Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-08 / 49. szám

ig­ 3 esmbi MŰVÉSZETI IRÁNYZATOK A néharumk MŰALKOTÁSOK TÜKRÉBEN A szimbolizmus költői irányzatként az 1880-as években alakult ki Franciaországban. A zenében és a festészetben szimbolizmusról mint kimondott stí­lusirányzatról nem beszélhetünk, de voltak, „akik szembefordultak a naturalista másolással. .. köd­bevesző formák segítségével serkentették a nézők képzeletét, azt tartották, hogy minden emberi gon­dolatnak van egy plasztikus, dekoratív egyenérté­­kese, egy szép megfelelője" — szögezi le Komlós Aladár, a szimbolizmus neves szakértője. Francia­­országban az 1848-as és az 1871-es forradalmak leverése után számtalan polgári költő a magányos­ságba, a reménytelenségbe süppedt és a társa­dalmon kívül rekedtség érzése lett úrrá rajtuk. Saját polgári osztályuktól menekülve, megvetették ezt az osztályt, de a valóságot is csak úgy tekintették, mint­ művészileg ábrázolható témát, s nem mint megváltoztatható világot. Innen fakadt pesszimiz­musuk, dekadens életérzésük. Ez a magatartás, azaz a valóságtól való menekülés, saját belső életük kivetítéséhez vezetett. Lényegessé vált számukra a világ dolgai, a látható jelenségek mögött rejlő is­meretlen valóság sejtése, megragadása, valamint a lélek sötét mélységeinek a feltárása. BAUDE­LAIRE, aki megalkotja a szimbólum tanát, azt vall­ja, hogy a világ dolgai, jelenségei a szellemi dol­gok jelzései, azaz korrespondenciái. Ezt bizonygatja Kapcsolatok című versében. Számára a természet valami titokzatos jelentést közvetít, „Jelképek erde­jén visz át az ember útja" — hirdeti. „Titkos és mély" egységet érel a „távoli visszhangok" egybe­­ringásában, titokzatosságában. Ebben a rejtélyes­­ségben „egymásba csendül a szín és a hang és az illat". A szín és az illat asszociációinak sajátosan szimbolista rendszerét fejti ki Baudelaire : a szago­kat asszociálja az ízekkel, színekkel, elvont fogal­makkal („Vannak gyermeki húst utánzó friss sza­gok­­ oboa édesek, zöldek"). Ezekkel az asszo­ciációkkal, korrespondenciákkal csak sejtet, sugal­maz, de a dolgok mögötti lényegre világosan nem mutat rá. Ez a költői eljárás a szimbolista líra egyik lényeges jegye lesz A szimbolista líra másik nagy előhírnöke PAUL VERLAINE, aki azt hirdeti, hogy a logika csak gátat jelent a költészetben. A­­ költészetet fel kell szabadítani a környező világ feletti szépséggé. Erre a legfontosabb eszköz a vers zeneivé tétele. ARTHUR RIMBAUD, a szimbolista líra egy másik úttörője bevezette a modern költészetbe a homályt, a képek áradásának, öntudatlan felfedezésének az igényét. Megteremtette a színes hallás hangulatfes­­tő eszközeit, a szinesztézia sajátos változatát. Rim­baud A magánhangzók szonettje című költeményé­ben a különböző színek jelképeként fogja fel a magánhangzókat. „Szurok Ál hó Él­ről ! . . .csak egyszer / lehessek titkotok mind elbeszélni bátor". A jelzéseknek felfogott hangok mögött Rimbaud mély, nagy titkokat sejt. Ha az említett költők attitűdjét összegezzük, azt látjuk, hogy a konkrét társadalmi problémáktól el­fordultak, elszigetelték magukat a tömegektől, az öntudatlant, az álmokat akarták felszabadítani a lényegek legmélyebb rejtekeiből. A világ dolgait a dolgok mögötti jelképnek tartották csupán. Életér­zésük az állandó melankólia, s csak a transzcen­dens megismerést fogadták el, az ésszerűt elvetet­ték. Ebből a költői magatartásból öntudatlanul is egy közös cél felé törekvő közös mozgalom ala­kult ki, amelyre a dekadens elnevezést használták a szimbolizmus fejlődésének első szakaszában, míg a második korszakot szimbolista mozgalomnak ne­vezték. Ez a csoport 1885-ben Les Dekadent címen lapot alapított. Hogyan értékelhetjük a marxizmus-leninizmus el­méletének fényében ezt az irodalmi csoportosulást ? A fentiekben már említett jellemző vonások valóban dekadensek, hanyatlóak, a társadalmi haladással nem egyirányúak. A tömegektől való elszigetelődé­sükkel, az ésszerttő elutasításával a valóság törvé­nyeinek kifürkészhetetlenségét, az emberi lét cél­talanságát és a­ fennálló társadalmi renddel való szembenállás hiábavalóságát hirdették. Pozitívumai is voltak ugyanakkor az irányzatnak, mert „őszinte és bensőséges lírát akartak a parnasszisták szenv­­telensége és a romantikusok retorikája után ... az eszményített emberrel szemben a valóságos embert akarta megmutatni ... a szubjektív belső élménye­ket hangsúlyozva" — írja Komlós Aladár. A deka­dencia további fejlődéséből alakult ki a szimboliz­mus. A híd Stéphane Mallarmé volt. „Csak egy do­log van, a szépség — vallja — és annak csak egy tökéletes kifejezése, a költészet". A költészet fel­adata Mallarmé szerint a zene keresése, a titok­zatosság, a szubjektív fejtetés. Ezen a nyomon to­vábbhaladva RENE GHIL vezetésével MALLARMÉ, RÉGNIER és mások megalakítják a szimbolista és instrumentista csoportot és új folyóiratukban, a Les écrit pour Fort-ban állást foglalnak bizonyos dekadens nézetek ellen. A belső hangulatok kife­jezésével a szemlélődő állapotból fakadó intellek­tuális költészetet állítják szembe. A dekadensek a dolgok érzelmi hatását akarják kifejezni, a szim­bolizmus inkább a mögötte levő titkot kutatja. A szimbolizmus túlhaladja a dekadenciát és az egyén helyett az egyetemest,­ a látszat mögött az eszmei lényeget akarja kivetíteni. Ellentmondásaival együtt a szimbolizmus a múlt század utolsó évtizedében mind a lírában, mind a drámában számtalan országban elterjedt, így Angliában WILLIAM BUTLER YEATS követte a fran­cia szimbolista iskolát. ARTHUR SYMONS a mal­­larméi szimbolizmus híve Németországban STEFAN GEORGE, Bécsben HUGO VON HOFFMANN STAHL a képviselője. Oroszországban VALERIJ BRJUSZOV és ALEKSZANDR BLOK írtak szimbolista verseket. Képviselőit számon tartja a lengyel, cseh és nem utolsósorban a román irodalomtörténet is. A román szimbolizmusról értekezik Lidia Bote Simbolismul românesc című könyve (Editura pentru literatură, Bucureşti, 1966). A tőkés-földesúri Romániában az 1800-as évek végére egyre fokozódik a tömegek nyomora. Szám­talan költő ezt a saját életében is érzi. Ezért el­szakad a polgári életeszménytől, de a munkásosz­tályhoz vezető utat még nem találja meg. Költé­szetében a kiutat kereső intellektuel tévelygéseinek ad hangot. E költőket származásuk a polgársághoz kötötte, de szegénységük eltávolította tőle. I. C. Săvescu irodalmi koldusoknak nevezte őket. Sorsuk, kilátástalan helyzetük csakhamar elvezette őket a szegényekkel való szolidaritásig. Köztük említjük MIHAIL SÂULESCU, ŞTEFAN PETICĂ, CEZAR S­VESCU, TRAIAN DEMETRESCU írókat. A román szimbolisták másik szárnya, D. ANGHEL, ION MI­­NULESCU és mások, társadalmi helyzetüknél fogva nem a társadalmi nyomort, hanem csak a társada­lom okozta zaklatottságot látják. A szimbolizmus náluk főként esztétizáló törekvés. A két szárnyban közös vonás, hogy mind saját polgári osztályuk el­len fordulnak, támadják erkölcseit. A szimbolizmus pozitív tartalmát fejlesztette to­vább ADY ENDRE, aki szimbolista költészetével nem a társadalmi valóságtól való elfordulásra töreke­dett, hanem ellenkezőleg, a fennálló társadalmi rendszer megváltoztatásáért harcolt. Ady felismerte, hogy a kapitalista társadalomban a pénz mindennek a mozgató ereje. A pénz hiánya minden emberi vágyat megakadályoz és lehetetlen­né teszi a személyiség teljes kibontakozását. Ezért olyan tragikusak, vívódóak Ady pénz­versei, ezért szól undorral a minden szépséget kisajátító tőkéről Harc a Nagyúrral című versében. A tőke undorító figuráját kelti életre a „disznófejű Nagyúr" szimbó­lumában. Ezzel a fantommal csatázik a költő, azaz az emberi humánum. Hogy a vers szimbólumrendszerét jobban meg­érthessük, vizsgáljuk meg PICASSO Életöröm és Minotauromachia című alkotásait. Az említett kom­pozíciók szimbólumai tartalmukban és formájuk­ban sok közös vonást mutatnak a Harc a Nagyúr­ral című Ady-költemény jelképeivel. (Bár Picasso említett művei a szimbólumok sorozatával ábrázol­ják a valóság egy darabját, nyomatékosan hang­súlyozzuk, hogy Picassót nem nevezhetjük szimbo­lista képzőművésznek.) Ezek után vessünk egy röpke pillantást Picasso Életöröm című kompozíciójára úgy, hogy próbáljuk meg fellelni benne az Ady-versben előforduló „é­­letöröm"-szimbólumot is. Milyen a kép összhatása ? Az élénk, világos szí­nek az uralkodóak a sötét színek komorságával szemben. Ez a színszimbolika a derű, az öröm ér­zetét árasztja. Nézzük meg az egyes részleteket, pél­dául a tenger egy darabját, felette a kis vitorlás hajót. Ezek a végtelenség vágyát szimbolizálják, a­­kárcsak az Ady-vers „tenger" és „yacht" szimbó­lummá emelt metaforái („Az én yachtomra vár a tenger"). Mi látható még a kompozíción ? öröm­táncot járó, érzéki nő, aki a mámort jelképezi, a­­kárcsak az Ady-vers „idegen mámor, új leány“ szimbólumai. A fúvós hangszereken játszó mitologi­kus alakok jelképei „titokzatos hívó szavakat" su­gallnak. A frissen kizöldült fa, a derűs kék égen úszó könnyed felhő „idegen nap, idegen balzsam" képzetét szuggerálja. A kapitalista társadalomban a dolgozók millióinak nincs része ebben az életörömben, mert elébük áll a mindenható „Nagyúr", a pénz. Belenyugszanak-e az emberek a szép vágyak beteljesülését gátló an­­tihumánus erők rémtetteibe ? Nem ! Sem Ady, sem Picasso nem nézte tétlenül az embertelenség ellen vívott harcot. Picasso Minotauromachia című réz­karcában a „sertés testű", „elvadult bika" rásza­badult a békés emberi életre, a humánumra. Ezt jelképezik az ablak nyílásában megjelenő és a me­nekülő figurák. Ugyanilyen szörnyet elevenít meg szimbolikus értelemben Ady is („Megöl a disznó­fejű Nagyúr"). Picasso megálljt kiált a szörnynek. Ezt jelképezi a humanizmus gyertyáját tartó kis­lány alakja. Ady is szembeszáll a fantommal. „És összecsaptunk" — írja. Csak az összecsapás erősebb („Húsába vájtam kezemet" stb.). Milyen megfelelé­seket találunk még a rézkarc és az Ady-vers kö­zött ? A vers belső lüktetése megegyezik a kép vo­nalvezetésével, valamint a képfelület ritmikus szer­kesztésével. Az Ady által említett „szent zűrzavar" és a „süket álom" a kompozíció felépítésével és látomásszerű csoport­ összefűzésével mutat azonos­ságot. Most vizsgáljuk meg a verset, a vers szimbólum­­rendszeréből fakadó eszmei mondanivalót. Mi a­z indításában megtalálta­ Nagyúr. / Éreztem, megöl,­­n, személytelen disznóre­­uma, amely fojtogató lég­­­edő én körül. Ebből a s drámai konfliktus s a zmikus nagyságú végtelen delem. Milyen időközben Az alkonyból este lett és te". Az idő ilyen nagy­­telenséget jelenti. Ebből zióból csendül ki a vers­zünk vadul ! Én s a disz­­k jóra és a szépre törő magát m­ondat után semmi máz­­a pénz szimbólumának­­ válik undorítóvá. Szinte it az aranyon ül és vi­­zban a költő, az emberi szörnnyel. A szimbólum és testű, undok". A meg­­k egy kéjes borzongás, ki vagyok“ — szólítja meg ,győzve fejet hajt a bám­­­beri érzéseit, vágyait, a­­dnhatósága elzárja az u­­t a szimbólum megszólt­­. Az alkudozás eredménye is : „Agyamba nézett s határán áll szembe a ví­ I. Továbbra is unszolja, nyod, az aranyad". Húsz­im és az ellentét műve­­elöttünk a költő emberi s útra, késre / Titokzatos ered­en útjait, titokzatos sorok. Az ötödik szakasz k­ifoghatóbbá válik : a bál­­öltőét „az élet marta fel, ágy" motívuma kibővül a­z az élet teljességének a egyik publicisztikai írásá­­olykor kidobni szeretném t yachtomon szelni a­­z a motívumkörhöz kap­­jelképezi. A hetedik sza­kasz még szenvedélyesebb­­éit állítja szembe egymás­egész élet bennem zi­­n­­get". A „zihál" és az vers lüktetését még jobban hogy „hasítsd ki hát arany szügyed". A „disznó fejü Nagyúr« könyörtelen­ül este lett, melyet saj­­­ttéssel fejez ki : „Bús, nyomasztó légkört terem- A „habok" az élet vizei­­,edik szakasz kozmikussá méretezett vízió ; a köny­örgést, az összecsapást borzalmas dulakodás váltjtj fel ■ i(és összecsaptunk". A „rengett" hangutánzó, küzdelmet fokozza a „tér hangulatfestő szó ezt a „tem, cibáltam" igékkel együtt. A „Mindhiába" megállapítás a té­ látástalan­ság, a kiúttalanság légköra teremti meg. Az utolsó szakasz a véget nem érő Csatázás képét erősíti. Jellemzője a szimbolista ve­rsnek, ez a kiúttalan, sej­tető befejezés. A költemény drámai menetét, szag­gatottságát nagyszerűen fejjezi ki a rímek és ritmu­sok változatos kezelése, fő vers rí­mei általában : x a x a ; a verslabak pea.­ spondeusok és jambu­­sok váltakozásai. Bár a költemény a kiút­,a far­ság érzését sugároz­za, a lemondás sohasem lett úrrá Ady magatartá­sában, ellenkezőleg : következetesen az új társada­lomért vívott küzdelem harcosa maradt. Íme, így válik a tőkés-földesúri társadalmi rend­szer elleni harc eszközévé. _ Ady művészetében­­ a dekadensektől örökölt szimbolizmus. Nagy Zoltán vershelyzet ? Ez már a vers­ió : „Megöl a disznófejű s ha hagyom". Az érzéktele­­ű Nagyúr a tőke szimból kört teremt az érző, szenv helyzetből bontakozik ki a „zúgó élet partján", a ké térben játszódik le a küt2 zajlanak az események ? ! „ezer este múlt ezer est arányú bemutatása a vég a hatalmas szimbolista vi válasz : „És mi csak csatá­lófejű Nagyúr" — azaz­­ emberi akarat nem hagyja A versindító kijelentő m­­ást nem észlelünk, csak portréja bővül, fokozatosa látjuk magunk előtt, amin gyorog. A második szaka: humánum alkudozik a köre tovább bővül , „mert alázkodás eredménye csa­k ő remegett . Nézd meg, a költő, minden undort ír­­vány előtt, feltárja igaz et melyek elől a pénz mindt­­at. Ezt a művészi eljárás tásos formájának nevezzük az érzéketlen süket neveti nevetett". A „Zúgó Élet" védó emberi én a tőkére megszólítja : „Adol az arc soron keresztül a párhuzi szí módszerével tárul fel vágya : „Engem szólítanál hívó szavak". Az élet ism örömeit sugallják ezek a bűn az ellentét még kézzé vány szívét serte védi, a a Vágy". Az „Élet", a „­ „Yacht" motívumával, azo motívumával, melyet Ady­nál már ismerünk : „. . magam a világba . .. sajá tengert". A tenger is elii csolódik, az élet tengerét lál a két küzdő erőt. „Az hál ■ Minden, mi új, felér „üget" expresszív igék ,ryr fokozzák. Hiába követeli, marad. Lassan az alkonya­tos hangú megszemélyes vak este". Kilátástalan, zenek ezek a kifejezések, nek szimbólumai. A kilen' wampmaBammasmm Művészi szimbiózis D.R. Popescu írásainak legjavát tiszta jellemű, önzetlen cselekedetekre képes hősök, erkölcsös ka­maszok népesítik be, akik az emberi méltányosság beteljesedéséről álmodoznak, és beszélnek is róla. Ezért D.R. Popescu írásainak alaphangját a mora­lista türelmetlenség határozza meg, amely a hősök legtöbb replikáját áthatja. Egy alapvető, lénye­ges bosszankodás, türelmetlenség, elégedetlenség szólal meg a kolozsvári író regényeinek és elbeszé­léseinek lapjain. Kamaszok vagy felnőttek, nők vagy férfiak - szinte hatalmas kórust alkotva - az er­kölcsi méltányosságért szállnak síkra. Az örök ka­­masz-sors vállalása, az igazság beteljesítéséért va­ló „kesergés", a filiszteusokat szándékosan megbot­ránkoztató különcködés, íme, egy magasabb értel­mű erkölcsi világ felé törekvés néhány jellegzetes megnyilvánulási formája. D.R. Popescu hősei azál­tal is megőrzik tisztaságukat, hogy szembehelyez­kednek azzal, a normával, mely egyesek esetében opportunista taktikává züllött. D.R. Popescu művészetének előbb jelzett általá­nos jellegzetességei magas színvonalon összegeződ­­nek a Cei doi din dreptul Tebei című regényében. (Magyar nyelven ők ketten­­ vagy akik csak az erdőt látták címen folytatásban jelenik meg a Korunkban, Fodor Sándor fordításában.) Sőt, azt is elmondhatjuk, hogy ebben a művében a szokat­lan magatartásokat mintha különösebb, bizarrabb hangulat venné körül, mint előző regényeiben, tisz­ta hősei mintha meggyőzőbben fejeznék ki „ártat­lanságukat" és a moralizáló érvelés is célratörőbb. Az­ok ketten - vagy akik csak az erdőt látták az újszerű irodalmi kezdeményezések szempontjá­ból is fontos könyv-esemény. A nemzetiségek testvéri összefogása melletti ér­velés és a parabola, amely ezzel az érveléssel szer­vesen összekapcsolódik, igen meggyőző módon tá­masztja alá az erdélyi románok és magyarok kö­zötti testvériséget. A D.R. Popescu első regényei­ben, elbeszéléseiben már jelentkező moralizáló hajlam új gyümölcsöző távlatokat nyer. A regény magvát Ilie és Ilonka, két fiatal erdélyi poroszt szerelme képezi. Ehhez a szerelemhez, a­­mely a háború kegyetlen körülményei közepette bontakozik ki, egyesek előítéletekkel viszonyulnak s ezért tragikusan végződik. A regény számos fe­jezetén, amelyben a két fiatal szerelme kerül elő­térbe, étrezzen - különös hatást teremtő erővel — D.R. Popescu forró líraisága. Ilie és Ilonka azokat a hősöket képviselik, akiknek tiszta jelleme, szerel­me megnemesíti azokat a történeteket, helyzeteket, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Íme, egy rendkívül sikeres, az előbb elmondottakra igen jellemző rész­let : „Véletlenül találkoztunk össze, sokkal lejjebb an­nál a helynél, ahol aludni láttam , nyakig vízben találkoztunk össze. Tiszta volt a víz, ő a vízen át nézett engem, én a vízen át őt, majd mindketten alábuktunk a Folyóba, a víz alatt is találkozott a tekintetünk. Talpraugorva levegőt szippantottunk, majd ismét alábuktunk, anélkül, hogy összebeszél­tünk volna, láttuk a lábunk nyomán elmozduló fe­hér kavicsokat és a partmenti gyökerek felé fény­sugárként illanó, előlünk menekülő halakat. És közben így bujkáltunk egymás elől, hogy ne lássuk egymást meztelenül ; a víz színén, a folyó közepén találtunk egymásra, közeledtünk egymáshoz, én e­­gészen láttam őt és ő is egészen látott engem a csendesen folyó vízben, fölöttünk a Nap olyan volt, mint egy fénylő vérfolt. Nem gondoltunk arra, hogy miközben egymáshoz közeledünk, törvényt szegünk , nem a férfi és a neki rendelt asszony törvényét, ha­nem azét a tényét, hogy őt Iliének hívták, én nem voltam fajtájabeli, és mert nem voltam az, súlyos bűnbe estem, mert megszakadt bennem a fajtám folytonossága, egy iszonyú körtáncba álltam, a­­melyikből soha többé nem állhatunk ki, se én, se a gyermekeim, akik szintén bűnösökként kell hogy szülessenek, mert olyan bűnben fogantak, amely bennük, sőt a gyermekeik gyermekeiben is foly­tatódik . . ." (Fodor Sándor fordítása.) Ebben a részletben felfedezhetjük a regény két alapvető irányát : az első a lírai keresetlenség, könnyedség, amely gyakran valósággal megható hangsúlyokkal gazdag, a második pedig az érvelés (a szó etimológiai értelmében), amely azt célozza, hogy lebírjon minden előítéletet az egyazon földön, hazában élő különböző nemzetiségek közötti viszo­nyokban. Külön dicséretet érdemel az a mód, a­­mellyel D.R. Popescu ezt a két látszólagosan el­térő irányt egybehangolja. Ez a művészi szimbiózis olyan erénye a regénynek, amelyért külön figye­lemre érdemes. Voicu Bugariu Az összhang vonzásában Ember és természet, az ember belső élete és a környező világ viszonyait, összefüggéseit igyekszik újrafelfedezni és megfesteni következetes, töretlen szenvedéllyel LEITER ARTÚR, amint azt az Arta-teremben megrendezett legújabb egyéni kiállítása is tanúsítot­ta. A kiállított olajfestmények és ak­­varellek - talán a Műterem-részlet ki­vételével - mind az előbb jelzett té­makör változataiként fogantak meg, kívánkoztak a művész ecsetjére. Az olaj- és vízfestmények összhatá­sukban egyaránt arról vallanak, hogy a művész tudatosan, programszerűen az összhang, az egyensúly pillanatá­ban érzi igazán otthon magát, s ha ezt a pillanatot nem találja - a rend­­teremtés vágyától vezetve —, vásznain teremti meg, hogy a nézőben is az összhangra törekvés vágyát ébressze fel. Leiter Artúr képein ezért keressük hasztalan a konfliktuális helyzeteket, az erők drámai egymásnak­ feszülését, a színek és vonalak merész ellentéte­­zését. Ellenkezőleg, a művészt, aki G.D. Mirea és Caril Ressu közvetlen irá­nyítása mellett indult pályáján és akire az impresszionizmus és posztimpresszi­onizmus elhatározó, döntő módon ha­tott, a színeket és vonalakat az össz­hangnak, az összhangteremtésnek ren­deli alá. A színek és a vonalak a nyu­galom, a béke hangulatában teljesí­tik ki, támasztják alá egymást. A mű­vész vitathatatlan érdeme, hogy — az impresszionizmus és posztimpresszioniz­mus erőteljes hatása ellenére - nem szemléli és nem érzékelteti a világot transzcendentálisan, nem elvont, esz­ményi összhangot teremt, hanem na­gyon is reális, földi összhangot. Ebből a felfogásból származik rokonszenves életigenlése, derűlátása, amely nem emelkedik földöntúli szférákba, de nem reked meg egyfajta sivár tételesség­ben sem. Igaz, Leiter Artúr művészi szemlé­lete, alkotó módszere — amely a leg­több képen a sajátos önkifejezés szép eredményeivel nyilvánul meg - bukta­tókkal is jár. Mindenekelőtt az idill kísértésével. Talán A falun című kép kivételével ezt a kísértést sikerült ki­védenie. A képek — különösen az akvarellek - jó részében szembeötlik a Leiter Artúr egyéniségét meghatározó másik sajátosság, amit brassóiasságnak ne­veznek. Éspedig a hegyvidék kitűnő ismerete és szeretete. Egész sor képe - például a Hegyek között, Alkony a hegyekben, Hegyvidéki táj stb. - „hangvételében" férfiasabb, erőtelje­sebb, a formák is kiélezettebbek, de az összhangkeresés változatlanul je­len van. A belső és külső nyugalom, a béke, az egyensúly lírai hangulatát sugároz­zák Leiter Artúr képei, de egy percre sem keltik azt a benyomást, hogy az összegezés, számvetés korához érkezett művész „őszikéi" lennének. Annál inkább, mert míg a képek zömének az is erénye, hogy kiállítási teremben vagy magánlakásban egya­ránt megőrzik közlőerejüket, egyik legújabb munkája. A legmagasabb hő­fokon már új dimenziót követel : a szabad tér dimenzióját. Bizonyos értelemben újraindulást je­lent ez a kép Leiter Artúr művészeté­ben. Az a művész pedig, aki többször is képes az újraindulásra, fiatalságáról győz meg újra meg újra és azzal biz­tat, hogy a közeljövőben ismét élmény­gazdag találkozásban részesíti közön­ségét. Apáthy Géza ÖRÖKSÉG 75 éve született Józsa Béla Feküdt rongylábán, bujkált pincékben és padlás­szobában, fedte hóbunda, belestek rá a csillagok, s a körülötte alakuló rend érdekében — mint Szám­adás című versében mondja - sorsa szálait bele­szőtte milliók felvetett szövetébe. Költő­­ volt, pub­licista, forradalmár, s a munkásosztály vértanúja lett. Élete, mint a proletároké és általában a szegé­nyeké, kiknek már az is ünnep, ha „tűz sír az ordás üst alatt", szenvedésekkel, nélkülözésekkel teli, mé­gis gazdagabb a javakban dúskáló emberek életé­nél, mert egy igaz eszme szolgálata tette nemessé. Nagy irodalmi terveket melengetett, a munkásosz­tály felszabadítási harca azonban teljes értékű moz­galmi harcost követelt, s ő az elnyomottak sza­badságharcáért nemegyszer feláldozta a maga iro­dalmi terveit. Amit és amennyit személyes irodalmi alkotó munkája sínylett meg, ugyanannyit , ha nem többet - nyert a mozgalom. Egy önfeláldozó, becsü­letes, hősi lélek kitartással és emberséggel párosuló fáradhatatlan munkája jelzi, kora ifjúságától korai mártír­ haláláig, a munkásság igaz ügyének szolgá­latát. Negyvenöt éves volt, amikor a fasiszták Sza­­mosfalván galád módon kivégezték, s a negyvenöt évből huszonötöt a munkásmozgalomban töltött el. Cikkeket írt a háború ellen, segítette a sztrájkotó­kat, a nyomor megszüntetését követelte, az éhező falu védelmére kelt, pártfogolta a munkanélkülie­ket, tiltakozott az ország fasizálása ellen, demokra­tikus intézkedéseket és szabadságjogokat követelt, a nyelvéhez és kultúrájához ragaszkodó ember el­kötelezettségével szállt síkra a román és a magyar nép, az összes elnyomottak harci összefogásáért. Mindezért az ország fasizálását egyengető reakciós uralkodó körök, az úgynevezett államrend — mint idézett versében mondja - „pókként hálót sző kö­rülötte" : ... s lesi, mikor hullok belé, tőrt ver utamra, agarakat uszít, kópékat hajszol vackom felé. De hiába mar belém a kétség, Lerázom, mint juh a tetőt, Zúghat az ár, lefut, tudom, S kövek maradnak mindenütt. Sorsomnak szálát beleszőttem Milliók felvetett szövetébe, Most ver utolsót a nagy osztovára. Világot ráz meg legvégső ütése. A „nagy ár" épp akkor zúgott, a katona­gyártó mesebeli osztovája épp akkor verte és rengette meg a világot, amikor őt szerteágazó antifasiszta kiállá­sáért a „barna pestis" kopói kivégezték. A vak vi­lágra mért „legvégső ütést", s a szabadságot nem érhette meg, de munkásmozgalmi, írói, publiciszti­kai hagyatéka ma is él és példamutató. Ő a Munkás­segély 1932-ben megjelenő Szolidaritás című lapjá­nak első szerkesztője ; verset, cikket, tanulmányt közöl a sokszorosító gépen megjelenő Írjatok című ille­gális irodalmi folyóiratba ; rendszeresen közöl a marosvásárhelyi Új Szóban, verse jelenik meg a szociáldemokraták Előréjében ; emberséges, harcos szavát Erdély minden baloldali irányzatú lapjában hallatja, ír a kolozsvári Erdélyi Magyar Szónak, a nagybányai Bányavidéknek, a nagyváradi Friss Új­ságnak, harcos publicisztikái a régi Brassói Lapok olvasóihoz is eljutnak. S mindezek mellett ő az, aki csaknem negyed évszázaddal ezelőtt létrehozta az első egységes munkás kultúrszervezetet, a Munkás Atheneumot. Mint a „forradalmi írók csoportjá"-nak tagja, egész alkotó tevékenységét az elnyomottak érdekeinek szolgálatába állította. Születési évfordulója alkalmából szinte döbbene­tes a felismerés, hogy ha élne, ma is csak hetvenöt éves lenne. A történelem azonban nemegyszer kí­méletlen : a legjobbjait is korán feláldozza. Ábrahám János ars IRODALOM - MŰVÉSZET 49, SZA­­I 6—7. oldal

Next