Budapest, 1978. (16. évfolyam)
12. szám december - Vargha Balázs: Ladányi Mihály versei L. M.-ről II.
táncol az utcakövön, a pályaudvari melegedőben várlak, hiszen te is keresel valakit, látom az átvérzett kötést az életeden! Ha jön a tél Pest népe Legkisebb opusz-számú verseinek egyike azokról szól, akik — az ő akkori állapotához hasonlóan — félúton botladoznak a falusi és fővárosi lét között. Azóta sokat írtak az építőmunkásokról, elemezték életformájukat, vizsgálták kulturális igénytelenségüket, felelőssé tették őket elmaradásukért. De hogy milyen szorítások közt él a munkásságnak ez a legtöbb gondot okozó rétege, arról többnyire csak költők és prózaírók mondtak érdemlegeset. Ladányi, a kezdő költő így: E városban ébredünk reggelente, nyikorgó priccseken, aztán elindulunk a malterosládákkal az emeletre Az életünk itt tégla és beton. Szemünk, szívünk a jövendőt motozza, mint bozótot az izgatott szelek: mit rejteget? Otthonaink a messzeségbe esve rejtőznek. Aprócska kölykeink tipegnek elébünk kéthetente, gügyögő beszédüktől hatódunk könnyekig, magunk fölé emeljük őket, aztán búcsúzkodunk s elindulunk megint. E városban Bár a tervszámokért és mutatókért a vezetők felelősek, akik éppen olyan ritkán találkoznak a munkásokkal, mint amilyen ritkán tanulmányozták a munkások a mutatószámokat: végülis kik „hozzák" a teljesítményt? Ladányit ilyesfajta kérdések nyugtalanítják. S ő megpróbálja tovább plántálni nyugtalanságát. Ha olykor egyszerűbbnek látja is a helyzetet a valóságosnál, megbecsülendő, hogy tud és mer kényeseket kérdezni. Például olyat: valóság-e, hogy a munkások az urak nálunk? Hangverseny című verse ezt firtatja, ha nem is szó szerint így. Elöl jön harminc autón hatvan vasesztergályos, kicsípve és illatosan, szmokingjuk is szabályos. Véletlenül se látod itt a protokoll-elit nejeit, őket most a ligeti hinta röpíti, mind vígan sikít. (De itt az andantéba csapnak az üstdobok, akár a ménkő, s látomásomat nyakoncsípve kikíséri a jegyszedőnő.) Látomás? Csepelen a műszakváltáskor nem harminc, hanem háromszáz vasesztergályos száll be az autójába. Hangverseny? Éppen a Csepeli munkásotthon rendez hangverseny-sorozatot. (Hogy a közönségnek mekkora része virtigli munkás, azt meg kellene számolni.) Ami még kérdésesebb ebben a versben: az ilyen egyszeri helycsere még látomásnak sem elég nyomós. Azt a régen letűnt gyerekverset juttatja eszembe: „Egy nap meg egy este minden esztendőben ! Szeretném, ha király lehetne belőlem." Az ilyen látszólag konstruktív látomásoknál több hitele van a látszólag destruktív groteszk ütköztetéseknek. Amilyen például ez a pillanatkép a „night club" előtt: Becsület szaktárs a kitüntetést kiosztó gyűlés után Dicsőség szaktárs munka után s a hentestől jövet elácsorog a night club kirakata előtt hol kitüntetés nélkül vannak fényképezve a lányok a lányok akik az Ingyenes Véradó Mozgalomból kimaradtak meg akik az Országos Faültető Mozgalomból kimaradtak és nem az üzemi zuhanyozóban vetkőznek szegények hanem a night clubokban építik a jövőt Kirakat Becsület szaktársnak és Dicsőség szaktársnak — ezt ma már nem mindenki tudja — Sztálin volt a keresztapja. Őtőle idézte sok-sok fölirat: ,,A munka nálunk becsület és dicsőség dolga." De hol vannak már azok a föliratok? Találat lesz-e a vers, ha olyan ősidőkbe célzunk vissza? És ha szmokingot ölt egy önkéntes véradó, mert kedve szottyan betérni egy night clubba? Miért ne tehetné? Bár ez, gondolom, nem gyakori eset. A lapok vasárnapi száma ellen az a kifogása, hogy költőtársaitól érthetetlen verseket közölnek, amikben „bizarr félgömb lebeg a hullaszínű oktaéderek fölött ." És a lapok vasárnapi számát szétnyitja egy ember, akinek a hét egyéb napjain sós lé csorog a hátán, vaskerekek tüzes glóriái sisteregnek feje fölött, végigolvassa a lapok vasárnapi számát, bólint, amikor odaér, hogy ez és ez felépült, és elnéző mosollyal mered púpos, epileptikus álmaitokra. Mármint a költőtársak versére. Ugyanez az ember — mondja tovább a vers — a politikai gazdaságtan tankönyvén elbóbiskol esténként, s még nem jutott el a négyszázadik oldalig, a gazdasági törvényekig. De majd egyszer, eljut oda is . . . És megérti, hogy kik lopják el az életét, és a világon elsőként érti meg zavaros mondataitokat. Istenemre, kedvem szerint mulatnék, ha azután összetalálkoznátok valahol. Vasárnapi beszéd Az volna az író-olvasó találkozó! — dörzsöli kezét a költő. S ebben a kaján várakozásban valami nem stimmel. Külön-külön nézve az elemek hitelesek: az egész heti testi munka után akadozva megy a tanulás; a költők egy része nehezen érthető verset ír — ez mind igaz. De hogy majd egyszer az álmos munkás is eljut a gazdasági törvények fejezetéig, s akkor majd lesz nemulass a hermetikus költészet művelőinek — ez már ingatag szerkezet. Ez az abszurd találós kérdés jutott róla eszembe: „Szarka repül a Tiszán / szalonna lóg az oldalán / kutya ül a farkán / Mi az?" A bosszantó megoldás: „Minden sor magába' igaz." Több versében is megfigyelhető, hogy elválik egymástól az alkotás két lépése: a jelenség és a rá épített következtetés. S majdnem mindig a következtetés inog meg. Milyen szépen, egyszerűen tudja elmondani együttérzését, sőt barátságát az utcaseprővel. Cimbora öreg utcaseprő sosem volt semmid csak ez a mozdulat a seprűvel balról jobbra de jól ismered a kantinok zugait velem együtt ahol egy stanicli tepertő meg egy fröccs igen egy egész stanicli tepertő az ebédünk ma is. A vers vége így csattan: holnapután hogy is ragyoghatna az út a legeslegújabb márkájú kocsik hidegszemű csordája előtt? Rövid vers Utcaseprő és autó — kiszámítható ellentétpár. Bár a sárgamellényes közterület-fenntartó munkások kevésbé vannak kitéve a veszélynek, mint a civil gyalogosok, mégis az az érzésünk (az autóból kinézve is), mintha hajtóvadászat folyna ellenük az utcán. De a Mercedes márkájú kocsi nem fenyegeti jobban az utcaseprőt mint egy Trabant — legfeljebb a gyorsulásával. A legeslegújabb márkák elleni ellenszenvét a költő dobta rá a mérlegre, nyomtatóknak. Szembeállítások A Kirakat (az önkéntes véradó munkással) és a Rövid vers (az utcaseprővel) egymás mellé került, mégpedig a Gyarmatosítás című versciklusban. Nem külpolitikai ciklus ez. Hazai versek, színhelyük Polgária, ahol a tömeg diadalmasan dalolja: KAPARJ KURTA NEKED IS LESZ. Kétségtelen, hogy ez a versciklus az új (immár tíz éves) gazdasági mechanizmusról szól. Nem ellene, csak bizonyos melléktünetei ellen. Valamikor, talán húsz évvel ezelőtt lepörgött egy szenvedélyes vita a fridzsider-szocializmusról. Elég régen volt ahhoz, hogy karikírozva így foglaljam össze a lényegét: veszélyezteti-e az osztályhűséget, ha a munkás nem a két ablak között, papírban tartja a parizert? A vita megnyugtató válasszal végződött, nem veszélyezteti. De a kivégzett vitasárkány új fejeket növesztett a „mechanizmus"-ban. L. M. versben vitatkozik, a közgazdászok tanulmányokban. Bizonyos, hogy a közgazdász tüzetesebben kifejtheti, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentésére és a teljesítmény szerint differenciáltabb bérezésre irányuló törekvések hogyan egyensúlyozhatók ki úgy, hogy a termelési kedv sem a gyárban, sem az állami gazdaságban, sem a közösben, sem a háztájiban, de még a gebinben és a maszekban se csökkenjen. A „míg egyfelől addig másfelől" érvelés tanulmányban is bosszant, versben egyszerűen lehetetlen. A költő tegye le a garast. Ladányi le is teszi. Ő fütyül a termelési kedvre. Aki tollasodik, az kihallgatás nélkül polgárnak ítéltetik. És aki csak szeretne megtollasodni? Az is. De akkor már kevesen maradnak „tiszták". Lehet, hogy L. M. egymagában? Tüntetés című verse ezt sejteti: Két házsor közt egy vad dalt dúdolok az Ó HA MILLIOMOS LENNÉK kezdetű nemzeti dal korában a MARSEILLAISE-szel verek be minden ablakot Resszkessetek ablaktulajdonosok? Kíméletet csak az érdemel, akinek még ablaka sincsen? A „minden ablakot" valami ilyesfélét jelent. De riadalomra semmi ok. A költőnek nincs utcakő a kezében. Legfeljebb jelképesen. De a célpontja akkor sem jó. A két dal, amit szembeállít, a történelemben szorosan összetartozik. Napóleon katonái Marseillaise-t énekelve törtek utat a direktórium urainak a hadigazdagodásra. Marseillaise és kő Polgária ellen — nem hatásos. Tudja ezt L. M., meg is írja, hogy magányosan és reménytelenül tüntet. De azok a falak, amiket nem is kővel, puszta homlokával ostromol: valódi falak, nem vászonkuliszszák. Hogy érdemes-e így küzdeni, azt L. M. nem kérdezte soha önmagától. Farmerszoknyás múzsája pedig mindig azt súgta neki: érdemes.