Brassói Lapok, 1975 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-01 / 5. szám
f Ştefan Luchian volt az első festő, aki minőségileg magasabb fokon folytatta a küzdelmet az akadémizmus, a burzsoázia szalon művészete ellen, s mindenekelőtt azzal tűnt ki, hogy a nagy elődök — Grigorescu és Andreescu — tanulságait a modern nagyvárosi ember, a proletár szemléletével gazdagította, s ezzel a XX. század román festészetének úttörője és forradalmára lett. A századforduló román valóságából született, sajátosan egyszerű festészetét mélyen áthatotta a szeretet. Szeretet az élet, a nép és a haza szépségei iránt. Ez a művészet mélységesen emberi, egyszerűen szóló, őszinte. Gazdag mondanivalóját kifejező formanyelv tolmácsolja, amely a maga színességében a vívódás és reménykedés ellentmondásait tükrözi. Művészetének nagysága abban rejlik, hogy érdeklődését kiterjesztette az elnyomottak tragédiájára is, s a társadalmi harcok új problematikájával gazdagította a román realista művészetet (Kukoricaosztás című képe az 1907-es parasztlázadás prelúdiuma). A társadalmi valóság lényegét és ellentmondásait Luchian már élesebben látta és érezte, mint tanítómestere, Grigorescu. Ő maga is nyomorban élt Bukarest egyik vigasztalan és áporodott levegőjű külvárosában. Tiltakozása, állásfoglalása nyilvánvaló. A gürcölő és gondokba merült ember megörökítésére törekedett portréiban (Safta, a virágáruslány, Nicolae apó, a kobzos, Lakatosmester, A mosónő, Szénégető), önarcképeiben és kompozícióiban (Munka után, hazafelé). Tragédiát láttat a bukaresti külvárosok nyomorúságos környezetét ábrázoló tájképeiben is (Az ördög külvárosa, A város szélén, Ösvény a temető felé). Valamennyi képe József Attila életérzését idézi fel bennünk : Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt - hiába törli a bú szívünkről a rákövesedőt. (A város peremén) Luchian a természethez mindig a városi ember áhítatával közeledett, akit meglep a mezőik tágassága vagy az erdők susogása. Elkerülte a nagy panorámaszerű távlatokat és inkább a természet bensőséges, költészetet ihlető, s az ember jelenlétére figyelmeztető zugait kereste (Chiajnai fűzfák, Akácok). Számára a természet nem menedék volt, hanem lehetőség emberi tartalom kifejezése . A táj nem jelentett számára öncélú költészetet, hanem olyan líra, amelyben egy társadalmi osztály életérzését fejezhette ki. Luchian nem a természet festője volt elsősorban. Az ipari fejlődés korában élt, amikor megnőtt a városok jelentősége, s a városi környezet alakította egyre inkább az ember életformáját. Luchian a városkép festője volt. Általa lett a városkép a román tájképfestészet fontos témájává. A szegények művésze volt, az ő életük körülményeit örökítette meg városképeinek nyomorúságos külvárosi sikátoraiban, ahová ritkán és félénken lopakodik az öröm. Luchian nagy kolorista volt. Rajongással alkalmazta a tisztán ragyogó színeket. Magáénak érezte a román népművészet termékenyítő értékeit, hasonló szeretettel fordult az embereik és a természet felé, ő is szintézisre törekedett, az ő színei is napsugárként ragyognak, hogy legalább a vásznon pótolják azt; a nép erejét és egészséges optimizmusát fejezi ki, a népét, amelynek ihletett szószólója volt. Remek virágcsendéletei külön életműnek is beillenek. A fény- és az életszeretet és a szépséghez való ragaszkodás harmóniájában találkozik ezekben a művekben az ember és a természet. A párizsi élmények, tanulmányok, az impresszionizmus forradalma, ragyogó és áttetsző színessége nagy mértékben hozzájárult festői nyelvezetének kialakulásához, az itthoni időszak problémáinak megfelelő látásmód szintéziséhez. Túllépett az impresszionista irány szintjén — a fény- és a színproblémák megoldásán túl - mély, realista emberi mondanivalót tár fel virágcsendéleteiben is. Nagyon szerette a virágokat, szerette ragyogó színüket, tisztaságukat, az élet ígéretét látta bennük. Végtelen változatossággal festette meg őket, szikrázó és súlyos színdialógusban, vidáman vagy melankolikusan, a festő lelkiállapota szerint (Kökörcsinek, Krizantémok, Fehér rózsák stb.). Tudnunk kell, hogy kései remekműveit már teljesen megbénult kézzel festette (paralízise látását is bántotta) és az ecsetet oda kellett kötöztetnie alsókarjához. Utolsó nagy lélegzetű képe a Fejmosás című kompozíció. A családi környezetből merített témát olyan művészi képpé formálta, amelynek nemes emberi jelentése mellett érdeme az is, hogy új irányt mutatott a XX. század román képzőművészetének, a dekoratív monumentális kompozícióét. Ştefan Luchian, a nagy román realista 1868. február 1-én született és negyvennyolc éves korában halt meg. Az utca és a föld fia volt ő is, nagylelkű, szenvedélyes, gondolkodó ember, egyike azoknak, akiket egy másfajta világ megvalósításának a gondolata gyötör, olyasvalaki, akit felháborít a dolgok állapota, az igazságtalan és nyomasztó társadalom, ellenálló, lázadó, egyszóval szabadságért küzdő ember. CSUTAK LEVENTE FOJTOTT-IZZÓ SZÍNEK MESTERE: STEFAN LUCHIAN Önarckép (1913) Fehér rózsák (1905) m i. 1. T HORVÁTH ISTVÁN o., (1909—) „Tornyot raktam“ „A falusi költő, mint Horváth István, szokatlan jelenség immár a modern lírában — mondja Deák Tamás az összegyűjtött versek 1972-es kiadása elé irt előszóban -, történelmi értelemben nem egyidejű vele: úgy lép az aszfaltra, azzal a riadt gyanakvással, mint a XVIII. századi irodalom kedvelt hőse, a Vadember, s olyan távol is érzi magát mindattól, mi körülveszi. Horváth István egy kicsiny, szegény és elmaradott erdélyi faluból került a városba — de nem valamely metropolisba ... csak Kolozsvárra, mely a háborús viszontagságok közepette még vidékiesebbé zsugorodott, mint aminővé régebbi történelme alakította." A költő azonban ezt a várost is beláthatatlan és kiismerhetetlen „kőrengetegnek" érzi, verseinek tanúsága szerint nem tudja megszokni, nem tud azonosulni vele. Ez a helyzet magyarázza emberi és költői alapállását. Ez érteti meg környezetével szembeni magatartását. A kiszakítottság és a be nem fogadottság két malomköve örli minduntalan. Falujából kiszakadt. A várossal nem tud azonosulni. Visszavágyik a faluba, ahol már nem tudna élni, és be nem fogadottként kódorog a városban, ahol élnie kell. Az autodidakta költő Télszegen mozog a város világában, ahol pedig ebben az időben (a parasztság újrafelfedezésének idején) viszonylag szívesen látott vendég. Ezt az ellentmondásos helyzetet tükrözik már a pályakezdő versek. Több mint harmincéves, amikor Kolozsvárra kerül, s mégis riadt gyerekként csodálkozik rá a környezetére. Ma a várost megutáltam című, 1942-ben született versében a következőket olvashatjuk : Jaj, ma este amit láttam, Hát a várost megutáltam. Eddig se nagyon szerettem. Csakhogy belé kényszeredtem. Olyan, mintha nagyvíz lenne. Együtt úszik minden benne. Tépett virág, árok mocska . — Örök érték s örök átok - Jaj, mi mindent benne látok ! S ami ezt mind összetartja : hazugságból van a partja. A városban látott bűnök elől a faluról hozott emlékekbe menekül. Álmaimban a valóból szállók, mint a kihullott toll, megelőzök vihart, szelet, s lehullok a falum felett... Apám nyitja már a kaput, édesanyám elembe fut; ezüsthajú két vénember, szeretetük csodás tenger — száraz katáng szára című versében, tétből merít erőt újra és újra. Ez a ki emlékezetében a faluban átélt eseményeket. És az emlékekből születnek a versek. Persze még botlik a toll, a sorok még hol rigmus-ízisek, hol sután naivak, de a kettő jó úton halad. A népköltészet és a népies költészet legjobb hagyományait igyekszik követni, ízlése és versértése egyre biztosabb lesz. Egyre kevesebb lesz a versekben a rigmusszerű fordulat vagy a népieskedő szín. 1942-ben már ilyen sorok kerülnek ki tolla alól (A Nap közepében). Bágyadt sugár pihen törött szalmaszálon. Őszirózsák szirmán hintázik az álom. A Dégicsap mellett, mintha égben járna, Feltűnik két ökör, csikorog a járma. Mennek az ekével egyenest a Napba, Elvesznek a fénylő aranysugarukba ! És még ugyanebben az évben megszületik az első tökéletes alkotás, az emlékezés első remekműve, a Tornyot raktom című költemény. Az a vers, amelyben a gyerekkori emlék csaknem észrevétlenül nő jelképpé, a soha be nem fejezhető emberi alkotás, az egyre magasabbra törő vágyak, a kudarcokat számba vevő emberi bölcsesség és a kudarcokkal szembefeszülő szüntelen újrakezdés jelképévé. A költemény egy télesti emléket idéz: kinn bömbölve jár a téli szél, benn a szobában, a duruzsoló kemence mellett a nagyapa törökbúzát fejt, unokája pedig tornyot rak a csuszákból. Ahogy nő a torony, a gyereket egyre inkább elfogja az alkotás büszkesége, az alkotás bódulata. S amikor egy odadobott csusza ledönti a tornyot, az alkotás lázában égő gyerek úgy érzi, hogy egy világ dőlt össze a csusza-toronnyal ... A vers epikus jellegéhez kitűnően illenek a lassú hömpölygésű, négyütemű, tizenhatos sorok. Egyébként Horváth István, aki viszonylag gyorsan és biztos kézzel próbálta ki a hangsúlyos verselés számos lehetőségét, a hangsúlyos magyar vers számos sörfajtáját, később is gyakran visszatér a Tornyot raktam sorképletéhez. Ez a ritmusmegoldás van jelen számos emlékidéző, elbeszélő jellegű költeményében. A Tornyot raktam megírása után alig egy évvel már a lírai versben is rátalál az igazi költői szépségre. Az 1943-ban született Ül felettem a búbánat című költeményben többek között már a következő strófát olvashatjuk: Ül felettem a búbánat, reményeim száraz halmán. Hideg, súlyos árnyékától hajam ősz lesz, arcom halvány. A költői eszközökkel való bánásmód fokozódó biztonsága, persze, korántsem jelenti azt, hogy megszűnik benne a kettős életérzés , a várostól való idegenkedés és a faluba való nosztalgikus visszavágyás. Nem az vagyok, aki voltam. Más istennek meghódoltam. Kökényvirág, szentgyörgybogár, mezőm hangja, emlek ^ _ volja a Nem az vagyok, ok. voltán van. versében. De önmagát gyötörve ,s igyekszik hu a „ fal uhoz. H£é. qet újra es újra versbe , . ... ... például az Ekém szarvát ogalmazza. Igy szuletik rem hagyom című vers : A barázdát nem hagy«,, Ekém szarvát nem adc,_' Nagyapáim lelkét én soha meg nem tagadj. Fogják a két kezemet, úgy vezetnek engemet Bölcs beszédű ajkukra száll felém az üzenet. Sosem vagyok egy dís! Mezők hangja heetjjji, a nagyapám nóta, rigófüttyel elegyül Mellettem itt járnak ö. kemény nyakú magve. Az ebédet el ne hagyta' Üzennek a temetők. És születnek tovább azmlékező versek (talán ezek a legjobbak a *?/szbadulás előtti költészetében). 1943-ban születik csobgyűjtéskori a Disinác'este (amelyről egyeseket tartják ) Arany János Csalad' körenek egyen méltóoktatása a magyar költészetben), a Ió me*él, az új rend előtt. És ugyancsak 194. on születik a T , [aktomhoz mérhető masik kitűnő költeményi a Paraszt oltás. A korabeli fa úrgyűlöletét ez a vers fejezi ki a legmegrázóbb«,. az Q jelenet| amiikor az altosra berendelt par«*^ Inkább önmagukat oltják be pz adovissel, seh az uraknak engedelmeskedjenek ... Az emlékező versek szédsógban elúttal is ott vannak a várostól idenkedő föltemények. De mintha a felszabadulás előtti utolsó esztendőben szelídülne ez az ellentmondás. Hiszen az egyre szélesebb látókörűvé váló költőnek lassan rá kell ébrednie arra, hogy a városban nem csupán urak élnek, hanem hozzá hasonló munkás szegényemberek is. Azt is látnia kell, hogy a néhány éve folyó háború idején a szenvedés nem válogat a falusi és városi emberek között. Hűtlen soha nem lesz ugyan a faluhoz — nem is tudna az lenni —, de a parasztsors emlékező, nosztalgikus vagy dacos felemlegetésén túl már általánosabb problémáknak is hangot ad. Most indul el azon az úton, hogy költői gyakorlatával bizonyítsa azt, amit az Édesanyám című versben 1942-ben így fogalmazott meg: Milliók hangja ehez bennem. Nemcsak paraszti népemet, hanem Már egész fajtám visszazengem. 1944-ben keletkeznek az olyan költemények, mint például a Hollómadár, a Nagyidőben, a Mikor oszlik a köd széjjel ?, az Égő szívvel tűzben futunk vagy a Halál marka lendül. Egytől egyig a felborult világ, az elszabadult embertelenség láttán érzett döbbenet megszólaltatói. Az általános emberi döbbeneté. íme például az Égő szívvel tűzben futunk című vers néhány sora: Szürke hamu hull az agyra, szemünk, ha múltunkra vetjük. Délvirágot teszünk fagyra. Vetélt reményink temetjük. Nincs éjszaka, ki nyugtot ad, Virradásunk csupa kétség. Lelkünk űzött, nyugtalan vad, Már a nappal is sötétség. Hitvány koncért egymást marjuk: tépjük ádáz kutya szóval. Szívünk marcangolják varjuk. Sebünket behintjük sóval. És az embertelenség poklában új világ eljövetelét várja, hirdeti. A Mikor oszlik a köd széjjel című vers például a következő strófákkal zárul: Minden léptünk halált ígér, kin és veszély halántig ér, halántig ér, állig föd be kábulton a füstbe, ködbe, undorodva szennyen, sáron, új világ világát várom ... KIS IRODALOMTÓ írja a Minta Ebből a szereszeretet bontja Írta KICSI ANTAL SZELLEMI LÁTÓHATÁR KABARÉBÓL: JELES Akadhat Oyan finnyás ízlésű kritikus, aki nem tudom milyen esztétikai követelmények szintjéről megkérdőjelezhetné a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház Felöntünk a garatra címen bemutatott szilveszteri kabaréját, vagy legalábbis egyik-másik jelenetét. Akadhat olyan is, akinek más elképzelései vannak a kabaréról s annak feladatairól. Kockázatos vállalkozás lenne bárkivel is vitába bocsátkozni. Miért ? Azért, mert ma, amikor a merev műfaji határok további oldódásának vagyunk tanúi, fából vaskarika lenne éppen az egyik legrugalmasabb műfajtól, a kabarétól műfaji sajátosságokat vagy hasonlókat számonkérni. A sepsiszeggyör-gyigk szilveszteri kabaréja jó példa arra, mennyi minden fér e műfaj kereteibe. A gároagazdálkodáson, szolgáltatási hibákon, a bürokatikus ügyvitelen, olyan jelenségen, mint afúrás, gúnyolódva-nevetve változtatni szándéozó szatirikus jelenet vagy a Hacsek és Sajtféle szóvicceken alapuló humor éppúgy nemróg ki a műfajból, mint a népi adomázás, a az operett-ária, a könnyűzene, a népdal, a sárdás — és idekívánkozik: a stb. A sepsiszentvörgyi kabaréban szintén jól fért meg egymás„szomszédságában“a Karinthy, Farkas Árpád, Bogdán László vagy Sylveszter Lajos szövege. Viert e műfajba az égvilágon minden belefér, ami szórakoztatni képes a nézőt, alkalmasint ezt az egyetlen egyöntetű igényt támaszthatja vele szemben. Nos, elmoshatjuk, véleményünk szerint a sepsiszentgyögyi Állami Magyar Színház — s itt hangsúlyára szeretnék: drámai színház — előadása ezt az egyöntetű igényt maradéktalanul kielégítete. Az érden mindenkié, aki az előadás életi hívásában közreműködött. Első helyen, nyilán, Dukász Anna érdemes művész produkcióját kell említenünk, de tetszett Botka László, Kalya Károly, Técsi Sándor, László Károly, Dobr Imre és a többiek fellépése is. Revelációkor hatott Fali Ilona, DálnokyZsóka, Técsi Sándor könnyűzene-énekesi teljesítménye, amelyre küln felhívjuk a televízió magyar nyelvű adászenei szerkesztőinek figyelmét is. Tetszettek a többi színészek is — Völgyessi János GZorr-M*S' Veress László .—, akik, akártnttafcffp? 'r),'ek sokoldalú képességeket villanyt.,, Zenekaséret illeti a F°rnvald László veihletett it’ Völgyessi András színpadképét. . . , Emezeket, a szép, találó ruházatot, s mindeneken a*,pródi Kiss Attila és Völgyessi András remegi munkáját. Brassóban külön örömet szerzett a kabaré, mert vele fajult a bérletrendszer. A brassói magyar színázlátogató közönség több éves óhaja teljesült brassói szertszínház, valamint az illetékesk együttműködése eredményeként. APÁTHY GÉZA HOLLÓ ERNŐ Szentgyörgy és Déva közt Erdélyen keresztül vittek a sínek s azok a fürgén futó kerekek, hidak dübörögtek vascsizmák alatt, őrházak suhantak, sorompók, hidak, utak sisteregtek és mezők sziszegtek, szétszórt tanyaházak búcsút integettek. Tájak öntötték az ablaküveget, morzsolódtak el a kilométerek, állomások jöttek, tovaviharoztak, türkiz-levegőben szilánkokra hulltak, mint méhraj, mikor mézet gyűjtöget, zsongtak, muzsikáltak bányák, üzemelt aratógépek nyomán aranyasztagok napoztak és tornyos falvak, városok, Szentgyörgy s Déva közt az idő ragadott, kicsapott előttem ajtót, ablakot, ég magasra tárult a látóhatár s én röpültem benne, a szárnyrakelt madár. ” f¥é BL DANE TIBOR —— —1 1. _ „Daedalus fő ácsmester Cretában egy Labyrinthust csinála, honnan midőn egy sebes hajóba ment volna, azt fogják reája, hogy Icarussal, az ő fiával elrepült“. — A Magyar Encyclopae- diát idézzük. Különös ez az ésszerű, minden csodás elemet kiküszöbölő, sőt megcáfoló előadásmódja egy olyan mítosznak, amelyet Apáczai korában mint szó szerint megtörténtet (!) tárgyalnak a históriákat időrendbe fűző krónikák, a kalendáriumok — de a tudós salabakterek is! Azért különös ez a kritikus szemlélet, mert általában Apáczai sem igen válogatós az egyéb „történelmi szenzációk“ elfogadásában és átvételében. Például ilyen eseményekről olvashatunk a Magyar Encyclopaediában: „446. a Constantinápoly kőfalai 77 tornyokkal hirtelen leromolnak ... 480 ... a földingás három hétig tart, egynéhány nap vérrel esik, tüzes kópiák láttatnak az égen... 729. Constantinápolyban a döghalál 300 000 ember ver le ... 1576. A hemabergi comes felesége 365 gyermeket szül." Pedig lám, ez utóbbi, s minden előzőnél hihetetlenebb „adat“ az Encyclopaedia megjelenésének évében csak alig nyolcvan esztendős, és Apáczai mégis minden megjegyzés nélkül átveszi Alstedtől, aki viszont e képtelenséget Ludovicus Vives, Nathan Chytraeus és Philippus Camerarius műveire hivatkozva (tehát a maguk korában nagytekintélyű szerzők alapján!) írja le. Régi gyanúm, hogy Apáczai naiv, de korszerű hiszékenységének okát, ami a középkori eseményeket illeti, nem elég csak a század tudományos színvonalában keresnünk. Nem elég, ha az Encyclopaedia csodabogarairól kimutatjuk, hogy melyik honnan, milyen nagy tekintélyű forrásmunkából került a magyar műbe. Tovább kell kérdeznünk: miként lehetséges, hogy annyi kiváló tudós általában és folyamatosan ily könynyen hiszékenykedik. Mi tette számukra hihetővé a sok, ma már mesében is túlzásnak tűnő törtekvést ? Azt hiszem, nem tévedünk, ha az emlékekre, hagyományokra, sőt a rosszul általánosított tapasztalatokra gondolunk. Például tudjuk, hogy 1605-ben, 1606-ban és 1620-ban igen erős földrengés rázta meg a Barcaságot. Az 1620-as három egymást követő földlökés-sorozatból állott! Az emberek már azt hitték, hogy eljött az akkoriban annyit jósolgatott világvége. 1625-ben — Apáczai születésének esztendejében — éhínséggel fenyegető szárazság sújtotta egész Közép- Európát. Október 31-én pedig valami lángoszlop mutatkozott az égbolt nyugati felén és — ugyancsak mesterünk születési esztendejében — két boszorkányt égettek meg Brassó városában. 1628-ban tűz és szélvész együttes ereje pusztította el Brassó nagy részét. 1633-ban pedig 2 072 személy halálát okozza a városban dúló pestis, hogy ez a járvány mit pusztított a vidék falvaiban, így Apácán is, arra nincs adatunk.« És hat! mi gyűlne itt össze akárcsak egymondatos „rövid hír“ formájában is, ha felsorolnánk mindazt a katasztrofális vagy ijesztő méretű természeti csapást, amely Erdélyt, a környező országokat és Európát akár egyetlen esztendőben is sújtotta! Ezek hírét, az okozott kárt és pusztulást az emberek széltében-hosszában beszélték, a kósza híreket aztán a kalendáriumok röpítették világgá, s terjesztették a betű hitelesítő erejével. Persze, valamennyi ilyen híradás közül a legmaradandóbbak, legmélyebb benyomásba® azok lehettek, amelyeknek nyomait kormos falak, félig leomlott tornyok, megsokasodott fejfák formájában a cseperedő vagy ifjú ember láthatta is maga körül... A labyrinthusból fölröppenő Daedalus gyanús, mert nincs mintája a hagyományban, de Konstantinápoly „77 tornya“ leomolhatott, s akár tüzes kópiák is felagyoghattak az égen ... Apáczainak és tudós társainak folyamatos tévedése, naiv gyanútlansága azonban nyomatékosan felhívja a figyelmünket arra, hogy a hagyomány, a vágyak, a rettegések s az örege® emlékezete a történetírásnak bizony nem aranyalapja. Mert a drága hazai föld is teremhet dudvát, nemcsak kenyeret és bazsarózsát. (Folytatjuk) 1. r ~rs , / ifl: 7 Művészi kivitelezésű naptár Brassó híres műemlékeiről A brassói népi művészeti iskola grafikai osztályának tanulói szép naptárral bizonyították grafikusi képességeiket , az 1975-ös naptár tizenkét lapjának mindegyikét igen sikerült linóleummetszet díszíti, amely Brassó város országosan és nemzetközileg ismert egy-egy ősi, történelmi műemlékét ábrázolja. A naptár mindössze néhány példányban, emlékeztetőül és ösztönzésül a tanulók és szüleik számára készült, ekképpen szinte kézműves munka értékével bír ; a két színben készült linómetszetek s a naptár ízléses, művészi kivitelezése az osztály, s a vezető tanár, Kleiner Béla grafikusművész érdeme. A metszeteket sorrendben Hellmar Widmann, Gheorghe Ababei és Ioan Panţuru, Silvia Calapod és Silvia Sultan, Orbán Ágota, Mihai Dăncuş és Elekes István, Farkas János, Zigler Gertrudt Bartalis Lenke és Carmen Puchianu, Dana Moldovan és Ioan Ştefan, Gelu Stoica, Elekes István és Silvia Urzică, valamint Mihai Mereuţă készítette. A naptár véletlenül került a kezünkbe, de nyomban egy érdekes ötletet is szült. Mi lenne, ha a turisztika irányítói felfigyelnének a helyi tehetségek szerény (mondjuk ügyi házi) kezdeményezésére, s mi lenne, ha a törvényes szabályozások keretei között éppen a hatékonyabb és ízlésesebb propaganda céljából a Brassó műemlékeit és történelmi nevezetességeit (például Fekete-templom, a városfal bástyái, az első román iskola épülete, Tanácsház stb.) ilyen művészi színvonalom népszerűsítő munka mind a hazai, mind a külföldi turisták örömére, nyomtatásban is megjelenne ? (I. e.) Ştefan Iuchian : Az ördög külvárosa «.1*9*) 5. SZÁM 4—5. OLDAL