Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-15 / 50. szám
RIPORT Indító téma Az ingázókat próbáltam felkeresni otthon, azokat az embereket, akik leginkább annyiban mások, hogy mindennapi — pontosabban hétköznapi — életvitelükhöz szorosan hozzátartozik az autóbusz vagy a vonat. Azokat az embereket próbáltam felkeresni, akik ugyanazon a napon városon és falun egyaránt élnek, ahogy mondani szokás a kétéltű embereket. Azokat, akik városon és falun egyaránt — a kevésbé beavatottak számára — legendákat és előítéleteket hagynak nyomukban. És ahogy az ingázás — ez a jelenség, amelyet a modern kor nemcsak nálunk, hanem világszerte életre hívott — nőttön-nő, terebélyesednek a legendák és az előítéletek is. Láttam már olyan embert, aki fitymáló mosollyal lépett a brassói állomás vendéglőjének deciző-féldeciző ingázói közé, s aki meg volt győződve arról, hogy az ingázónak hazaérve is legelső dolga a pálinka. És olyan embert is láttam, aki az ingázót másképp el sem tudja képzelni, csak úgy, hogy a vonaton vagy autóbuszon legelső dolga elővenni a kopott, zsíros kártyapaklit. Ezek lennének az előítéletek. Persze, csak részben. S a legendák ? Nos, a legendák sem sokkal hízelgőbbek. Erre szokás azt mondani: „Valami van, de nem az igazi". Mert ha egy ilyen felületes vélemény megfogalmazása nem egészen alaptalan, mégis csak felületes marad. Az élet pedig — az ingázó élete is — sokkal teljesebb. írásomban nem a teljesség felmutatására törekszem, de egy-két előítéletet, tévhitet, legendát el szeretnék oszlatni, az ingázók iránti tiszteletből eredően. Ugyanis tisztelem ezeket az embereket, akiknek munkájához, munkaidejéhez minden nap szorosan hozzátartozik az autóbusz, a vonat , az út. Útközben Krizbára utaztam az ingázókat otthonukban felkeresni. Többször is utaztam Krizbára — és nem csak Krizbára —, sokszor voltam útközben az ingázók társa, ezért nem egyetlen utamról írnék, inkább összbenyomásaimról. Utaztam reggeli órákban. Az ingázók főtevékenysége az alvás vagy legalábbis a bóbiskolás volt. Én munkába — terepre — indultam, ök munkából — harmadik váltásból — haza. A beszéd ritka ilyenkor az utasok között, s amikor van, akkor is csendes, andalító zsongás. Utaztam délután, esti órákban. Az autóbusz vagy a vonatfülke hangulata egészen más volt. Én munkából tértem vissza, az ingázók munkába mentek. De nem állíthatom, hogy olyan volt a hangulat, mint egy kiránduláson. Az emberek beszélgettek, előkerültek a kártyák (igaz), de előkerültek az újságok, a könyvek is. És a fiatal legények-leányok között akadt, aki útközben udvarolt vagy udvaroltatott. Átérezhettem, hogy az utazás az ingázó életének igen fontos mozzanata. A autóbuszok, vonatok menetrendjét — noha illetékesek törekednek rá — nem lehet minden ingázó szükséglete szerint igazítani. Ezért esetenként arra is akad példa, hogy az ingázó munkahelyéről vagy hazulról késik. Az utazással együttjár a várakozás is. Az iskolában Krizbán Léhner Imre földrajzszakos tanár igen kifejezően határozta meg az ingázó fogalmát: városi falusi. (Brassóban ezt így hallhattam: falusi városi.) Az olvasó is sejtheti, mit rejt magában ez a fogalom. — Amikor olyan esemény van a faluban, gondolok valamely színház vendégszereplésére, egy lakodalomra vagy más ünnepre, akkor összegyűlnek az ingázók is a falubeliekkel — mondja Léhner Imre.— Leginkább akkor érezzük, hogy egy közösséghez tartozunk. Aztán az ingázók sem egyformák, egyesek jobban tartanak a faluhoz, mások kevésbé. Akik tartanak, a közösség életéből is jobban kiveszik részük. Főleg a fiatalokra gondolok. Sajnos, a színjátszó csoport erejéből már csak egyfelvonásosra futja ... Mátyás Béla tanár, kultúrotthon-igazgató az utóbbi észrevételt mintegy „megcáfolta“ : — Most készülünk Kisfaludy A kérők című háromfelvonásos színművének előadására. A szereposztás már megtörtént: Istók József, Domokos Márton, Kalamár Rozália, Dezső Erzsébet, Mózes Zoltán és a többiek, akik a szerepeket vállalták, mind ingázók. Igaz, a cáfolat akkor lesz teljes, ha az előadást meg is tapsolhatjuk. Megtudtam, hogy A hamis bankó és a Ha nincs kilincs című egyfelvonásosokban is szinte kivétel nélkül ingázó fiatalok játszottak. Maria Istrate tanítónőtől, „akinek — Szabó Zoltán iskolaigazgató szavait idézve — még csak két éve van a nyugdíjazásig, de éjjel tizenegy-tizenkettőig is van türelme a fiatalokkal próbálni“, ugyancsak azt hallhattam, hogy a román színjátszó csoport tagjai között is a legtöbb ingázó. Tizenhét éve szolgálta-szolgálja Maria Istrate a krizbai Tháliát, a tapasztalat mondatta vele i 1973 — Az ingázókat nehéz egyszerre próbára hozni, de érdemes velük dolgozni. Az ingázó fiatalok általában a jobb tanulóink közül kerülnek ki, felkészültebbek, a város megnyitja — jó értelemben is — látókörüket, szívesen, szenvedéllyel vesznek részt a falu művelődési életében. Csak egy példát: Doina Rujan előre beütemezett szabadságát is elhalasztotta, csakhogy ki ne maradjon. — És a többiek ? Kiknek a nevét jegyezhetem le ? — kérdeztem. — Feltétlenül a Gheorghe Bidigáét, legutóbb aszszonysorba nőtt leányával játszott, de legénykora óta mindig számíthattunk rá. De jegyezze meg a Ion Mirea, Verginia Mirea, Angela Praviţ, Nicolae Praviţ, Doina Manea, Ion és Rodica Duţea nevét is. És még sorolhatnám azok nevét, akik számára nem közömbös a munkánk, akik támogatására számíthatunk. Figyelemre méltó, amit Maria Istrate az ingázó fiatalokról mondott. Ilyés Erzsébet tanítónő örömmel, a sikerélmény örömével újságolta, hogy Szerelmes versek címen irodalmi estet tartott, amelyen Petőfi, Eminescu, Vörösmarty, Vajda János és mások verseiből olvasott fel a fiataloknak — ingázók is szép számmal voltak jelen a résztvevők közt —, egyes verseket lemezről hallgattak meg. Az ilyenfajta rendezvényekkel nem NÁLUK, AKIK MINDENNAP UTAZNAK Apáthy Géza riportja „kényeztethették el“ a krizbai fiatalokat, a versek mégis eltaláltak hozzájuk, s a szép este után többen is megjegyezték, hogy máskor is szívesen vesznek részt hasonló rendezvényen. De Léhner Imre, Kovács Aranka, Mátyás Béla és a többi tanárok is szívesen találkoznak, beszélgetnek el a fiatalokkal közérdekű politikai, tudományos, művelődési kérdésekről. És kétségtelen, hogy az orvos, az agronómus, a jogász és más krizkai vagy akár vendég-értelmiségiek is hálás „közönséget“ találnának. — Valóban otthon van-e falujában az ingázó vagy sem? — ismételtem meg a kérdést Szabó Zoltán igazgatónak is. — Elmondhatom : otthon van. Mert az ingázók zöme részt vesz a falu közösségi életének megnyilvánulásaiban. És nem csak a kultúrtevékenységre gondolok. A krizbai fiatalok például önkéntes munkával futballpályát létesítettek, csak a kapufák hiányoznak. De a néptanács alelnöke megígérte, hogy gondoskodik róluk. De el lehet látogatni a termelőszövetkezethez, az ingázók egy része a mezei munkák alól sem vonta ki magát. • — Persze — mondja aztán kissé eltöprengve az igazgató —, a sokirányús tevékenységnek, kiváltképp a családosok esetében hátulütői is vannak. A gyermekek nevelése talán túlságosan — esetenként kizárólagosan — az iskolára marad. Egyes szülőket a szülői értekezleteken is csak igen ritkán látunk... A téeszben A termelőszövetkezet székhelyén Ion Mirea elnökkel, Tudor Florea mérnökkel és Maria Marin könyvelővel folytatott beszélgetésemmel ugyancsak az ingázók közösségi hozzáállására kerestem választ. Igen örvendetes, hogy ez a válasz igenlő volt. Viszont kár, hogy csak részben. Mert kiderült : a falu 324 ingázója közül rendszeresen csupán ötven ember segítségére számíthat a termelőszövetkezet. Esetenként olyan munkálatoknál, mint a szénagyűjtés, ahol az anyagi érdekeltség nagyobb, több ingázó jelenlétére is. Ötvenen, akik segítenek a tavaszi és őszi kampányok idején, de a téli karbantartási munkálatok idején is, igennel válaszolnak a termelőszövetkezet hívására ... De kik azok az ingázók, akikben leginkább visszhangra lelnek a jellegzetesen falusi gondok, azok, akikben nem lankadt a föld — a gabonát, gyümölcsöt termő föld szeretete c íme : Gheorghe Puşcaş, Mózes István, Constantin Duţea, Gheorghe Duţea, Ilyés András, Domokos Béla, Nicolae Duţea, Ion Duţea, Szőcs Rozália, Radu Dragán, Nápar Iosif, Domokos József, Dombi András. Az olvasóknak esetleg nem sokat mondanak e nevek. Idetartozik, hogy az említettek jórésze már túljutott az ember életútjának felén. — A fiatalok sajnos, tisztelet a kivételnek, nem piszkítják be a kezüket a földdel — panaszkodott Tudor Florea mérnök. — Ezért aztán gyakran előfordul, hogy szorult helyzetben idegen munkaerőt kell alkalmaznunk. — Feltűnt, hogy a megdicsértek között csak egyetlen nőt említettek. Megfeledkeztek volna róluk ? — kérdeztem, anélkül, hogy sejtsem, elevenre tapintok, szenvedélyes feleletet váltok ki. Nő mondta, Maria Marin, a könyvelő : — Az még hagyján, hogy az ingázó nők nem támogatnak bennünket. Valóban sok dolog vár rájuk azután is, hogy a buszról lekecmeregnek. Viszont az egyenesen bosszantó, hogy a faluban többen is vannak asszonyok, akiket a férjük otthon tart, nincsenek sehol alkalmazásban és a termelőszövetkezet háza tájért is messziről elkerülik. A legtöbb ilyen asszony férje ingázó. Milyen következtetéseket vonhatna le ezek után az ember ? Legelsősorban azt, hogy mint mindenütt, a termelőszövetkezet életében is vannak olyan ingázók, akiknek magatartása, hozzáállása a többiek előtt is példaként állhat. Ösztönző példaként. A vendéglőben Ugyancsak azzal a kérdéssel, otthon vannak-e falujukban az ingázók vagy sem, benéztem Krizba szövetkezeti vendéglőjébe. A vendéglő szó nem véletlenül csúszott ki a tollam alól, a helyiségek hangulata, a bennük uralkodó rend és tisztaság valóban elhárítja a szokottabb kocsma elnevezést. Sőt, Ilyés Endre és Ilyés Árpád feleségükkel másképpen is jó gazdáknak bizonyultak. A vendéglő pincéjét átvarázsolták borpincévé, olyanná, amellyel a Carpaţi tröszt sem vallana szégyent. A borpincében magnetofonról szolgáltatják a jó ízléssel összeválogatott, kellemes zeneszámokat. — Az ingázók ? — felel kérdésemre Ilyés Endre. — Noha az autóbusz végállomása itt a szomszédban, a legtöbben egyenesen hazafelé indulnak. Néhányan beugranak egy-egy decire-féldecire és állnak tovább. A borpincébe már alig-alig néznek le. Ezért is örvendünk az olyan kis ünnepségeknek, mint a Dezső Árpád bácsi, a gazdaság gépésze nyugdíjaztatásának megünneplése ... Jó bornak nem kell cégér és a jó borpincének sem. Valószínűleg még a közeljövőben felfedezik, hiszen az étel-ital is jobban esik, ha nem önmagára szolgálják fel. Nagy vonzerővel rendelkezik a vendéglőhöz tartozó kuglipálya is, ha nem fogadja hideg az érdeklődőket ... Utószó helyett következtetésnek is beillik, amit a községközpontban, Höltövényben Georg Liehn párttitkár „menet közben" a krizbai ingázókról mondott: — A krizbai és nemcsak a krizbai ingázó még otthon van falujában, egy része tevékenyen is. Azt túlzás állítani, hogy az ingázó kiesik a politikai nevelőmunka hatósugarából. Mert az ingázók részt vesznek a művelődési életben és a gazdasági életben egyaránt. Az más kérdés, hogy nem testületileg. A helybeliek sincsenek testületileg jelen. Az ingázókat, életformájukat érdemes közvetlenebbül is megismerni. Brassói üzemekben meg is fogant az Ingázóknál — otthon kezdeményezés. De Mátyás Béla kultúrigazgató elpanaszolta, hogy a traktorüzemiek scrizbai látogatása — jóllehet az újság is behirdette — csak papíron maradt... Érdemes az ingázókat, életformájukat otthon is megismerni. Akkor talán elmaradhatnak bizonyos — persze nem általános — előítéletek, tévhitek, s az ingázó a köztudat részéről is megkapja azt a megbecsülést, amelyet áldozathozataláért megérdemel. Mert az utazásoktal meghosszabbított munkanap egy kicsit áldozat is, esetenként nem is könnyű. BL 50. SZÁM 3. oldal