a vers zeneivé tétele. ARTHUR RIMBAUD, a szimbolista líra egy másik úttörője bevezette a modern költészetbe a homályt, a képek áradásának, öntudatlan felfedezésének az igényét. Megteremtette a színes hallás hangulatfestő eszközeit, a szinesztézia sajátos változatát. Rimbaud A magánhangzók szonettje című költeményében a különböző színek jelképeként fogja fel a magánhangzókat. „Szurok Ál hó Élről ! . . .csak egyszer / lehessek titkotok mind elbeszélni bátor". A jelzéseknek felfogott hangok mögött Rimbaud mély, nagy titkokat sejt. Ha az említett költők attitűdjét összegezzük, azt látjuk, hogy a konkrét társadalmi problémáktól elfordultak, elszigetelték magukat a tömegektől, az öntudatlant, az álmokat akarták felszabadítani a lényegek legmélyebb rejtekeiből. A világ dolgait a dolgok mögötti jelképnek tartották csupán. Életérzésük az állandó melankólia, s csak a transzcendens megismerést fogadták el, az ésszerűt elvetették. Ebből a költői magatartásból öntudatlanul is egy közös cél felé törekvő közös mozgalom alakult ki, amelyre a dekadens elnevezést használták a szimbolizmus fejlődésének első szakaszában, míg a második korszakot szimbolista mozgalomnak nevezték. Ez a csoport 1885-ben Les Dekadent címen lapot alapított. Hogyan értékelhetjük a marxizmus-leninizmus elméletének fényében ezt az irodalmi csoportosulást ? A fentiekben már említett jellemző vonások valóban dekadensek, hanyatlóak, a társadalmi haladással nem egyirányúak. A tömegektől való elszigetelődésükkel, az ésszerttő elutasításával a valóság törvényeinek kifürkészhetetlenségét, az emberi lét céltalanságát és a fennálló társadalmi renddel való szembenállás hiábavalóságát hirdették. Pozitívumai is voltak ugyanakkor az irányzatnak, mert „őszinte és bensőséges lírát akartak a parnasszisták szenvtelensége és a romantikusok retorikája után ... az eszményített emberrel szemben a valóságos embert akarta megmutatni ... a szubjektív belső élményeket hangsúlyozva" — írja Komlós Aladár. A dekadencia további fejlődéséből alakult ki a szimbolizmus. A híd Stéphane Mallarmé volt. „Csak egy dolog van, a szépség — vallja — és annak csak egy tökéletes kifejezése, a költészet". A költészet feladata Mallarmé szerint a zene keresése, a titokzatosság, a szubjektív fejtetés. Ezen a nyomon továbbhaladva RENE GHIL vezetésével MALLARMÉ, RÉGNIER és mások megalakítják a szimbolista és instrumentista csoportot és új folyóiratukban, a Les écrit pour Fort-ban állást foglalnak bizonyos dekadens nézetek ellen. A belső hangulatok kifejezésével a szemlélődő állapotból fakadó intellektuális költészetet állítják szembe. A dekadensek a dolgok érzelmi hatását akarják kifejezni, a szimbolizmus inkább a mögötte levő titkot kutatja. A szimbolizmus túlhaladja a dekadenciát és az egyén helyett az egyetemest, a látszat mögött az eszmei lényeget akarja kivetíteni. Ellentmondásaival együtt a szimbolizmus a múlt század utolsó évtizedében mind a lírában, mind a drámában számtalan országban elterjedt, így Angliában WILLIAM BUTLER YEATS követte a francia szimbolista iskolát. ARTHUR SYMONS a mallarméi szimbolizmus híve Németországban STEFAN GEORGE, Bécsben HUGO VON HOFFMANN STAHL a képviselője. Oroszországban VALERIJ BRJUSZOV és ALEKSZANDR BLOK írtak szimbolista verseket. Képviselőit számon tartja a lengyel, cseh és nem utolsósorban a román irodalomtörténet is. A román szimbolizmusról értekezik Lidia Bote Simbolismul românesc című könyve (Editura pentru literatură, Bucureşti, 1966). A tőkés-földesúri Romániában az 1800-as évek végére egyre fokozódik a tömegek nyomora. Számtalan költő ezt a saját életében is érzi. Ezért elszakad a polgári életeszménytől, de a munkásosztályhoz vezető utat még nem találja meg. Költészetében a kiutat kereső intellektuel tévelygéseinek ad hangot. E költőket származásuk a polgársághoz kötötte, de szegénységük eltávolította tőle. I. C. Săvescu irodalmi koldusoknak nevezte őket. Sorsuk, kilátástalan helyzetük csakhamar elvezette őket a szegényekkel való szolidaritásig. Köztük említjük MIHAIL SÂULESCU, ŞTEFAN PETICĂ, CEZAR SÂVESCU, TRAIAN DEMETRESCU írókat. A román szimbolisták másik szárnya, D. ANGHEL, ION MINULESCU és mások, társadalmi helyzetüknél fogva nem a társadalmi nyomort, hanem csak a társadalom okozta zaklatottságot látják. A szimbolizmus náluk főként esztétizáló törekvés. A két szárnyban közös vonás, hogy mind saját polgári osztályuk ellen fordulnak, támadják erkölcseit. A szimbolizmus pozitív tartalmát fejlesztette tovább ADY ENDRE, aki szimbolista költészetével nem a társadalmi valóságtól való elfordulásra törekedett, hanem ellenkezőleg, a fennálló társadalmi rendszer megváltoztatásáért harcolt. Ady felismerte, hogy a kapitalista társadalomban a pénz mindennek a mozgató ereje. A pénz hiánya minden emberi vágyat megakadályoz és lehetetlenné teszi a személyiség teljes kibontakozását. Ezért olyan tragikusak, vívódóak Ady pénzversei, ezért szól undorral a minden szépséget kisajátító tőkéről Harc a Nagyúrral című versében. A tőke undorító figuráját kelti életre a „disznófejű Nagyúr" szimbólumában. Ezzel a fantommal csatázik a költő, azaz az emberi humánum. Hogy a vers szimbólumrendszerét jobban megérthessük, vizsgáljuk meg PICASSO Életöröm és Minotauromachia című alkotásait. Az említett kompozíciók szimbólumai tartalmukban és formájukban sok közös vonást mutatnak a Harc a Nagyúrral című Ady-költemény jelképeivel. (Bár Picasso említett művei a szimbólumok sorozatával ábrázolják a valóság egy darabját, nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy Picassót nem nevezhetjük szimbolista képzőművésznek.) Ezek után vessünk egy röpke pillantást Picasso Életöröm című kompozíciójára úgy, hogy próbáljuk meg fellelni benne az Ady-versben előforduló „életöröm"-szimbólumot is. Milyen a kép összhatása ? Az élénk, világos színek az uralkodóak a sötét színek komorságával szemben. Ez a színszimbolika a derű, az öröm érzetét árasztja. Nézzük meg az egyes részleteket, például a tenger egy darabját, felette a kis vitorlás hajót. Ezek a végtelenség vágyát szimbolizálják, akárcsak az Ady-vers „tenger" és „yacht" szimbólummá emelt metaforái („Az én yachtomra vár a tenger"). Mi látható még a kompozíción ? örömtáncot járó, érzéki nő, aki a mámort jelképezi, akárcsak az Ady-vers „idegen mámor, új leány“ szimbólumai. A fúvós hangszereken játszó mitologikus alakok jelképei „titokzatos hívó szavakat" sugallnak. A frissen kizöldült fa, a derűs kék égen úszó könnyed felhő „idegen nap, idegen balzsam" képzetét szuggerálja. A kapitalista társadalomban a dolgozók millióinak nincs része ebben az életörömben, mert elébük áll a mindenható „Nagyúr", a pénz. Belenyugszanak-e az emberek a szép vágyak beteljesülését gátló antihumánus erők rémtetteibe ? Nem ! Sem Ady, sem Picasso nem nézte tétlenül az embertelenség ellen vívott harcot. Picasso Minotauromachia című rézkarcában a „sertés testű", „elvadult bika" rászabadult a békés emberi életre, a humánumra. Ezt jelképezik az ablak nyílásában megjelenő és a menekülő figurák. Ugyanilyen szörnyet elevenít meg szimbolikus értelemben Ady is („Megöl a disznófejű Nagyúr"). Picasso megálljt kiált a szörnynek. Ezt jelképezi a humanizmus gyertyáját tartó kislány alakja. Ady is szembeszáll a fantommal. „És összecsaptunk" — írja. Csak az összecsapás erősebb („Húsába vájtam kezemet" stb.). Milyen megfeleléseket találunk még a rézkarc és az Ady-vers között ? A vers belső lüktetése megegyezik a kép vonalvezetésével, valamint a képfelület ritmikus szerkesztésével. Az Ady által említett „szent zűrzavar" és a „süket álom" a kompozíció felépítésével és látomásszerű csoport összefűzésével mutat azonosságot. Most vizsgáljuk meg a verset, a vers szimbólumrendszeréből fakadó eszmei mondanivalót. Mi az indításában megtalálta Nagyúr. / Éreztem, megöl,n, személytelen disznóreuma, amely fojtogató légedő én körül. Ebből a s drámai konfliktus s a zmikus nagyságú végtelen delem. Milyen időközben Az alkonyból este lett és te". Az idő ilyen nagytelenséget jelenti. Ebből zióból csendül ki a verszünk vadul ! Én s a diszk jóra és a szépre törő magát mondat után semmi máza pénz szimbólumának válik undorítóvá. Szinte it az aranyon ül és vizban a költő, az emberi szörnnyel. A szimbólum és testű, undok". A megk egy kéjes borzongás, ki vagyok“ — szólítja meg ,győzve fejet hajt a bámberi érzéseit, vágyait, adnhatósága elzárja az ut a szimbólum megszólt. Az alkudozás eredménye is : „Agyamba nézett s határán áll szembe a ví I. Továbbra is unszolja, nyod, az aranyad". Húszim és az ellentét műveelöttünk a költő emberi s útra, késre / Titokzatos ereden útjait, titokzatos sorok. Az ötödik szakasz kifoghatóbbá válik : a bálöltőét „az élet marta fel, ágy" motívuma kibővül az az élet teljességének a egyik publicisztikai írásáolykor kidobni szeretném t yachtomon szelni az a motívumkörhöz kapjelképezi. A hetedik szakasz még szenvedélyesebbéit állítja szembe egymásegész élet bennem zinget". A „zihál" és az vers lüktetését még jobban hogy „hasítsd ki hát arany szügyed". A „disznó fejü Nagyúr« könyörtelenül este lett, melyet sajttéssel fejez ki : „Bús, nyomasztó légkört terem- A „habok" az élet vizei,edik szakasz kozmikussá méretezett vízió ; a könyörgést, az összecsapást borzalmas dulakodás váltjtj fel ■ i(és összecsaptunk". A „rengett" hangutánzó, küzdelmet fokozza a „tér hangulatfestő szó ezt a „tem, cibáltam" igékkel együtt. A „Mindhiába" megállapítás a té látástalanság, a kiúttalanság légköra teremti meg. Az utolsó szakasz a véget nem érő Csatázás képét erősíti. Jellemzője a szimbolista versnek, ez a kiúttalan, sejtető befejezés. A költemény drámai menetét, szaggatottságát nagyszerűen fejjezi ki a rímek és ritmusok változatos kezelése, fő vers rímei általában : x a x a ; a verslabak pea. spondeusok és jambusok váltakozásai. Bár a költemény a kiút,a farság érzését sugározza, a lemondás sohasem lett úrrá Ady magatartásában, ellenkezőleg : következetesen az új társadalomért vívott küzdelem harcosa maradt. Íme, így válik a tőkés-földesúri társadalmi rendszer elleni harc eszközévé. _ Ady művészetében a dekadensektől örökölt szimbolizmus. Nagy Zoltán vershelyzet ? Ez már a versió : „Megöl a disznófejű s ha hagyom". Az érzékteleű Nagyúr a tőke szimból kört teremt az érző, szenv helyzetből bontakozik ki a „zúgó élet partján", a ké térben játszódik le a küt2 zajlanak az események ? ! „ezer este múlt ezer est arányú bemutatása a vég a hatalmas szimbolista vi válasz : „És mi csak csatálófejű Nagyúr" — azaz emberi akarat nem hagyja A versindító kijelentő mást nem észlelünk, csak portréja bővül, fokozatosa látjuk magunk előtt, amin gyorog. A második szaka: humánum alkudozik a köre tovább bővül , „mert alázkodás eredménye csak ő remegett . Nézd meg, a költő, minden undort írvány előtt, feltárja igaz et melyek elől a pénz mindtat. Ezt a művészi eljárás tásos formájának nevezzük az érzéketlen süket neveti nevetett". A „Zúgó Élet" védó emberi én a tőkére megszólítja : „Adol az arc soron keresztül a párhuzi szí módszerével tárul fel vágya : „Engem szólítanál hívó szavak". Az élet ism örömeit sugallják ezek a bűn az ellentét még kézzé vány szívét serte védi, a a Vágy". Az „Élet", a „ „Yacht" motívumával, azo motívumával, melyet Adynál már ismerünk : „. . magam a világba . .. sajá tengert". A tenger is elii csolódik, az élet tengerét lál a két küzdő erőt. „Az hál ■ Minden, mi új, felér „üget" expresszív igék ,ryr fokozzák. Hiába követeli, marad. Lassan az alkonyatos hangú megszemélyes vak este". Kilátástalan, zenek ezek a kifejezések, nek szimbólumai. A kilen' wampmaBammasmm Művészi szimbiózis D.R. Popescu írásainak legjavát tiszta jellemű, önzetlen cselekedetekre képes hősök, erkölcsös kamaszok népesítik be, akik az emberi méltányosság beteljesedéséről álmodoznak, és beszélnek is róla. Ezért D.R. Popescu írásainak alaphangját a moralista türelmetlenség határozza meg, amely a hősök legtöbb replikáját áthatja. Egy alapvető, lényeges bosszankodás, türelmetlenség, elégedetlenség szólal meg a kolozsvári író regényeinek és elbeszéléseinek lapjain. Kamaszok vagy felnőttek, nők vagy férfiak - szinte hatalmas kórust alkotva - az erkölcsi méltányosságért szállnak síkra. Az örök kamasz-sors vállalása, az igazság beteljesítéséért való „kesergés", a filiszteusokat szándékosan megbotránkoztató különcködés, íme, egy magasabb értelmű erkölcsi világ felé törekvés néhány jellegzetes megnyilvánulási formája. D.R. Popescu hősei azáltal is megőrzik tisztaságukat, hogy szembehelyezkednek azzal, a normával, mely egyesek esetében opportunista taktikává züllött. D.R. Popescu művészetének előbb jelzett általános jellegzetességei magas színvonalon összegeződnek a Cei doi din dreptul Tebei című regényében. (Magyar nyelven ők ketten vagy akik csak az erdőt látták címen folytatásban jelenik meg a Korunkban, Fodor Sándor fordításában.) Sőt, azt is elmondhatjuk, hogy ebben a művében a szokatlan magatartásokat mintha különösebb, bizarrabb hangulat venné körül, mint előző regényeiben, tiszta hősei mintha meggyőzőbben fejeznék ki „ártatlanságukat" és a moralizáló érvelés is célratörőbb. Azok ketten - vagy akik csak az erdőt látták az újszerű irodalmi kezdeményezések szempontjából is fontos könyv-esemény. A nemzetiségek testvéri összefogása melletti érvelés és a parabola, amely ezzel az érveléssel szervesen összekapcsolódik, igen meggyőző módon támasztja alá az erdélyi románok és magyarok közötti testvériséget. A D.R. Popescu első regényeiben, elbeszéléseiben már jelentkező moralizáló hajlam új gyümölcsöző távlatokat nyer. A regény magvát Ilie és Ilonka, két fiatal erdélyi poroszt szerelme képezi. Ehhez a szerelemhez, amely a háború kegyetlen körülményei közepette bontakozik ki, egyesek előítéletekkel viszonyulnak s ezért tragikusan végződik. A regény számos fejezetén, amelyben a két fiatal szerelme kerül előtérbe, étrezzen - különös hatást teremtő erővel — D.R. Popescu forró líraisága. Ilie és Ilonka azokat a hősöket képviselik, akiknek tiszta jelleme, szerelme megnemesíti azokat a történeteket, helyzeteket, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Íme, egy rendkívül sikeres, az előbb elmondottakra igen jellemző részlet : „Véletlenül találkoztunk össze, sokkal lejjebb annál a helynél, ahol aludni láttam , nyakig vízben találkoztunk össze. Tiszta volt a víz, ő a vízen át nézett engem, én a vízen át őt, majd mindketten alábuktunk a Folyóba, a víz alatt is találkozott a tekintetünk. Talpraugorva levegőt szippantottunk, majd ismét alábuktunk, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, láttuk a lábunk nyomán elmozduló fehér kavicsokat és a partmenti gyökerek felé fénysugárként illanó, előlünk menekülő halakat. És közben így bujkáltunk egymás elől, hogy ne lássuk egymást meztelenül ; a víz színén, a folyó közepén találtunk egymásra, közeledtünk egymáshoz, én egészen láttam őt és ő is egészen látott engem a csendesen folyó vízben, fölöttünk a Nap olyan volt, mint egy fénylő vérfolt. Nem gondoltunk arra, hogy miközben egymáshoz közeledünk, törvényt szegünk , nem a férfi és a neki rendelt asszony törvényét, hanem azét a tényét, hogy őt Iliének hívták, én nem voltam fajtájabeli, és mert nem voltam az, súlyos bűnbe estem, mert megszakadt bennem a fajtám folytonossága, egy iszonyú körtáncba álltam, amelyikből soha többé nem állhatunk ki, se én, se a gyermekeim, akik szintén bűnösökként kell hogy szülessenek, mert olyan bűnben fogantak, amely bennük, sőt a gyermekeik gyermekeiben is folytatódik . . ." (Fodor Sándor fordítása.) Ebben a részletben felfedezhetjük a regény két alapvető irányát : az első a lírai keresetlenség, könnyedség, amely gyakran valósággal megható hangsúlyokkal gazdag, a második pedig az érvelés (a szó etimológiai értelmében), amely azt célozza, hogy lebírjon minden előítéletet az egyazon földön, hazában élő különböző nemzetiségek közötti viszonyokban. Külön dicséretet érdemel az a mód, amellyel D.R. Popescu ezt a két látszólagosan eltérő irányt egybehangolja. Ez a művészi szimbiózis olyan erénye a regénynek, amelyért külön figyelemre érdemes. Voicu Bugariu Az összhang vonzásában Ember és természet, az ember belső élete és a környező világ viszonyait, összefüggéseit igyekszik újrafelfedezni és megfesteni következetes, töretlen szenvedéllyel LEITER ARTÚR, amint azt az Arta-teremben megrendezett legújabb egyéni kiállítása is tanúsította. A kiállított olajfestmények és akvarellek - talán a Műterem-részlet kivételével - mind az előbb jelzett témakör változataiként fogantak meg, kívánkoztak a művész ecsetjére. Az olaj- és vízfestmények összhatásukban egyaránt arról vallanak, hogy a művész tudatosan, programszerűen az összhang, az egyensúly pillanatában érzi igazán otthon magát, s ha ezt a pillanatot nem találja - a rendteremtés vágyától vezetve —, vásznain teremti meg, hogy a nézőben is az összhangra törekvés vágyát ébressze fel. Leiter Artúr képein ezért keressük hasztalan a konfliktuális helyzeteket, az erők drámai egymásnak feszülését, a színek és vonalak merész ellentétezését. Ellenkezőleg, a művészt, aki G.D. Mirea és Caril Ressu közvetlen irányítása mellett indult pályáján és akire az impresszionizmus és posztimpresszionizmus elhatározó, döntő módon hatott, a színeket és vonalakat az összhangnak, az összhangteremtésnek rendeli alá. A színek és a vonalak a nyugalom, a béke hangulatában teljesítik ki, támasztják alá egymást. A művész vitathatatlan érdeme, hogy — az impresszionizmus és posztimpresszionizmus erőteljes hatása ellenére - nem szemléli és nem érzékelteti a világot transzcendentálisan, nem elvont, eszményi összhangot teremt, hanem nagyon is reális, földi összhangot. Ebből a felfogásból származik rokonszenves életigenlése, derűlátása, amely nem emelkedik földöntúli szférákba, de nem reked meg egyfajta sivár tételességben sem. Igaz, Leiter Artúr művészi szemlélete, alkotó módszere — amely a legtöbb képen a sajátos önkifejezés szép eredményeivel nyilvánul meg - buktatókkal is jár. Mindenekelőtt az idill kísértésével. Talán A falun című kép kivételével ezt a kísértést sikerült kivédenie. A képek — különösen az akvarellek - jó részében szembeötlik a Leiter Artúr egyéniségét meghatározó másik sajátosság, amit brassóiasságnak neveznek. Éspedig a hegyvidék kitűnő ismerete és szeretete. Egész sor képe - például a Hegyek között, Alkony a hegyekben, Hegyvidéki táj stb. - „hangvételében" férfiasabb, erőteljesebb, a formák is kiélezettebbek, de az összhangkeresés változatlanul jelen van. A belső és külső nyugalom, a béke, az egyensúly lírai hangulatát sugározzák Leiter Artúr képei, de egy percre sem keltik azt a benyomást, hogy az összegezés, számvetés korához érkezett művész „őszikéi" lennének. Annál inkább, mert míg a képek zömének az is erénye, hogy kiállítási teremben vagy magánlakásban egyaránt megőrzik közlőerejüket, egyik legújabb munkája. A legmagasabb hőfokon már új dimenziót követel : a szabad tér dimenzióját. Bizonyos értelemben újraindulást jelent ez a kép Leiter Artúr művészetében. Az a művész pedig, aki többször is képes az újraindulásra, fiatalságáról győz meg újra meg újra és azzal biztat, hogy a közeljövőben ismét élménygazdag találkozásban részesíti közönségét. Apáthy Géza ÖRÖKSÉG 75 éve született Józsa Béla Feküdt rongylábán, bujkált pincékben és padlásszobában, fedte hóbunda, belestek rá a csillagok, s a körülötte alakuló rend érdekében — mint Számadás című versében mondja - sorsa szálait beleszőtte milliók felvetett szövetébe. Költő volt, publicista, forradalmár, s a munkásosztály vértanúja lett. Élete, mint a proletároké és általában a szegényeké, kiknek már az is ünnep, ha „tűz sír az ordás üst alatt", szenvedésekkel, nélkülözésekkel teli, mégis gazdagabb a javakban dúskáló emberek életénél, mert egy igaz eszme szolgálata tette nemessé. Nagy irodalmi terveket melengetett, a munkásosztály felszabadítási harca azonban teljes értékű mozgalmi harcost követelt, s ő az elnyomottak szabadságharcáért nemegyszer feláldozta a maga irodalmi terveit. Amit és amennyit személyes irodalmi alkotó munkája sínylett meg, ugyanannyit , ha nem többet - nyert a mozgalom. Egy önfeláldozó, becsületes, hősi lélek kitartással és emberséggel párosuló fáradhatatlan munkája jelzi, kora ifjúságától korai mártír haláláig, a munkásság igaz ügyének szolgálatát. Negyvenöt éves volt, amikor a fasiszták Szamosfalván galád módon kivégezték, s a negyvenöt évből huszonötöt a munkásmozgalomban töltött el. Cikkeket írt a háború ellen, segítette a sztrájkotókat, a nyomor megszüntetését követelte, az éhező falu védelmére kelt, pártfogolta a munkanélkülieket, tiltakozott az ország fasizálása ellen, demokratikus intézkedéseket és szabadságjogokat követelt, a nyelvéhez és kultúrájához ragaszkodó ember elkötelezettségével szállt síkra a román és a magyar nép, az összes elnyomottak harci összefogásáért. Mindezért az ország fasizálását egyengető reakciós uralkodó körök, az úgynevezett államrend — mint idézett versében mondja - „pókként hálót sző körülötte" : ... s lesi, mikor hullok belé, tőrt ver utamra, agarakat uszít, kópékat hajszol vackom felé. De hiába mar belém a kétség, Lerázom, mint juh a tetőt, Zúghat az ár, lefut, tudom, S kövek maradnak mindenütt. Sorsomnak szálát beleszőttem Milliók felvetett szövetébe, Most ver utolsót a nagy osztovára. Világot ráz meg legvégső ütése. A „nagy ár" épp akkor zúgott, a katonagyártó mesebeli osztovája épp akkor verte és rengette meg a világot, amikor őt szerteágazó antifasiszta kiállásáért a „barna pestis" kopói kivégezték. A vak világra mért „legvégső ütést", s a szabadságot nem érhette meg, de munkásmozgalmi, írói, publicisztikai hagyatéka ma is él és példamutató. Ő a Munkássegély 1932-ben megjelenő Szolidaritás című lapjának első szerkesztője ; verset, cikket, tanulmányt közöl a sokszorosító gépen megjelenő Írjatok című illegális irodalmi folyóiratba ; rendszeresen közöl a marosvásárhelyi Új Szóban, verse jelenik meg a szociáldemokraták Előréjében ; emberséges, harcos szavát Erdély minden baloldali irányzatú lapjában hallatja, ír a kolozsvári Erdélyi Magyar Szónak, a nagybányai Bányavidéknek, a nagyváradi Friss Újságnak, harcos publicisztikái a régi Brassói Lapok olvasóihoz is eljutnak. S mindezek mellett ő az, aki csaknem negyed évszázaddal ezelőtt létrehozta az első egységes munkás kultúrszervezetet, a Munkás Atheneumot. Mint a „forradalmi írók csoportjá"-nak tagja, egész alkotó tevékenységét az elnyomottak érdekeinek szolgálatába állította. Születési évfordulója alkalmából szinte döbbenetes a felismerés, hogy ha élne, ma is csak hetvenöt éves lenne. A történelem azonban nemegyszer kíméletlen : a legjobbjait is korán feláldozza. Ábrahám János ars IRODALOM - MŰVÉSZET 49, SZAI 6—7. oldal