Budapest, 1901. február (25. évfolyam, 32-59. szám)

1901-02-01 / 32. szám

(*) 82. szám. „BUDAPEST Ausztria és mi. Budapest, I?,u. 31. Bécsben ma nyílt meg az új Reichs­­rath. S mindjárt a legelső ülésen, az alakuláskor megújultak a régi botrányok. A korelnök szavát a süketítő zajtól, a durva közbekiáltásoktól alig lehetett hallani. Ha ilyen a bevezetés, a nyitány,­­ képzelni lehet, minő lesz a folytatás. De mindezt előre lehetett látni. Hisz a lefolyt választások megadták a kegyelemdöfést Ausztria egységének. Megadták annyira, hogy ma már csak rövid idő kérdése, mikor bomlik nem­zetiségi elemeire az osztrákoknak hajdan hatalmas birodalma, melyben egykor a nap sohasem nyugodott le. Alig húsz esztendeje annak, hogy egy osztrák lovag, kinek neve ma már zászló. Schönerer felszólalt a bécsi képviselőházban s nyíltan kijelenté, hogy ő és néhány elvtársa el akar szakadni Bécstől. Nekik nem kell az osztrák állam­eszme. Szivük őket oda vonzza Berlin felé, mert ők a nagy német egység esz­méjének hívei. Igen! Alig húsz éve annak, hogy ezt a programmot nyíltan, álarc nélkül kiadta Schönerer az osztrák parlament­ben. Lehet képzelni, hogy a bécsi Burg­­ban mily rossz néven vették ezt a kije­lentést. Schönerer lovagot egy alkalom­mal elvei, nézetei miatt el is zárták. De Schönerert a fogság nem törte meg. Amint kibocsátották a fogságból, újból hirdette eszméit. És ezek az eszmék csakugyan gyö­keret vertek az osztrák népben. Eddig csak három-négy hívével hirdette Schö­nerer a bécsi képviselőházban a nagy német egység eszméjét, az utolsó vá­lasztások azonban Schönerer lovag palá­jának adtak igazat. Alá már mintegy huszonöt oly kép­viselő ül a bécsi képviselőházban, akik nyíltan kimondják, hogy nincsen semmi szükség arra, hogy az osztrák biro­dalom fennmaradjon. Magától értető­dik, hogy­ Schönerer és pártja minden oly eseményt nagy örömmel üdvözöl, mely okot és alkalmat ad nekik arra, hogy Ausztriát a nagy német biroda­lomba beolvaszthassák. Ezen a törekvésen éppen nekünk magyaroknak van legkisebb okunk cso­dálkozni. Hiszen tudjuk, hogy Ausztria nem oly államszervezet, melyet akár a cseh, akár a német, akár a lengyel, akár a ruthéni vagy olasz hazája gyanánt is­merhetne el. — Ausztria nem az az államszervezet, melyet a benne élő nem­zetiségek bármelyike hazaszeretettel ölel­hetne keblére. Ausztria keletkezése óta nem volt más, mint egy családi h­itbizo­­mány, melyben a legkülönfélébb fajokat és nemzetiségeket minden vegyi rokon­ság nélkül hatalmi parancsszóra, mint az uralkodó család jobbágyait tömöritet­ték össze. Melyik nemzetiségnek áll voltaké­­pen érdekében az, hogy Ausztria mint egységes állam tovább is fenmaradjon ? Egyiknek sem. Az a körülmény, hogy Schönerer pártja oly nagyon megerősödött, nekünk ad igazat. És nekünk magyaroknak kötelessé­günk ez igazságból levonni a tanulsá­gokat. E tanulság pedig nem egyéb, mint az, a­mit a függetlenségi és 48-as párt 1867 óta folyton hirdet: hogy a szövet­ség Ausztriával úgy gazdasági, mint politikai tekintetben nemcsak hátrá­nyos, de veszélyes reánk magya­rokra. Hátrányos, mivel Ausztria felosz­lásban levő állam ; olyan mint a sajt, melynek belsejét a kukacok megrágták. Csak külső burka látszik szilárdnak. Ez az Ausztria nem támogat, nem támogat­hat bennünket, mert maga is támaszra, vagy legalább oltalomra, védelemre szorul. Veszélyes, mert az Ausztriában dúló nemzetiségi mozgalmakból esetleg még a magyarországi nemzetiségek is tápot nyernek oly vágyakra, melyek itt at múltban, egy esetet kivéve, sohasem merültek fel. D­e van még egy más tanulság is ! Az, hogy a Habsburgok jogara alatt álló területen egyes-egyedül Magyaror­szág az a szilárd állami szervezet, mely itt, ezen az ezer év óta lakott haza szent földjén akar is, képes is mint önálló független Magyarország fennállani. Meg­van az a tanulságunk az osz­trákok széthúzásából, hogy az esetben, ha mi ezzel a saját magával ellenséges lábon álló osztrák tartományokkal a kö­zösséget megszakítjuk, akkor nemzeti önállóságunk biztos alapja teljesen meg­szilárdul. Az élősdi, kúszó növények képesek a legerősebb, legegészségesebb fákat megrontani. Felkúsznak reá, kiszívják életerejüket. A fa tengődni kezd, aztán sorvad­ozik, korhad, míg végre lassan­ként elveszti minden életerejét. Az okos, eszes kertész levagdalja az élősdieket és nem engedi, hogy az egészséges fa életnedvét teljesen ki­szívják. Ha kormányférfiainkban van annyi politikai bölcseség, a­mennyi előrelátás­sal bír egy jó és okos kertész , akkor illetékes helyen megmagyarázzák, hogy a magyar alkotmány egy oly szilárd ősi tölgy, a­mely Ausztria nélkül, sza­badon sokkal jobban fog virulni, mint most az osztrák zűrzavarok senyvesztő árnyékában. S jöhetnek pusztító ziva­tarok, a­mikor jó védőül szolgálhat ez az ezredéves magyar tölgy. Hentaller Lajos, orsz. képviselő. A BUDAPEST TÁRCÁJA.­­ A hétéves háború kurucai. (Történeti apróság.) A közönségesen hétéves háborúnak ne­vezett, harmadik sziléziai hadjárat alkalmá­val utoljára tűnt fel a kuruc név. A jó üreg Avadányi magyar lovassági generális, aki megírta Rontó Pál, kemény huszár gyerek verses históriáját, felemlíti, hogy a porosz huszárok legtöbbnyire szökevény magyar fiukból állván, a kuruc névvel kérkedtek; ellenben a császár lobogója alatt küzdő kol­légáikat labancoknak gúnyolták. Kontó Pál egy ízben, maga is felcsapott „k­uruc“-nak s mikor kézre került, kis híja volt, hogy fel nem magasztalták. De nemcsak a háború színhelyén buk­kantak fel kurucok. Magyyar­ország elégedet­len volt s ebből magyarázható meg, hogy az arany kalászt termő alföldünk földmivelő népe, a már régen elhunyt Rákóczi és Ber­csényi nevétől felvillanyozva, kitűzte a föl­kelés zászlóját. Elhitették szegényekkel a porosz ügynökök, hogy Rákóczi és bujdosó társai még élnek s lengyel és török földön hadsereggel várják a szebb napok felvirra­­dását. Ezekből a szebb napokból azonban semmi sem lett. Ellenkezőleg, a róluk álmo­dozókra súlyosabban nehezedett az osztrák járom mint valaha. Egy osztrák katona író, Kienast a neve, a bécsi hadi levéltárban történt kutatásai közt rájött, hogy Nagy Frigyes az osztrák­verő porosz királynak Mária Terézia legádá­zabb ellenségének nagy része volt a lázadás szitásában. Az asszony-király, a­kiért a kibékült magyar nemzet annyi vért és pénzt áldozott, soha sem tudta a hurkos fejedelemnek meg­bocsátani, hogy Sziléziát elhódította. Minden­ható minisztere Kaunitz azon mesterkedett, hogy az orosz birodalom és Franciaország segítségével visszafoglalja az elvett országot. A szövetség megkötése sikerült is neki. A minden oroszok cárnéja akkor Erzsébet volt, a­ki többféle okból szíve mélyéből gyűlölte a porosz királyt, Franciaországot pedig a szép Pompadour, XV. Lajos király kedvese forgatta az ujján. Mikor, Frigyes kitűnő ké­mei útján értesült a hármas szövetségről és azok hadi készülődéseiről, olyan kifejezések­kel illette a három asszonyt, a­minőket nem szokás kinyomatni. A háború változó szerencsével folyt. Mivel kezdetben a szerencse istenasszonya a szövetségesekre mosolygott, akik közel 500.000 embert állítottak talpra, a maroknyi, alig 60.000 főből álló, de kitűnően begyakor­lott porosz hadsereget „potsdami rak­ta­. A képviselő­ház holnapi ülésén a kérvényeket, mentelmi ügyeket tárgyalják, továbbá a bizottságokban és a jegyzői kar­ban megüresedett helyeket töltik be válasz­tás útján. A földmivelési tárca folytatólagos tárgyalása tehát, a szombati ünnep miatt, hétfőre marad­­j"adó"-nak gúnyolták. Frigyes országát pe­dig a türelmes papiroson felosztották maguk között. De végén csattant az ostor. A láng­eszű porosz uralkodó, diadalmas csaták után, nemcsak hogy Sziléziát tartotta meg, hanem rettegette tette nevét, s helyet foglalt a né­pek sorsát intéző nagyhatalmak sorában. Ezer­hétszáz­ötvenkettőt írtak, a nagy magyar alföldön megmozdult a föld népe. A mezőtúri református tiszteletest az egri pa­pok ellen tartott dörgedelmes prédikációi miatt a község főembereivel egyetemben el­fogták, s Egerben börtönre vetették. Ugyan­ekkor az egri érsek megkísérlette a túri re­formátus templom elfoglalását, úgy okoskod­ván, hogy a templom valaha a katholikusoké volt, s amikor a mezőtúriak hátat fordítottak ősi vallásuknak és kálvinistákká lettek, a­helyett, hogy maguk számára templomot épí­tettek volna, elfoglalták a katholikusok templomát. Természetes tehát, hogy a temp­­­­lomhoz semmi közük sincs. A mezőtúriak­­ azonban másként vélekedtek. S mikor az ér­sek karhatalommal el akarta az istenházát foglalni, kaszára-kapára kaptak, s Törő Pál, kurátor, biróviselt ember vezetése alatt vé­res fejjel verték vissza az érsek embereit. Ezzel a kurátorral léptek azután érint­kezésbe a burkus király emberei. Rövid idő múlva a nagy alföldi város táborrá változott . Bujdosó György hazavonult obsitos huszár­­ és Jenei István volt debreceni diák voltak az Február 1. POLITIKál HIBEL Budapest, jan. 31.

Next