BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 2. (1990)
1990 / 2. szám - SZEMLE - Borsányi György: Sipos Péter: Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944)
pitulációját. Az események csupán a keretet adják ahhoz, hogy megmagyarázzon olyan, mindmáig meglehetősen homályos fogalmakat, mint legalitás és illegalitás, a szociáldemokrata és a kommunista párt felépítése és működése, a munkáspártok és a szakszervezetek viszonya a tárgyalt korszakban. A komplexitás követelményéből következik, hogy a mű nem korlátozódik a pártok és szakszervezetek politikai és gazdasági harcaira, hanem benne a szerző elemzi az MSZDP-nek a közéletben elfoglalt helyét, a munkásmozgalom tudatformáló tevékenységét, a munkásosztály összetételének kapcsolatát a politikai magatartással és e viszony változásait. A szerző a munkásmozgalmat nem szűkíti le — mint hagyományosan szokás — a szociáldemokrata és kommunista pártra, hanem megemlíti — ha nem is nagy terjedelemben — Weisshaus Aladár és Demény Pál csoportjait, valamint a jobboldali (keresztényszocialista, nyilas) munkásszervezeteket. A mű középpontjában — a dolog természetéből következően — a szociáldemokrata mozgalom áll; a kommunista párt inkább csak periferikusan jelenik meg a könyvben. A mozgalom — vagyis nem csupán és nem is elsősorban a párt. A pártállam évtizedeiben felnőtt olvasó reflexszerűen vetíti vissza a múltra az ismerős struktúrát: a „vezető szereppel” felruházott pártot, amelynek alárendelve helyezkednek el a „transzmissziós szíjak”, a szakszervezetek, a kulturális és sportegyesületek. Sipos Péter könyvéből világosan kitűnik, hogy az 1945 előtti munkásmozgalom nem ehhez a sémához igazodott. A párt pusztán egyike volt a munkásmozgalom szervezeteinek, a mozgalom gerincét a szakszervezetek képezték. A két szervezet viszonyát nem az alárendeltség, hanem a munkamegosztás jellemezte. A párt elsősorban arra kellett, hogy a parlamentben képviselje a munkások érdekeit, míg a szakszervezetek elsősorban a gazdasági érdekvédelemmel foglalkoztak. Emellett vállalták az oktatást, szórakozást, sportot (vagy, ha volt hozzá kellő erő, e tevékenységekre önálló szervezetek alakultak). A szerző szakít a dogmatizmus korának jelzőivel: a mű lapjain nem találunk „jobb-” vagy „baloldali” szociáldemokratát. Megállapítja: a ,, jobbszárny— centrum—balszárny ’ ’ csoportosítás mesterséges, erőszakolt és ritkán fedi a valóságos erővonalakat. Reálisabb az a felosztás, amely a pártban, illetve a szakszervezetekben tevékenykedők között húz határvonalat (az elsőhöz sorolva Garamit, Buchingert, Mónust, míg a másodikban Peyer, Kabók, Farkas az ismertebb nevek). Az egyes személyek magatartását a szerző mindig az adott helyzetből, részben pedig az illető személynek a mozgalomban elfoglalt helyéből kiindulva vizsgálja. Szenvedélyektől, elfogultságtól mentesen, kerülve a minősítéseket. A mű erényeinek egyike a perszonifikáció; az egyes események (beleértve a kommunista mozgalom eseményeit is) mindig konkrét személyekhez kötve jelennek meg. E tekintetben a műben ábrázolt Mónus-portré valóságos miniesszének tekinthető. Nem kevésbé értékes a történeti köztudatban csak igen halványan jelen lévő Kabók Lajos 1944-es helytállásának ábrázolása. Bár történetírásunk elég régen szakított a munkásság két háború közötti életkörülményeinek „nyomornaturalista” ábrázolásával, mégis újszerű a szerző által e téren is sokoldalúan ábrázolt kép. A munkásmozgalmat nem a nyomortelepen őgyelgő munkanélküliek csinálták. „A betevő falat hiánya, a hajléktalanság nem forradalmasít, még csak politikai aktivitásra sem ösztönöz” — írja Sipos. A szervezett munkások szakszervezetük segítségével esti iskolába jártak, szakértelemmel összeválogatott könyvtár könyveit kölcsönözték, színházat látogattak, kórusoknak, sportegyesületeknek voltak tagjai. Ezek az egyesületek nem a magyar szellemi élet perifériáján vegetáltak; a munkásmozgalom vonzáskörzetében megtaláljuk a magyar progresszió élvonalába tartozó írókat, képzőművészeket, zeneszerzőket. A műnek a kommunista pártról szóló részei természetesen más szempontokból vizsgálják a témát. Kiindulva abból a tényből, hogy egy rendőrileg üldözött, néhány száz tagot számláló kis csoport nem mérhető a legális munkásmozgalom mércéjével, a szerző főleg azt elemzi, milyen elméleti szintre emelkedett ez a mozgalom, illetve mennyire tudta áttörni a működése elé tornyosuló rendőri korlátokat. Kitér a Kominternnel való kapcsolatra is. Ismeretes, hogy ez a kapcsolat nem volt mentes a problémáktól. 1936-ban a magyar párt osztozott a lengyel, jugoszláv, lett párt sorsában: a Komintern feloszlatta. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar párt a második világháború alatt nem tudott az antifasiszta magyar politika számottevő tényezőjévé válni. A mű több olyan tanulsággal szolgál, amelyek túlmutatnak a témán és a történelem általános törvényszerűségeire világítanak rá. Két példán szeretném ezt érzékeltetni. „A politikai pártok elvei és gyakorlati politikájuk között — írja Sipos — szükségszerű a szakadék. Az eszmei hitvallások jobbára deklaratív értékűek. A gyakorlatba az kerül át belőlük, ami az adott társadalmi, gazdasági, bel- és külpolitikai feltételek között megvalósítható”. Hozzáteszem: a pártok különböző szintjein különböző mértékben értik meg ezeket az elveket. Az legalsó szinteken veszik őket igazán komolyan. Az egyszerű párttagok, a „hívők” úgy gondolják: vezetőik a hihetett elvek szerint cselekszenek, és ha hatalomra kerülnek, meg is fogják valósítani azokat. A felsőbb szinteken általában tudják: a deklarált elvek csupán törekvések, amelyeket más erők ellentétes irányú törekvései kereszteznek, s az eredmény legjobb esetben kompromisszum lehet. A pártok történetét végigkísérő szakadások és viszálykodások legtöbbször az elvek és a gyakorlati lehetőségek törésvonala mentén húzódnak. A hatalomra jutott párt mindig kénytelen elbúcsúzni korábban hirdetett eszméi nagy részétől — és ezzel kiábrándítja híveinek azt a részét, amely komolyan vette az elveket. (Van persze arra is bőséges példa, hogy a hatalomra került párt megkettőzi a világot: miközben a valóságban azt teszi, amit a körülmények diktálnak, propagandájában ezt a világot a hirdetett elvek megvalósulásának tünteti fel. A közelmúlt példája azt mutatja, hogy ezt hosszú ideig lehet ugyan csinálni, ám