Brassói Lapok, 1978 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1978-07-08 / 27. szám
Egy brassói lakatos-költő emléke Az idén lenne százesztendős az a két világháború között Brassóban élt igénytelen munkáskülsejű ember — Paál András —, akinek kezében mindennapos szerszám volt a toll és a kalapács. E két munkaeszközzel alkotta a Cenk alatti városban maradandó emlékeit — köz- és magánépületek, szobadíszek, kapuk vaskölteményeit, valamint Ősi földön című verseskötetét. Szülőföldjéről, ahol élete első sírása 1878. november 18-án hangzott fel, ilyen sorokat írt: „Madárdalos székely erdők/ Bölcsőm fáját ti adtátok.../ Nem lehet azt elfelednem,/ Hogyne húzna hát a lelkem/ Mindig vissza ti hozzátok.// A dajkám is bölcsőm mellett/ Amíg engem altatgatott,/ Azt a nótát zengte ajkán,/ Mit a zúgó tölgyek alján/ A madártól tanulgatott.// Kézdiszéknek felvidéke,/ Kárpátalji kis szegelet,/ Csöndes falum, Kézdipolyán:/ Te vagy az én szülőhazám. /Ott neveltek nóta mellett." Gyermekkorára Egykor és most című versében a múltat megszépítő poézissel gondol vissza: „Arany napsugaras,/ Vadvirágos réten,/ Kaszapengetések/ Zöld mezején,/ Pajkos gyermekkorban/ — Valamikor régen —/ Tarka pillangókat/ Kergettem én..." Paál András szülőfalujában végezte elemi iskoláit, utána Kantára került, a kollégiumba. Itt főleg Erőss József történész tanára volt rá nagy hatással, és maga is a tanári pályát szerette volna választani. Alma azonban nem valósulhatott meg, mert szülei tönkrementek, földjüket elvesztették, gyermeküket nem tudták továbbtaníttatni. A vézna kis legénykének meg kellett fognia a legnagyobb kalapács nyelét, mert kovácsinasnak adták. Ládikájából azonban nem hiányzott a könyv, szorgalmasan olvasott, s egy-egy irkalapra kezdte gondolatait rímkapcsolattal összekalapálni. Olvasta, írta, ízlelgette, gyakorolgatta anyanyelvét, majd legénnyé cseperedve vándorútra kelt szerencsét próbálni. Ekkor ismerte meg Paál András közelebbről a román népet, az egyszerű román dolgozókat, akiket őszinte segítőkészségükért nagyon becsült. Ezt a kort Ahogy én kívánom című versében így énekelte meg: „Vándorúton valók. Sehol a világon/ Nem volt pihenésem, nem volt maradásom./ A zsebemben — néha — nem volt egy garas sem,/ De annál több forró könny gyűlt a szememben.../ Hogy nem vesztem szomjan, hogy nem haltam éhen:/ Jámbor románoké sokszor volt az érdem!/ Nem nyújthattak, igaz, úri vendégséget,/ De szívesen adtak, ami tőlük tellett.../ »Egy darabka mesét adjál neki lányom...!«/ Áldja meg az isten, ahogy én kívánom!/.../" Vándorútján több erdélyi városban megfordult. Segesvárt aztán korban elérkezett ahhoz az időponthoz, amikor már szikrát fog a tapló. Megismert, megszeretett és feleségül vett egy hozzáillő szegény lányt, majd ketten járták az élet országútját. Csíkszereda lett a legközelebbi állomás, ahol saját kis műhelyében kalapálgatta össze az üllőn a létfenntartásukhoz szűkösen elegendő öszszeget. De jött az első világháború, katonaként Paál András Európa majdnem valamennyi harcmezejére elkerült. Feleségének csak egy-egy rózsaszínű tábori lapot küldhetett, annak viszont itthon élnie kellett, ezért lassan mindent eladogatott a kicsi műhelyből, sőt még a szerény lakásból is, mert többször is megsebesült férjének időnként csomagot is küldött a hadikórházakba. Amikor 1920-ban a nagy világégésből hazakerült, könnyen elindulhattak vándorútukra, a csomagolás nem okozott gondot a házaspárnak. Brassó, a már akkor fejlődő város vonzotta őket. Itt egy szerény lakatosműhelyben dolgozott egyedül, sem inasa, sem segédje nem volt soha. Elvállalt mindenféle vasmunkát. Munkahelyéről így vallott: „Az én műhelyem szennyes, poros odú,/ nem ékes palota,/ De küszöbén áll a tiszta becsület,/ Mint egy őrkatona...// Belül a tisztes munkának van helye,/ Hol vért izzadok bár,/ De a gonoszság, rossz lelkiismeret/ Ott helyet nem talál!” Felfogását, életszemléletét más helyen így foglalta szavakba: „Az én lelkem mindig jámbor volt,/ és tiszta. Szennytelen./ Nem rágódtam más becsületén,/ senki bőrét le nem nyúztam én,/ mint más tette velem..." Nem is szerzett magának vagyont, ezüstlakodalmukra így foglalta össze eltelt huszonöt esztendős házaséletüket: „Százszor csalódott lélek, százláncú arc,/ Ezer küzdelem és ezernyi kudarc,/ Becsületes név, ez mind összevéve:/ Huszonöt évünk tiszta eredménye..." Paál András lelkes és egyik legodaadóbb tagja lett a Brassói Magyar Dalárdának. Ott fedezték fel addig titkolt költői hajlamait, ünnepélyekre alkalmi verseket írogatott, 1924-ben pedig megírta és egyetlen szakaszos versikéjével megnyerte az Országos Dalosszövetség jelige-pályázatát: „Bölcsőnktől a koporsónkig/ — míg a sír el nem takar —,/ szívből jöjjön, szívhez szóljon/ ajkunkon mindig a dal.“ Dalostársai unszolására gyűjtötte öszsze versei legjavát, és a dalárda erkölcsi támogatásával adta ki 1500 példányban. A 30 tagot számláló dalegylet gondoskodása folytán a kötet napok alatt elfogyott. Később hazaköltözött Kézdivásárhelyre. Ott írogatott, kalapálgatott tovább. Verseit felkérésre néha nyilvánosan is felolvasta, de mint féltve őrzött kincseit inkább csak magának tartogatta. Amikor élete vége felé közeledett, készített egy szekrénykét, abba beletette drága papírjait és lezárta egy jelre záró lakattal. Egy helyre került élete két fő szerszáma, tolla és kalapácsa. SZABÓ SÁMUEL PAÁL ANDRÁS Pennám! Sovány kicsi jószág, Régen szolgálsz te is nálam! Hogy szolgámul fogadtalak, Nincs rá okom, hogy sajnáljam... Nem sok bár, amit dolgozol, De tessz, amit lehet... És én — mégis — hogy meg vagyok Elégedve veled! Mint a cigány muzsikája, Olyan vagy te mindig nekem: Számon tartod, hogy a nótát, Ha vígba csap, nem szeretem... Eltalálod azt a hangot, Mi lelkemben támad, Ha barátként érzel velem, Ha elfog a bánat... Huszonötször vált azóta Tél tavaszra, nyár meg őszre... — Hányszor volt a szívem, lelkem Búbánattól összetörve! — Ha megbántott ez a világ, TOLL ÉS KALAPÁCS S fájt nekem az élet, Keservemnek mindig, mindig Te vetettél véget! Szolgatársad, a kalapács Náladnál is régibb szolgám: Tenyeremet töri-marja. Érted — mégis — el nem dobnám! Nekem egyik olyan kedves Éppen, mint a másik... Vigasztaltok, ha a lelkem Szomorúra válik. Ugye, pennám, nem szégyenled — Ne is szégyelld, sohse bántson —, Hogy dolgozó társad az én Durvaképű kalapácsom... El ne felejtsd vele szemben Tisztességgel lenni, Mert tudd meg, hogy nála nélkül Te sem volnál semmi... (Brassó, 1926) 1978. VII. 8. SZELLEMI LÁTÓHATÁR A tudás szintje 5000 év •Falfestmények és sziklarajzok tájékoztathatnak bennünket egy ősi nép tehetségéről, ízléséről, természetismeretéről, varázslatairól és még sok egyébről, de gondolkodásáról és tudásáról nagyon keveset árulnak el. Hogy több-kevesebb biztonsággal belelássunk őseink agyvetejébe, ahhoz olyan eszköz szükséges, amely nemcsak analógiás következtetést és valószínűsítést tesz lehetővé, hanem őseredeti formában közvetíti magát a gondolatot. Ez az eszköz az írás. Hol keletkezett, mikor keletkezett az írás? Ki találta fel? Rosszul feltett kérdések ezek, nem lehet rájuk válaszolni. Az írást nem egy ember találta fel és nem egy helyen, hanem a szükséglet hozta létre mindenütt, a társadalmi fejlődésnek azon a fokán, amelyen ismerték a mezőgazdálkodást, az állattenyésztést, az építkezést, a kézművesség több formáját, az ehhez szükséges anyagok adásvételét és szállítását, és ahol az egyszerű családi-törzsi közösségből népi egységek kovácsolódtak, tehát kirajzolódtak a birodalmak körvonalai, kasztrendszerrel, sőt egyre élesedő osztálytagozódással, mústezer éve — ezt az időmeghatározást kissé lazán használtjuk: ötszáz év ide vagy oda nem számít — számos birodalom csomópontja alakult már ki, önálló írásrendszerrel. Másként írtak a perzsák, másként a kínaiak, másként az egyiptomiak, a babiloniak. A Mezopotámiában élő sumérek, akkádok, babilonok, asszírok óriási szolgálatot tettek a régészeknek azzal, hogy papíros, pergamen és tinta helyett agyagtáblát és íróvesszőt használtak. Ékírásos jeleiket belevésték az agyagba, a táblát tüzes kemencében kiégették, ezzel olyan időtállóvá tették, hogy csak meg kell találni a táblát és megfejteni az ékírás titkát, s az idők végezetéig olvasható marad. Az ókori írások megfejtése külön regény — kalandregények sorozata... Csak ennyit: nincs nehezebb rejtvény az ősi — ismeretlen — nyelvek írásrendszerénél; az emberi találékonyság örök büszkesége marad e rejtvények megfejtése. A mezopotámiai ásatások során talált táblák, jelvények, pecsétlő hengerek, ékírásos agyagedények és sziklavésetek, sőt a későbbi idők hatalmas ékírásos könyvtárai lehetőséget adnak arra, hogy az írás fejlődésének menetébe bepillanthassunk. A titokzatos sumérek talán ősi hazájukból hozták magukkal az első írásjeleket, mindenesetre a két folyó — a Tigris és Eufrátesz — közti birodalmukban fejlesztették ki és adták át a környező sémita népeknek az ékírás módszerét. Kezdetben piktogramokat használtak, vagyis leegyszerűsített képecskét véstek az agyagba — tulajdonképpen nem írtak, hanem rajzoltak. Az ilyen rajz nyelvi ismeretet sem kívánó értelme nemzetközi, használhatósága azonban nagyon szűk körű. Később ideogram lett a rajzból: már nem magát a tárgyat jelöli, hanem annak tágabb fogalmi körét. Még mindig nem alkalmas módszer a folyamatos írásra. A rajzolásból akkor lesz írás, amikor a piktogam fonogrammá alakul, vagyis a sematikusan lerajzolt tárgyból nem magát a tárgyat jelenti, hanem a hangot, amely eredetileg a tárgyat jellemezte: most ugyanezt a képet mindez olyan szóban fel lehet használni, amelyben ugyanez a hang előfordul. Ez még nem betűírás, de már nem képírás. A jelek mindinkább elveszítik képszerűségüket, stilizált fonetikai jelzősé alakulnak. A korai Uruk-korszakban (időszámításunk előtt 3 000 évvel) mintegy kétezer hangjelet használtak a sumérek;a további fejlődés során nem szaporodtak a jelek (mint a mnaiak képjelei), hanem fogyatkoztak és egyszerűsödtek: öt évsázad múlva, az Ur-korszakban — amelynek kultúráját Woody ásatása tárta fel — hatszáz jel már elegendő volt ahhoz, hogy mindent ki tudjanak fejezni. •Elsősorban a papok, sztviselők és kereskedők használták az írást, de azt hitem, a gondnokok találták fel. Mint ahogy a számolást is. .. intéző, raktárnok, gondnok, adminisztrátor— no meg a kereskedő — kényszerült először arra, hogy jegyzéket vezessen , rábízott holmiról: nevén nevezze, följegyezze, számon tartsa mi van, mi ke|. A leltározás — a ma is annyi bosszúságot CsOZ új leltározás — az írásnak, számolásnak, sőt a mertekegyszeknek is anyja A gazdag udvartartás és a nagyvonalú epitkz£s megkövetelte a súlyok, az űr- és hosszmértékek szabványosáét, és valóban a sumérek már pontos mértékegységekkel ragoztak. A csatornázás és az étkezés néha bonyolult számítást kívánt, megbirkóztak ezzel . A tízes számrendszert használták 1-től 60-ig, onnan kezdve 3 hatos számrendszerben folytatták a számolást, bonyolultan, de igen magas értékeket is pontosan .iu.. fejezni. Volt szólótáblájuk, tudtak négyzetre emelni, gyököt vonni, területet szidtam, sőt a kör kerületét is megközelítő pontossággal kiszámlették. Napjainkban természetesnek vesszük, hogy a nap 24 órából áll — a sumére találták ki ezt is. Mint ahogy a szombat szavunkat is: ők övezték a holdünnepet sabbatnak, tőlük örököltek a zsidók, , „időktől a keresztények. A hónapokat a hold járásához sabwk , a naptáruk döcögőssé vált: a 12 holdhónap nem adta ki Q 365 , de csila ászaik tisztában voltak ezze és időnként egy tizenharmadik hónapot illesztettek be. Napodra mérték az időt és vízórával, egyik tartályból a másikba csörgött a víz, meghatározott idő alatt. Mindent összevéve, orős emberek voltak, sokat tudtak az ókori népek. Tudásukat ma ötezer évvel ezelőtt szakszerűen adták tovább: a templomihoz tartozó iskolákban tanították az írást meg a számolást, mitológiájukat és gyakorlati ismereteiket. BENEDEK ISTVÁN (Részlet a szedőnek A tudás útja című kötetéből) Három nyelven a Cenk alatt Adrian Hamzea Választékosan öltözött, kimért megjelenésű férfi járja be a déli órákban a brassói szerkesztőségeket. Sorra kopogtat az Astra, a Brassói Lapok, a Drum nou, a Karpaten Rundschau ajtaján. Kezében diplomatatáska. Csak a nagyon mélyreható szem (vagy a többéves ismeretség) látja meg a nyugodt és kimért megjelenés mögött a szenvedélyes természetet, hogy az őszülő haj, a kisportoltnak tűnő homlokráncok mennyi megpróbáltatást takarnak. Sorozatunk célját, a román, magyar és német művelődési értékek cseréjét, közvetítését Adrian Hamzea hivatásánál fogva vállalja. Foglalkozása műfordító, német és magyar nyelvű szépirodalmat tolmácsol román nyelven az olvasók számára. — Alkalomtól, hangulattól függően felváltva beszélünk románul, magyarul, az utóbbit mindketten jól észrevehető székelyes kiejtéssel. Hol tett szert a székely akcentusra? — Csíkban születtem, édesapám román, édesanyám székely leány volt. A vegyesházasságok akkoriban ritkábbak voltak, mint mostanában, s egyiküknek sem volt könnyű a dolga. De nem ez a fontos, ők jól kijöttek egymással..., nálunk otthon felváltva beszéltünk románul és magyarul, egyszerre tanultam meg mind a két nyelvet. Gyermekkorom igazi paradicsoma Tusnád volt, az Olt partján. A „bandával” a Vártetőn cserkésztünk, a letarolt csúcson, a romok között titokban ástunk, régészkedtünk a magunk módján. Persze sírokat kerestünk, a temetkezési helyek kincseiről sokat beszéltek akkoriban az emberek... Nem volt nagy szerencsénk, csak néhány cserépedényt találtunk. De ott voltak a sziklába vájt barlangfolyosók, azokigen, azok romantikusak voltak, ott lehetett igazi rablópandúrt játszani. A negyvenes évek elején ezt a játékot világméretekben és rémes komolyan játszották a felnőttek, s a bécsi döntést követő nagy felfordulásban mi is Brassóban találtuk magunkat. Következett a Șaguna líceum, utána beiratkoztam a kolozsvári egyetemre. A személyes megpróbáltatásaim csak ezután következtek. Én azt mondanám, ugorjunk egyet... — Muszáj? — Nekem jobb így, ne kavarjuk fel emlékeinket. 1956- ban Szemlér Ferenc és Mihai Gafiţa karolt fel, a kiadók részéről ők biztattak fordításokra. Mind a kettőjüknek sokat köszönhetek. Nagyon szomorú és tragikus dolog, hogy ma már egyikük sincs köztünk. Gafiţát tavaly márciusban temették maguk alá a bukaresti romok, Feri bácsitól ezen a télen vettünk búcsút. Én akkor még gyűjteményes verskötetének a fordításán dolgoztam, azóta leadtam a Cartea Românească Kiadónak. A harmadik szerkesztőről, aki útjaimat egyengette, róla is vak múlt időben beszélhetek már. Földes Lászlóról van szó — Az idő, Brassó és a mit fordítók... — Brassó és a műfedték? Szemlér Ferenc mesélte egyszer (ugye tudom, a búcsú az ifjúságtól című regényében meg is írta), hogy a világháború között, a kávéházi irodalom korában Busóban a Central volt a literátorok találkozóhelye. Ott itt a kedvenc tanárom, Octav Suluţiu asztala, a közelben Szemlér Ferencé, a Meschendörferé... Adolf Meschendorf... az ötvenes évek végén ismertem meg, 1957-ben a Lucafarul de ziua című időszakos folyóiratban közöltem először Meschendörfer-versfordításokat. Legkedvesebb regény,a Leonórát is lefordítottam, s terveim között szerepel, ez m£r nemcsak rajtam múlik, a Die Stadt am Osten roma tolmácsolása is. — Maradjunk még ennél a témánál, romániai német irodalommal való további kapcsolatainál. — Évekkel ezelőtt bírátkoztam össze Georg Scherggel. Ő ma már nem brassói ikos, Szebenben él. Tőle igen sokat tanultam, és gondolom ez már természetes, fordítottam is tőle verseket, és a Mania lui Darius című regényét. Ursula Bedners segesvári kolang költeményei is fordításra sarkalltak, Poeme címmel jlentek meg önálló kötetben. De a legnagyobb fordítói siker,m egy Bukarestben élt német nyelvű író, Robert Flinkr újrafelfedezése volt. Tragikus vízióban, kafkai mélységgé ábrázolta a teljes emberi elidegenedés folyamatát. Bukovinai származású idegorvos volt, Bécsben, Halléban, Jensben és Bázelben tanult. 1945- ben halt meg Bukarestben. Oscar Walter Cisek adta ki 1968—1970 között két regényét és novelláit. Nos, a Kriterionkönyvek sorozatban megiigyert román tolmácsolásaim, a Prăbuşirea és a Purgatorul című kisregények (az eredeti címük Der Sturz, illetve Fegefeuer) kisebb fajta irodalmi szenzációnak számítottak, a húszezer példányszám rekordidő alatt elfogyott. Ezen fiom Rilke, illetve Richard Wagner kisebb prózai írásait frdítottam. — És a magyar ironyomból mindenekelőtt Krúdyt... . — Krúdyt fordítani, azt hiszem, eddigi munkásságom legszebb, de legnehezebb feladata is volt (Szemlér Ferenc mirify esztendeje cirro reg£nye mellett). Amikor a műforditl a legapróbb szavak, lzókapcsolatok szintjéig belemerül Krúdy Gyula alom-varazü°ir(P vlágába ak£orB lehetetlen, hogy kiv°nl“ tittököző hatása alól. De mint fordítót nagyon megdolgoztatott a vörös postakocsi és az Őszi utazás... Oldalról oldalra szive leküzdhetetlen nehézségeket rejtegetett, volt idő, amior hiába forgattam szótárakat, lexikonokat, magyar bar^aim seg,teni akarása sem használt... További fordításán" a magyar irodalomból Tomcsai tűznyelő halak Karinthy-humoreszkek, Ladányi Mihály, Somlyó György, Iács Mihály versei. Dolgozom Tatarés előtt áll,a Déry Tibor a regényének a fordításán, befertPOr‘ ebban‘ ‘ — És mivel túlléptük a megszabott terjedelmet, csak azt kérdezném meg, mit tez legsürgetőbb műfordítói kötelességének? Adósságot is moshatnék, mindnyájunk adósságát. Apáthy Géza verseinek útnyelvű kiadására gondolok... Lejeztő: KRÁJNIK-NAGY KÁROLY ISSI A szervezetünk számára nélkülözhetetlen anyagok lebontása (emésztése) a tápcsatorna feladata, így méltán mondhatjuk, hogy ez egyik létfontosságú szervrendszerünk is. Sajnos, ezt a tényt csak nehezen akarjuk megérteni. Az emberi fejlődés történetében a társadalmi változásokkal párhuzamosan a táplálkozás is sokat módosult, és elérkeztünk ahhoz a felismeréshez, hogy szervezetünk számára a vegyes táplálkozás a legmegfelelőbb. Változtak étkezési szokásaink is, de a múltban kialakult helytelen felfogások még számottevően éreztetik hatásukat. A táplálkozás az ember számára szükséges, de a mértéktelen evést-ivást egyesek a lét örömei egyik forrásának tartják. Téves az a szülői felfogás is, hogy a gyerekeket túl kell táplálni, mert csak a kövér gyermek szép. Ez ugyanis oda vezet, hogy a gyermekben téves reflexként egy sor negatív tulajdonságot rögzítünk, amelyek ha az élet folyamán további megerősítéseket kapnak, maradandó szokásokként rögződnek. Az olyan családi környezetben, ahol az evés a fő téma, s ennek különböző örömei adják a kellemes emlékeket, az evés hamar azonosul a kielégülést okozó érzéssel. Az ilyen környezetben nevelkedett gyermek nemcsak tévesen rögzíti a táplálkozás fontosságának a tudatát, hanem a szervezete is annyira alkalmazkodik a fokozott igénybevételhez, hogy később már felesleges zsírraktárai utánpótlását maga is biztosítja. A szükségletet meghaladó táplálékfelvétel lassan kitágítja a gyomrot, amely fokozza az emésztőnedvek termelését. Ez a fokozott savtermelés állandó éhségérzetet okoz. S íme máris előttünk az a kép, amelyet a tévesen rögzült szo-kás hozott létre. Ha ezt a circulus vitiosust nem tudjuk megszakítani, akkor ez szervezetünk károsodása árán továbbra is fogva tart. A nevelés, az oktatás feladata, hogy idejében meg tudjuk különböztetni mindenben a szükségest a mértéktelentől. Ez a tétel a táplálkozással kapcsolatos felfogásainkra is érvényes. Minden szervezetnek — a végzett munka arányában — megvan a maga egyéni kalóriaszükséglete (kalóriatáblázatokból egyszerűen kiszámítható), s ami ezt meghaladja, az nemcsak felesleges, de terheli, nehezíti az emésztőrendszer működését. A fokozott elhízás ennek a folyamatnak az eredménye. A szükségesnél kevesebb táplálékfelvétel pedig azért káros, mert nem biztosítja a szervezet számára nélkülözhetetlen alapanyagokat, s így hiánybetegségeket okoz. Napjainkban a fokozott civilizáció hatásaként inkább a túltáplálkozás jelenti a veszélyt, mert az életszínvonal emelkedésével egyidőben az emberek a rendelkezésükre álló lehetségesből még feleslegesen is halmozzanak. Az emésztőrendszer nyálkahártyája az élet folyamán védi, biztosítja e szervrendszer épségét. A helytelen táplálkozás, a gyors étkezés, a forró vagy túl hideg ételek, a tömény alkoholos italok fogyasztása, a túlzott fűszerezés mind megannyi veszély a védőrendszer kimerítésében. A gasztritiszek, (gyulladás) az emésztőkészülék megbetegedéseinek a bevezető szakaszát képezik. Rendszerint észrevétlenül kezdődnek, egy étrendi kihágást követően, mint puffadás, teltségérzet s rossz szájíz. Ilyenkor, ha megnézzük a nyelvünket, azt bevontnak (szürkés lepedékes) találjuk. Ez tájékoztató jele annak, hogy bélrendszerünk nyálkahártyája gyulladásban lehet. Sajnos, ezt a szakaszt hanyagoljuk el a legjobban, mert vagy nem vesszük észre, vagy nem tulajdonítunk annak jelentőséget (sajnos, még egyes orvosok sem). Ha a folyamat nem gyógyul, átmehet egy szubakut vagy krónikus szakaszba, amelyre éppen az időszakonkénti változás, a mind gyakoribb visszaesések a jellemzőek. Tudnunk kell azt is, hogy a betegség korai szakaszában valóban nem könnyű a diagnózist megállapítani, mert a gyomorszondázás normális savértékeket mutat, s legfeljebb annak fokozott nyálkatartalma utal a fennálló változásokra. Eleinte nincs különösebb fájdalom, s így a betegek nem fordulnak orvoshoz, később azonban, amikor a változások állandósulnak, a panaszok is mind kifejezettebbek. A betegség periodikusan ismétlődő szakaszai, a betegség hullámzó kimenetele nehezíti az idejében alkalmazott megfelelő segítséget. A gyomornyálkahártya sorvadását kísérő teljes savhiány már olyan visszafordíthatatlan elváltozást jelent, amelyet elkerülhettünk volna az idejében alkalmazott óvintézkedésekkel. Egy gyomorbeteg ember társadalmi szempontból is problémát jelent, mert a gyakori munkakiesés mellett „keserű” szemléletével negatívan befolyásolja környezetét (család, munkahely). Senki sem kívánja, hogy az önmegtartóztatás látványos cselekedeteit vigyük véghez, hanem inkább rendezzük oly módon életünket, hogy a táplálkozás abban csak a megfelelő kereteket képviselje. A közvélemény megváltoztatása, a magunkkal szemben tanúsított téves felfogások kiküszöbölése mind megannyi lehetőség, hogy változtatni tudjunk a kérdéssel kapcsolatos magatartásunkon. Minden olyan ismeretterjesztő, egyéni vagy kollektív nevelő tevékenység, amely elősegíti az emberek felfogásának a megváltoztatását, a tömegkultúra fontos láncszeme is. Dr. CSONTOS ÁRPÁD Éljünk ésszerűen tizek, fürdők, egészség Nyáron, de más évszakokban is, sok tízezres tömeg látogatja fürdőhelyeinket, amelyek nem is annyira a szórakozás, mint inkább az egészség szolgálatában állnak. Tengerpartunk számos üdülője, hegyeink jelentősebb fürdőhelyei, köztük Borszék, Szováta, Tusnád, Kovászna és mások, nemcsak országos, hanem nemzetközi hírnévnek is örvendenek. Kisebb fürdőhelyeink, így a málnási, homoródi, zsögödi a versenyben egyelőre háttérben maradnak, államunk azonban ezeknek a fejlesztését is napirendre tűzi. Hazánk népe már a múltban is kedvelője volt a fürdésnek. Ezért érdekes tehát a fürdés vándorútjával foglalkozni. A fürdés évezredeken át voltaképpen vallásos megnyilvánulás volt. Tudjuk, hogy a zsidóknál, mohamedánoknál úgy hozzátartozott a valláshoz, mint ujj a kézhez. Az ásványvízforrások szent helyeknek számítottak. A sportoló spártaiak különösen sokat adtak a tisztálkodásra. Az izzasztó fürdőkről már Homérosz is szólt, amikor leírja, hogy vándorlása során Odüsszeusz is gyakran vett izzasztó fürdőt. A görögöknél a fürdés vallásos jellegét bizonyítja, hogy újszülötteiket a tengerben, folyóban megmártották, amit más formában ugyan, de a kereszténység is átvett. Már időszámításunk előtt jóval ismerték a fürdést követő hidegvizes lemosást A rómaiak életében ugyancsak nagy szerepet játszott a fürdés. Fürdőik építésénél rendkívül fényűzők voltak. A fürdő padozatát egész történeteket megelevenítő mozaikokkal díszítették. Hogy a szegények is hódolhassanak a fürdőzésnek, ingyenes közfürdőket létesítettek. A fürdő szerepe annyira jelentős volt, hogy a római főurak lakomáikat, szónoklataikat, igen gyakran birkózó- és vívóversenyeiket is ennek falai között tartották. Hazánk területén és más római hódítás alá került országokban nemigen tártak fel olyan egykori települést, ahol ne bukkantak volna fürdő nyomaira. A franciák ősei, a gallok annyira tisztelték a vizeket, hogy gyógyforrásaikat isteneikről nevezték el. A kelták vizek mellett tartották misztikus összejöveteleiket. A kereszténység egy ideig— mint pogány szokásnak — igyekezett útját állni a források tiszteletének. A gyógyvizek jelentőségét azonban idővel felismerték, úgyhogy már a koraközépkori kórházakban, zárdákban fürdőket is létesítettek. Természetesen a gyakori járványok idején a fürdők igénybe vétele szünetelt, hiszen könnyen a betegségek terjesztőivé válhattak. Kelet népeinél — a görögökhöz és rómaiakhoz hasonlóan — a fürdés nem annyira egészségi, mint vallásos tevékenység volt, s már az egyiptomiaknál, perzsáknál, indusoknál szerepet játszott A török uralom nyomát nem egy fürdőben fedezhetjük fel. Napjainkban a japánok fürödnek a legtöbbet. Naponta milliók veszik igénybe Tokió közfürdőit. Érdekes megemlíteni, hogy míg a történelem folyamán Európában az előkelők elutasították a fürdő használatát, addig a falusi emberek kedvelői voltak annak. XIV. Lajos francia uralkodóról jegyezték fel: tisztálkodása annyiból állott, hogy tenyerébe alkoholt töltött, s azzal arcát végigsimogatta. Az előkelő nők azt tartották, hogy a víz árt a bőrnek. Reggelenként legfennebb vizesített ruhadarabbal simogatták végig arcukat, óvatosan, hogy a szépítőtapaszok le ne váljanak. Az első előkelő aszszony, aki lakosztályában fürdőkádat állíttatott fel, Napóleon első felesége, Josefine volt. Kezdeményezése hamarosan más főúri házaknál is követőkre talált. A dolgozó nép egészségének védelme szocialista államunknak elsőrendű érdekei közé tartozik. Egészséges test, egészséges lélek — ez minden fizikai erő alapja. Ezt segíti elő a kormány és a párt, amikor új gyógyfürdők létesítése mellett a régiek korszerűsítését is napirendre tűzte, s a szakszervezetek révén lehetőséget ad arra, hogy gyógyfürdőink a nép egészségének szolgálatában működjenek. HOLLÓ ERNŐ A TUDOMÁNY VILÁGA MIT ISZNAK AZ ŰRHAJÓSOK ? A víz az űrhajóban is éppen olyan létkérdés, mint a Földön. A Vosztok- és Voszhod-űrhajókon a napi fejadag 2,2—2,5 liter víz volt; az amerikai Mercury és Gemini típusokon valamivel nagyobb: 3,63 liter. A kozmikus ,,vízvezeték" elég egyszerű: fémtartály, benne polietilén-edény és a belőle kivezető szintén polietiléncső, amely egy fertőtlenítő patronból kiálló szipkában végződik. A Szojuz típusú űrhajókon való hoszszabb időtartamú repülések kissé komplikálták a helyzetet — a napi fejadag 1,68 literre csökkent. Ugyanakkor biztosítani kellett a hosszabb idejű tárolást anélkül, hogy a víz megromlana. Az NDK tudósai erre egy kumazin nevű készítményt javasoltak, amely egy hónapra biztosította a víz tárolását. Mivel a kumazinnal preparált víz az űrhajósoknak nem ízlett, a víz tartósítására később ezüstöt használtak, amellyel az űrhajósok már elégedettebbek voltak. A Szaljut űrállomásokon, ahol az űrhajósok űrruha nélkül dolgoznak, s ahol a tisztálkodáshoz is vízre van szükség, a napi fejadagot 2,2 literre emelték fel. A Szaljut—3-on az űrhajósok felhasználtak bizonyos mennyiségű regenerált vizet is, de a fejadag nagy része a Földről felvitt édesvíz volt. Az oldott sók összetétele szempontjából a legmegfelelőbb forrásnak a szovjet űrhajókon a Moszkva környéki kutak bizonyultak. A BOROBUDUR-TEMPLOM MEGMENTÉSE Az UNESCO felszólította a fejlett ipari országokat, járuljanak hozzá adományokkal a jávai Borobudurtemplom megmentéséhez. Ehhez legkevesebb 12 millió dollárra lenne szükség. A Borobudur természetes dombra épült. Ötvenötezer köbméternyi, vulkáni kőzetből faragott építőköveit habarcs nélkül illesztették össze. Alaprajza négyzet, minden oldala 123 méter. A műemlék magassága eredetileg 42 méter volt, ma 31,5 méter. Az 1200 éves Borobudur a buddhista világ egyik legimpozánsabb templomi építkezése. Nevének jelentése: sok Buddha. És valóban: a templomban több mint 500, kőből vésett Buddha-szobor található. Falait kőbe vésett domborművek díszítik, amelyek legendákat ábrázolnak, és a buddhista tan szövegeit illusztrálják. Az eredetileg 2000 domborműből máig mintegy 1600 maradt fenn. Ezek egymás mellé állítva öt kilométer hosszú sort adnának. HÍRES TUDÓSOKRÓL ELNEVEZETT KISBOLYGÓK A Nemzetközi Csillagászati Unió elfogadta azt a javaslatot, amelynek értelmében néhány, a közelmúltban felfedezett kisbolygót híres tudósokról nevezzenek el. A soron következő kisbolygó Titiusról, arról a csillagászról kapta nevét, aki 1772-ben egy ma is vitatott érvényű törvényszerűséget talált a bolygóknak a Naptól való távolságukra vonatkozóan. Az 1999. sorszámú aszteroid neve Hirayama. A névadó japán tudós fedezte fel, hogy a kisbolygók bizonyos csoportokat, „családokat" alkotnak. Az Uránusz felfedezőjének, Sir William Herschel angol csillagásznak szentelték a 2000. kisbolygót; Einsteinről keresztelték el a 2001-et; Eulerről, a nagy svájci matematikusról pedig a 2002. sorszámú aszteroid nyerte a nevét. 27. SZÁM 4-5. OLDAL