Budapest, 1979. (17. évfolyam)
1. szám január - A címlapon: A vörös sün a Hess András tér 3. sz. házon Hemző Károly felvétele
BUDAPEST A szerkesztő bizottság elnöke: FARKASINSZKY LAJOS, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese Főszerkesztő: MESTERHÁZI LAJOS Főszerkesztő helyettes: VARGHA BALÁZS A szerkesztőség címe: 1014 Budapest I. Országház u. 20. Telefon: 351-918 Kiadja: A Lapkiadó Vállalat VII. Lenin krt. 9—11. Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT 78.3042 Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: SOPRONI BÉLA vezérigazgató Terjeszti: a Magyar Posta Központi Hírlap Iroda Budapest, V. József nádor tér 1. sz. Telefon: 180-850. Postacím: 1900 Budapest Index: 25 151 HU ISSN 0007—2885 Megjelenik minden hónap elején. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Iroda címén. Előfizetési díj: negyedévre 30,— Ft, félévre 60,— Ft, egy évre 120,— Ft. Szerkesztőségi fogadóórák: hétfőn 11—13 óráig, I. Országház u. 20. Olvasószolgálat: VIII. Népszínház u. 24. Telefon: 130-022 Főmunkatárs: JÁVOR OTTÓ Olvasószerkesztő: SEBŐK MAGDA Képszerkesztő: SÍVÓ MÁRIA Tördelőszerkesztő: BUZÁSSY LÁSZLÓ Szerkesztőségi titkár: WEISZ IMRÉNÉ A lap íves mélynyomással készül A TARTALOMBÓL: Székely Éva: Otthonom a víz 6 Tamás Ervin: Dunakeszi 10 Vincze Oszkár: Korrodálódó városok 14 Keller László: A helyiérdekű közlekedéstől a gyorsvasútig 16 Szilágyi György: Zuglói ballada 19 Vargha Balázs: Császár István holtpontjai I. 22 Vadas József: Ellentmondásokról, harmonikusan 24 FÓRUM Veress Kálmán: „Európa legnagyobb faluja" 28 Gábor István: A Vörös Sün-ház 38 A címlapon: A vörös sün a Hess András tér 3. sz. házon Hemző Károly felvétele A hátsó borítón: Ferenczy Noémi: Erdő Szelényi Károly felvétele XVII. ÉVF. 1. SZÁM 1979. JANUÁR ÁRA: 10 Ft Szerkesztő bizottság: BUZA BARNA szobrászművész; FEKETE GYULA író; GARAI GÁBOR költő; GRANASZTÓI PÁL építész; Dr. HORVÁTH MIKLÓS, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója; PATAKI JÁNOS, az MSZMP Budapesti Bizottság Agit-prop. osztályának vezetője; RÉVÉSZ FERENC, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója; Dr. SÁGVÁRI ÁGNES, a Fővárosi Levéltár főigazgatója; SZILÁGYI LAJOS építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes; Dr. TRAUTMANN REZSŐ, a Hazafias Népfront Budapesti Bizottságának elnöke A gyermekek nemzetközi éve ZAY LÁSZLÓ Kisember a nagyvárosban Budapest lakosságának csaknem a hetedrésze gyermekkorú: a (kerek számban) kétmillió lakos közül háromszázharminckétezer. Az országos arány valamivel jobb: a tízmillió lakosnak egyötöde gyerek: kétmillió másfélszázezer. Van pesti gyerek szép számmal, ha a felnőttekhez képest kevesebb is, mint másutt. De minden pesti gyerek pesti-e csakugyan ? Nem az illetőségük dönti el, hanem az életmódjuk, mondhatni a sorsuk. Pesti az a gyerek, aki kövek között, aszfalton nő fel, nincs hol bóklásznia, fűre heverednie, fára másznia, nem hall tücsökciripelést, patak vizébe nem gázol, s nem lát maga fölött csillagos eget. Eszerint a nagyváros földrajzi határain belül élnek egészen és félig-meddig pesti gyerekek. Vannak, akik csak a tanév alatt azok, mások meg csak hét közben, vagy a nap néhány órájára, különben kiszabadulnak a kövek és az aszfalt szorításából a virágok és fák közé, már csak részben városlakók. Lépéssel és tekintettel mérik a távolságot, nem járművel: látóhatáruk nem egyenes vonal merev szögekkel, hanem játékos, girbegurba görbe, s világképüknek lényeges, talán leglényegesebb eleme a képzelet. Sok éve már, hogy nyaranta, a szünet vidéken töltött felén, legszívesebben a vasúti sáncra jártunk játszani. A sétatéren át vezetett oda az út, gondozott parkban, színes virágágyások, lombos fák, zöldellő pázsit között. Tovább már inkább ösvény a sánc mentén. Bár nem is volt ez igazán sánc, csak annak mondták, sáncárok inkább, amelyben hat-nyolc méter mélyen futottak a sínek, s jöttek-mentek a vonatok. A sétaösvényt egyfelől sűrű sövény szegélyezte, túlnan meg bokrok és fák, cserjék, néhol szántóföld vagy rét. Mennyi mindent látott itt a szemünk s mennyivel többet a képzeletünk! Elmaradhatatlan játszótársunk volt a képzelet. A pesti gyerek képzelete meddig ér? Esténkint sétálni mentünk, kart karba, szót szóhoz fűzve (nem volt még tévé), vagy odaültünk a diófa alá, beszélgetni s csillagokat nézni (nem kellett még hozzá planetárium). Szénaillatot hozott a szél (füst és köd még nem párosodott), reggel pedig madár szólt be az ablakon (mamlaszt jelentett még a kuka). Szavunk s gondolatunk bejárta a világot s a világűrt. Nem volt elég nekünk a valóság, szigeteket, embereket, hegyeket, városokat, kalandokat teremtettünk magunknak képzeletben. Ég, föld végtelen — az egész élet a miénk volt, bennünk volt. Hároméves forma lehetett a fiam, mikor egy budai sétán megtorpant, megszorította a kezem és azt mondta: „Ott valami van!" Akkor látott először életében eleven lovat. Évek múltán egy történelem látogatta városban jártunk. Romok helyén új főtér épült, magas fehér házak szegélyezte széles térség, középütt négyzetes betonvályúkban virágok és szökőkutak, egyikük a technika ügyeskedése révén szép, kerek gömb alakban szöktette vizét. Főttünk a napon, s körülfordultunk árnyékot keresve. Ekkor egy féligmeddig romos épületre esett a tekintetünk, megégett pirostégla falra, amelynek kiszúrt szemű ablakaiban, hogyan, hogyan nem, fű, bokor, kicsiny fa vert gyökeret. Életjel halott házon. Bérház udvarán írhatta Lóci-versét Szabó Lőrinc Az ég az ablakon címmel. „Szemközt, egy magas ablakon bukfencet vetve, fönt, a kék üvegtáblákon megjelent ma délelőtt az ég" — örvendezett, pedig akkor még nem is voltak magasházak. „Fönt, a legfelső emelet ablaka azt villogta le, mint egy periszkóp tükre, azt üzente le, ide a mély udvarba, ahová nem jutnak arany sugarak, hogy bár innen nem látni, van ég is és süt a nap". Ma már persze másképp tervezik a házakat, a szűkudvaros, naptalan bérkaszárnyákat lebontják inkább, s nem építik többé. Tága- 1