Brassói Lapok, 1974 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1974-11-02 / 44. szám
A középkori Brassó üzenmte (a Bolonyai kapu) Madách tekintetes úr újabb sikere Az ember tragédiája a nagyváradi együttes előadásában, Szabó József rendezésében, Vermessy Péter zenéjével, Paulovics László díszleteivel — minden kétséget kizáróan közönségsiker. Lássák, mit ad ez az előadás a közönségnek? A színpadi oratóriumnak nevezett és elképzelt előadás (engem inkább a görög klasszikusok színpadi hagyományaira emlékeztet) elsősorban mellőzi a naturalista díszletet. Helyesen. Madách színművét lehet így is látni, és szerintem a rendező és a közönség szuverén joga, hogy a kor formanyelvén szólaltassa meg, illetve fogadja be a műalkotást (ugyanez a folyamat mutatkozik meg a klasszikus zeneművek modernizálási szándékában: gondoljunk a Bach-zenére, a Swingle Singers előadásában). Nincs szándékomban vitatni Szabó József rendezői koncepcióját, amely a végsőkig egyszerűsítve a Tragédia ,környezetrajzát", a legnagyobb szerepet szánja a madáchi szövegnek. Ez a rendezői elképzelés a legmesszebbmenően kielégíti a mai „színházművészet" igényeit. Ezt a Tragédiát látva már nem tudnám nevetés nélkül megállani a nagyszakállú Úr, a karmos, denevérszárnyú Lucifer és a biblikus kellékek szerint megjelenített első emberpár látványát. Szerintem a Tragédiát ma így kell elképzelni. Az viszont más kérdés, hogy a rendezői szándéktól a színpadi megvalósulásig milyen művészi eredményre jut az együttes. Az előadás kritikusai joggal mutattak rá olyasmikre, amik zavarták az összeredményt és a rendezői koncepcióval ellentétes elemeket vegyítettek az előadásba. Nem térek ki a részletekre, csupán a hatást, az eredményt néztem (fenntartva a szubjektív véleményalkotás jogát). Arról van szó, hogy szerintem az együttes egésze nem bírta „szuflával" a rendezői elképzelés „feszítőpróbáját". Ehhez a koncepcióhoz (senki se sértődjék meg!) nagyobb kaliber kell — egészében! Mert lehet kitűnő Varga Vilmos Luciferje, adhatja a tőle telhető legjobbat Miske László, Csíky Ibolya, Czikéni László és a többiek, lehet nagyvonalú Vermessy zenéje (talán a legegységesebb művészileg) vagy Paulovics díszlete (kevésbé egységes) — számos esetben bosszantóan „kiskaliberűvé" válik az előadás. Zavaró a kórus és egyes színészek „aspektusa", hanganyaga, dikciója, a játék egymást stilárisan kizáró elemei stb. stb. De ezek már részletek. Viszont: ragyog, zeng és diadalmaskodik Madách tekintetes úr költői műve, gondolkodó géniusza és aközönség neki tapsol elsősorban, az ő szavát figyeli lélegzetvisszafojtva órákon át. Ennek a költészetnek halhatatlan értékeit kívánta főszerephez juttatni Szabó József, s ez sikerült is neki. Ha rosszmájúak lennénk, azt mondanák: Madách szövege „kibír" mindenféle rendezést. Ezzel nem a váradi előadásra utalunk, hanem általában a tragédia előadásaira az idők folyamán, amelyek a legkülönbözőbb rendezésekben is sikert arattak. Mert Az ember tragédiájának gondolati-filozófiai gazdagsága, eredetisége, cselekményének és költői nyelvezetének értékei állják az időt, elévülhetetlenek. LENDVAY ÉVA SZEMLÉR FERENC uy. (1906—) Prózaírói tevékenysége Szemlér Ferenc kitartóan és következetesen vallja, hogy az alkotókat sohasem szabad merev szempontok szerint osztályozni. Nem szabad éles határt vonni a költő, a prózaíró vagy a drámaíró közé. Véleménye szerint mindig az ábrázolt valóságterület, illetve az elmondandó érzés vagy gondolat szabja meg, hogy az illető alkotó lírai, epikai vagy drámai alkotásban szól a közönséghez. És Szemlér költői-írói gyakorlata teljesen megfelel ezeknek a tételeknek. Rendkívül gazdag költői tevékenységét harmonikusan egészíti ki prózaírói és drámaírói tevékenysége. A harmincas évek elején született, első elbeszéléseiben, karcolataiban, meseszerű novelláiban szimbolikusan mond véleményt kora társadalmáról, emberségéről, embertelenségéről. Egyik 1930-as írásában, a Szondi két apródja címűben az Arany Jánostól ismert balladás-történést viszi szimbolikusan tovább. Az elvekhez és eszményekhez való hűség Arany János-i példázatát az elvtelenség, a megváltozott körülményekhez való sima idomulás, a származás megtagadásának sötét szimbólumává változtatja. Hiszen nem az elvhűség, hanem az elvtelenség dívott abban az időben. A tudás fája című novellamese azt hirdeti, hogy minél több gyümölcsöt eszünk, a tudás fájáról, minél több dolgot ismerünk fel a magunk környezetében, annál inkább kimozdulunk a nyugalmas problémátlanság naiv mennyországából, annál nehezebbé és viaskodóbbá válik életünk. A tudás, a megszerzett ismeret sohasem enged vissza minket a problémátlanság naiv nyugalmat adó világába. A gyémántpohár meséje azt szimbolizálja, hogy a legszebb emberi törekvésekre, a legszebb vágyakra is szennyes hordalék tapad a tisztátalan korok pusztáiban. A harmincas évek közepére már eltűnnek a novellákból és egyéb prózai írásokból a meseszerű és szimbolikus elemek. Szemlél egyre nyíltabban, egyre közvetlenebbül ítélkezik a társadalom visszásságai fölött. Nyílt szókimondás jellemző például A miniszter anyanyelve, öt fok fagypont alatt, Karácsonyi történet, Délután a székelyeknél, Fejéregyháza című írásaira. A miniszter anyanyelve félreérthetetlen egyenességgel hirdeti az anyanyelvhez való jogot. Az Öt fok fagypont alatt a városi szegényember nyomorúságát, elkeseredettségét és tragédiáját mondja el. Csupán egy kép villan fel a tömör írásban: azt a jelenetet láttatja meg az író, amikor a fizetni nem tudó szegény asszonyt két gyerekével az utcára rakják a végrehajtók. De a tőkés rendszer minden embertelensége belesűrűsödik a felvillanó képbe. Ott vibrál benne a kiszolgáltatottság, a megalázottság, az embert fojtogató elkeseredés. És ott szürkül a kép hátterében a meghunyászkodó megalázkodás is: az összesereglett emberek tompa hallgatással nézik a kiteljesedő tragédiát. Senki sem mer szót emelni, holott talán már nem is szavakra, hanem bosszúálló fegyverre lenne szükség az embertelen körülmények között. Az ilyenszerű írások már lázítóak, mint ahogy lázító az a karcolat is, amelyben egy szegény aszszony szenvedéssel tele életét és döbbenetes halálát mondja el az író (Egy székely asszony). Munkában élt és munkában halt meg ez a nő. De kit érdekeltek az ilyen sorsok az akkori társadalom hatalmasai közül? „Haláláról nem emlékeztek meg újságok - mondja keserűen Szemlér. — Nem volt sem király, sem elnök, sem bankár. Csak egy egyszerű, tudatlan székely asszony." A harmincas évek végén és a negyvenes évek elején egyre bátrabban bírálja a nagy világégés előkészítő és megrendező fasiszta rendszert. A Búcsú az ifjúságtól, a Balázs, az Egy költő halálára című írások mind-mind az embertelen fasizmus bírálatát tartalmazzák. Az Egy költő halálára címűben például Salamon Ernő tragikus haláláról mond keserű szavakat. Veszélyt megvető bátorsággal hirdeti, hogy a háborús őrület kergette halálba a munkásság egyenes szavú költőjét. Az emberséget hirde-írta KICSI ANTAL fő irodalom szolgálatában állva éles szavakkal utasítja el a faji felsőbbrendűséget propagáló irodalmat. „Kénytelenek vagyunk az irodalom érdekében tiltakozni minden hamisítás és félrevezetés ellen - írja Hódítók irodalma című cikkében. Majd így folytatja: Egy-két évtized szívós művészetellenessége már-már köztudottá tette, hogy az írás értékmérője a benne kifejlő téves célzatosság. E nagynémet világnézet zsarnokságának súlyos korszakában a művet nem az írójában lobogó és alkotó isteni lány szerint ítélik meg, hanem az uralkodó faji világnézet szerint. Minél durvábban, minél meztelenebből kiabál ez a könyv soraiból, annál jobb, annál nagyobb, annál korszerűbb. Ezen az alapon a mű csakugyan büszkélkedhetik nagy teljesítményével. Hiánytalanul megjelenített egy zárt, kemény, másokkal szemben ellenséges társadalmat, amely csak saját létét ismeri, s a kívülállókkal szemben könyörtelen." Külön színt jelentenek Szemlér Ferenc prózájában az önéletrajzi jellegű, illetve önéletrajzi fogantatású írások. Ezeknek sora szintén a harmincas évek elején indul és végigköveti az író egész pályáját. Közülük az 1944-ig születetteket 1970-ben vaskos kötetbe gyűjtötte össze, Évgyűrűk címen. Az ilyen módon egy csokorba fogott írások nem csupán azért érdekesek, izgalmasak és értékesek, mert nyomon követhetjük bennük a szerző emberi és írói útját. Érdekesek és értékesek azért is, mert az önéletrajzi vonatkozások felemlegetésén túl kitűnő korképet nyújtanak. A hangsúlyozottan szociális értékű író saját sorsát, saját életének alakulását is a társadalmi erők hatásának függvényében vizsgálja. Persze, néha éppen olyan szabadon kezeli ezt az életanyagot is, mintha regényt írna. Átrendezi, formálja, alakítja, hogy a bemutatót életmozzanatok a szigorú értelemben vett egyéni sors megismertetésén túl minél többet mondjanak el a korról, az emberről, az emberségről. Ezért vonjz, hogy néha többször is visszatér ugyanazshoz az eseményekhez. Új és újabb színekkel 9°z®ágítja. Jelentésessé emeli a néha jelentéktelennek látszó apróbb mozzanatokat is. Legszívesebben a gyermekkor emlékeit idézi. A félelmektől, szorongásokul mentes gyermekkort. Azt az időszakot, amikor családja minden bajtól óvóan állott mellette. Amikor a védettség tudata biztonságérzetet adott. És teszi ezt abban az időben (a harmincas években és a negyvenes évek elején), amikor rémek leselkedtek az emberre minden felől. Amikor a félelmek és szorongások eloszlatták az emberekben a védettség tudatát. Amikor az ember leginkább a nyugalmat óhajtotta a nyugtalan és zűrzavaros korban. Meleghangú lírai vallomások ezek az emlékfelidézések. Kirajzolódik belőlük az udvarhelyi otthon, a kisváros napfényes világa, a szülők szeretettel glóriázott képe. Legszebb gyermekkor-idézés a Hazajáró lélek című esszéisztikus karcolatfüzér, amelynek középpontjában a sok-sok szeretettel megrajzolt édesapa áll, aki csaknem minden szavával és minden mozdulatával nyomot hagy a fogékony gyermeki lélekben. A serdülő- és ifjúkort a Más csillagon című korrajzzá szélesített vallomás idézi. A középiskolai, majd az egyetemi évek elevenednek meg a könyv lapjain. A világháborús esztendők, majd a háborút követő időszak. A reményvesztések, tanácstalanságok, útkeresések ideje. Azok az évek, amikor az ifjúságnak szükségszerűen le kellett számolnia a régi eszményekkel, új eszményeket kellett teremtenie, új célokat kitűznie. El kellett fordulnia a terméketlen álmok és a hamis illúziók világától. S ha nem akart lépten-nyomon csalódni, akkor pontosan számba kellett vennie a társadalmi élet realitásait. Szemlér úgy eleveníti fel életének ezeket az esztendeit, hogy egész nemzedékének nevében megfogalmazza az idő követelte nemzetiségi helytállás parancsait. Pontosan felismeri, tételbe fogalmazza, és saját sorsának bemutatásával példázza, hogy az egyetlen követhető korparancs: munkálkodni a különböző nemzetiségű dolgozók testvériségének elmélyítésén. Közös a sors, közösen kell megtalálni a boldogulás (Folytatása a 6. oldalon) 1974. XI. 2. HARMINCEGY VARÁZSLAT Harminc fiatal költő mutatkozik be a Varázslataink* című vers-antológiában: harminc fiatal varázsló, aki az élet kicsi és inkább nagy tényeit a tehetség tűzpróbáján átlendítve, verssé varázsolja. Szembetűnően viszonylagos ebben a kötetben a költők fiatalsága. A legidősebb a legfiatalabbnak akár szülője lehetne. De hát a fiatalság a költők, minden költő időtlen kiváltsága. Egyébként ez az „egyetlen viszonylagosság“ is a harmincegyedik „varázsló", az antológia-szerkesztő Jancsik Pál koncepcióját dicséri. A harminc fiatal költő egyetlen újat hoz irodalmunkba: önmagát. Kötetben természetesen, amely megérkezése egyik állomását jelenti, mert a sajtó hasábjairól már mindenik neve felszállt, örömmel, jóérzéssel tölt el bennünket az a tudat, hogy a Brassói Lapok és irodalmi köre mintegy tucatnyi fiatal költő szárnypróbálkozásait segítette, ebben a hivatásteljesítésben (mert — többek között — ez is a sajtó egyik hivatása) csupán az irodalmi lapok, folyóiratok előztek meg. Ebből a szempontból is nyereség lehet az antológia, amennyiben ezt a hivatást tudatosítja. Nem hoz újat irodalmunkba a harminc varázsló, de nem is várja senki, hogy tizen- és huszonéves költők gazdagítsák a kifejező eszközöket, és azt sem, hogy mondanivalójuk csupa felfedezés legyen, annál is inkább, mert egyikük-másikuk később minden valószínűséggel zsengéi közé sorolja majd a most kiteljesedéssel biztató verseket. De egyöntetű érdeme e költőknek, hogy több, esetleg kevesebb művészi hatékonysággal azt igyekeznek kifejezni, amit Gagyi József így fogalmaz meg: „a véges kell nekem / de az végtelenül kell“. Jancsik Pál, a szerkesztő érdeme, hogy elsősorban olyan verseket választott az antológiába, amelyekben a mai (reneszánsz) ember közérzete. Világszemlélete nyer önkifejezést, a történelmi ember, aki a saját gondjait, örömeit, vágyait múlt, jelen és a jövő hármas dimenziójában érzékeli, akinek az embertársaihoz, a társadalomhoz, természethez, szülőföldhöz fűződő viszonyában az új, forradalmi változások is megnyilatkoznak. Olyan költőket választott, akik ugyan nem fedezték fel a vers új kifejező eszközeit, de már birtokba vették a modern költészet legújabb vívmányait is. Persze, ez a szűkszavú és általános értékelés nem illik minden költőre egyformán, egyesek arcéle erősebben körvonalazott (például Adonyi Nagy Mária, Bágyoni Szabó István, Markó Béla, Pethő László esetében), míg másoké éppen csak hogy felvillan. A költők egy része már az első önálló kötet előtt áll (a Markó Béláé az antológiát is megelőzte), míg mások az út legelején, és azzal akérdéssel: lesz-e erejük végigjárni. A Varázslataink rom brassói költő jellel állapíthatjuk egyéni arcét felsejt Az introvertált Si természet nemcsak nyag lelőhelye, han élmény. Ember és — áttételesen — ingalom, a konfliktusalom és a szerele Közvetlen és fölezottabb társadalmi Pál antológiabeli " nincs híjával a szó versében tételesen madarak! / Mit sz ér a lábunk?!" Gulácsi József úr magatartást fedező érdeklődés sajátos jut kifejezésre. Ez abban, hogy a terrr groteszkséget fedez groteszk elemeivel ■ A kötet szerkes, együtt sajnálkozás azért, mert egy könyvezik, terjedelme azoknak, akik meg hogy nem minden erő mutatkozhatott . Az a remény biztetói a Varázslataink nem bűvös szám - nyúlt, s feltehetőegiáig nem kell újat *) Varázslatait lógiája). A köte bevezetőt írta Ja Mária, Bágyoni Ioly, Décse Istve József, Gittai Kiss András, Kőizsef, Markó Bogarda József, Rudolf, Nyúlás Palotás Dezső, Ferenc, Simonfy Szabó Katalin, Jolán, Szőcs Géress Bíborka, Ve című antológiában hais szerepel, és elég tömeg, ígéretesen, az ő jellemző jegyeivel. Mikes Jolán verseiben a a metaforák nyersnem meghatározó alapermészet találkozásában mgfogalmazódik a nyu, a boldogság, a fájt. Iközeli viszont a fokúérdeklődésű Marguit verse, s ugyanakkor rnyalásnak sem. Egyik is felszólít: „Legyünk ámít az, hogy földigerseiben hasonló költői etünk fel, a társadalmi természetlátás alapján a sajátosság pedig tészeiben bizonyos fokú fel, pontosabban: adja hírül felfedezéseit, kőjével, Jancsik Pállal akat tolmácsolhatjuk a határokkal is rendelkorlátozott, örvendünk gjelentek, és sajnáljuk, ura érdemes fiatal köleit, hogy a Vitorla évekig eltelt hét esztendő - nagyon soknak bizon a következő antotózb hét évet várnunk. APATHY GÉZA ik (Fiatal költők antotet összeállította és a ncsik Pál, Adonyi Nagy Szabó István, Csibi Káin, Fábián Imre, Gagyi Itván, Gulácsi József, Iga Sándor, Lőrincz Jósa, Margu Pál, Nagy- Jászta Katalin, Németi Sándor, Oláh T. János, Pethő László, Silay József, Sütő István, B. Szalai Ferenc, Szikesza, Vajda Ferenc, Veress Gerzson. SZIKES JOLÁN rapszódia a délután rémüldözik a rozsdától valami sötét sétál a világosságban ópium fehér homálya sir az ajtó előtt s nem lettünk öregek este göcsörtös fűzfák állnak a fal mellett s rácsodálkoznak a halálra a lépcsők test és vágy test és test és vágy a lépésedet rajzolják szivárvánnyal és levegővel a vas és a betonkeret közé az órák a pirosak a kékek a zöldek s a feketék egy virágzó ágon találkoznak Prométheusznak a kacagásával és senki nem kísér el az éjhez GULÁCSI JÓZSEF vagy Rímek Ősszel minden belefér a barázdákba. Csak a félszeg pont előtti elnyelt szó csatangol. S rímeket keresek hozzá MURGU PÁL az esti esőben. Reggel „kenyér" jut délben „só". Dúdolgatom rímeimet, hogy zenét írhassak gondolataimnak eszembe. Inkább Ösvényekre szakad az emlék. Örök forrásaimhoz térhetnék vissza. De megforduló utamban oly időkre tévedhetek, melyek a forrás hangját azóta törött szárnyú hattyú torkába rejtették ... Inkább lépek új rengetegben. És csak a jövőre emlékezem. Drága nap, mit nála töltök. Kedvesemnél, drága nap! Üdvösségben egy öröklét S futtában egy pillanat. ..Szendrey Júlia hajadon“ Szendrey Júlia és Horvát Árpád az esküvőt 1350. július 21-én a nyilvánosság teljes kizárásával, titokban tartották meg a Lipótvárosi plébánián. Az újdonsült Horvátné az édesapjához utazott Mágocsra, de egyedüli Férje csak tíz nap múlva — tehát a gyászév leteltével! — követte. O, szegény öreg Szendrey Ignác! Micsoda nem kedvére való két vet szerzett neki Júlia! (Csak a harmadik, Mária leányának eljövendő ura, Gyulai Fál lesz szíve szerinti veje. Azonban a Gyulai-pár boldogsága is rövid életű: 1366-ban a kolera sírba viszi Máriát, de Gyulai Pál Júlia haláláig támasza marad a sógornőjének.) A lipótvárosi plébános, Szántóig Antal jó hazafi volt és okos pap. A házassági anyakönyvbe Szendrey Júliát „hajadonként“ jegyezte be az ara-rovatba. Ha véletlenül felettes egyházi hatóság ellenőrizné a anyakönyvvezetést, az ilyen beíráson könnyebben átfut a tekintet — gondolhatta a jó pap —, hiszen általában „hajadonok“ kötnek házasságot. De Szántósy tisztelendő úr arra az esetre is gondolt, ha mégis valami botrány robbanna ki az országos nevet viselő fiatalaszszony körül, akiről jó szerével még azt sem lehet tudni, hogy vajon özvegy-e valójában. Ezért Petőfi Sándor halálát bizonyító írásbeli nyilatkozatot vett Júliától. Ezt bölcsen is tette. Nemsokára ugyanis valóban megindult a vizsgálat, s mi ennek köszönhetjük Heydte második jelentését a fehéregyházi Ispánkútnál heverő halottról. (Erről a kérdésről még egy alkalommal, összesen háromszor nyilatkozott ez a tipikus császári tiszt, aki talán még élete végén sem döbbent rá, hogy nevét a véletlen messze érdemein túl történelmivé örökítette. Az utókor előtt becsületére válik, hogy Júliával udvariasan és tisztességesen bánt.) „A honvéd özvegye“ Annál keményebben elbánt szegénnyel a közvélemény! Augusztus 6-án a Hölgyfutár keserű, gúnyos hangon így publikálja Júlia második házasságát: „Egy barátunk szép özvegye nemrég házasságra lépvén egy élő barátunkkal, azon tanakodtunk, hogy a menyasszonyt tartsuk-e boldogabbnak vagy a vőlegényt. E habozás közt azon határozathoz jutunk, hogy alkalmasint legboldogabbnak tarthatjuk barátunkat, ámde nem az élet, hanem az elhunytat.- Könnyű elképzelnünk, hogy mit jelentett ez a hír egy olyan országban, amelyben ezrével gyászoltak az anyák és a hitvesek, s ahol még az eladó lány is — bár nem is menyasszony! — „még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez...“ Tehát nincs mit csodálkoznunk, hogy mikor Arany fülébe jutottak a történtek, tollat ragadott, és megírta A honvéd özvegye című kegyetlen versét. Hány meg hány irodalomtörténeti órán citálták e sorokat szegény Júlia fejére! Pedig a teljes igazság az, hogy Arany ezt a verset soha nem közöltette. Mikor pedig megismerte Júlia tettének körülményeit, a fiatalasszony mellé állott, és élete végéig vigasza volt és lelki támasza második házasságának nagyon is szerencsétlen körülményei között! A szörnyű verset először Arany halála után 1888-ban nyomtatták ki, mégpedig az ún. „hátrahagyott költemények“ között, a talán csak véletlenül megmaradt kézirat alapján, amelynek létezéséről — feltehetően — Arany már nem is tudott! Pedig A honvéd özvegye önmagában még akkor sem volna bizonyíték, ha azt maga Arany János közöltette volna le, hiszen ő is tévedhetett. De ha ismerjük a közlés körülményeit, s Aranynak Júlia iránti magatartását, akkor jóhiszeműen Júlia ellen a költeményre sohasem hivatkozhatunk. A mesemondó felelőtlensége Szokás Júlia fejére idézni Krúdy Gyula vádjait. Krúdy kiváló író, mi több, a legnagyobb és legigazabb magyar prózaírók közül való, de éppen serdülő kis gimnazista- és később ifjúkorára esik a legvadabb Júlia-ellenes kampány évtizede, amelyről a későbbiekben még szót ejtünk. Nos, Krúdy szerint Júlia vígan udvaroltatott magának „Balázs Sándor író úrral", aki „négylovas hintával sétáltatta végig Erdélyen", s közben vissza-visszatértek a kolozsvári Biasiniszállóba egy-egy jót mulatni. Amint már említettük, Balázs Sándor akkoriban kis kezdő újságíró, tizenkilenc éves. Olyan messze állt a négylovas hintától — amit egyébként soha életében el nem ért —, mint manapság akármelyik átlagos diákgyerek egy Mercedes-Benz gépkocsitól, s az annak megfelelő jövedelemtől. Ilyen „erős" lábakon áll az a vád is, hogy Júlia hagyta az első házasságából származó Zoltán fiát elzülleni, aki végül is úgyszólván magára hagyottan hal meg valahol az árok partján Júlia pedig még 50 éves korában is (!) ledérkedik, táncol, éli világát. Nos, szegény Júlia összesen 39 évet élt, öt gyermeket szült, méhrákban halt meg, szörnyű szenvedések között, de Zoltánról mindvégig anyai szívvel gondoskodott, akárcsak a fiú nagyapja, Szendrey Ignác. Sajnos, Zoltán nehézfejű, csapongó, sőt kóborló természetű, talán idegbeteg is, de két évvel túléli az édesanyját, ott van a temetésen, és nagyon-nagyon mélyen meggyászolja Krúdy elbeszéléseinek igazsága és szabadsága a mesemondók, az írók igazsága és szabadsága, de az író csak addig élhet e szabadsággal, amíg maga költötte személyek történetéről szól az írás, azon túl, még egy Krúdy nagyságrendű írót sem jogosít fel semmiféle írói szabadság, vagy akár az „eldobott özvegyi fátyol“ kiváltotta keserűség sem arra, amit Szendrey Júlia ellen elkövetett! Sajnos, a Petőfi özvegye ellen kialakuló közvéleményben Krúdynak nem kis szerepe van, mert e kiváló író felé a múltban is, ma is éppen az igényesebb olvasók fordulnak különös előszeretettel! Az ,,írófejedelem" és a történeti igazság Meg sem említenénk azt a szemét színdarabot, amelyet 1930-ban Herczeg Ferenc követelt el Szendrey Júlia ellen, ha éppen az újabbkori vélemények kialakításában nem játszott volna nagy szerepet. (Nem szándékunk e helyen és pusztán ennek a színdarabnak az alapján megítélni vagy éppen elítélni Herczeg Ferencet!) Fércműve szerint Júliát Horvát Árpád, „a gnóm“ (!) kísérgette Erdélyben. A szép özvegynek orosz tisztek Párizsból hozattak nagyestélyi ruhát De végül is Júlia a közvélemény szája miatt mégsem ígért elmenni a kolozsvári farsangi bálra, hanem csak fényes otthonában ölti magára a drága selyem és csipke költeményt, s fogadja benne valami nagyherceg-féle orosz tiszt hódolatát stb. stb., meg miegymás, amit csak 1930-ban még a Nemzeti Színházban is az „írófejedelem“ a nagypolgárság s az arisztokrácia deszperáció többségének ízlése szerint elkövethetett. Közben a történeti valóság Vadadiék háromszor négy lépéses kamrája, a kétségbeesés és a nyomorúság, és az, hogy az utolsó orosz katona már október közepén elhagyta Erdélyt. Szegény Júlia pedig farsangkor nincs is Kolozsváron, hanem otthon az apai hajlékban lesi a híreket, a kóbor mendemondákat a törökországi emigrációból, és készül Pestre útlevelet szerezni ... (Folytatjuk) DÁNÉ TIBOR A vidéki kislány SZELLEMI LÁTÓHATÁR 44. SZÁM 4—5. OLDAL