Brassói Lapok, 1978 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1978-07-08 / 27. szám

Egy brassói lakatos-költő emléke Az idén lenne százesztendős az a két világháború között Brassóban élt igény­telen munkáskülsejű ember — Paál András —, akinek kezében mindennapos szerszám volt a toll és a kalapács. E két munkaeszközzel alkotta a Cenk alatti vá­rosban maradandó emlékeit — köz- és magánépületek, szobadíszek, kapuk vas­költeményeit, valamint Ősi földön című verseskötetét. Szülőföldjéről, ahol élete első sírása 1878. november 18-án hangzott fel, ilyen sorokat írt: „Madárdalos székely erdők/ Bölcsőm fáját ti adtátok.../ Nem lehet azt elfelednem,/ Hogyne húzna hát a lelkem/ Mindig vissza ti hozzátok.// A dajkám is bölcsőm mellett/ Amíg engem altatgatott,/ Azt a nótát zengte ajkán,/ Mit a zúgó tölgyek alján/ A madártól tanulgatott.// Kézdiszéknek felvidéke,/ Kárpát­alji kis szegelet,/ Csöndes falum, Kézdipolyán:/ Te vagy az én szülőhazám. /Ott neveltek nóta mellett." Gyermekkorára Egykor és most című versében a múltat megszépítő poézissel gondol vissza: „Arany napsugaras,/ Vad­virágos réten,/ Kaszapengetések/ Zöld mezején,/ Pajkos gyermekkorban/ — Va­lamikor régen —/ Tarka pillangókat/ Kergettem én..." Paál András szülőfalujában végezte elemi iskoláit, utána Kantára került, a kollégiumba. Itt főleg Erőss József törté­nész tanára volt rá nagy hatással, és maga is a tanári pályát szerette volna választani. Alma azonban nem valósul­hatott meg, mert szülei tönkrementek, földjüket elvesztették, gyermeküket nem tudták továbbtaníttatni. A vézna kis le­génykének meg kellett fognia a legna­gyobb kalapács nyelét, mert kovácsinas­nak adták. Ládikájából azonban nem hiányzott a könyv, szorgalmasan olvasott, s egy-egy irkalapra kezdte gondolatait rímkapcsolattal összekalapálni. Olvasta, írta, ízlelgette, gyakorolgatta anyanyel­vét, majd legénnyé cseperedve vándor­útra kelt szerencsét próbálni. Ekkor is­merte meg Paál András közelebbről a román népet, az egyszerű román dolgo­zókat, akiket őszinte segítőkészségükért nagyon becsült. Ezt a kort Ahogy én kí­vánom című versében így énekelte meg: „Vándorúton valók. Sehol a világon/ Nem volt pihenésem, nem volt maradá­som./ A zsebemben — néha — nem volt egy garas sem,/ De annál több for­ró könny gyűlt a szememben.../ Hogy nem vesztem szomjan, hogy nem haltam éhen:/ Jámbor románoké sokszor volt az érdem!/ Nem nyújthattak, igaz, úri ven­dégséget,/ De szívesen adtak, ami tőlük tellett.../ »Egy darabka mesét adjál neki lányom...!«/ Áldja meg az isten, ahogy én kívánom!/.../" Vándorútján több erdélyi városban megfordult. Segesvárt aztán korban el­érkezett ahhoz az időponthoz, amikor már szikrát fog a tapló. Megismert, meg­szeretett és feleségül vett egy hozzáillő szegény lányt, majd ketten járták az élet országútját. Csíkszereda lett a legköze­lebbi állomás, ahol saját kis műhelyé­ben kalapálgatta össze az üllőn a lét­­fenntartásukhoz szűkösen elegendő ösz­­szeget. De jött az első világháború, ka­tonaként Paál András Európa majdnem valamennyi harcmezejére elkerült. Fele­ségének csak egy-egy rózsaszínű tábori lapot küldhetett, annak viszont itthon élnie kellett, ezért lassan mindent eladogatott a kicsi műhelyből, sőt még a szerény lakásból is, mert többször is megsebesült férjének időnként csomagot is küldött a hadikórházakba. Amikor 1920-ban a nagy világégésből hazakerült, könnyen elindulhattak ván­dorútukra, a csomagolás nem okozott gondot a házaspárnak. Brassó, a már akkor fejlődő város vonzotta őket. Itt egy szerény lakatosműhelyben dolgozott e­­gyedül, sem inasa, sem segédje nem volt soha. Elvállalt mindenféle vasmunkát. Munkahelyéről így vallott: „Az én mű­helyem szennyes, poros odú,/ nem ékes palota,/ De küszöbén áll a tiszta be­csület,/ Mint egy őrkatona...// Belül a tisztes munkának van helye,/ Hol vért izzadok bár,/ De a gonoszság, rossz lelkiismeret/ Ott helyet nem talál!” Felfogását, életszemléletét más helyen így foglalta szavakba: „Az én lelkem mindig jámbor volt,/ és tiszta. Szennyte­­len./ Nem rágódtam más becsületén,/ senki bőrét le nem nyúztam én,/ mint más tette velem..." Nem is szerzett magá­nak vagyont, ezüstlakodalmukra így fog­lalta össze eltelt huszonöt esztendős há­zaséletüket: „Százszor csalódott lélek, százláncú arc,/ Ezer küzdelem és ezer­nyi kudarc,/ Becsületes név, ez mind összevéve:/ Huszonöt évünk tiszta ered­ménye..." Paál András lelkes és egyik legoda­­adóbb tagja lett a Brassói Magyar Da­lárdának. Ott fedezték fel addig titkolt költői hajlamait, ünnepélyekre alkalmi verseket írogatott, 1924-ben pedig meg­írta és egyetlen szakaszos versikéjével megnyerte az Országos Dalosszövetség jelige-pályázatát: „Bölcsőnktől a kopor­sónkig/ — míg a sír el nem takar —,/ szívből jöjjön, szívhez szóljon/ ajkunkon mindig a dal.“ Dalostársai unszolására gyűjtötte ösz­­sze versei legjavát, és a dalárda erköl­csi támogatásával adta ki 1500 példány­ban. A 30 tagot számláló dalegylet gon­doskodása folytán a kötet napok alatt elfogyott. Később hazaköltözött Kézdivásárhelyre. Ott írogatott, kalapálgatott tovább. Ver­seit felkérésre néha nyilvánosan is fel­olvasta, de mint féltve őrzött kincseit in­kább csak magának tartogatta. Amikor élete vége felé közeledett, készített egy szekrénykét, abba beletette drága papír­jait és lezárta egy jelre záró lakattal. Egy helyre került élete két fő szerszáma, tolla és kalapácsa. SZABÓ SÁMUEL PAÁL ANDRÁS Pennám! Sovány kicsi jószág, Régen szolgálsz te is nálam! Hogy szolgámul fogadtalak, Nincs rá okom, hogy sajnáljam... Nem sok bár, amit dolgozol, De tessz, amit lehet... És én — mégis — hogy meg vagyok Elégedve veled! Mint a cigány muzsikája, Olyan vagy te mindig nekem: Számon tartod, hogy a nótát, Ha vígba csap, nem szeretem... Eltalálod azt a hangot, Mi lelkemben támad, Ha barátként érzel velem, Ha elfog a bánat... Huszonötször vált azóta Tél tavaszra, nyár meg őszre...­ — Hányszor volt a szívem, lelkem Búbánattól összetörve! — Ha megbántott ez a világ, TOLL ÉS KALAPÁCS S fájt nekem az élet, Keservemnek mindig, mindig Te vetettél véget! Szolgatársad, a kalapács Náladnál is régibb szolgám: Tenyeremet töri-marja. Érted — mégis — el nem dobnám! Nekem egyik olyan kedves Éppen, mint a másik... Vigasztaltok, ha a lelkem Szomorúra válik. Ugye, pennám, nem szégyenled — Ne is szégyelld, sohse bántson —, Hogy dolgozó társad az én Durvaképű kalapácsom... El ne felejtsd vele szemben Tisztességgel lenni, Mert tudd meg, hogy nála nélkül Te sem volnál semmi... (Brassó, 1926) 1978. VII. 8. SZELLEMI LÁTÓHATÁR A tudás szintje 5000 év •F­alfestmények és sziklarajzok tájékoztathatnak bennünket egy ősi nép tehetségéről, ízléséről, természetismeretéről, varázslatairól és még sok egyébről, de gondolkodásáról és tudásáról nagyon keveset árulnak el. Hogy több-kevesebb biztonsággal belelássunk őseink agyvetejébe, ahhoz olyan esz­köz szükséges, amely nemcsak analógiás következtetést és való­színűsítést tesz lehetővé, hanem őseredeti formában közvetíti magát a gondolatot. Ez az eszköz az írás. Hol keletkezett, mikor keletkezett az írás? Ki találta fel? Rosszul feltett kérdések ezek, nem lehet rájuk válaszolni. Az írást nem egy ember találta fel és nem egy helyen, hanem a szükséglet hozta létre mindenütt, a társadalmi fejlődésnek azon a fokán, amelyen ismerték a mezőgazdálkodást, az állattenyész­tést, az építkezést, a kézművesség több formáját, az ehhez szük­séges anyagok adásvételét és szállítását, és ahol az egyszerű családi-törzsi közösségből népi egységek kovácsolódtak, tehát kirajzolódtak a birodalmak körvonalai, kasztrendszerrel, sőt egyre élesedő osztálytagozódással, mústezer éve — ezt az időmeghatározást kissé lazán használ­­­t­juk: ötszáz év ide vagy oda nem számít — számos biro­dalom csomópontja alakult már ki, önálló írásrendszer­rel. Másként írtak a perzsák, másként a kínaiak, másként az egyiptomiak, a babiloniak. A Mezopotámiában élő sumérek, akkádok, babilonok, asszírok óriási szolgálatot tettek a régé­szeknek azzal, hogy papíros, pergamen és tinta helyett agyag­táblát és íróvesszőt használtak. Ékírásos jeleiket belevésték az agyagba, a táblát tüzes kemencében kiégették, ezzel olyan időtállóvá tették, hogy csak meg kell találni a táblát és meg­fejteni az ékírás titkát, s az idők végezetéig olvasható marad. Az ókori írások megfejtése külön regény — kalandregények sorozata... Csak ennyit: nincs nehezebb rejtvény az ősi — isme­retlen — nyelvek írásrendszerénél; az emberi találékonyság örök büszkesége marad e rejtvények megfejtése. A mezopotámiai ásatások során talált táblák, jelvények, pecsétlő hengerek, ékírásos agyagedények és sziklavésetek, sőt a későbbi idők hatalmas ékírásos könyvtárai lehetőséget adnak arra, hogy az írás fejlődésének menetébe bepillanthassunk. A titokzatos sumérek talán ősi hazájukból hozták magukkal az első írásjeleket, mindenesetre a két folyó — a Tigris és Eufrá­­tesz — közti birodalmukban fejlesztették ki és adták át a kör­nyező sémita népeknek az ékírás módszerét. K­ezdetben piktogramokat használtak, vagyis leegyszerűsített képecskét véstek az agyagba — tulajdonképpen nem írtak, hanem rajzoltak. Az ilyen rajz nyelvi ismeretet sem kívánó értelme nemzetközi, használhatósága azonban nagyon szűk körű. Később ideogram lett a rajzból: már nem magát a tárgyat jelöli, hanem annak tágabb fogalmi körét. Még mindig nem alkalmas módszer a folyamatos írásra. A rajzolásból akkor lesz írás, amikor a piktogam fonogrammá alakul, vagyis a se­matikusan lerajzolt tárgy­ból nem magát a tárgyat jelenti, ha­nem a hangot, amely eredetileg a tárgyat jellemezte: most ugyanezt a képet mindez olyan szóban fel lehet használni, amelyben ugyanez a hang előfordul. Ez még nem betűírás, de már nem képírás. A jelek mindinkább elveszítik képszerűségü­ket, stilizált fonetikai jelzősé alakulnak. A korai Uruk-korszak­­ban (időszámításunk előtt 3 000 évvel) mintegy kétezer hangje­let használtak a sumérek;a további fejlődés során nem sza­porodtak a jelek (mint a mnaiak képjelei), hanem fogyatkoztak és egyszerűsödtek: öt évsázad múlva, az Ur-korszakban — amelynek kultúráját Woody ásatása tárta fel — hatszáz jel már elegendő volt ahhoz, hogy mindent ki tudjanak fejezni. •Elsősorban a papok, sztviselők és kereskedők használták az írást, de azt hitem, a gondnokok találták fel. Mint ahogy a számolást is. .. intéző, raktárnok, gondnok, ad­minisztrátor— no meg a kereskedő — kényszerült először arra, hogy jegyzéket vezessen , rábízott holmiról: nevén nevezze, följegyezze, számon tartsa mi van, mi ke|­. A leltározás — a ma is annyi bosszúságot CsOZ új leltározás — az írásnak, számo­lásnak, sőt a mertekegyszeknek is anyja A gazdag udvartar­tás és a nagyvonalú epitkz£s megkövetelte a súlyok, az űr- és hosszmértékek szabványosáét, és valóban a sumérek már pontos mértékegységekkel ragoztak. A csatornázás és az étkezés néha bonyolult számítást kí­vánt, megbirkóztak ezzel . A tízes számrendszert használták 1-től 60-ig, onnan kezdve 3 hatos számrendszerben folytatták a számolást, bonyolultan, de igen magas értékeket is pontosan .iu.. fejezni. Volt szólótáblájuk, tudtak négyzetre emelni, gyököt vonni, területet szidtam, sőt a kör kerületét is megkö­zelítő pontossággal kiszámlették. N­­apjainkban természetesnek vesszük, hogy a nap 24 órá­ból áll — a sumére találták ki ezt is. Mint ahogy a szom­bat szavunkat is: ők övezték a holdünnepet sabbatnak, tőlük örököltek a zsidók, , „időktől a keresztények. A hóna­­pokat a hold járásához sabwk , a naptáruk döcögőssé vált: a 12 holdhónap nem­ adta ki Q 365 , de csi­la á­­szaik tisztában voltak ezze és időnként egy tizenharmadik hó­napot illesztettek be. Napodra­ mérték az időt és vízórával, egyik tartályból a másikba csörgött a víz, meghatározott idő alatt. Mindent összevéve, orős emberek voltak, sokat tudtak az ókori népek. Tudásukat ma ötezer évvel ezelőtt szakszerűen adták tovább: a templomihoz tartozó iskolákban tanították az írást meg a számolást, mitológiájukat és gyakorlati ismere­teiket. BENEDEK ISTVÁN (Részlet a szedőnek A tudás útja című kötetéből) Három nyelven a Cen­k alatt Adrian Hamzea Választékosan öltözött, ki­mért megjelenésű férfi járja be a déli órákban a brassói szerkesztőségeket. Sorra ko­pogtat az Astra, a Brassói La­pok, a Drum nou, a Karpa­ten Rundschau ajtaján. Ke­zében diplomatatáska. Csak a nagyon mélyreható szem (vagy a többéves ismeretség) látja meg a nyugodt és kimért megjelenés mögött a szenve­délyes természetet, hogy az őszülő haj, a kisportoltnak tű­nő homlokráncok mennyi megpróbáltatást takarnak. So­rozatunk célját, a román, ma­gyar és német művelődési ér­tékek cseréjét, közvetítését Adrian Hamzea hivatásánál fogva vállalja. Foglalkozása műfordító, német és magyar nyelvű szépirodalmat tolmácsol román nyelven az olvasók számára. — Alkalomtól, hangulattól függően felváltva beszélünk románul, magyarul, az utóbbit mindketten jól észrevehető székelyes kiejtéssel. Hol tett szert a székely akcentusra? — Csíkban születtem, édesapám román, édesanyám székely leány volt. A vegyesházasságok akkoriban rit­kábbak voltak, mint mostanában, s egyiküknek sem volt könnyű a dolga. De nem ez a fontos, ők jól kijöttek egy­mással..., nálunk otthon felváltva beszéltünk románul és magyarul, egyszerre tanultam meg mind a két nyelvet. Gyermekkorom igazi paradicsoma Tusnád volt, az Olt part­ján. A „bandával” a Vártetőn cserkésztünk, a letarolt csú­cson, a romok között titokban ástunk, régészkedtünk a ma­gunk módján. Persze sírokat kerestünk, a temetkezési he­lyek kincseiről sokat beszéltek akkoriban az emberek... Nem volt nagy szerencsénk, csak néhány cserépedényt találtunk. De ott voltak a sziklába vájt barlangfolyosók, azok­­igen, azok romantikusak voltak, ott lehetett igazi rablópandúrt játszani. A negyvenes évek elején ezt a játékot világmére­tekben és rémes komolyan játszották a felnőttek, s a bécsi döntést követő nagy felfordulásban mi is Brassóban talál­tuk magunkat. Következett a Șaguna líceum, utána beirat­koztam a kolozsvári egyetemre. A személyes megpróbálta­tásaim csak ezután következtek. Én azt mondanám, ugor­junk egyet... — Muszáj? — Nekem jobb így, ne kavarjuk fel emlékeinket. 1956- ban Szemlér Ferenc és Mihai Gafiţa karolt fel, a kiadók részéről ők biztattak fordításokra. Mind a kettőjüknek so­kat köszönhetek. Nagyon szomorú és tragikus dolog, hogy ma már egyikük sincs köztünk. Gafiţát tavaly márciusban temették maguk alá a bukaresti romok, Feri bácsitól ezen a télen vettünk búcsút. Én akkor még gyűjteményes vers­kötetének a fordításán dolgoztam, azóta leadtam a Cartea Românească Kiadónak. A harmadik szerkesztőről, aki útjai­mat egyengette, róla is vak múlt időben beszélhetek már. Földes Lászlóról van szó — Az idő, Brassó és a mit fordítók... — Brassó és a műfed­ték? Szemlér Ferenc mesélte egyszer (ugye tudom, a búcsú az ifjúságtól című regényé­­ben meg is írta), hogy a világháború között, a kávé­­házi irodalom korában Busóban a Central volt a literáto­­rok találkozóhelye. Ott itt a kedvenc tanárom, Octav Su­­luţiu asztala, a közelben Szemlér Ferencé, a Meschendör­­feré... Adolf Meschendorf...­ az ötvenes évek végén ismer­tem meg, 1957-ben a Lucafarul de ziua című időszakos folyóiratban közöltem először Meschendörfer-versfordításo­­kat. Legkedvesebb regény,­­a Leonórát is lefordítottam, s terveim között szerepel, ez m£r nemcsak rajtam múlik, a Die Stadt am Osten roma tolmácsolása is. — Maradjunk még ennél a témánál, romániai német irodalommal való további kapcsolatainál. — Évekkel ezelőtt bírátkoztam össze Georg Scherggel. Ő ma már nem brassói ikos, Szebenben él. Tőle igen so­kat tanultam, és gondolom ez már természetes, fordítottam is tőle verseket, és a Mania lui Darius című regényét. Ursu­la Bedners segesvári kolang költeményei is fordításra sar­kalltak, Poeme címmel jlentek meg önálló kötetben. De a legnagyobb fordítói siker,m egy Bukarestben élt német nyelvű író, Robert Flinkr újrafelfedezése volt. Tragikus vízióban, kafkai mélységgé ábrázolta a teljes emberi el­idegenedés folyamatát. Bukovinai származású idegorvos volt, Bécsben, Halléban, Jensben és Bázelben tanult. 1945- ben halt meg Bukarestben. Oscar Walter Cisek adta ki 1968—1970 között két regényét és novelláit. Nos, a Kriterion­­könyvek sorozatban megiigyert román tolmácsolásaim, a Prăbuşirea és a Purgatorul című kisregények (az eredeti címük Der Sturz, illetve Fegefeuer) kisebb fajta irodalmi szenzációnak számítottak, a húszezer példányszám rekord­idő alatt elfogyott. Ezen fiom Rilke, illetve Richard Wag­ner kisebb prózai írásait frdítottam. — És a magyar ironyomból mindenekelőtt Krúdyt... . — Krúdyt fordítani, azt hiszem, eddigi munkásságom legszebb, de legnehezebb feladata is volt (Szemlér Ferenc mirif­y esztendeje cirro reg£nye mellett). Amikor a műfor­­ditl a legapróbb szavak, lzókapcsolatok szintjéig belemerül Krúdy Gyula alom-varazü°ir(P vlágába ak£orB lehetetlen, hogy kiv°nl“ tittököző hatása alól. De mint fordítót nagyon megdolgoztatott a vörös postakocsi és az Őszi uta­zás... Oldalról oldalra szive leküzdhetetlen nehézségeket rejtegetett, volt idő, amior hiába forgattam szótárakat, lexikonokat, magyar bar^aim seg,teni akarása sem hasz­nált... További fordításán" a magyar irodalomból Tomcsa­i tűznyelő halak Karinthy-humoreszkek, Ladányi Mihály, Somlyó György, Iács Mihály versei. Dolgozom Ta­tarés előtt áll,a Déry Tibor a regényének a fordításán, befe­rtPOr‘ ebb­an‘ ‘ — És mivel túlléptük a megszabott terjedelmet, csak azt kérdezném meg, mit tez legsürgetőbb műfordítói köte­lességének? Adósságot is moshatnék, mindnyájunk adósságát. Apáthy Géza verseinek útnyelvű kiadására gondolok... Leje­ztő: KRÁJNIK-NAGY KÁROLY ISSI A szervezetünk számára nélkülözhetetlen anyagok le­bontása (emésztése) a táp­csatorna feladata, így mél­tán mondhatjuk, hogy ez e­­gyik létfontosságú szervrend­szerünk is. Sajnos, ezt a tényt csak nehezen akarjuk meg­érteni. Az emberi fejlődés törté­netében a társadalmi változá­sokkal párhuzamosan a táp­lálkozás is sokat módosult, és elérkeztünk ahhoz a fel­ismeréshez, hogy szervezetünk számára a vegyes táplálkozás a legmegfelelőbb. Változtak étkezési szokásaink is, de a múltban kialakult helytelen felfogások még számottevően éreztetik hatásukat. A táplál­kozás az ember számára szükséges, de a mértéktelen evést-ivást egyesek a lét örömei egyik forrásának tart­ják. Téves az a szülői felfo­gás is, hogy a gyerekeket túl kell táplálni, mert csak a kövér gyermek szép. Ez u­­gyanis oda vezet, hogy a gyermekben téves reflexként egy sor negatív tulajdonságot rögzítünk, amelyek ha az élet folyamán további megerősí­téseket kapnak, maradandó szokásokként rögződnek. Az olyan családi környezetben, ahol az evés a fő téma, s en­nek különböző örömei ad­ják a kellemes emlékeket, az evés hamar azonosul a kielé­gülést okozó érzéssel. Az ilyen környezetben nevelke­dett gyermek nemcsak téve­sen rögzíti a táplálkozás fon­tosságának a tudatát, hanem a szervezete is annyira alkal­mazkodik a fokozott igénybe­vételhez, hogy később már felesleges zsírraktárai után­pótlását maga is biztosítja. A szükségletet meghaladó táp­lálékfelvétel lassan kitágítja a gyomrot, amely fokozza az emésztőnedvek termelését. Ez a fokozott savtermelés állan­dó éhségérzetet okoz. S íme máris előttünk az a kép, a­­melyet a tévesen rögzült szo-­­­kás hozott létre. Ha ezt a cir­­culus vitiosust nem tudjuk megszakítani, akkor ez szer­vezetünk károsodása árán továbbra is fogva tart. A ne­velés, az oktatás feladata, hogy idejében meg tudjuk különböztetni mindenben a szükségest a mértéktelentől. Ez a tétel a táplálkozással kapcsolatos felfogásainkra is érvényes. Minden szervezet­nek — a végzett munka ará­nyában — megvan a maga egyéni kalóriaszükséglete (ka­lóriatáblázatokból egyszerű­en kiszámítható), s ami ezt meghaladja, az nemcsak fe­lesleges, de terheli, nehezíti az emésztőrendszer műkö­dését. A fokozott elhízás en­nek a folyamatnak az ered­ménye. A szükségesnél keve­sebb táplálékfelvétel pedig azért káros, mert nem bizto­sítja a szervezet számára nélkülözhetetlen alapanyago­kat, s így hiánybetegségeket okoz. Napjainkban a fokozott ci­vilizáció hatásaként inkább a túltáplálkozás jelenti a ve­szélyt, mert az életszínvonal emelkedésével egyidőben az emberek a rendelkezésükre álló lehetségesből még feles­legesen is halmozzanak. Az emésztőrendszer nyál­kahártyája az élet folyamán védi, biztosítja e szervrend­szer épségét. A helytelen táp­lálkozás, a gyors étkezés, a forró vagy túl hideg ételek, a tömény alkoholos italok fo­gyasztása, a túlzott fűszere­zés mind megannyi veszély a védőrendszer kimerítésé­ben. A gasztritiszek, (gyulla­dás) az emésztőkészülék meg­betegedéseinek a bevezető szakaszát képezik. Rendsze­rint észrevétlenül kezdődnek, egy étrendi kihágást követő­en, mint puffadás, teltségér­­zet s rossz szájíz. Ilyenkor, ha megnézzük a nyelvünket, azt bevontnak (szürkés le­­pedékes) találjuk. Ez tájé­koztató jele annak, hogy bél­rendszerünk nyálkahártyája gyulladásban lehet. Sajnos, ezt a szakaszt hanyagoljuk el a legjobban, mert vagy nem vesszük észre, vagy nem tulajdonítunk annak jelentő­séget (sajnos, még egyes or­vosok sem). Ha a folyamat nem gyógyul, átmehet egy szubakut vagy krónikus sza­kaszba, amelyre éppen az időszakonkénti változás, a mind gyakoribb visszaesések a jellemzőek. Tudnunk kell azt is, hogy a betegség korai szakaszában valóban nem könnyű a diagnózist megálla­pítani, mert a gyomorszondá­zás normális savértékeket mutat, s legfeljebb annak fo­kozott nyálkatartalma utal a fennálló változásokra. Ele­inte nincs különösebb fáj­dalom, s így a betegek nem fordulnak orvoshoz, később azonban, amikor a változá­sok állandósulnak, a pana­szok is mind kifejezettebbek. A betegség periodikusan is­métlődő szakaszai, a betegség hullámzó kimenetele nehezíti az idejében alkalmazott meg­felelő segítséget. A gyomor­nyálkahártya sorvadását kí­sérő teljes savhiány már o­­lyan visszafordíthatatlan el­változást jelent, amelyet el­kerülhettünk volna az ide­jében alkalmazott óvintézke­désekkel. Egy gyomorbeteg ember társadalmi szempont­ból is problémát jelent, mert a gyakori munkakiesés mel­lett „keserű” szemléletével negatívan befolyásolja kör­nyezetét (család, munkahely). Senki sem kívánja, hogy az önmegtartóztatás látványos cselekedeteit vigyük véghez, hanem inkább rendezzük oly módon életünket, hogy a táp­lálkozás abban csak a meg­felelő kereteket képviselje. A közvélemény megváltoztatá­sa, a magunkkal szemben ta­núsított téves felfogások ki­küszöbölése mind megannyi lehetőség, hogy változtatni tudjunk a kérdéssel kapcso­latos magatartásunkon. Min­den olyan ismeretterjesztő, egyéni vagy kollektív nevelő tevékenység, amely elősegíti az emberek felfogásának a megváltoztatását, a tömegkul­túra fontos láncszeme is. Dr. CSONTOS ÁRPÁD Éljünk ésszerűen tizek, fürdők, egészség Nyáron, de más évszakokban is, sok tízezres tömeg látogatja fürdőhelyeinket, amelyek nem is annyira a szórakozás, mint in­kább az egészség szolgálatában állnak. Tengerpartunk számos ü­­dülője, hegyeink jelentősebb für­dőhelyei, köztük Borszék, Szová­­ta, Tusnád, Kovászna és mások, nemcsak országos, hanem nem­zetközi hírnévnek is örvendenek. Kisebb fürdőhelyeink, így a mál­­nási, homoródi, zsögödi a ver­senyben egyelőre háttérben ma­radnak, államunk azonban ezek­nek a fejlesztését is napirendre tűzi. Hazánk népe már a múlt­ban is kedvelője volt a fürdés­nek. Ezért érdekes tehát a für­dés vándorútjával foglalkozni. A fürdés évezredeken át vol­taképpen vallásos megnyilvánu­lás volt. Tudjuk, hogy a zsidók­nál, mohamedánoknál úgy hoz­zátartozott a valláshoz, mint ujj a kézhez. Az ásványvízforrások szent helyeknek számítottak. A sportoló spártaiak különösen so­kat adtak a tisztálkodásra. Az izzasztó fürdőkről már Homérosz is szólt, amikor leírja, hogy ván­dorlása során Odüsszeusz is gyakran vett izzasztó fürdőt. A görögöknél a fürdés vallásos jel­legét bizonyítja, hogy újszülöt­teiket a tengerben, folyóban megmártották, amit más formá­ban ugyan, de a kereszténység is átvett. Már időszámításunk e­­lőtt jóval ismerték a fürdést kö­vető hidegvizes lemosást A rómaiak életében ugyancsak nagy szerepet játszott a fürdés. Fürdőik építésénél rendkívül fény­űzők voltak. A fürdő padozatát egész történeteket megelevenítő mozaikokkal díszítették. Hogy a szegények is hódolhassanak a fürdőzésnek, ingyenes közfürdő­ket létesítettek. A fürdő szerepe annyira jelentős volt, hogy a ró­mai főurak lakomáikat, szónok­lataikat, igen gyakran birkózó- és vívóversenyeiket is ennek fa­lai között tartották. Hazánk területén és más ró­mai hódítás alá került országok­ban nemigen tártak fel olyan egykori települést, ahol ne buk­kantak volna fürdő nyomaira. A franciák ősei, a gallok annyira tisztelték a vizeket, hogy gyógy­forrásaikat isteneikről nevezték el. A kelták vizek mellett tartot­ták misztikus összejöveteleiket. A kereszténység egy ideig­­— mint pogány szokásnak — igye­kezett útját állni a források tisz­teletének. A gyógyvizek jelentő­ségét azonban idővel felismer­ték, úgyhogy már a koraközép­kori kórházakban, zárdákban fürdőket is létesítettek. Természe­tesen a gyakori járványok idején a fürdők igénybe vétele szüne­telt, hiszen könnyen a betegsé­gek terjesztőivé válhattak. Kelet népeinél — a görögök­höz és rómaiakhoz hasonlóan — a fürdés nem annyira egészségi, mint vallásos tevékenység volt, s már az egyiptomiaknál, perzsák­nál, indusoknál szerepet játszott A török uralom nyomát nem egy fürdőben fedezhetjük fel. Nap­jainkban a japánok fürödnek a legtöbbet. Naponta milliók ve­szik igénybe Tokió közfürdőit. Érdekes megemlíteni, hogy míg a történelem folyamán Eu­rópában az előkelők elutasítot­ták a fürdő használatát, addig a falusi emberek kedvelői voltak annak. XIV. Lajos francia ural­kodóról jegyezték fel: tisztálko­dása annyiból állott, hogy tenye­rébe alkoholt töltött, s azzal ar­cát végigsimogatta. Az előkelő nők azt tartották, hogy a víz árt a bőrnek. Reggelenként legfen­­nebb vizesített ruhadarabbal si­mogatták végig arcukat, óvato­san, hogy a szépítőtapaszok le ne váljanak. Az első előkelő asz­­szony, aki lakosztályában fürdő­kádat állíttatott fel, Napóleon első felesége, Josefine volt. Kez­deményezése hamarosan más főúri házaknál is követőkre ta­lált. A dolgozó nép egészségének védelme szocialista államunknak elsőrendű érdekei közé tartozik. Egészséges test, egészséges lé­lek — ez minden fizikai erő a­­lapja. Ezt segíti elő a kormány és a párt, amikor új gyógyfürdők létesítése mellett a régiek kor­szerűsítését is napirendre tűzte, s a szakszervezetek révén lehe­tőséget ad arra, hogy gyógyfür­dőink a nép egészségének szol­gálatában működjenek. HOLLÓ ERNŐ A TUDOMÁNY VILÁGA MIT ISZNAK AZ ŰRHAJÓSOK ? A víz az űrhajóban is éppen olyan lét­kérdés, mint a Földön. A Vosztok- és Voszhod-űrhajókon a napi fejadag 2,2—2,5 liter víz volt; az amerikai Mercury és Gemini típusokon valamivel nagyobb: 3,63 liter. A kozmi­kus ,,vízvezeték" elég egyszerű: fémtar­tály, benne polietilén-edény és a belőle kivezető szintén polietiléncső, amely egy fertőtlenítő patronból kiálló szipkában végződik. A Szojuz típusú űrhajókon való hosz­­szabb időtartamú repülések kissé komp­likálták a helyzetet — a napi fejadag 1,68 literre csökkent. Ugyanakkor bizto­sítani kellett a hosszabb idejű tárolást anélkül, hogy a víz megromlana. Az NDK tudósai erre egy kumazin nevű készít­ményt javasoltak, amely egy hónapra biztosította a víz tárolását. Mivel a ku­­mazinnal preparált víz az űrhajósoknak nem ízlett, a víz tartósítására később ezüstöt használtak, amellyel az űrhajó­sok már elégedettebbek voltak. A Szaljut űrállomásokon, ahol az űr­hajósok űrruha nélkül dolgoznak, s ahol a tisztálkodáshoz is vízre van szükség, a napi fejadagot 2,2 literre emelték fel. A Szaljut—3-on az űrhajósok felhasználtak bizonyos mennyiségű regenerált vizet is, de a fejadag nagy része a Földről felvitt édesvíz volt. Az oldott sók összetétele szempontjából a legmegfelelőbb forrás­nak a szovjet űrhajókon a Moszkva kör­nyéki kutak bizonyultak. A BOROBUDUR-TEMPLOM MEGMENTÉSE Az UNESCO felszólította a fejlett ipari országokat, járuljanak hozzá a­­dományokkal a jávai Borobudur­­templom megmentéséhez. Ehhez leg­kevesebb 12 millió dollárra lenne szükség. A Borobudur természetes dombra épült. Ötvenötezer köbméternyi, vul­káni kőzetből faragott építőköveit habarcs nélkül illesztették össze. A­­laprajza négyzet, minden oldala 123 méter. A műemlék magassága ere­detileg 42 méter volt, ma 31,5 méter. Az 1200 éves Borobudur a budd­hista világ egyik legimpozánsabb templomi építkezése. Nevének je­lentése: sok Buddha. És valóban: a templomban több mint 500, kőből vésett Buddha-szobor található. Fa­lait kőbe vésett domborművek dí­szítik,­­ amelyek legendákat ábrázol­nak, és a buddhista tan szövegeit il­lusztrálják. Az eredetileg 2000 dom­borműből máig mintegy 1600 ma­radt fenn. Ezek egymás mellé állít­va öt kilométer hosszú sort adnának. HÍRES TUDÓSOKRÓL ELNEVEZETT KISBOLYGÓK A Nemzetközi Csillagászati Unió el­fogadta azt a javaslatot, amelynek ér­telmében néhány, a közelmúltban fel­fedezett kisbolygót híres tudósokról ne­vezzenek el. A soron következő kisbolygó Titiusról, arról a csillagászról kapta nevét, aki 1772-ben egy ma is vitatott érvényű törvényszerűséget talált a bolygóknak a Naptól való távolságukra vonatkozó­an. Az 1999. sorszámú aszteroid neve Hirayama. A névadó japán tudós fe­dezte fel, hogy a kisbolygók bizonyos csoportokat, „családokat" alkotnak. Az Uránusz felfedezőjének, Sir William Herschel angol csillagásznak szentelték a 2000. kisbolygót; Einsteinről keresztel­ték el a 2001-et; Eulerről, a nagy svájci matematikusról pedig a 2002. sorszámú aszteroid nyerte a nevét. 27. SZÁM 4-5. OLDAL

Next