Brassói Lapok, 1938. október (44. évfolyam, 224-250. szám)
1938-10-01 / 224. szám
4 oldal „PRIX “ Bucuresti, szept. 28. Félhivatalos jelentés tette közhírré, hogy törvény készül az üzletekben szokásos alkudozás kiküszöbölésére. A kereskedőt kényszeríteni fogja a törvény, hogy szabott árakkal dolgozzék, a közönséget pedig arra, hogy ezeket a szabott árakat megfizesse. Erdély számára ez a tervezett törvény nem sok változást hozhat. Itt már évtizedek óta megszokták az emberek, hogy az üzletekben rendszerint nem lehet alkudozni és ha mégislehet, a rendes közönség az ilyen üzleteket lehetőleg meszsze elkerüli, mert nem bízik bennük. És azt is megszokták, hogy ha valamelyik vevőnek mégis kedve van az alkudozáshoz, mert örül minden fillérnek, amit esetleg sikerült lenyomnia az árból, a komoly kereskedő nem enged és inkább hagyja, hogy a vevő elmenjen és másutt vegye meg esetleg ugyanazt az árut, ugyanannyiért, amennyit ő kért. Egészen más azonban a helyzet a régi királyságban és különösen a fővárosban. Itt a vásárlóközönség valósággal kultuszt űz abból, hogy minél csúnyábban és sikeresebben alkudja le valaminek az árát. A vevő képes fél napig végigjárni a várost, amíg talál egy olyan üzletet, amely mindenkinél olcsóbban hajlandó odaadni a kívánt árut. Ennél a közönségnél a hangos, körömszakadtáig menő és erőszakos alkudozás valósággal életszükséglet, kiélési forma, amelyről nehezen lesz leszoktatható, mint ahogy a fővárosi ember először egyszerűen letépte a Calea Victoriei legforgalmasabb pontján elhelyezett láncokat, amelyeknek az lett volna a rendeltetésük, hogy leszoktassák az embereket az úttesten való tetszés szerinti és minden szabállyal hadilábon álló keresztül-kasuljárkálásról. El lehet képzelni tehát, hogy miképpen fogadja majd a regáti polgár az alkudozás elleni törvényt. Most nem beszélünk arról a vékony rétegről, amely külföldre szokott járni és így hamarosan beletörődött, amikor a fővárosba költözött erdélyi cégek első ízben akasztották Skio-üzleteikben a „Prix fix” feliratú táblát. A vásárlóközönség nagy tömege azonban személyes sértésnek vette eztaz „idegen” szokást és lehetőleg nem vásárol olyan üzletekben, ahol tudja, hogy szabott árak vannak és be is tartják ezeket az árakat. Mert az erdélyiek példáján felbuzdulva, eck „bennszülött” kereskedő is kiakasztotta a szabott árakat hirdető táblácskát, de mindenki tudja róluk, hogy maguk sem veszik komolyan. Persze, nem egyedül a közönség az oka annak, hogy a fővárosban állandósult járvány lett az üzletekben való cigányos alkudozás. Elsősorban maguk a kereskedők ludasak benne, akik üzleti politikájukkal, a nagy konkurrencia következtében maguk szoktatták a vásárlókat erre. Ha valaki végigmegy a központi üzletnegyedben, hogy vegyen vaamit, azt tapasztalja, hogy ugyanazt az árut, amelyért például a Lipscani-utcában 120 lejt kér egy kereskedő, a sarkon túl páváskodó Calea Victoriein csak 200 lejért, esetleg még drágábban lehet megkapni. Sőt ugyanabban az uccában, nem egyszer, ugyanabban az épületben levő üzletek árai között is akad 50—100 százalékos eltérés. A naiv vidéki közönség, amelynek még nincs meg a tapasztalata, szó nélkül meg szokta adni azt az árat, amelyet a kereskedő, vagy az elárusítója kimond és csak utólag jön rá megdöbbenéssel, hogy másutt ugyanazt az árut sokkal olcsóbban tudta volna megvenni. De a kitanult és egész nap a kirakatokat bámuló fővárosi lakossal sohasem történik ilyesmi. A fővárosi ember tudja, hogy amikor vásárolni megy és a kereskedő 100 lejt kér valamiért, nem szabad 50 lejnél többet ígérnie. Nagyon ritkán esik meg, hogy a kereskedő azonnal elfogadja a felajánlott árat és akkor a vevőnek az a kellemetlen érzése, hogy becsapták és már bánja, hogy miért nem ígért kevesebbet. Gyakran előfordul, hogy a vevő által felajánlott ár hallatára a kereskedő esküdözni és sápítozni kezd, hogy neki sokkal többet van az áru, ami nem akadályozza meg azonban abban, hogy ha úgy látja, hogy a vevő nehéz dió, ötletenként ne engedjen a kimondott árból. Sok üzletben az engedmény rohamosabban megy. A vevőnek valóban" az az érzése, hogy akármenyit fog ígérni, a kereskedő még mindig sokat keres ai árun, mert úgysem fizeti meg a gyárosnak, tehát neki az áru ingyen van. Az amerikai felhőkarcolókra emlékeztető betonpaloták ellenére Bucuresti ebben a tekintetben még mindig keleti város. Egyes utcákban a vevőt külön fizetett emberek ragadják karon és cipelik be erővel az üzletbe, vételkötelezettség nélkül. Lehetséges, hogy ilyen üzletben ne hagyják legalább alkudni az embert? Vagy kivel nem fordult már elő, hogy a kereskedő mégsem akarta első szóra elfogadni a vevő által felajánlott árat és hagyta, hogy kimenjen az üzletből. De alig tett a vevő két lépést, már utolért valamelyik alkalmazott, hogy tessék csak visszajönni, mert a főnök hajlandó odaadni az árut, amennyiért kérték? Olyan árban, amely mellett maga a vevő is sokszor érthetetlenül gondolkozik, hogy miképpen lehet ezt az árut ennyi pénzért adni. És ki nem ismeri, ha valaha vásárolt a fővárosban, azt a kedves népszokást, hogy hétfőn délelőtt ellepik a vevők az üzleteket, mert tudják, hogy ilyenkor egyetlen kereskedő sem engedi ki a vevőt a boltból áru nélkül. Szaftea” —- így hívják Bucurestiben a hét első bevételét és ezen a címen a kereskedők a leglehetetlenebb konkurrenciát csinálják önmaguknak és úgy letörik az árakat, hogy előbb-utóbb mindegyik kénytelen fizetésképtelenséget jelenteni. Ezt a nagy vonásokban és száraz tárgyilagossággal lefestett állapotot akarja a kormány megszüntetni. Nagyon nehéz lesz. Kabinetkérdést semmiképpen sem ajánlatos csinálni belőle. BANYAI ERNŐ B. 1 1938. október 1 A BALÁNBÁNYAI RÉZÉRCET NAGYBÁNYÁN A PHÖNIX KOHÓIBAN OLVASZTJÁK KI Fel az Egyeskőig, onnan a Nagyhagymásra és végig a csikmegyei turisztikai terepen Balánbánya, szeptember 24. Csikszentdomokosról kocsin igyekszünk a bányaközség felé. A vonatkozó egészségügyi rendelet nyomán még a „csaposkéntések" is fehérre vannak meszelve. Ennek ellenére elsőpillantásra tisztában van az ember, hogy bányába érkezett. Sötét, kockába préselt salakból vannak a kerítések. A bányászházak meghunyászkodva, alacsonyan lapulnak a földre. Szürke, kormos itt minden, csak a házak fala és az újonnan meszelt kerítések világítanak. Az első vigasztaló jelenség a templomnál ötlik a szemünkbe. Most tatarozták az Isten házát. Boga István csikszentdomokosi plébános nem tudta nézni a templom körül megindult enyészetet és cselekedett. Boga István máskor is megmutatta, hogyan értelmezi a tetteket. Másfél évtizeddel ezelőtt a csikszentdomokosi felekezeti iskolának egy tanteremre volt szüksége. Boga István 36 óra leforgása alatt iskolát épített. Mindenkit talpra állított a faluban. Mindenkinek megvolt a szerepe. Szívesen, lelkesen követte gazda és iparos egyaránt papja parancsát s 36 óra, alatt tanterem épült. Égnek meredő betonroncsok, hatalmas méretű, elhanyagolt épületek, gőzkazán-sistergés, sűrített levegőpréselés jellegzetes sivitása, monoton zugás, zakatolás jelzi: a bányánál vagyunk, Rézbányánál, ahol már 1836. előtti időkben rezet hoztak napvilágra. Most a nagybányai „Phönix“ vállalat tulajdona a bánya . . . Hosszabb szünet után újból üzembe helyezték a tárnákat. Jelenleg a főtárna bejáratától 1600 méter távolságból hozzák a csillék a rézércet. A tárnák hossza 4—5 kilométer. Jelen pillanatban 6 fúrógép és 24—30 munkás dolgozik. A kohók nem működnek. Nagybánya olvasztja az ércet. Elmés szerkezet segítségével választják ki a húsérctartalmú kőzetet a silánytól, hogy a szállításnál megtakarításokat érjenek el A bánya jelenlegi termelése havi 8—10 vagon érc. Évi 80—110 vagon között váltakozik a termelés. — Ezt az üzemet a fekvése nyomorítja meg — hangoztatja az egyik régi munkás. Ha a vasúthoz közelebb feküdnék — virágzó, egészen nagyvonalú vállalkozás lenne. A fuvar felemészti a hasznot. A megye egyik legcsodálatosabb természeti szépsége, az Egyeskő felé vesszük az utunkat. Csomagjainkat volt bányamunkás, hajdani híres orvvadász, Barabás Sándor 70 éves ember szállítja „Puska" nevű szamarán. Egyik hátizsákot sehogy sem tudta elhelyezni az alaposan megterhelt csacsi hátán a kiöregedett bányász. Nem baj — legyint —, elviszem a hátamon. A múltkor vittem harminc kilót a „Kőhöz.“ A „Kő“ pedig két óra járás elég meredek hegygerincen felé Gyen emberek laknak ezen a vidéken. A „Puska“ szusszanás nélkül, okos kanyarokkal veszi a meredeket fáradhatatlan gazdijával együtt. A 70 éves volt bányász meg sem izzadt, amikor az EKE csíki tagozatának az egyeskői menedékháza tornácában letette az alaposan megterhelt hátizsákot. HEGYEK, SZIKLÁK, TÁVLATOK ÉS MÉRETEK Ismerkedünk az ismerős tájjal. Ismerkedünk, mert minden alkalommal újabb és újabb szépségek tárulnak a természetjáró szemei elé. Egyik „csutakos“ közepében Nagy Imre festőművész birkózik a roppant sziklákkal, távlatokkal, hatalmas méretekkel és alakokkal. Az „öcsém“-re igyekszünk. Útközben tapasztaljuk: a kitermelt, széldöntötte erdősterületeket nem tisztítják. Nem készítik a talajt az erdőgazdaság kívánalmainak megfelelően elő. A rohadó faroncsokban szabadon garázdálkodik a szú. Nem csoda, ha lábon álló fákat, egész erdőket is veszélyeztet. Ezen a helyen pedig égetően szükség van az erdőre. A tetőn kellemes meglepetés ér. A borókát rendszeresen irtják. Legelőt csinálnak a használhatatlan, hatalmas kiterjedésű területekből. Csikszenttamás, Csikszentdomokos községek — egészen helyesen — birtokba akarják venni a boróka által „ellopott“ és görcsösen tartott területeket. A gerincen keményen vág a szél. Keményen tartjuk magunkat szél ellen, amikor vizsgáljuk a növényzetet. Kőrózsákat, mohát és ezek sokszínű és formájú, szebbnél-szebb változatait. Aztán felvetődik az ötlet: szedjünk havasi gyopárt . . . A következő pillanatban Drocsa EKE vezetővel az élen az „öcsém“ egyik meredek, hátborzongató kőgörgetegén ereszkedünk alá. Itt is, ott is feltűnik a gyopár. Sziklapárkányon, hasadékok között, orvul közelítjük meg a sziklamélyedésekbe tapadt földön királyi büszkeséggel pompázó virágot. Aztán újból lefelé, csak lefelé igyekszünk. Meredeken centiméterről-centiméterre haladunk. Alig látszik a mozgás, a lefelé húzódás. Aztán igazi kőgörgetegbe kerülünk. Egymás kezét fogva, szorosan egymáshoz tapadva oldalt igyekszünk lefelé. Térdig gázolunk a mozgó kőbe, mintha havat taposnánk. Holtfáradtan, felejthetetlen élménnyel nyúlunk el a menedékház priccsein. A „Nagyhagymás“ csúcsa felé vesszük utunkat másnap. A vármegye egyik legtökéletesebb síterepén megyünk át. Az Egyeskő és a Hagymás-láncolat közötti részen, Háromkút felé még bokor sem látszik a térségen. A magassághoz alkalmazkodó növényzet váltakozását figyeljük s közben azon jár az eszünk, milyen alkalmas gyógyhely ez a sokszínű, a legfásultabb lelket is állandóan lekötni és szórakoztatni tudó vidék, szanatórium építésére — bazedovos betegek számára. A „fehérmezei“ és más friss településeket, távolban a „Ciahlau“ hatalmas arányait figyeljük, miközben pásztorkutyák rohannak meg. Apró, a magas hegytetőkön földhöz simuló borókák közül alig látszó apró emberke parancsolja vissza az állatokat. Prázsmár András hidegségi csángó 10 éves Jóska nevű fia a határozott hangú pásztor. Egyik kezében kötőféket tart, a másikkal a kutyáknak integet. Háta mögött nyolcvan darab juh, két tehén és két ló. S erről a havasi viszonylatban hatalmas állatállományról neki, a 10 éves gyermeknek kell felelnie a gazdájának, Prázsmár Péter Faggyasnak, aki az agrárkisajátitások során Fehérmezőn kapott legelőt s ott telepedett meg. Körülfogjuk. Színes, de a havasi élettől megviselt csángóviseletben öntudatosan áll közöttünk Jóska s tőmondatokban, kifogástalan feleletet ad. Megtudjuk, hogy heten vannak testvérek. A legnagyobb 16 éves. Négyen szolgálnak. Jóska másfél éve lakik gazdájánál. Azóta kétszer volt a falujában. Minek „mennyen“ le? Iskolába sohasem járt. A pénzt azonban ismeri. Az időt a nap járása után méri. Meglepő pontossággal. Az ellenőrzés során öt percet tévedett. Húsz egy évben kétszer „ha" eszik. Tejet, sajtot, túrót, ordát és zsen.Ma péntek van, ugyanannak a napja, amikor Krisztus urunk mme kánjára. Kénján esék esetje, hét szépséges sebe, kiből kieresztve az ő áldott szent vére. Az én házam Szentantal. Négy sarkában négy angyal. Közepében szent oltár. A magas keresztfára az Urjézus felfeszitve. Arany haja leeresztve, gyenge szive szomorodva, piros vére elomolva. Aki ezen imádságot minden pénteken háromszor elmondja, pokol ajtaja betelik, mennyország ajtaja kinyittatik s úgy vitetik fel boldog mennyországba.“ A másik: „De hol imádkozik Szentlukács evangélista? Szentsirámos kertjében, jobb kezében tartja hétsinges olvasóját, balkezében kicsiny gyűrött könyvit. Mi dolog lehet Szent lukács evangélista, hogy te is sírsz? Hogyne simék, hogyne sírnék, amikor fel vagyon írva az én atyáim előtt, hogy a mi Urunkat eladták, elfogták, megkötözték, kivitték a Sinai hegyre, vasostorral ostorozták, vaskeccsükkel csapdosták, töviskoronával koronázták, hétféle kénval kénozták, ahol elméssz a fődön, hirdesd el mindenkinek. Hirdesd el, hirdesd el, melyik embernek a gyermeke elmondja ezt az imádságot este lefektjibe, reggel felkeltjibe , halálóráján pokol ajtaja betelik, mennyország ajtaja kinyittatik. Ámen.“ — Hol tanultad a hittant? — tesszük fel a kérdést. — Én-e? Én sehol sem. Templomba es avardicét esznek puliszkával. Kenyeret sütni a havason nem lehet. Azt a faluból hozzák. Ritkán, mert drága. — A vallásodat tartod-e? — Hogyne tartanám. Magyar vallást tartottunk — szószerint igy mondja. — De most a románt tartsuk. — Miért te? — Úgy no ... A föld miatt. Hát ezt sem tudja?! . . . Többet erről a kérdésről nem hajlandó beszélni. — Imádkozni tudsz-e? — úgy no . . . A főd miatt. Hát ezt sem kérdezősküdés nélkül keresztet vet, úgy, ahogy a római katolikusok s levett kalappal, mélységes hittel és meggyőződéssel mondja a Miatyánkot, Üdvözlégy, Máriát, Hiszekegyet, őrangyalát, a gyónási imádságot, a bűnbánat felvidítását, a tízparancsolatot, a szentségeket, a főbűnöket s általában az egész kiskatekizmust szószerint. Két ősi imával fejezi be az imádságot: máskor voltam utoljára. Újból a hétköznapi életre terelődik a szít. Jóska azt mondja, hogy két év óta nem evett gyümölcsöt. Csak epret, kokoszát és málnát. A farkasoktól „tart“ ugyan, de nem fél. Életébe egyet látott s az is elszaladt. Nem mert a nyájhoz közelíteni, írni nem tud. Szeretne megtanulni, de nincs kitől. A gazdája sem tud sem olvasni, sem írni. Ő sem járt iskolába, így van ez a havason. Ki tart itt iskolát?! Biztatjuk, hogy énekeljen. Nem akar. Nincs kedve. Az egyik ló eltörte a „balánbárány“ lábát s a gazda ilyenkor erőst haragszik. A juhok is elmentek. Utánuk kell menni. Ujjait a szájába veszi. Éleset füttyent. Köréje csoportosulnak a kutyák. S nemtudóan köszön és eltűnik a bokrok között. A havas korán „leérettségizteti“ lakóit. Jóska 10 éves, de kész ember. A „Nagyhagymás“ legmagasabb csúcsán, a „Bárányhegyen“ háromszögelési pontot jelöltek meg. Betontömb és fából összerótt csúcs jelzi a pontos kiindulási alapot. Ugyanilyen hivatalos mérnöki jelzések vannak a „Feketehagymáson“, Csikmagoson. Az „Egyeskő" meredek sziklafalán vigyázva kapaszkodunk fel, hogy még egyszer körülnézzünk a nagyszerű vidéken. Élesen vág a szél. Átmenet nélkül párás, nedves lesz a levegő. Sietnünk kell, hogy a csúcson ne érjen a futó vihar. Mire a menedékházhoz érünk, már zuhog. Ferencz Gyárfás Ősi imádságok, ahogyan a nép száján élnek