Brassói Lapok, 1975 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1975-10-25 / 43. szám

APÁTHY GÉZA A Brassói Lapok szerkesztő­sége mély fájdalommal tudat­ja szeretett munkatársunk, a kiváló jellemtulajdonságú em­ber, a közélet és a nemzetisé­gi közművelődés cselekvő akti­vistája, Apáthy Géza költő el­hunytát Apáthy Géza nyolc éven át volt a Brassói Lapok főmun­katársa, a lap irodalmi-művé­szeti rovatának vezetője, a szerkesztőbizottság tagja. Egész lényével, eszmei szilárdságá­val, tiszta humanizmusával jó­ban, rosszban, örömben és bá­natban egész emberként min­denkor mellettünk állott. Szi­lárd kommunista erkölcsi ér­tékei — makulátlan jelleme, egyszerűsége, páratlan sze­rénysége, az igazságosság győ­zelmébe vetett szilárd hite, igazi hazafisága és meggyőző­­déses internacionalizmusa — barátait, munkatársait, olva­sóit őszinte tiszteletre és elis­merésre késztette iránta. Mun­káját — mind a lap szerkesz­tésében, mind a közéletben — elkötelezett szolgálatnak te­kintette. Ennek szellemében élt és alkotott, ihletett cikkei­ben és verseiben erre tanított. Szerkesztőként, forradalmi publicistaként, avatott tollú költőként nagy és felelősség­­teljes munkát végzett a szo­cialista eszmék valóra váltá­sáért, az emberek kommunis­ta öntudatának alakításáért, lelki gazdagodásáért, kommu­nista holnapunkért. Fiatalon, 33 esztendős korá­ban, rövid, de rendkívül sú­lyos szenvedés után, már soha meg nem valósuló nemes ter­vekkel távozott körünkből. Apáthy Géza elhunytával nagy és pótolhatatlan veszteség ér­te szerkesztőségünket, lapunk olvasótáborát. Emlékét kegye­lettel megőrizzük szívünkben. MAGYARI LAJOS Csend és Kiáltás • Mentünk ketten a Hermányi úton, mondtad, elkísérsz, mert szép a reggel. Együtt mentünk az állomásig, hogy elkeveredjünk az emberekkel. Te minden barátod elkísérted, Apáthy Géza emlékének lépted is halk volt, mint a szó, verset mormoltunk magunkban, pedig kiáltozni lett volna jó: Hogy az élet, ha már megadatott, Ne legyen ÍGY visszavonható! Anyanyelvünk hanglejtése a színpadon Igen tanulságos az a kis jelenet Arany János ön­életrajzi vonatkozású elbeszélő költeményéből, a Bo­lond Istókból, amikor a színpadi rendező kifogásolja az újdonsült színész, Bolond Istók (azaz Arany János) természetes magyar beszédét, és arra akarja rábírni, hogy idegen (jambikus) menetbe tördelje anyanyelvét. Emi­lyen oktatja: Jól van, barátom, tudta szerepét, de mondja fel csak, kezdje újra, többször. — No, lássa, hogy az accentusba vét. Ke­gyelmes herceg! így, halkan először, ott hangsúlyozza gyes, a közepét. Ke­gyelmes, érti hát már? nem kegyelmes. Maga nem kap rollot, ha nem figyelmes. Manapság — sajnos — közbeszéd tárgya, hogy szí­nészeink, rádió- és tévébemondóink ajkán többnyire suta anyanyelvünk zenei lejtése, hangsúlyviszonya. Éppen ezért, mennyire helyénvaló lenne, ha azok, akiknek hivatásuk, elsődleges feladatuk a szép szó igénye, megszívlelnék Kodály Zoltán alábbi sorait: „Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan.“ De lássunk egy-két friss keletű értékelést arról, hogyan beszélnek magyarul színészeink, rádióriporte­reink, tévébemondóink. Panek Zoltán ezt írja többek között a Szívjon időn­ként levegőt is című eszmefuttatásában (megjelent az Igaz Szó 1976/6. számában): „Jó néhány bemondót, szerkesztőt, riportert, szí­nészt ismerek a hangjáról, felismerem a hangját, az írókéról nem is beszélve. Magyarul beszélnek ezek az emberek? Már hogyne beszélnének magyarul, amikor még én is értem, illetve itt kezdődik a baj. Egy-két mondatot értek ugyan, az elején, de nyomban ezután a többit már nem, mégpedig azon egyszerű oknál fog­va, hogy a fejemnek, épelméjű nyelvérzékemnek röp­pentett előző mondatokbeli hibáikat javítom ki ma­gamban, magamnak, már-már védekezésül, akarat­lanul .. .A nyelvet anyanyelvnek mondjuk, aki nyeg­lén, hányavetin, hozzá nem értően bánik vele, meg­sérti, szerintem becsületsértést követ el — különösen, ha tevékenysége nyilvános, folyamatos és tömegmé­retekben zajlik.“ K. Jakab Antal A tévé ördögének patkója című írásában (megjelent az Utunk 1976 X. 1-i számában) emigyn összegezi látleletét az egyik tévébemondó hangképzési és hangsúlyozási képességéről: „A közművelődési rovat bemondónője, kinek tisz­ténél fogva a szép, kifejező, árnyalt beszéd mintájá­val és mértékével kellene szolgálnia, úgy préseli ki magából a szavakat, olyan nyeglén és mégis görcsö­sen, mintha kolozsvári kiskocsmákban tanult volna magyarul, vagy mintha két-három leckeóra után ha­gyott volna abba egy beszédművészeti tanfolyamot.­* Dr. SZIKSZAY JENŐ érdemes tanár (Folytatása a 6. oldalon) 1976. X. 23 APATHY géza-versek Édes mindenütt ••­ Nagyon unszol valami benn, nem az agyamban, inkább a szívem táján: a legszebb szókkal köszöntselek, hazám! A legszebb szókat, ím, nem találom, pedig a Brassói Lapok szerkesztőjeként jártam Apácán, Hévízen, Tatrangon, jártam Bukarestben, Szebenben, Fogarason, és sok-sok más helyen jártam terepre, Apácán, Hévízen, Tatrangon, Bukarestben, Szebenben, Fogarason, mindenütt, ahol csak jártam, erdőn és mezőn, üzemben és gyárban, mindenütt, ahol csak jártam, nem­ láttalak, hazám, — próbáltam megírni vezércikkben, jegyzetben, riportban — nőn­ láttalak, hazám, és átéltem: veled növök! Jártam terepre a Brassói Lapok szerkesztőjeként és éreztem mindenütt: édesek a reggeleid, édesek a nappalaid, édesek az éjszakáid, édes a szeled, édes az esőd és édes, édes a napsütésed, és édes, édes a csillagaid fénye ... Ünnepedre ünneplőt ölt szívem, de rossz ünnepi szónok vagyok, a legszebb szókat keresem s nem találom: egy életre szól az adósságom! BL Egyre konokabb... Oda, a magas hegyre, hol kartávolságnyira szikrázott a Nap, elmondhatatlan sugár-özönbe, madár-özönbe, virág-özönbe, gyűjtöttem egybe legbátrabb vágyaimat. Tizenhét éves tűz-víz-lobogással megépítettem ott fenn a szerelem csillagszédítő katedrálisát, tizenny­olc éves kamasz-szerelemmel kigondoltam már világ­jobbító terveim, s tizenkilenc évesen az okos megismerés, úgy éreztem, derűs bölccsé avatott, ki megtartja a világot örök madár-özönben virág-özönben, sugár-özönben. Nem is tudom, talán nem is igaz: a hegy, a hegyem kitalálás csupán, mégis fáj, ahogy naponta egyre távolodom tőle: az emlékezésbe. Távolodom tőle egyre és egyre konokabb a felismerés bennem, hogy ifjúságom, ezt a hol-volt-hol-nem-volt hegyet, holtomiglan, ha térden is, naponta fel kell keresnem. Szavaimmal Én így akarlak: kegyetlen meztelenül, lélekre vetkőzve tetőtől talpig, meztelenül, akár egy újjászületéskor, amelyben kitavaszodik a szerelem. És magam is így akarom: meztelenül, hogy lelkem sikoltva bújjék lelkedhez, mindig újszülötten, ha stresszes, fásult, lélektagadó hétköznap körözne fölötted s fölöttem. Enyém vagy már s csak suttogva mondom a fogadalmat: lélektagadó hétköznapban nem építek hétköznapi házat, betakarlak de betakarlak szavaimmal, és kérlek, takarj be szavaiddal, mert nemcsak a tied, meztelen az én lelkem is fázhat. " És így akarlak mégis: meztelenül, lélekre vetkőzve tetőtől talpig ... Igen, igen, így akarlak szeretni a titokkal, hogy ketten lázadunk lélektagadó hétköznapok ellen a szerelemben. Hogy aztán végül, a végek végén, gyönyörű titkunkat leleplezve a szavakat, amelyekkel takaróztunk, örökül hagyjuk, újjászülető emberekre. Hosszú élet A századik év szerkeszt derekukba évköröket — szép, téli révültségben állnak a meghitt fényű sétatéren s boldogok, embereket küld az utca. Száz éve nézték hűvös-mozdulatlan, hogyan nő, tágul itt e földi élet és hogyan nő a csillag-messzeségnek. — E tölgyfa-sorsot én már megtagadtam, öt évet élek még? ötven évet-e? Elcsitul lényem gazdag élete? Nem tudom, de céltalan futószelek nyergébe, húsz év, nem vetettelek. Százados fáknál máris éltem többet, gyökereim nem egy ponthoz kötöttek. LENDVAY ÉVA Rekviem egy élőért Apáthy Géza emlékének Aki költő, az nem hal meg soha, üzenem én ma néked, néma partokon túlra. Az élet szép volt, a halál mostoha . Ember voltál, s a halált megtanulva, költőként élsz, mert van, ki versed tovább tanulja. EMÍLIÁN LUPU Búcsú helyett Apáthy Gézának — Ne sírjatok, hogy meghalok! — mondotta nekünk Apáthy Géza, a költő. — Nem vagytok adósaim a szenvedéssel. Űzzétek el elmétekből, űzzétek el lelketekből fájó emlékemet. Arra kérlek csupán: képzeljétek azt, hogy halálom után egy ideig még olykor együtt sétálgatunk derűs jókedéllyel, baráti bizalommal . . . És ne feledkezzetek meg verseimről sem, amelyek (bár magam immár nem hallhatom őket) a lét kapuján kopogtatnak... Milyen kár, hogy abba kellett hagynom a sakkjátszmát a harmincharmadik lépésnél, s az ellenőrző óra ketyegése elnémult egy könyörtelen pillanatban . .. Ne sírjatok, hogy meghalok, szükségetek van erős, jó szívetekre, hogy segítsen tovább haladni az úton, amelyen együtt indultunk el . .. LENDVAY ÉVA fordítása A Brassói Lapok munkaközössége köszönetet mond mindazoknak, akik Apáthy Géza elhunyta alkalmából részvétüket nyilvánították a gyászoló családnak és a szerkesztőségnek, mindazoknak, akik felejthetetlen munkatársunk temetésén részt vet­tek. 43. SZÁM 3. OLDAL

Next