Dr. Lázár Piroska Leánygimnázium, Budapest, 1922
iskola, élet. Az utolsó évtizedekben, különösen pedig a háborút megelőző években sok támadás érte a középiskolákat, hogy túlságosan elméletiek, hogy nem nevelnek az életre, nem formálnak a tanítványaikból gyakorlati embereket, hogy elavult, haszontalan hiábavalóságok tanítására fecsérlik el az ifjúság energiáját. Nemcsak a paedagógusok, de a nagyközönség érdeklődésének is középpontjában állt ez a probléma és a napilapoknak szinte állandó rovata volt a középiskola gyakorlati reformja. Nevelési problémák manapság kevésbé férkőznek a nagyközönségnek anyagi szükséglet felé annyira lekötött figyelméhez. Pedig a probléma ma is megoldatlan, sőt a megoldása éppen ma égetően sürgős. Hiszen az élet ma, úgy látszik, teljesen megcáfolja az iskolát. Félő, hogy az ifjúság látván azt a nagy ellentétet, mely életbeli tapasztalataik és az iskola tanításai között fennáll, kételkedni fog e tanítások igaz, értékes voltában. Vájjon nem rendülhet-e meg a tanulónak a tanár szavaiban vetett hite, ki a műveltséget, a tudást mindenek fölött álló, a legnagyobb és legállandóbb emberi értékeknek nyilvánítja, holott iskolán kívül minduntalan hallhatja, mennyire nem ezek a ma igazán áhított értékek. Nem fog-e kételkedni a tanítvány, hogy követésre méltó-e az út, melyet tanára kijelöl számára, mikor a rendíthetetlen becsületességet, a meg nem alkuvó egyenességet, a szerénységet, az önzetlenséget, az áldozatkészséget, az udvariasságot, tisztelettudást úgy állítja elébe, mint fejlődésének legmagasabb célját. Mert hisz kénytelen naponta látni, hogy ezek az erények, abban a féktelen küzdelemben, mely ma az anyagi javakért folyik, fegyverétől fosztja meg, harcképtelenné teszik viselőjüket. Nem kellene-e az iskolának jobban hozzá simulni a mához már csak azért is, hogy az ifjúság bizalmát el ne veszítse ? Nemrégiben történt egy ókori irodalmi órán, midőn arról beszéltünk, hogy voltak, akik az Odysseiának az Iliásnál tisztultabb eszményibb istenfogalmát avval magyarázták, hogy Homeros öregebb korában megtisztultabb lélekkel írta, midőn egy tanítványom azt a kérdést intézte hozzám : ,,Miképen lehetséges ez, hiszen az emberek fiatal korukban idealisták és később már megszűnnek azok lenni ?“ Ez a fiatal leány nem a maga élettapasztalatát hozta elém, csak átvette, alkalmazta ennek a dolognak az általános, a közhellyé vált triviális felfogását : az eszményekért való lelkesedés az iskoláé, az ifjúságé. Az iskolától való eltávolodással azután mindinkább lekopik és jön az egyetlen komoly élettartalom, az élet materiális javainak megszerzése. Ahogy ez a fiatal lány átvette ezt a kopott közhelyet, mely eddig soha magára nem vonta a figyelmem, így, ebben az alkalmazásában, a maga szűk korlátoltságában ráerőszakolva a sok ezer év előtt élő és ma is örökifjú költőtitán végtelen alakjára, az érzést, gondolatok egész viharát keltette bennem. Miközben tanítványom kérdésére válaszoltam, egész világosan átéreztem, hogy a mai középiskolának a legelsőbbrendű feladata : az ifjúság tekintetének a szűk, a nyomasztó jelentős a végtelenség, az élet, az erkölcs végtelensége felé való irányítása. Meg kell értetni vele, hogy a ma céljai küzdelmei, tülekedése nem örökkévalók. Beléje gyökereztetni, hogy embernek lenni rang, hivatás, kötelesség, mely azt rótja viselőjére, hogy minden anyagi hasznosságon túl a tökéletesség, az Isten felé törekedjék. Büszkévé tenni rá, hogy láncszem az emberláncolatban és hogy évezredek óta, minden őse a természet minden más teremtménye felett áll. Mindig újra emlékezetébe vésni, hogy Isten az embert saját képére teremtette és hogy ezért gondolkodik, küzd, keres, töpreng, törekszik szüntelenül a jobb, az igazabb, a szebb felé.