Brassói Lapok, 1975 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1975-02-01 / 5. szám

f Ştefan Luchian volt az első festő, aki minőségileg magasabb fokon folytatta a küzdelmet az akadémizmus, a burzsoázia sza­lon­ művészete ellen, s minde­nekelőtt azzal tűnt ki, hogy a nagy elődök — Grigorescu és Andreescu — tanulságait a mo­dern nagyvárosi ember, a prole­tár szemléletével gazdagította, s ezzel a XX. század román festé­szetének úttörője és forradalmá­­ra lett. A századforduló román való­ságából született, sajátosan egy­szerű festészetét mélyen átha­totta a szeretet. Szeretet az élet, a nép és a haza szépségei iránt. Ez a művészet mélysége­sen emberi, egyszerűen szóló, őszinte. Gazdag mondanivalóját kifejező formanyelv tolmácsolja, amely a maga színességében a vívódás és reménykedés ellent­mondásait tükrözi. Művészetének nagysága ab­ban rejlik, hogy érdeklődését ki­terjesztette az elnyomottak tra­gédiájára is, s a társadalmi har­cok új problematikájával gaz­dagította a román realista mű­vészetet (Kukoricaosztás című képe az 1907-es parasztlázadás prelúdiuma). A társadalmi való­ság lényegét és ellentmondásait Luchian már élesebben látta és érezte, mint tanítómestere, Gri­gorescu. Ő maga is nyomorban élt Bukarest egyik vigasztalan és áporodott levegőjű külvárosá­ban. Tiltakozása, állásfoglalása nyilvánvaló. A gürcölő és gon­dokba merült ember megörökíté­sére törekedett portréiban (Safta, a virágáruslány, Nicolae apó, a kobzos, Lakatosmester, A mosónő, Szénégető), önarcké­peiben és kompozícióiban (Mun­ka után, hazafelé). Tragédiát láttat a bukaresti külvárosok nyomorúságos környezetét áb­rázoló tájképeiben is (Az ördög külvárosa, A város szélén, Ös­vény a temető felé). Valamennyi képe József Attila életérzését idézi fel bennünk : Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt - hiába törli a bú szívünkről a rákövesedőt. (A város peremén) Luchian a természethez min­dig a városi ember áhítatával közeledett, a­kit meglep a mezőik tágassága vagy az erdők suso­­gása. Elkerülte a nagy panorá­maszerű távlatokat és inkább a természet bensőséges, költésze­tet ihlető, s az ember jelenlété­re figyelmeztető zugait kereste (Chiajnai fűzfák, Akácok). Szá­mára a természet nem menedék volt, hanem lehetőség emberi tartalom kifejezése . A táj nem jelentett számára öncélú költé­szetet, hanem olyan líra, amely­ben egy társadalmi osztály élet­érzését fejezhette ki. Luchian nem a természet festője volt el­sősorban. Az ipari fejlődés ko­rában élt, amikor megnőtt a vá­rosok jelentősége, s a városi környezet alakította egyre in­kább az ember életformáját. Lu­chian a városkép festője volt. Általa lett a városkép a román tájképfestészet fontos témájává. A szegények művésze volt, az ő életük körülményeit örökítette meg városképeinek nyomorúsá­gos külvárosi sikátoraiban, aho­vá ritkán és félénken lopakodik az öröm. Luchian nagy kolorista volt. Rajongással alkalmazta a tisz­tán ragyogó színeket. Magáé­nak érezte a román népművé­szet termékenyítő értékeit, ha­sonló szeretettel fordult az em­bereik és a természet felé, ő is szintézisre törekedett, az ő szí­nei is napsugárként ragyognak, hogy legalább a vásznon pótol­ják azt; a nép erejét és egész­séges optimizmusát fejezi ki, a népét, amelynek ihletett szószó­­lója volt. Remek virágcsendéle­tei külön életműnek is beillenek. A fény- és az életszeretet és a szépséghez való ragaszkodás harmóniájában találkozik e­­zekben a művekben az ember és a természet. A párizsi élmények, tanulmá­nyok, az impresszionizmus for­radalma, ragyogó és áttetsző színessége nagy mértékben hoz­zájárult festői nyelvezetének kia­lakulásához, az itthoni időszak problémáinak megfelelő látás­mód szintéziséhez. Túllépett az impresszionista irány szintjén — a fény- és a színproblémák meg­oldásán túl - mély, realista em­beri mondanivalót tár fel virág­csendéleteiben is. Nagyon sze­rette a virágokat, szerette ra­gyogó színüket, tisztaságukat, az élet ígéretét látta bennük. Vég­telen változatossággal festette meg őket, szikrázó és súlyos színdialógusban, vidáman vagy melankolikusan, a festő lelkiálla­pota szerint (Kökörcsinek, Kri­zantémok, Fehér rózsák stb.). Tudnunk kell, hogy kései re­mekműveit már teljesen megbé­nult kézzel festette (paralízise látását is bántotta) és a­z ecsetet oda kellett kötöztetnie alsókarjá­hoz. Utolsó nagy lélegzetű képe a Fejmosás című kompozíció. A családi környezetből merített té­mát olyan művészi képpé for­málta, amelynek nemes­ emberi jelentése mellett érdeme az is, hogy új irányt mutatott a XX. század román képzőművészeté­nek, a dekoratív monumentális kompozícióét. Ştefan Luchian, a nagy román realista 1868. február 1-én szü­letett és negyvennyolc éves ko­rában halt meg. Az utca és a föld fia volt ő is, nagylelkű, szenvedélyes, gondolkodó em­ber, egyike azoknak, akiket egy másfajta világ megvalósításának a gondolata gyötör, olyasvalaki, akit felháborít a dolgok ál­lapota, az igazságtalan és nyomasztó társadalom, ellenálló, lázadó, egyszóval szabadságért küzdő ember. CSUTAK LEVENTE FOJTOTT-IZZÓ SZÍNEK MESTERE: STEFAN LUCHIAN Önarckép (1913) Fehér rózsák (1905) ­m i­. 1. T HORVÁTH ISTVÁN o., (1909—) „Tornyot raktam“ „A falusi költő, mint Horváth István, szokatlan je­lenség immár a modern lírában — mondja Deák Tamás az összegyűjtött versek 1972-es kiadása elé irt előszóban -, történelmi értelemben nem egyide­jű vele: úgy lép az aszfaltra, azzal a riadt gyanak­vással, mint a XVIII. századi irodalom kedvelt hőse, a Vadember, s olyan távol is érzi magát mindattól, mi körülveszi. Horváth István egy kicsiny, szegény és elmaradott erdélyi faluból került a városba — de nem valamely metropolisba ... csak Kolozsvárra, mely a háborús viszontagságok közepette még vidékie­sebbé zsugorodott, mint aminővé régebbi történelme alakította." A költő azonban ezt a várost is belát­hatatlan és kiismerhetetlen „kőrengetegnek" érzi, verseinek tanúsága szerint nem tudja megszokni, nem tud azonosulni vele. Ez a helyzet magyarázza embe­ri és költői alapállását. Ez érteti meg környezetével szembeni magatartását. A kiszakítottság és a be nem fogadottság két ma­lomköve örli minduntalan. Falujából kiszakadt. A várossal nem tud azonosulni. Visszavágyik a faluba, ahol már nem tudna élni, és be nem fogadottként kódorog a városban, ahol élnie kell. Az autodidak­ta költő Télszegen mozog a város világában, ahol pedig ebben az időben (a parasztság újrafelfedezé­sének idején) viszonylag szívesen látott vendég. Ezt az ellentmondásos helyzetet tükrözik már a pálya­kezdő versek. Több mint harmincéves, amikor Ko­lozsvárra kerül, s mégis riadt gyerekként csodálko­zik rá a környezetére. Ma a várost megutáltam cí­mű, 1942-ben született versében a következőket ol­vashatjuk : Jaj, ma este amit láttam, Hát a várost megutáltam. Eddig se nagyon szerettem. Csakhogy belé kényszeredtem. Olyan, mintha nagyvíz lenne. Együtt úszik minden benne. Tépett virág, árok mocska . — Örök érték s örök átok - Jaj, mi mindent benne látok ! S ami ezt mind összetartja : hazugságból van a partja. A városban látott bűnök elől a faluról hozott emlékekbe menekül. Álmaimban a valóból szállók, mint a kihullott toll, megelőzök vihart, szelet, s lehullok a falum felett... Apám nyitja már a kaput, édesanyám elembe fut; ezüsthajú két vénember, szeretetük csodás tenger — száraz katáng szára című versében, tétből merít erőt újra és újra. Ez a ki emlékezetében a faluban átélt eseményeket. És az emlékekből születnek a versek. Persze még bot­­lik a toll, a­ sorok még hol rigmus-ízisek, hol sután naivak, de a kettő jó úton halad. A népköltészet és a népies költészet legjobb hagyományait igyekszik követni, ízlése és versértése egyre biztosabb lesz. Egyre kevesebb lesz a versekben a rigmusszerű for­dulat vagy a népieskedő szín. 1942-ben már ilyen sorok kerülnek ki tolla alól (A Nap közepében). Bágyadt sugár pihen törött szalmaszálon. Őszirózsák szirmán hintázik az álom.­ A Dégicsap mellett, mintha égben járna, Feltűnik két ökör, csikorog a járm­a.­­ Mennek az ekével egyenest a Napba, Elvesznek a fénylő aranysugarukba ! És még ugyanebben az évben megszületik az el­ső tökéletes alkotás, az emlékezés első remekműve, a Tornyot raktom című költemény. Az a vers, amely­ben a gyerekkori emlék csaknem észrevétlenül nő jelképpé, a soha be nem fejezhető emberi alkotás, az egyre magasabbra törő vágyak, a kudarcokat számba vevő emberi bölcsesség és a kudarcokkal szembefeszülő szüntelen újrakezdés jelképévé. A költemény egy télesti emléket idéz: kinn böm­bölve jár a téli szél, benn a szobában, a duruzsoló kemence mellett a nagyapa törökbúzát fejt, unoká­ja pedig tornyot rak a csuszákból. Ahogy nő a to­rony, a gyereket egyre inkább elfogja az alkotás büszkesége, az alkotás bódulata. S amikor egy o­­dadobott csusza ledönti a tornyot, az alkotás lá­zában égő gyerek úgy érzi, hogy egy világ dőlt össze a csusza-toronnyal ... A vers epikus jellegéhez kitűnően illenek a lassú hömpölygésű, négyütemű, tizenhatos sorok. Egyéb­ként Horváth István, aki viszonylag gyorsan és biz­tos kézzel próbálta ki a hangsúlyos verselés számos lehetőségét, a hangsúlyos magyar vers számos sörfajtáját, később is gyakran visszatér a Tornyot raktam sorképletéhez. Ez a ritmusmegoldás van jelen számos emlékidéző, elbeszélő jellegű köl­teményében. A Tornyot raktam megírása után alig egy évvel már a lírai versben is rátalál az igazi költői szép­ségre. Az 1943-ban született Ül felettem a búbánat című költeményben többek között már a követ­­­kező strófát olvashatjuk: Ül felettem a búbánat, reményeim száraz halmán. Hideg, súlyos árnyékától hajam ősz lesz, arcom halvány. A költői eszközökkel való bánásmód fokozódó biz­tonsága, persze, korántsem jelenti azt, hogy meg­szűnik benne a kettős életérzés , a várostól való idegenkedés és a faluba való nosztalgikus visszavá­­gyás. Nem az vagyok, aki voltam. Más istennek meghódoltam. Kökényvirág, szentgyörgybogár, mezőm hangja, emlek ^ _ volja a Nem az vagyok, ok. voltán van. versében. De önmagát gyötörve ,s igyekszik hu a „­­ fal uhoz. H£é. qet újra es újra versbe , . ... ... például az Ekém szarvát ogalmazza. Igy szuletik r­em hagyom című vers : A barázdát nem hagy«,, Ekém szarvát nem adc,_' Nagyapáim lelkét én soha meg nem tagadj. Fogják a két kezemet, úgy vezetnek engemet Bölcs beszédű ajkukra száll felém az üzenet. Sosem vagyok egy dís! Mezők hangja heetjjji, a nagyapám nóta, rigófüttyel elegyül Mellettem itt járnak ö. kemény nyakú magve. Az ebédet el ne hagyta' Üzennek a temetők. És születnek tovább az­mlékező versek (talán e­­zek a legjobbak a *?/szbadulás előtti költészeté­ben). 1943-ban születik csobgyűjtéskori a Disiná­­c'este (amelyről egyesek­et tartják ) Arany Já­­nos Csalad' körenek egyen méltó­­ok­tatása a magyar költészetben), a I­ó me*él, az új rend előtt. És ugyancsak 194. on születik a T , [aktomhoz mérhető masik kitűnő költeményi a Pa­­raszt oltás. A korabeli fa úrgyűlöletét ez a vers fejezi ki a legmegrázóbb«,. az Q jelenet| amiikor az altosra berendelt par«*^ Inkább önmagukat oltják be pz ad­ovissel, seh az uraknak enge­­delmes­kedjenek ... Az emlékező versek szédsó­gban elúttal is ott vannak a várostól id­enkedő föltemények. De mintha a felszabadulás előtti utolsó esztendőben szelídülne ez az ellentmondás. Hiszen az egyre szé­lesebb látókörűvé váló költőnek lassan rá kell éb­rednie arra, hogy a városban nem csupán urak él­nek, hanem hozzá hasonló munkás szegényembe­rek is. Azt is látnia kell, hogy a néhány éve folyó háború idején a szenvedés nem válogat a falusi és városi emberek között. Hűtlen soha nem lesz ugyan a faluhoz — nem is tudna az lenni —, de a paraszt­sors emlékező, nosztalgikus vagy dacos felemlegeté­sén túl már általánosabb problémáknak is hangot ad. Most indul el azon az úton, hogy költői gyakor­latával bizonyítsa azt, amit az Édesanyám című versben 1942-ben így fogalmazott meg: Milliók hangja eh­ez bennem. Nemcsak paraszti népemet, hanem Már egész fajtám visszazengem. 1944-ben keletkeznek az olyan költemények, mint például a Hollómadár, a Nagyidőben, a Mikor osz­lik a köd széjjel ?, az Égő szívvel tűzben futunk vagy a Halál marka lendül. Egytől egyig a felborult világ, az elszabadult embertelenség láttán érzett döbbenet megszólaltatói. Az általános emberi döb­beneté. íme például az Égő szívvel tűzben futunk című vers néhány sora: Szürke hamu hull az agyra, szemünk, ha múltunkra vetjük. Délvirágot teszünk fagyra. Vetélt reményink temetjük. Nincs éjszaka, ki nyugtot ad, Virradásunk csupa kétség. Lelkünk űzött, nyugtalan vad, Már a nappal is sötétség. Hitvány koncért egymást marjuk: tépjük ádáz kutya szóval. Szívünk marcangolják varjuk. Sebünket behintjük sóval. És az embertelenség poklában új világ eljövetelét várja, hirdeti. A Mikor oszlik a köd széjjel című vers például a következő strófákkal zárul: Minden léptünk halált ígér, kin és veszély halántig ér, halántig ér, állig föd be kábulton a füstbe, ködbe, undorodva szennyen, sáron, új világ világát várom ... KIS IRODALOM­­TÓ írja a Mint­a Ebből a szere­­szeretet bontja Írta KICSI ANTAL SZELLEMI LÁTÓHATÁR KABARÉBÓL: JELES Akadhat Oyan finnyás ízlésű kritikus, aki nem tudom milyen esztétikai követelmények szintjéről megkérdőjelezhetné a sepsiszentgyör­gyi Állami Magyar Színház Felöntünk a garatra címen bemutatott szilveszteri kabaréját, vagy legalábbis egyik-másik jelenetét. Akadhat o­­lyan is, akinek más elképzelései vannak a kaba­réról s annak feladatairól. Kockázatos vállalkozás lenne bárkivel is vi­tába bocsátkozni. Miért ? Azért, mert ma, ami­kor a merev műfaji határok további oldódásá­nak vagyunk tanúi, fából vaskarika lenne ép­pen az egyik legrugalmasabb műfajtól, a kaba­rétól műfaji sajátosságokat vagy hasonlókat szá­­monkérni. A sepsiszeggyör-gyigk szilveszteri kabaréja jó példa arra, mennyi minden fér e műfaj kere­teibe. A gároagazdálkodáson, szolgáltatási hibá­kon, a bürok­atikus ügyvitelen, olyan jelensé­gen, mint a­­fúrás, gúnyolódva-nevetve változ­tatni szándéozó szatirikus jelenet vagy a Ha­­csek és Sajtféle szóvicceken alapuló humor éppúgy nemróg ki a műfajból, mint a népi a­­domázás, a az operett-ária, a könnyűzene, a népdal, a sárdás — és idekívánkozik: a stb. A sepsiszentvörgyi kabaréban szintén jól fért meg egymás„szomszédságában“a Karinthy, Far­kas Árpád, Bogdán László vagy Sylveszter La­jos szövege. Viert e műfajba az égvilágon min­den belefér, ami szórakoztatni képes a nézőt, alkalmasint ezt az egyetlen egyöntetű igényt támaszthatja vele szemben. Nos, elmoshatjuk, véleményünk szerint a sepsiszentgyö­gyi Állami Magyar Színház — s itt hangsúlyára szeretnék: drámai színház — előadása ezt az egyöntetű igényt maradéktala­nul kielégítete. Az érd­en mindenkié, aki az előadás életi hívásában közreműködött. Első helyen, nyilán, Dukász Anna érdemes művész produkcióját kell említenünk, de tetszett Botka László, Kalya Károly, Técsi Sándor, László Károly, Dobr­ Imre és a többiek fellépése is. Revelációkor hatott Fali Ilona, Dálnoky­­Zsóka, Técsi Sándor könnyűzene-énekesi teljesítménye, amelyre küln felhívjuk a televízió magyar nyelvű adás­­zenei szerkesztőinek figyelmét is. Tetszettek a többi színészek is — Völgyessi Já­­nos GZorr-M*S' Veress László .—, akik, akár­­tnttafcffp? 'r),'ek sokoldalú képességeket villan­yt.,, Zeneka­séret illeti a F°rnvald László ve­ihletett it’ Völgyessi András színpadképét. . . , Emezeket, a szép, találó ruházatot, s mindeneken a*,pródi Kiss Attila és Völgyessi András­ remegi munkáját. Brassóban külön örömet szerzett a kabaré, mert vele fajult a bérlet­rendszer. A brassói magyar színázlátogató közönség több éves óha­ja teljesült brassói szertszínház, valamint az illetékes­k együttműködése eredményeként. APÁTHY GÉZA HOLLÓ ERNŐ Szen­tgyörgy és Déva közt Erdélyen keresztül vittek a sínek s azok a fürgén futó kerekek, hidak dübörögtek vas­csizmák alatt, őrházak suhantak, sorompók, hidak, utak sisteregtek és mezők sziszegtek, szétszórt tanyaházak búcsút integettek. Tájak öntötték az ablaküveget, morzsolódtak el a kilométerek, állomások jöttek, tovaviharoztak, türkiz-levegőben szilánkokra hulltak, mint méhraj, mikor mézet gyűjtöget, zsongtak, muzsikáltak bányák, üzemelt aratógépek nyomán arany­asztagok napoztak és tornyos falvak, városok, Szentgyörgy s Déva közt az idő ragadott, kicsapott előttem ajtót, ablakot, ég­ magasra tárult a látóhatár s én röpültem benne, a szárnyrakelt madár. ” f¥é BL DANE TIBOR —— —1 1. _ „Daedalus fő ácsmester Cretában egy Laby­­rinthust csinála, honnan midőn egy sebes hajó­ba ment volna, azt fogják reája, hogy Icarussal, az ő fiával elrepült“. — A Magyar Encyclopae-­ diát idézzük. Különös ez az ésszerű, minden csodás elemet kiküszöbölő, sőt megcáfoló elő­adásmódja egy olyan mítosznak, amelyet­ Apá­czai korában mint szó szerint megtörténtet (!) tárgyalnak a históriákat időrendbe fűző­­ kró­nikák, a kalendáriumok — de a tudós salabak­­terek is! Azért különös ez a kritikus szemlélet, mert általában Apáczai sem igen válogatós az egyéb „történelmi szenzációk“ elfogadásában és átvételében. Például ilyen eseményekről olvas­hatunk a Magyar Encyclopaediában: „446. a Constantinápoly kőfalai 77 tornyokk­al hirtelen leromolnak ... 480 ... a földingás három hétig tart­, egynéhány nap vérrel esik, tüzes kópiák láttatnak az égen... 729. Constantinápolyban a döghalál 300 000 ember ver le ... 1576. A hema­­bergi comes felesége 365 gyermeket szül." Pedig lám, ez utóbbi, s minden előzőnél hi­hetetlenebb „adat“ az Encyclopaedia megjelené­sének évében csak alig nyolcvan esztendős,­ és Apáczai mégis minden megjegyzés nélkül át­veszi Alstedtől, aki viszont e képtelenséget Lu­­dovicus Vives, Nathan Chytraeus és Philippus Camerarius műveire hivatkozva (tehát a maguk korában nagytekintélyű szerzők alapján!) írja le. Régi gyanúm, hogy Apáczai naiv, de korszerű hiszékenységének okát, ami a középkori esemé­nyeket illeti, nem elég csak a század tudomá­nyos színvonalában keresnünk. Nem elég, ha az Encyclopaedia csodabogarairól kimutatjuk, hogy melyik honnan, milyen nagy tekintélyű forrás­munkából került a magyar műbe. Tovább kell kérdeznünk: miként lehetséges, hogy annyi ki­váló tudós általában és folyamatosan ily köny­­nyen hiszékenykedik. Mi tette számukra hihető­vé a sok, ma már mesében is túlzásnak tűnő törtekvést ? Azt hiszem, nem tévedünk, ha az emlékekre, hagyományokra, sőt a rosszul általánosított ta­pasztalatokra gondolunk. Például tudjuk, hogy 1605-ben, 1606-ban és 1620-ban igen erős föld­rengés rázta meg a Barcaságot. Az 1620-as há­rom egymást követő földlökés-sorozatból állott! Az emberek már azt hitték, hogy eljött az ak­koriban annyit jósolgatott világvége. 1625-ben — Apáczai születésének esztendejében — éhín­séggel fenyegető szárazság sújtotta egész Közép- Európát. Október 31-én pedig valami lángoszlop mutatkozott az égbolt nyugati felén és — u­­gyancsak mesterünk születési esztendejében — két boszorkányt égettek meg Brassó városában. 1628-ban tűz és szélvész együttes ereje pusztí­totta el Brassó nagy részét. 1633-ban pedig 2 072 személy halálát okozza a városban dúló pestis, hogy ez a járvány mit pusztított a vidék falvaiban, így Apácán is, arra nincs adatunk.« És hat! mi gyűlne itt össze akárcsak egymonda­tos „rövid hír“ formájában is, ha felsorolnánk mindazt a katasztrofális vagy ijesztő méretű ter­mészeti csapást, amely Erdélyt, a környező or­szágokat és Európát akár egyetlen esztendőben is sújtotta! Ezek hírét, az okozott kárt és pusz­tulást az emberek széltében-hosszában beszél­ték, a kósza híreket aztán a kalendáriumok rö­pítették világgá, s terjesztették a betű hitelesítő erejével. Persze, valamennyi ilyen híradás közül a legmaradandóbbak, legmélyebb benyomásba® azok lehettek, amelyeknek nyomait kormos fa­lak, félig leomlott tornyok, megsokasodott fej­fák formájában a cseperedő vagy ifjú ember láthatta is maga körül... A labyrinthusból föl­röppenő Daedalus gyanús, mert nincs mintája a hagyományban, de Konstantinápoly „77 tornya“ leomolhatott, s akár tüzes kópiák is felagyog­­hattak az égen ... Apáczainak és tudós társainak folyamatos té­vedése, naiv gyanútlansága azonban nyomaté­kosan felhívja a figyelmünket arra, hogy a ha­gyomány, a vágyak, a rettegések s az örege® emlékezete a történetírásnak bizony nem arany­alapja. Mert a drága hazai föld is teremhet dudvát, nemcsak kenyeret és bazsarózsát. (Folytatjuk) 1­­­. r ~r­s , / i­fl: 7 Művészi kivitelezésű naptár Brassó híres műemlékeiről A brassói népi művészeti is­kola grafikai osztályának tanu­lói szép naptárral bizonyították grafikusi képességeiket , az 1975-ös naptár tizenkét lapjá­nak mindegyikét igen sikerült linóleummetszet díszíti, amely Brassó város országosan és nemzetközileg ismert egy-egy ősi, történelmi műemlékét áb­rázolja. A naptár mindössze né­hány példányban, emlékeztetőül és ösztönzésül a tanulók és szüleik számára készült, ekkép­pen szinte kézműves munka értékével bír ; a két színben ké­szült linómetszetek s a naptár ízléses, művészi kivitelezése az osztály, s a vezető tanár, Kle­iner Béla grafikusművész ér­deme. A metszeteket sorrend­ben Hellmar Widmann, Gheor­­ghe Ababei és Ioan Panţuru, Silvia Calapod és Silvia Sultan, Orbán Ágota, Mihai Dăncuş és Elekes István, Farkas János, Zigler Gertrudt Bartalis Lenke és Carmen Puchianu, Dana Moldovan és Ioan Ştefan, Gelu Stoica, Elekes István és Silvia Urzică, valamint Mihai Me­­reuţă készítette. A naptár véletlenül került a kezünkbe, de nyomban egy ér­dekes ötletet is szült. Mi lenne, ha a turisztika irányítói felfi­gyelnének a­ helyi tehetségek szerény (mondjuk ügyi házi) kezdeményezésére, s mi lenne, ha a törvényes szabályozások keretei között éppen a hatéko­nyabb és ízlésesebb propaganda céljából a Brassó műemlékeit és történelmi nevezetességeit (például Fekete-templom, a vá­rosfal bástyái, az első román iskola épülete, Tanácsház stb.) ilyen művészi színvonalom nép­szerűsítő munka mind a hazai, mind a külföldi turisták örö­mére, nyomtatásban is megje­lenne ? (I. e.) Ştefan I­uchian : Az ördög külvárosa «.1*9*) 5. SZÁM 4—5. OLDAL

Next