Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-15 / 50. szám

RIPORT Indító­ téma Az ingázókat próbáltam felkeresni otthon, azokat az embereket, akik leginkább annyiban mások, hogy mindennapi — pontosabban hétköznapi — életvite­lükhöz szorosan hozzátartozik az autóbusz vagy a vonat. Azokat az embereket próbáltam felkeresni, akik ugyanazon a napon városon és falun egyaránt él­nek, ahogy mondani szokás­­ a kétéltű embereket. Azokat, akik városon és falun egyaránt — a ke­vésbé beavatottak számára — legendákat és előítéle­teket hagynak nyomukban. És ahogy az ingázás — ez a jelenség, amelyet a modern kor nemcsak ná­lunk, hanem világszerte életre hívott — nőttön-nő, terebélyesednek a legendák és az előítéletek is. Láttam már olyan embert, aki fitymáló mosollyal lépett a brassói állomás vendéglőjének deciző-félde­­ciző ingázói közé, s aki meg volt győződve arról, hogy az ingázónak hazaérve is legelső dolga a pá­linka. És olyan embert is láttam, aki az ingázót más­képp el sem tudja képzelni, csak úgy, hogy a vona­ton vagy autóbuszon legelső dolga elővenni a kopott, zsíros kártyapaklit. Ezek lennének az előítéletek. Persze, csak részben. S a legendák ? Nos, a legendák sem sokkal hízelgőbbek. Erre szokás azt mondani: „Valami van, de nem az igazi". Mert ha egy ilyen felületes vélemény megfogal­mazása nem egészen alaptalan, mégis csak felületes marad. Az élet pedig — az ingázó élete is — sokkal teljesebb. írásomban nem a teljesség felmutatására törek­szem, de egy-két előítéletet, tévhitet, legendát el szeretnék oszlatni, az ingázók iránti tiszteletből ere­dően. Ugyanis tisztelem ezeket az embereket, akiknek munkájához, munkaidejéhez minden nap szorosan hozzátartozik az autóbusz, a vonat , az út. Útközben Krizbára utaztam az ingázókat otthonukban fel­keresni. Többször is utaztam Krizbára — és nem csak Krizbára —, sokszor voltam útközben az in­gázók társa, ezért nem egyetlen utamról írnék, in­kább összbenyomásaimról. Utaztam reggeli órákban. Az ingázók főtevékeny­sége az alvás vagy legalábbis a bóbiskolás volt. Én munkába — terepre — indultam, ök munkából — harmadik váltásból — haza. A beszéd ritka ilyen­kor az utasok között, s amikor van, akkor is csen­des, andalító zsongás. Utaztam délután, esti órákban. Az autóbusz vagy a vonatfülke hangulata egészen más volt. Én mun­kából tértem vissza, az ingázók munkába mentek. De nem állíthatom, hogy olyan volt a hangulat, mint egy kiránduláson. Az emberek beszélgettek, előke­rültek a kártyák (igaz), de előkerültek az újságok, a könyvek is. És a fiatal legények-leányok között a­­kadt, aki útközben udvarolt vagy udvaroltatott. Átérezhettem, hogy az utazás az ingázó életének igen fontos mozzanata. A autóbuszok, vonatok menetrendjét — noha illetékesek törekednek rá — nem lehet minden in­gázó szükséglete szerint igazítani. Ezért esetenként arra is akad példa, hogy az ingázó munk­ahelyéről vagy hazulról késik. Az utazással együttjár a vára­kozás is. Az iskolában Krizbán Léhner Imre földrajzszakos tanár igen kifejezően határozta meg az ingázó fogalmát: vá­rosi falusi. (Brassóban ezt így hallhattam: falusi városi.) Az olvasó is sejtheti, mit rejt magában ez a fogalom. — Amikor olyan esemény van a faluban, gon­dolok valamely színház vendégszereplésére, egy la­kodalomra vagy más ünnepre, akkor összegyűlnek az ingázók is a falubeliekkel — mondja Léhner Im­re.— Leginkább akkor érezzük, hogy egy közösség­hez tartozunk. Aztán az ingázók sem egyformák, egyesek jobban tartanak a faluhoz, mások kevésbé. Akik tartanak, a közösség életéből is jobban kive­szik részük. Főleg a fiatalokra gondolok. Sajnos, a színjátszó csoport erejéből már csak egyfelvonásos­­ra futja ... Mátyás Béla tanár, kultúrotthon-igazgató az u­­tóbbi észrevételt mintegy „megcáfolta“ : — Most készülünk Kisfaludy A kérők című há­­romfelvonásos színművének előadására. A szerep­­osztás már megtörtént: Istók József, Domokos Már­ton, Kalamár Rozália, Dezső Erzsébet, Mózes Zol­tán és a többiek, akik a szerepeket vállalták, mind ingázók. Igaz, a cáfolat akkor lesz teljes, ha az előadást meg is tapsolhatjuk. Megtudtam, hogy A hamis bankó és a Ha nincs kilincs című egyfelvonásosokban is szinte kivétel nélkül ingázó fiatalok játszottak. Maria Istrate tanítónőtől, „akinek — Szabó Zol­tán iskolaigazgató szavait idézve — még csak két éve van a nyugdíjazásig, de éjjel tizenegy-tizenket­­tőig is van türelme a fiatalokkal próbálni“, ugyan­csak azt hallhattam, hogy a román színjátszó cso­port tagjai között is a legtöbb ingázó. Tizenhét éve szolgálta-szolgálja Maria Istrate a krizbai Tháliát, a tapasztalat mondatta vele i 1973 — Az ingázókat nehéz egyszerre próbára hozni, de érdemes velük dolgozni. Az ingázó fiatalok álta­lában a jobb tanulóink közül kerülnek ki, felkészül­tebbek, a város megnyitja — jó értelemben is — lá­­tókörüket, szívesen, szenvedéllyel vesznek részt a falu művelődési életében. Csak egy példát: Doina Rujan előre beütemezett szabadságát is elhalasztotta, csakhogy ki ne maradjon. — És a többiek ? Kiknek a nevét jegyezhetem le ? — kérdeztem. — Feltétlenül a Gheorghe Bidigáét, legutóbb asz­­szonysorba nőtt leányával játszott, de legénykora óta mindig számíthattunk rá. De jegyezze meg a Ion Mirea, Verginia Mirea, Angela Praviţ, Nicolae Pra­­viţ, Doina Manea, Ion és Rodica Duţea nevét is. És még sorolhatnám azok nevét, akik számára nem kö­zömbös a munkánk, akik támogatására számíthatunk. Figyelemre méltó, amit Maria Istrate az ingázó fiatalokról mondott. Ilyés Erzsébet tanítónő örömmel, a sikerélmény örömével újságolta, hogy Szerelmes versek címen irodalmi estet tartott, amelyen Petőfi, Eminescu, Vö­rösmarty, Vajda János és mások verseiből olvasott fel a fiataloknak — ingázók is szép számmal voltak jelen a résztvevők közt —, egyes verseket lemezről hallgattak meg. Az ilyenfajta rendezvényekkel nem NÁLUK, AKIK MINDENNAP UTAZNAK Apáthy Géza riportja „kényeztethették el“ a krizbai fiatalokat, a versek mégis eltaláltak hozzájuk, s a szép este után többen is megjegyezték, hogy máskor is szívesen vesznek részt hasonló rendezvényen. De Léhner Imre, Kovács Aranka, Mátyás Béla és a többi tanárok is szívesen találkoznak, beszél­getnek el a fiatalokkal közérdekű politikai, tudomá­nyos, művelődési kérdésekről. És kétségtelen, hogy az orvos, az agronómus, a jogász és más krizkai vagy akár vendég-értelmiségiek is hálás „közönsé­­get“ találnának. — Valóban otthon van-e falujában az ingázó vagy sem? — ismételtem meg a kérdést Szabó Zoltán igazgatónak is. — Elmondhatom : otthon van. Mert az ingázók zöme részt vesz a falu közösségi életének megnyilvá­nulásaiban. És nem csak a kultúrtevékenységre gon­dolok. A krizbai fiatalok például önkéntes munká­val futballpályát létesítettek, csak a kapufák hiányoznak. De a néptanács alelnöke megígérte, hogy gondoskodik róluk. De el lehet látogatni a termelőszövetkezethez, az ingázók egy része a mezei munkák alól sem vonta ki magát. • — Persze — mondja aztán kissé eltöprengve az igazgató —, a sokirányús tevékenységnek, kiváltképp a családosok esetében hátulütői is vannak. A gyer­mekek nevelése talán túlságosan — esetenként ki­zárólagosan — az iskolára marad. Egyes szülőket a szülői értekezleteken is csak igen ritkán látunk... A téeszben A termelőszövetkezet székhelyén Ion Mirea el­nökkel, Tudor Florea mérnökkel és Maria Marin könyvelővel folytatott beszélgetésemmel ugyancsak az ingázók közösségi hozzáállására kerestem választ. Igen örvendetes, hogy ez a válasz igenlő volt. Viszont kár, hogy csak részben. Mert kiderült : a falu 324 ingázója közül rend­szeresen csupán ötven ember segítségére számíthat a termelőszövetkezet. Esetenként olyan munkálatok­nál, mint a szénagyűjtés, ahol az anyagi érdekeltség nagyobb, több ingázó jelenlétére is. Ötvenen, akik segítenek a tavaszi és őszi kam­pányok idején, de a téli karbantartási munkálatok idején is, igennel v­álaszolnak a termelőszövetkezet hívására ... De kik azok az ingázók, akikben leginkább vissz­hangra lelnek a jellegzetesen falusi gondok, azok, akikben nem lankadt a föld — a gabonát, gyümöl­csöt termő föld­­ szeretete c íme : Gheorghe Puşcaş, Mózes István, Constantin Duţea, Gheorghe Duţea, Ilyés András, Domokos Béla, Nicolae Duţea, Ion Duţea, Szőcs Rozália, Ra­du Dragán, Nápar Iosif, Domokos József, Dombi András. Az olvasóknak esetleg nem sokat mondanak e nevek. Idetartozik, hogy az említettek jórésze már túljutott az ember életútjának felén. — A fiatalok sajnos, tisztelet a kivételnek, nem piszkítják be a kezüket a földdel — panaszkodott Tudor Florea mérnök. — Ezért aztán gyakran előfor­dul, hogy szorult helyzetben idegen munkaerőt kell alkalmaznunk. — Feltűnt, hogy a megdicsértek között csak e­­gyetlen nőt említettek. Megfeledkeztek volna ró­luk ? — kérdeztem, anélkül, hogy sejtsem, elevenre tapintok, szenvedélyes feleletet váltok ki. Nő mondta, Maria Marin, a könyvelő : — Az még hagyján, hogy az ingázó nők nem támogatnak bennünket. Valóban sok dolog vár rá­juk azután is, hogy a buszról lekecmeregnek. Viszont az egyenesen bosszantó, hogy a faluban többen is vannak asszonyok, akiket a férjük otthon tart, nin­csenek sehol alkalmazásban és a termelőszövetkezet háza tájért is messziről elkerülik. A legtöbb ilyen asszony férje ingázó. Milyen következtetéseket vonhatna le ezek után az ember ? Legelsősorban azt, hogy mint mindenütt, a terme­lőszövetkezet életében is vannak olyan ingázók, akiknek magatartása, hozzáállása a többiek előtt is példaként állhat. Ösztönző példaként. A vendéglőben Ugyancsak azzal a kérdéssel, otthon vannak-e fa­lujukban az ingázók vagy sem, benéztem Krizba szövetkezeti vendéglőjébe. A vendéglő szó nem véletlenül csúszott ki a tol­lam alól, a helyiségek hangulata, a bennük uralkodó rend és tisztaság valóban elhárítja a szokottabb kocsma elnevezést. Sőt, Ilyés Endre és Ilyés Árpád feleségükkel másképpen is jó gazdáknak bizonyul­tak. A vendéglő pincéjét átvarázsolták borpincévé, olyanná, amellyel a Carpaţi tröszt sem vallana szé­gyent. A borpincében magnetofonról szolgáltatják a jó ízléssel összeválogatott, kellemes zeneszámokat. — Az ingázók ? — felel kérdésemre Ilyés Endre. — Noha az autóbusz végállomása itt a szomszédban, a legtöbben egyenesen hazafelé indulnak. Néhányan beugranak egy-egy decire-féldecire és állnak tovább. A borpincébe már alig-alig néznek le. Ezért is ör­vendünk az olyan kis ünnepségeknek, mint a Dezső Árpád bácsi, a gazdaság gépésze nyugdíjaztatásának megünneplése ... Jó bornak nem kell cégér és a jó borpincének sem. Valószínűleg még a közeljövőben felfedezik, hi­szen az étel-ital is jobban esik, ha nem önmagára szolgálják fel. Nagy vonzerővel rendelkezik a vendéglőhöz tar­tozó kuglipálya is, ha nem fogadja hideg az érdek­lődőket ... Utószó helyett következtetésnek is beillik, amit a községköz­pontban, Höltövényben Georg Liehn párttitk­ár „me­net közben" a krizbai ingázókról mondott: — A krizbai és nemcsak a krizbai ingázó még otthon van falujában, egy része tevékenyen is. Azt túlzás állítani, hogy az ingázó kiesik a politikai nevelőmunka hatósugarából. Mert az ingázók részt vesznek a művelődési életben és a gazdasági életben egyaránt. Az m­ás kérdés, hogy nem testületileg. A helybeliek sincsenek testületileg jelen. Az ingázókat, életformájukat érdemes közvetle­nebbül is megismerni. Brassói üzemekben meg is fogant az Ingázóknál — otthon kezdeményezés. De Mátyás Béla kultúrigazgató elpanaszolta, hogy a traktorüzemiek scrizbai látogatása — jóllehet az új­ság is behirdette — csak papíron maradt... Érdemes az ingázókat, életformájukat otthon is megismerni. Akkor talán elmaradhatnak bizonyos — persze nem általános — előítéletek, tévhitek, s az ingázó a köztudat részéről is megkapja azt a meg­becsülést, amelyet áldozathozataláért megérdemel. Mert az utazásokt­al meghosszabbított munkanap egy kicsit áldozat is, esetenként nem is könnyű. BL 50. SZÁM 3. oldal

Next