Brassói Lapok, 1978 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1978-07-29 / 30. szám
Ch'i Pai-shih: őszi tengerpart: A vándor hazatérése (színes tus) Ch’iPai-shi. A szinte átfoghatatlanul gazdag kínai festészeti hagyomány egyik legjelentősebb és legjellemzőbb képviselője. Sajátos, egyéni stílusában csodálatosan ötvöződött a nemes örökség és az átható korszerűség. Az évezredes képírási módból kihajtó, életörömet árasztó, ragyogó színekben és szellemes tusfoltokban gazdag festészetében plebejus-paraszti természetszemlélet nyilatkozik meg. Témaköre végtelenül egyszerű és közvetlen. Halak, madarak, virágok, fák, felhők, hegyek között meghúzódó települések stb. villannak fel derűs lapjain, versszöveg kíséretében. Ch'i Pai-shih (1860—1957) viszontagságokban gazdag élete során tanúja volt a szenvedésnek, az áldozatokat követelő felszabadító harcoknak, a hősiességnek, a nagy győzelemnek. Művészeti és közügyi tevékenységéért 1953-ban A Kínai Nép Művésze érdemrenddel tüntették ki. Élete végén a Békevilágtanács nemzetközi díját is elnyerte. Hihetetlenül termékeny festő volt. Több ezer képet és verset hagyott hátra hazája és az egész emberiség számára. Alkotó lendülete az utolsó pillanatokig fiatalos maradt. Keze biztosan forgatta az ecsetet, vonalai az utolsó gesztusig lendületesek, magabiztosak voltak. 1902-től bebarangolta Kína jelentős részét, hogy kiegészítse életismeretét. Utazásai során készített vázlatait azonban csak pekingi letelepedése után dolgozta fel nagyobb méretű kompozíciókban, miután már tüzetesen megismerkedett a hatalmas kínai képzőművészeti örökséggel. Az 1920—30-as években vált kiforrottá egyéni stílusa. Mesterműveinek zömét a harmincas évek után alkotta, ezek élete folyamán egyre határozottabbak, tömörebbek, ugyanakkor könnyebbek, elvontabbak, költőibbek lettek. Bravúros kifejező készsége kialakításához évek hosszú tapasztalatai során jutott el. Mint asztalos, pecsétmetsző, majd mint önképző festő rengeteget dolgozott, kiolthatatlan tudásvággyal, erőteljes és realista életszemlélettel tanulmányozta a természet elemeinek konfigurációját, a mozgást, az ember lelkivilágát, az évszakokat, a tér végtelenségét , a valóság milliónyi tényeit. És hogy mindezeknek utánozhatatlan festője volt, csakis a természet élén végzett tanulmányainak és általánosító művészi gondolkodásának köszönhetjük. Ch’i Pai-shih közel hatvan évet élt és alkotott vidéken, a kínai metropolisoktól távol. Hitvallásából a következőket idézzük: „Minden igazi festőnek mielőbb fel kell halmoznia magában a látványokat... Csak akkor nyúljon ecsethez, amikor a látottak eljutottak a lélek legmélyebb rétegeihez." Pekingi lakása, műterme már életében a tisztaszívű és szépet szerető emberek zarándokhelye volt. A világ minden tájáról érkeztek-érkeznek ide csodát látni. Látogatóit mindig szívesen fogadta, megkínálta őket, egy kis festményt is rögtönzött számukra. Minden oly egyszerű és csodálatos volt nála... Költeményei, amelyek képei alkotóelemét képezik, a művész lelkivilágát tükrözik az alkotás pillanatában. Ecsetkezelésének fantasztikus könnyedségével fejezi ki a művészi átélés határtalan örömét, az ábrázolandó jelenség előtt érzett megelégedést, azt a lehetőséget, hogy a szín és szó nyelvén közvetítheti nekünk az általa feltárt titkokat. Az alkotás mindenképpen öröm számára, mert tökéletesen uralja a kifejezés sajátos eszközeit, mert tökéletesen ismeri a szülőföld természeti szépségeit, érzékenyen reagál az állandó mozgásban és változásban észlelt jelenségek dinamikájára, és tökéletesen, kevés eszközzel tudja előadni mindezeket, anélkül, hogy naturalista módon lemásolná a nagy lényeg apró részleteit. A mester vallomása is ezt a megállapítást hangsúlyozza: „A jó festő a világ képét a hasonlóság és a különbözőség útkereszteződésénél keresi...; a másoló festő közönséges, a valóságtól elforduló festő pedig a természet meghamisítója". Életműve a valóság poézisének revelációja; maga az összegezett szépség, amely a valóságból megtart bizonyos részleteket, árnyalatokat, de csak éppen annyit, amennyi elegendő az egységes egész hitelességéhez, elragadó bájának festői kifejezéséhez. Életműve tehát ragyogó és elmélyült lirizmus, megfontolt dekorativitás, amely már túlhaladja a természeti szépség objektív határait és a szubjektív művészi szépség magas szférájáig jut el. Élet- és emberszeretete közvetlen és közvetett módon van jelen a legendás hírű kínai mester valamennyi alkotásán. 1956-ban Ch'i Pai-shih így ír önmagáról: „... mert szeretem a házat, a hegyeket, a folyókat, a haza mezőit, e föld minden élőlényét, gyűjthettem annyi erőt, hogy sikerüljön közvetíteni, képeim által, verseimben az egyszerű kínai ember lelkivilágát. Életem utolsó éveiben jöttem csak rá, hogy mindaz, amit kutattam életemben, mindaz amit sugalltam — évek hosszú során —, nyugalom, Béke volt". CSUTAK LEVENTE 1978. VII. 29. SZELLEMI LÁTÓHATÁR Barátaink maradnak Ezekben a napokban az egyetemi domb termeiben, a 10-es diákotthonban, a főiskola éttermében és még annyi helyen, ahol huszonöt ország küldötteiképviselve vannak az összes szocialista országok, valamint Anglia, Görögország, Olaszország, Franciaország, az NSZK, Belgium, Dánia, Finnország, Spanyolország, Portugália, Norvégia, Svédország, az Egyesült Államok, Japán) megfordulnak, botladozó nyelvvel vagy folyékonyan, de románul folyik a szó. Körülbelül 150 hallgatója van a nyári kurzusoknak, amelyeket a bukaresti egyetem patronál. Immár 19. éve minden nyáron (1973-ig Sinaián, azóta Brassóban) előadássorozatot tartanak azoknak a más országbeli hallgatóknak a számára, akik román nyelvtudásukat kívánják elmélyíteni. A tanfolyam elnöke Titu Georgescu docens doktor, professzor, a bukaresti egyetem prorektora, igazgatója Alexandru Piru docens doktor, a román irodalom katedra vezetője, tudományos irányító dr. Alexandru Niculescu professzor, ugyancsak a bukaresti egyetemtől. Alexandru Piru és Alexandru Niculescu professzorral beszélgettünk a tanfolyamok céljáról, szerepéről és hasznáról. A résztvevők főleg fiatalok, egyetemisták, asszisztensek, kutatók, nagy részük az országában létező román lektorátusokon lesz előadótanár, idejövetelük éppen ismereteik elmélyítését szolgálja. Sokan közülük doktori értekezésük témáját is a román nyelv, irodalom, kultúra területéről választják. Kezdő, középső és haladó csoportokra osztva dolgoznak, román nyelvtudásuktól függően. Az elmúlt 19 év alatt olyan ismert tudományos tekintélyek is részt vettek meghívottként, mint Eugenio Coseriu román nyelvész, a tübingeni egyetem professzora, Alf Lombard svéd nyelvész, az RSZK Akadémiájának levelező tagja, Carlo Tagliavini olasz nyelvész és filológus, a Studi rumeni folyóirat megalapítója, többek között az RSZK Akadémiájának levelező tagja és a Magyar Nyelvtudományi Társaság tiszteletbeli tagja. A tanfolyam célja a román nyelv alaposabb elsajátításán kívül a román irodalom, történelem, folklór, művészet megismerése és nem utolsó sorban mai valóságunk felmérése. Előadások, kerekasztal-megbeszélé- sek, múzeum-látogatások szerepelnek a programban. A témák közül csak néhányat említünk meg: A XX. század román költészete, Századunk nagy román prózaírói, A román irodalom fejlődése, Hagyomány és időszerűség a román folklórban, A román nyelv latinitása, A román nyelv tanításának kérdései, Románia nemzetközi szerepe, Az iskolahálózat Romániában. Az idei tanfolyamok újdonsága, hogy a brassói egyetemmel való kapcsolat szorosabbá vált, a kerekasztal-megbeszélésekre pedig meghívták a helyi kulturális és tudományos élet képviselőit. Minden évben országos kirándulás — ez is valóságunk megismerésének egyik módja — zárja a tanfolyamokat. Az idei útvonal: Brassó — Békás-szoros — Duráu — Vatra-Dorna — Beszterce — Nagybánya — Săpînţa — Negreşti — Kolozsvár — Gyulafehérvár — Brassó. Mélyebben megismerve a román nyelvet és civilizációt, lehetőségük van, hogy országukban is megismertessék hazánk valóságát. Brassó pedig minden évben vendégszeretettel nyit kaput előttük. DÁNIEL KATALIN Őszintén szólva... aki így kezd el egy beszélgetést, annak én — őszintén szólva — nem hiszek. Mert mi az, hogy őszintén szólva? Ez volt őszinte? S hogy most ettől a pillanattól kezdve — ahogy külön jelzi és kiemeli az őszinteséget — valóban őszinte lesz? Igen, így is lehet értelmezni. Hogy valaki jelzi: na, most kezdődik az őszinteség. Ám mikor ér véget az őszinteség? Vajon oda teszi-e az „őszintén szólva“ vallomás után: na, most véget ér az őszinteség, és kezdődik a duma, a hadova. Az abszolút őszinte ember — valljuk be őszintén — nagyon kellemetlen ember. Képzeljétek el, hogy az egyik mint vendég teljesen őszinte. Megkínálják például kaláccsal, ő beleharap, ám nem azt mondja, amit a háziak elvárnak tőle: nagyon finom, nagyon-nagyon finom (és csámcsog melléje), hanem ilyeneket mond: — Nna, ettem én már ennél jobb süteményt. Sajnálni tetszett a vajat tőle... egyébként jól odaégett a kalács. Az ilyen őszinteség, egyszerű hatökörség, ugye, vagy legalább mély neveletlenség. Azonban nemcsak a vendég lehet vadul őszinte, hanem a házigazda is. Teszem fel, hogy a házigazda — igazságos és őszinte ember —, lenyeli az asztalra tett halételt, és gyanakodva fordul a háziasszonyhoz: — Mondd, édesem, nincs ennek a halnak valami szaga? Mindenki nyugtalanul néz fel a tányérjáról, most ugye szagolgatni kell, vagy mit kell ilyenkor csinálni a hallal... A házigazda azonban, mondottuk már, hogy őszinte és igazságszerető ember, sietve közli aggodalmai alapját: — Tudniillik elromlott a hűtőszekrényünk, és a halat ilyenkor oly nehéz jegelni... Mire a felháborodott feleség alaposan bokán rúgja az asztal alatt. Mire az őszinte ember — megint csak őszintesége teljes tudatában — hangosan felhördül: — Miért rugdosol az asztal alatt? Hát csak jellemezni kívántam, hogy az emberekkel való érintkezésben mit jelent a feltétlen őszinteség. Nem hiába mondja Oscar Wilde. Kevés őszinteség nagyon veszedelmes dolog, de nagy adag belőle valósággal végzetes. Tulajdonképpen minden ember őszintének születik, de nem biztos, hogy őszintének hal meg. Addig ugyanis, a halálos ágyáig, ioly-MAJTÉNYI MIHÁLYon nevelik, csiszolják, légy őszinte — biztatják nyilvánosan —, de mintha kacsintgatnának is melléje folyton, mintha azt jelentené az a kacsintás, bizonyos keretek között, természetesen. Sohasem felejtem el az egyik nagyon őszinte iskolatársam esetét: nagyon egyenes gyerek volt, ezért meg is dicsérték, és példaként állították elénk. Egyszer azonban túllépte a Rubicont ebben az őszinteségében. Cid románcait adták fel leckére, abból az első három szakaszt kellett megtanulni. A tanár leszólította, mondja el a verset, a fiú felállt és hallgatott. — Na, mi az? — nógatta a tanár. — Miért nem kezdesz hozzá? — Mert nem készültem! — És miért nem készültél? — Mert nem volt kedvem ehhez a vershez. Most sincs. Hát hallottátok volna. Hogy így, úgy, mit válogat ő a versekben, ha a tanár egyszer föladja? S nem elég, hogy nem készült, még tetejébe cinikus válaszokat is ad. Mi történt ebben az esetben? Hát az, hogy túlcsurgott nála az őszinteség pohara. Mert mit csinált volna egy nem őszinte gyerek? Azt mondta volna: készültem, folyton tanultam, de most elfelejtettem. Mit mondott volna egy korlátozottan őszinte? Nem tanulhattam, mert fájt a fejem, azonfelül, hogy a nagymamának orvosságot kellett hozni, s még tetejébe vendégek érkeztek... Ez az elfogadott norma ilyen esetekben. A rossz jegyet így is megkapta volna, de a dolognak meglenne a diplomáciai formája. Ez az elvetemült őszinte gyerek azonban azt is bevallotta őszintén, hogy egyszerűen azért nem tanult, mert — ugyancsak egyszerűen — nem volt kedve hozzá. És most sincs. Ennyi őszinteséget egyszerre nem lehet elviselni, s a fiú tanári konferencia elé került. (Nota bene: manapság ilyesmi nincs, ugye? Persze, hogy nincs, ez nagyon régen történt.) Mindez, emberek, ne tartson vissza senkit attól, hogy őszinte legyen, ez nagyon szép emberi tulajdonság, csak őszintén kell adagolni. Mi lett volna a helyes magatartásunk az odaégett sütemények esetében? A helyes válasz? Körülbelül ez: — Asszonyom, hogy nekem hogy izlenek ezek a kissé odaégett, barnára sült kalácsok! Kevés vajjal. Házigazdaként — a hal esetében — így kellett volna figyelmeztetni a vendégeket: — Nagyon szálkás ez a hal..., aki csak kívánja — mert nem szereti a halat —, annak szívesen lesütünk egy rántottát... így alkalmat adtunk volna mindenkinek a menekülésre, a visszavonulásra, még mielőtt a halat megeszi. Azt a rúgást az asztal alatt így is megkaptuk volna..., de nem kell azt mindig és feltétlenül közhírré tenni. Festőiség, kifejeződés, dinamizmus Leiter Artur brassói festőművész kiállítása a Viktóriateremben az év egyik jelentős képzőművészeti eseményét képezi. A művész hosszú ideje és rendszeresen jelen van a város képzőművészetében, egyike azoknak a festőknek, akiknek a munkássága mélyen Brassó művelődési életében gyökerezik. A művészi kitelejesedés delelőjén álló, kiforrott egyéni stílussal rendelkező Leiter Artur újbóli jelentkezése a művész számára nélkülözhetetlen alkotói forrongást, a szüntelen keresést bizonyítja. Jól szembetűnő egyéni stílusjegyei — a használt technikától függetlenül — két nagy témacsoportban bontakoznak ki: tájképekben és kompozíciókban. Tulajdonképpen régebb is törekedett rá, de újabban még gyakrabban fordul a kompozíciós portré, esetenként a portrészerű kompozíció felé. Leiter Artur képeit festőiséggel és dinamizmussal, gondolati kifejező erővel jellemezhetjük. Tájképein a fény az uralkodó, a könnyű, átlátszó napsugarak, a színritmusok tobzódásában emelik ki a térformák jellegzetességeit. A mély művészi átélés, az érzelemgazdagság óvja meg a képeket a kompozíciós szerkesztés öncélúságai- Leiter Artur kiállításá tól. Erőteljes ecsetkezelését a tónusok, az átmenetek finomságával oldja fel (Este — olaj, Napfelkelte a tengeren — akvarell). Tájképein esetenként patriarkális hangulatú régi településeket ábrázol (Falu a Feketeügy mentén, A régi Brassó). Ezeknek a képeknek érezhető a melankóliájuk, nyugodt, egyszerűségükben is hangulatos atmoszférát sugallnak. Leiter Artur alkotásmódjának jellegzetessége, hogy a művészi lényeget a térformák erőteljesen hullámzó szerkezetébe helyezi, sajátos, szép koloratúrát használ. A kiélezett, szögletes formák hullámos vonalakkal váltakoznak, az erőteljes kontúrvonalak mellett sejtelmes-finom átmeneteket találunk. A képsíkok összhatása többször is monumentális látványt eredményez, jól érzékelteti az egyszerű emberek méltóságteljes humanizmusát (A család, Kollektivisták). Stílusa árnyaltságában is egységes marad. Olykor a nyugtalan térgörbékbe zárt, a konstruktivizmusra emlékeztető formák az élet idegesen nyugtalan áramlását, a vászonnal való küzdelmet tükrözik. A színek impresszionista játékai át- és átjárják a konstruktivista zártságú kompozíciókat. ANCA POP Három nyelven a Verona Brates Cenk alatt A girbe-görbe bolgárszegi utcákká formálódó kicsi, de csinos, takaros házak, udvarok, kertek családiasan bensőséges hangulata éppen olyan varázsa Brassónak, mint a Fekete-templom, a Tanácsház vagy a Kapu utca. Itt, a Porondról (Piaţa Unirii) jobbra felkanyarog a völgybe a Piatra Mare utca. A legvégén, ahol az emberek birodalma a fenyvessel találkozik, költőnő él. — A szobában század eleji bútor, a falakon régi festmények, arcképek. Hogyan függ össze ez a már-már múzeumi hangulat Verona Brateş, a költő életével? — A letűnt korok hangulata, a nagyapák, nagybácsik, szüleim képei, azt mondhatnám, hogy a mindenfajta szép, a művészetek iránti érdeklődésünket mutatják, szemléltetik. Anyai ágon az eleim között volt Sziléziából ide került aranyműves, német származású színész és zenész, író is. Édesanyám Pesten végzett iparművészeti főiskolát, megfordult Bécsben, aztán hazajött az első világháború előtt, és fényképész lett Brassóban. Családunkban ő beszélt gyakran és szívesen magyarul, én is tőle tanultam meg ezt a nyelvet. Édesapám bukaresti volt. Hát ilyesfajta környezetben nőttem fel, gyermekfejjel rajzoltam, festettem, érdekelt a zene. Énekesnő is szerettem volna lenni, de a költészet jobban vonzott. — Akkor hát elérkeztünk az első irodalmi próbálkozások idejéhez. — Tízéves koromban már rendszeresen verselgettem román nyelven. Akkor — nagyon merészen — elküldtem néhány verset Zaharia Stancu nevére, a Lumea nouă című laphoz. Választ nem kaptam, azt hiszem, nem kellett volna megírnom, hogy csak tízéves vagyok. Biztos, hogy nem vett elég komolyan. Az első „irodalmi válasz”’ Agârbiceanutól kaptam, azt írta, hogy tetszenek a verseiig és le fogja hozni őket a Tribunában. Le is hozta, de eyre sor került rájuk, 1938-ban, az Ardealul című lap decemberi számában nyomtatásban már debütáltam. Utána még néhány évig elég sűrűn jelentek meg verseim különbs folyóiratokban De aztán jött a háború, nem tudtuk, mit trsz a hednan. Kötettel nem siettem, meg akartam várni, amíg a dolgok elcsitulnak és tisztázódnak, így csak 1948-ban jelent meg egy kis kötetem Noémi címmel, válogatás prózai írásaimból. Aztán a hatvanas évektől kezdve három verseskötetem jelent meg német nyelven. Román nyelven is több kötetet adtam ki. Időközben nemzetközi versantológiákba is beválogatták költeményeimet. Jelen pillanatba az Albatros Kiadónál szerkesztés alatt áll az Ausserhall, des Kreises (A körön kívül) című új verseskötetem, a Cartea Românească Kiadónál pedig gyűjteményes verseskötetim készül. A szerkesztőkkel általában nem volt bajom, vitám az annál több, de, becsületükre legyen mondva, a köteekben majd mindig az én akaratom, elképzeléseim érvényesültek. — Nem titok, hogy Verona Brateş a Nemzetközi Lenau Társaság tagja. Kérném, mutassa be ezt 2% irodalmi egyesületet. — A Nemzetközi Lenau Társaság a Bánságban született költő életművének népszerűsítésével, hagyatékának filológiai kutatásával és feldolgozásával, emlékének az ápolásával foglalkozik. Jelenleg mintegy 130 tagja van. Az én tagságom kevésbé személyes érdem. Nagybátyáim révén veszek részt a társaság munkájában. Les Grenier annak idején az egyik első könyvet írta Lenaurg. Később még két kötetet szánt Lenau életművének. Az évi összejöveteleket felváltva azokban az országokban tartjuk, ahol Lenau élt vagy megfordult. Ez alól eddig csak Arigjika kivétel, bár onnan is vannak tagok. Talán azért, mert maga Lenau is csalódott az Újvilágban. Túl sok szépet is jót várt tőle, s jóval kevesebbet kapott. Most augusztusban Keszthelyen ülünk össze, már megkaptam a meghívást Ezekről az összejövetelekről még elmondanám, hogy néha költői fesztivállá alakulnak át, s a felolvasott verseket külön füzetben teszszük közzé. És természetesen igyekszünk népszerűsíteni országaink költészetét is. Én természetesen a romániai költőket. Az általános szellem az, hogy a különböző népek, nemzetek barátságát, közeledését szolgáljuk egymás irodalmán keresztül, így kötődik meg köztünk a szellemi rokonság. — A fordításokról szólva, úgy tudom, hogy Ön Petőfi román tolmácsolásával is foglalkozott. — Petőfi Sándor versei már gyermekkorom óta kísértenek. Egész fiatalon fogtam hozzá, hogy a Szeptember végén című versét románra átültessem. Nem nagyon sikerült. A ritmus, versforma még ment volna, de sehogy sem sikerült Petőfi igazi hangját visszaadnom. Csak később, 1968-ban, amikor évforduló kapcsán újra elővettem, sikerült olyan fordítást készítenem, amellyel én is elégedett voltam. Akkor az Astra című folyóiratban oldalnyi verset közöltem románul Petőfi Sándor életművéből. Aztán személyes ismerőseimtől, Lendvay Évától, Márki Zoltántól, Apáthy Gézától fordítottam románra. Kortárs román költőket is tolmácsoltam magyarul, ezek a versek az Utunk, a Brassói Lapok, a Nép Szava és a Tiszatáj című lapokban jelentek meg. A fordítástól mindig félek, egy kicsit, nehéz dolog a teljes hűséget elérni, ezért magamtól nem is igen fogok hozzá. Inkább csak akkor, ha felkérnek rá. — Lehet, nem a legszerencsésebb a kérdés, én mégis feltenném: haragszik-e valakire vagy valamire? — Nézze, én életem nagy részén át egyedülálló nő voltam, most is az vagyok, s ahhoz, hogy két gyermekemet felnevelhessem, elég sokat kellett harcolnom, csatároznom. Két dolgot éreztem meg különösen a saját életemben: a a sovinizmust és a korrupciót. Egyikükkel sem tudtam soha kibékülni. — Befejezésül: milyen hatással van a költőre közvetlen környezete, az emberek, a kertek, az erdő? — Kellemes dolog egyedül, csendesen lenni, mert olyankor jól lehet dolgozni. Én itt egyenként ismerem a fákat, a köveket... Talán még a pillangókat is. Amikor írok, úgy érzem, mind-mind körülöttem vannak. Lejegyezte: KRAJNIK-NAGY KÁROLY eeex ‘foX «asbe«3 T 3ed s ed CU JSu un A szülőföld vonzásában Farcádi Sándor Áronra emlékezve A két világháború közti években kötetei jelentek meg Brassóban, Versek, Fenyő a Hargitán és Szánts ekém, szánts címmel. Ennek ellenére ma már kevésbé ismert Farcádi Sándor küzdelmes élete, munkássága. Sándor volt a tulajdonképpeni családneve, ehhez kapcsolta — szülőfalujára emlékezve — művésznévnek a Farcádit. Farcádi Sándor Áron 1889. december 23-án szegény kisgazda család gyermekeként született. Édesapját korán elveszítette, anyja ismét férjhez ment, Áron pedig ezután nem érezte már az otthon melegét. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskoláit Székelyudvarhelyen végezte. Az érettségi után ottragadt vármegyei írnoknak. Ebben az időben főleg szerelmes verseket írogatott egy lánykához : „Előttem állt az út,/ S én ifjú friss legény/ Vígan indultam el/ Az élet zöld gyepén.” Így mutatkozott be akkor a költői ambíciókat nem kergető kezdő. Harmincesztendős múlt, amikor nagy égzengés, világváltozás után kicseppent nyugodt, öröknek vélt állásából, és az első ősz hajszál is megcsillant fején. Ezen a címen verset is írt: „Tükröm ma reggel összetörtem,/ Mert elfogott a kerge kín,/ Hogy láttam, ében fürtjeim/ Között, egy hajszál csillog őszen.” Az első világháború idején sorsa a Dunántúlra vezette, ahol mint néptanító végzett kultúrmunkát. A Magyar Tanácsköztársaság idején, haladó társadalmi nézeteitől vezérelve, politikai szerepet vállalt, ezért a fasiszta Horthy-diktatúra elől menekülni kényszerült, így került családjával Brassóba. A már akkor lendületes fejlődésnek indult városban viszont csak egy faraktárban kapott szerény könyvelői állást. És utam mégsem koldus út című versében így rajzolja korabeli helyzetét: „S ha olykor fáradt önfeledten/ Mégis álommezőkre tévedek:/ A holnap-gondok önkolonca/ Lefogja ott is minden léptemet”. Írásait a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Keleti Újság, a Korunk, a Pásztortűz, a Cimbora, a naptárak és más korabeli sajtótermékek közölték. Barátai és a kritika melegen bátorították, jelentős irodalmi sikert jósoltak neki. Versek című első kötetét 1923-ban a saját költségén adta ki Brassóban. Fenyő a Hargitán címet viseli második verseskötete, amelyet 1926-ban szintén maga adott ki Brassóban. Minden versében, gondolatában ott van a végtelen honszeretet, a székelynek a hazához, a szülőföldhöz kötődő törhetetlen ragaszkodása. Szánts ekém, szánts címmel jelent meg 1931-ben harmadik verseskötete. A honát igazán szerető ember szavaival idézi a szülőföld mondavilágának gyöngyszemeit. Ilyenek: A Gyilkos-Tó regéje, Sugár a Gyilkos-tó felett, a Népek egyszereggyé, A Szent- Anna-tó titka, Aranyvár, Üzennek a mezők, Múltjárás Budvár ormán, Turistaház a Nagykőhavason és sok más verse. Ide tartozik a Cenk alatti város című verse is. SZABÓ SÁMUEL FARCÁDI SÁNDOR Cenk alatti Taros Cenk hegyünk egy fárosz, Alatta a város: Sok nagy ház és apró — Úgy nevezik: Brassó. Benne bástya, várfal, Vén tanácsház ráccsal, Dóm fekete, halk, só! Drága ősmúlt — Brassó. Koronás kincs, ékkő, Bércelelte kéklő Szép diadémpatkó: Erdély gyöngye, Brassó. Céhek régi helye Új gyárakkal telve, Szorgalmat fakasztó Munkásváros: Brassó. Egykor csendes, alvó, Ma munkától zajló, Jövőért munkáló Szorgalmas hely: Brassó. Tavaszi ígéret, Nyári virágliget, Őszei aranyló, Téli sportú Brassó... Vándorként érkeztem, Vándorlás végzetem, Itt kell hagyjalak, ó, Kedves város —, Brassó. Benned boldog révben Húsz esztendőt éltem, S most nehéz a nagy szó: Isten veled, Brassó. Fejem földre hajtom. Könnytől nedves arcom, S szíven üt a jasszó: Látlak-e még, Brassó? Engem hajt a végzet, De nagy delejt érzek, Ivarod aranylasszó, Visszavonzassz, Brassó... Maradj addig álom, Vágysziget e tájon, Soha ki nem asszó, Zöld olajág, Brassó. S ha majd visszatérek, Még csak arra kérlek, Végleg itt marassz, ó, Drága városa, Brassó. 30. SZÁM 4-5. OLDAL