Brassói Lapok, 1938. október (44. évfolyam, 224-250. szám)

1938-10-01 / 224. szám

4 oldal „PRIX “ Bucuresti, szept. 28. Félhivatalos jelentés tett­e közhírré, hogy törvény készül az üzletekben szokásos alkudozás kiküszöbölésére. A kereske­dőt kényszeríteni fogja a törvény, hogy szabott árakkal dolgozzék, a közönséget pedig arra, hogy ezeket a szabott árakat megfizesse. Erdély számára ez a tervezett törvény nem sok változást hozhat. Itt már évtize­dek óta megszokták az emberek, hogy az üzletekben rendszerint nem lehet al­kudozni és ha mégis­­lehet, a rendes kö­zönség az ilyen üzleteket lehetőleg mesz­­sze elkerüli, mert nem bízik bennük. És azt is megszokták, hogy ha valamelyik vevőnek mégis kedve van az alkudozás­hoz, mert örül minden fillérnek, amit esetleg sikerült lenyomnia az árból, a komoly kereskedő nem enged és inkább hagyja, hogy a vevő elmenjen és másutt vegye meg esetleg ugyanazt az árut, ugyanannyiért, amennyit ő kért. Egészen más azonban a helyzet a régi királyságban és különösen a fővárosban. Itt a vásárlóközönség valósággal kultuszt űz abból, hogy minél csúnyábban és si­keresebben alkudja le valaminek az árát. A vevő képes fél napig végigjárni a vá­rost, amíg talál egy olyan üzletet, amely mindenkinél olcsóbban hajlandó odaad­ni a kívánt árut. Ennél a közönségnél a hangos, körömszakadtáig menő és erő­szakos alkudozás valósággal életszükség­let, kiélési forma, amelyről nehezen lesz leszoktatható, mint ahogy a fővárosi em­ber először egyszerűen letépte a Calea Victoriei legforgalmasabb pontján elhe­lyezett láncokat, amelyeknek az lett vol­na a rendeltetésük, hogy leszoktassák az embereket az úttesten való tetszés szerin­ti és minden szabállyal hadilábon álló keresztül-kasuljárkálásról. El lehet képzelni tehát, hogy mikép­pen fogadja majd a regáti polgár az al­kudozás elleni törvényt. Most nem be­szélünk arról a vékony rétegről, amely külföldre szokott járni és így hamarosan beletörődött, amikor a fővárosba költö­zött erdélyi cégek első ízben akasztották Skio-üzleteikben a „Prix fix” feliratú táb­lát. A vásárlóközönség nagy tömege azonban személyes sértésnek vette ezt­­az „idegen” szokást és lehetőleg nem vá­sárol olyan üzletekben, ahol tudja, hogy szabott árak vannak és be is tartják eze­ket az árakat. Mert az erdélyiek példá­ján felbuzdulva, eck „bennszülött” ke­reskedő is kiakasztotta a szabott árakat hirdető táblácskát, de mindenki tudja róluk, hogy maguk sem veszik komolyan. Persze, nem egyedül a közönség az oka annak, hogy a fővárosban állandó­sult járvány lett az üzletekben való cigányos alkudozás. Elsősorban maguk a kereskedők ludasak benne, akik üzleti politikájukkal, a nagy konkurrencia kö­vetkeztében maguk szoktatták a vásárló­kat erre. Ha valaki végigmegy a köz­ponti üzlet­n­egyedben, hogy vegyen va­­amit, azt tapasztalja, hogy ugyanazt az árut, amelyért például a Lipscani-utcá­­ban 120 lejt kér egy kereskedő, a sar­kon túl páváskodó Calea Victoriein csak 200 lejért, esetleg még drágábban lehet megkapni. Sőt ugyanabban az uccában, nem egyszer, ugyanabban az épületben levő üzletek árai között is akad 50—100 százalékos eltérés. A naiv vidéki közön­ség, amelynek még nincs meg a tapasz­talata, szó nélkül meg szokta adni azt az árat, amelyet a kereskedő, vagy az el­árusítója kimond és csak utólag jön rá megdöbbenéssel, hogy másutt ugyanazt az árut sokkal olcsóbban tudta volna megvenni. De a kitanult és egész nap a kirakatokat bámuló fővárosi lakossal so­hasem történik ilyesmi. A fővárosi em­ber tudja, hogy amikor vásárolni megy és a kereskedő 100 lejt kér valamiért, nem szabad 50 lejnél többet ígérnie. Na­gyon ritkán esik meg, hogy a kereskedő azonnal elfogadja a felajánlott árat és akkor a vevőnek az a kellemetlen érzése, hogy becsapták és már bánja, hogy mi­ért nem ígért kevesebbet. Gyakran elő­fordul, hogy a vevő által felajánlott ár hallatára a kereskedő eskü­dözni és sá­­pítozni kezd, hogy neki sokkal többe­t van az áru, ami nem akadályozza meg azonban abban, hogy ha úgy látja, hogy a vevő nehéz dió, ötletenként ne enged­jen a kimondott árból. Sok üzletben az engedmény rohamosabban megy. A ve­vőnek valóban" az az érzése, hogy akár­­menyit fog ígérni, a kereskedő még min­dig sokat keres ai árun, mert úgysem fi­zeti meg a gyárosnak, tehát neki az áru ingyen van. Az amerikai felhőkarcolókra emlé­keztető betonpaloták ellenére Bucuresti ebben a tekintetben még mindig keleti város. Egyes utcákban a vevőt külön fi­zetett emberek ragadják karon és cipe­lik be erővel az üzletbe,­­ vételkötele­zettség nélkül. Lehetséges, hogy ilyen üzletben ne hagyják legalább alkudni az embert? Vagy kivel nem fordult már elő, hogy a kereskedő mégsem akarta első szóra elfogadni a vevő által felajánlott árat és hagyta, hogy kimenjen az üzlet­ből. De alig tett a vevő két lépést, már utolért­ valamelyik alkalmazott, hogy tessék csak visszajönni, mert a főnök hajlandó odaadni az árut, amennyiért kérték? Olyan árban, amely mellett ma­ga a vevő is sokszor érthetetlenül gon­­dolkozik, hogy miképpen lehet ezt az árut ennyi pénzért adni. És ki nem is­meri, ha valaha vásárolt a fővárosban, azt a kedves népszokást, hogy hétfőn délelőtt ellepik a vevők az üzleteket, mert tudják, hogy ilyenkor egyetlen ke­reskedő sem engedi ki a vevőt a boltból áru nélkül. Szaftea” —- így hívják Bucurestiben a hét első bevételét és ezen a címen a kereskedők a leglehetetlenebb konkurrenciát csinálják önmaguknak és úgy letörik az árakat, hogy előbb-utóbb mindegyik kénytelen fizetésképtelensé­get jelenteni. Ezt a nagy vonásokban és száraz tár­gyilagossággal lefestett állapotot akarja a kormány megszüntetni. Nagyon nehéz lesz. Kabinetkérdést semmiképpen sem ajánlatos csinálni belőle. BANYAI ERNŐ B. 1 1938. október 1 A BALÁNBÁNYAI RÉZÉRCET NAGYBÁNYÁN A PHÖNIX KOHÓIBAN OLVASZTJÁK KI Fel az Egyeskőig, onnan a Nagyhagymásra és végig a csikmegyei turisztikai terepen Balánbánya, szeptember 24. Csikszentdomokosról kocsin igyekszünk a bányaközség felé. A vonatkozó egészségügyi rendelet nyomán még a „csaposkéntések" is fehérre vannak meszelve. Ennek ellenére első­­pillantásra tisztában van az ember, hogy bá­nyába érkezett. Sötét, kockába préselt salak­ból vannak a kerítések. A bányászházak meg­hunyászkodva, alacsonyan lapulnak a földre. Szürke, kormos itt minden, csak a­ házak fala és az újonnan meszelt kerítések világítanak. Az első vigasztaló jelenség a templomnál öt­­lik a szemünkbe. Most tatarozták az Isten há­zát. Boga István csikszentdomokosi plébános nem tudta nézni a templom körül megindult enyészetet és cselekedett. Boga István máskor is megmutatta, hogyan értelmezi a tetteket. Másfél évtizeddel ezelőtt a csikszentdomokosi felekezeti iskolának egy tanteremre volt szük­sége. Boga István 36 óra leforgása alatt isko­lát épített. Mindenkit talpra állított a faluban. Mindenkinek meg­volt a szerepe. Szívesen, lelkesen követte gazda és iparos egyaránt pap­ja parancsát s 36 óra, alatt tanterem épült. Égnek meredő betonroncsok, hatalmas mére­tű, elhanyagolt épületek, gőzkazán-sistergés, sűrített levegőpréselés jellegzetes sivitása, mo­noton zugás, zakatolás jelzi: a bányánál va­gyunk, Rézbányánál, ahol már 1836. előtti időkben rezet hoztak napvilágra. Most a nagybányai „Phönix“ vállalat tulajdona a bá­nya . . . Hosszabb szünet után újból üzembe helyezték a tárnákat. Jelenleg a főtárna be­járatától 1600 méter távolságból hozzák a csil­lék a rézércet. A tárnák hossza 4—5 kilomé­ter. Jelen pillanatban 6 fúrógép és 24—30 munkás dolgozik. A kohók nem működnek. Nagybánya ol­vasztja az ércet. Elmés szerkezet segítségével választják ki a húsérctartalmú kőzetet a si­lánytól, hogy a szállításnál megtakarításokat érjenek el A bánya jelenlegi termelése havi 8—10 va­gon érc. Évi 80—110 vagon között váltakozik a termelés. — Ezt az üzemet a fekvése nyomorítja meg — hangoztatja az egyik régi munkás. Ha a vasúthoz közelebb feküdnék — virágzó, egé­szen nagyvonalú vállalkozás lenne. A fuvar felemészti a hasznot. A megye egyik legcsodálatosabb természeti szépsége, az Egyeskő felé vesszük az utunkat. Csomagjainkat volt bányamunkás, hajdani hí­res orvvadász, Barabás Sándor 70 éves ember szállítja „Puska" nevű szamarán. Egyik háti­zsákot sehogy sem tudta elhelyezni az alapo­san megterhelt csacsi hátán a kiöregedett bá­nyász. Nem baj — legyint —, elviszem a háta­mon. A múltkor vittem harminc kilót a „Kő­höz.“ A „Kő“ pedig két óra járás elég mere­dek hegygerincen felé Gyen emberek laknak ezen a vidéken. A „Puska“ szusszanás nélkül, okos kanya­rokkal veszi a meredeket fáradhatatlan gazdi­jával együtt. A 70 éves volt bányász meg sem izzadt, amikor az EKE csíki tagozatának az egyeskői menedékháza tornácában letette az alaposan megterhelt hátizsákot. HEGYEK, SZIKLÁK, TÁVLATOK ÉS MÉRETEK Ismerkedünk az ismerős tájjal. Ismerke­dünk, mert minden alkalommal újabb és újabb szépségek tárulnak a természetjáró szemei elé. Egyik „csutakos“ közepében Nagy Imre festő­művész birkózik a roppant sziklákkal, távla­tokkal, hatalmas méretekkel és alakokkal. Az „öcsém“-re igyekszünk. Útközben ta­pasztaljuk: a kitermelt, széldöntötte erdős­területeket nem tisztítják. Nem készítik a ta­lajt az erdőgazdaság kívánalmainak megfele­lően elő. A rohadó faroncsokban szabadon ga­rázdálkodik a szú. Nem csoda, ha lábon álló fákat, egész erdőket is veszélyeztet. Ezen a helyen pedig égetően szükség van az erdőre. A tetőn kellemes meglepetés ér. A borókát rendszeresen irtják. Legelőt csinálnak a hasz­nálhatatlan, hatalmas kiterjedésű területekből. Csikszenttamás, Csikszentdomokos községek — egészen helyesen — birtokba akarják ven­ni a boróka által „ellopott“ és görcsösen tar­tott területeket. A gerincen keményen vág a szél. Kemé­nyen tartjuk magunkat szél ellen, amikor vizs­gáljuk a növényzetet. Kőrózsákat, mohát és ezek sokszínű és formájú, szebbnél-szebb vál­tozatait. Aztán felvetődik az ötlet: szedjünk havasi gyopárt . . . A következő pillanatban Drocsa EKE ve­zetővel az élen az „öcsém“ egyik meredek, hátborzongató kőgörgetegén ereszkedünk alá. Itt is, ott is feltűnik a gyopár. Sziklapárká­nyon, hasadékok között, orvul közelítjük meg a sziklamélyedésekbe tapadt földön királyi büszkeséggel pompázó virágot. Aztán újból le­felé, csak lefelé igyekszünk. Meredeken centi­­méterről-centiméterre haladunk. Alig látszik a mozgás, a lefelé húzódás. Aztán igazi kőgörge­tegbe kerülünk. Egymás kezét fogva, szoro­san egymáshoz tapadva oldalt igyekszünk le­felé. Térdig gázolunk a mozgó kőbe, mintha havat taposnánk. Holtfáradtan, felejthetetlen élménnyel nyúlunk el a menedékház priccsein. A „Nagyhagymás“ csúcsa felé vesszük utunkat másnap. A vármegye egyik legtöké­letesebb síterepén megyünk át. Az Egyeskő és a Hagymás-láncolat közötti részen, Háromkút felé még bokor sem látszik a térségen. A ma­gassághoz alkalmazkodó növényzet váltako­zását figyeljük s közben azon jár az eszünk, milyen alkalmas gyógyhely ez a sokszínű, a legfásultabb lelket is állandóan lekötni és szó­rakoztatni tudó vidék, szanatórium építésére — bazedovos betegek számára. A „fehérme­­zei“ és más friss településeket, távolban a „Ciahlau“ hatalmas arányait figyeljük, mi­közben pásztorkutyák rohannak meg. Apró, a magas hegytetőkön földhöz simuló borókák közül alig látszó apró emberke parancsolja vissza az állatokat. Prázsmár András hidegségi csángó 10 éves Jóska nevű fia a határozott hangú pásztor. Egyik kezében kötőféket tart, a másikkal a kutyáknak integet. Háta mögött nyolcvan da­rab juh, két tehén és két ló. S erről a havasi viszonylatban hatalmas állatállományról neki, a 10 éves gyermeknek kell felelnie a gazdájá­nak, Prázsmár Péter Faggyasnak, aki az ag­­rárkisajátitások során Fehérmezőn kapott le­gelőt s ott telepedett meg. Körülfogjuk. Színes, de a havasi élettől megviselt csángóviseletben öntudatosan áll közöttünk Jóska s tőmondatokban, kifo­gástalan feleletet ad. Megtudjuk, hogy heten vannak testvérek. A legnagyobb 16 éves. Né­gyen szolgálnak. Jóska másfél éve lakik gaz­dájánál. Azóta kétszer volt a falujában. Minek „mennyen“ le? Iskolába sohasem járt. A pénzt azonban ismeri. Az időt a nap járása után mé­ri. Meglepő pontossággal. Az ellenőrzés során öt percet tévedett. Húsz egy évben kétszer „ha" eszik. Tejet, sajtot, túrót, ordát és zsen­.Ma péntek van, ugyanannak a napja, a­mikor Krisztus urunk mme kánjára. Kén­­ján esék esetje, hét szépséges sebe, kiből ki­eresztve az ő áldott szent vére. Az én há­zam Szentantal. Négy sarkában négy an­gyal. Közepében szent oltár. A magas ke­resztfára az Urjézus felfeszitve. Arany haja leeresztve, gyenge szive szomorodva, piros vére elomolva. Aki ezen imádságot minden pénteken háromszor elmondja, pokol ajtaja betelik, mennyország ajtaja kinyittatik s úgy vitetik fel boldog mennyországba.“ A másik: „De hol imádkozik Szentlukács evangé­lista? Szentsirámos kertjében, jobb kezében tartja hétsinges olvasóját, balkezében ki­csiny gyűrött könyvit. Mi dolog lehet Szent lukács evangélista, hogy te is sírsz? Hogy­ne simék, hogyne sírnék, amikor fel va­gyon írva az én atyáim előtt, hogy a mi Urunkat eladták, elfogták, megkötözték, ki­vitték a Sinai hegyre, vasostorral ostoroz­ták, vaskeccsükkel csapdosták, töviskoro­nával koronázták, hétféle kénval kénozták, ahol elméssz a fődön, hirdesd el mindenki­nek. Hirdesd el, hirdesd el, melyik ember­nek a gyermeke elmondja ezt az imádságot este lefektjibe, reggel felkeltjibe , halál­óráján pokol ajtaja betelik, mennyország ajtaja kinyittatik. Ámen.“ — Hol tanultad a hittant? — tesszük fel a kérdést. — Én-e? Én sehol sem. Templomba es avar­dicét esznek puliszkával. Kenyeret sütni a ha­vason nem lehet. Azt a faluból hozzák. Ritkán, mert drága. — A vallásodat tartod-e? — Hogyne tartanám. Magyar vallást tartot­tunk — szószerint igy mondja. — De most a románt tartsuk. — Miért te? — Úgy no ... A föld miatt. Hát ezt sem tudja?! . . . Többet erről a kérdésről nem haj­landó beszélni. — Imádkozni tudsz-e? — úgy no . . . A főd miatt. Hát ezt sem kérdezőskü­dés nélkül keresztet vet, úgy, ahogy a római katolikusok s levett kalappal, mélységes hittel és meggyőződéssel mondja a Miatyánkot, Üdvözlégy, Máriát, Hiszekegyet, őrangyalát, a gyónási imádságot, a bűnbánat felvidítását, a tízparancsolatot, a szentségeket, a főbűnöket s általában az egész kiskatekiz­­must szószerint. Két ősi imával fejezi be az imádságot: máskor voltam utoljára. Újból a hétköznapi életre terelődik a szít. Jóska azt mondja, hogy két év óta nem evett gyümölcsöt. Csak epret, kokoszát és málnát. A farkasoktól „tart“ ugyan, de nem fél. Éle­tébe egyet látott s az is elszaladt. Nem mert a nyájhoz közelíteni, írni nem tud. Szeretne megtanulni, de nincs kitől. A gazdája sem tud sem olvasni, sem írni. Ő sem járt iskolába, így van ez a havason. Ki tart itt iskolát?! Biztatjuk, hogy énekeljen. Nem akar. Nincs kedve. Az egyik ló eltörte a „balánbárány“ lábát s a gazda ilyenkor erőst haragszik. A juhok is elmentek. Utánuk kell menni. Ujjait a szájába veszi. Éleset füttyent. Köréje csopor­tosulnak a kutyák. S nemtudóan köszön és el­tűnik a bokrok között. A havas korán „le­érettségizteti“ lakóit. Jóska 10 éves, de kész ember. A „Nagyhagymás“ legmagasabb csúcsán, a „Bárányhegyen“ háromszögelési pontot jelöl­tek meg. Betontömb és fából összerótt csúcs jelzi a pontos kiindulási alapot. Ugyanilyen hivatalos mérnöki jelzések vannak a „Fekete­hagymáson“, Csikmagoson. Az „Egyeskő" meredek sziklafalán vigyázva kapaszkodunk fel, hogy még egyszer körül­nézzünk a nagyszerű vidéken. Élesen vág a szél. Átmenet nélkül párás, nedves lesz a le­vegő. Sietnünk kell, hogy a csúcson ne érjen a futó vihar. Mire a menedékházhoz érünk, már zuhog. Ferencz Gyárfás Ősi imádságok, ahogyan a nép száján élnek

Next