Dr. Lázár Piroska Leánygimnázium, Budapest, 1923
Gondolatok Rómáról. Hosszú évek sora óta a magyar tanárok számára az utópiák világába tartozott a külföldre való utazás. Az országhatárok a háború megszűntével is áthághatatlan szakadékok maradtak a magyar tanároknak. A változhatatlanba már-már beletörődve, az elérhetetlen ábrándok közé kezdtük sorozni a művészetek, a kultúra külföldi szent helyeit, melyekhez pedig a háború előtt aránylag könnyen elzarándokolhattunk. Az 1923—24. iskolai év telén azután hirtelenül, szinte egyszerre majdnem minden pesti iskolában felhangzott a jelszó : Húsvétra Rómába megyünk. A terv előbb kalandosnak és keresztülvihetetlennek látszott. De ime múlt az idő, régi olaszországi összeköttetések felújíttattak, levelek jöttek és mentek és mire eljött a nagyhét, egész sereg tanár és sok száz tanuló útban volt Róma felé. Nemcsak a Rómát már megjárt tanárok, a többiek is, meg a tanítványok is úgy érzik, hogy jó ismerőst mennek köszönteni, ha Rómába mennek. Mert hisz van-e csak félig nevezetes emléke, műalkotása az örök városnak, melyet képekről, leírásokból ne ismerne mindenki. Én is azzal az érzéssel indultam Róma felé, hogy az ott rám váró öröm a viszontlátás, a ráismerés öröme lesz. Megérkeztem és nagyon máskép lett, mint ahogyan hittem. Csodálkozva láttam, milyen színtelen, sápadt és élettelen volt mindaz, amit eddig Rómáról tudtam és ámulva figyelhettem, hogy a tudásom hogyan kap szint, hogyan ölt testet és hogyan válik élővé. A Rómába érkező Goethe szavai klasszikusan jellemzik ezt a lelki állapotot : „Itt vagyok és nyugodt vagyok, úgy érzem, hogy egész életemre meg vagyok nyugodva. Mert el lehet mondani, hogy új élet kezdődik akkor, ha szemünkkel látjuk az egészet, amit eddig részleteiben ismertünk. Az ifjúságom minden álmát megelevenedve látom . . . minden, amit már régen ismertem képekről és rajzokról, fa- és rézmetszetekről, gipszből és parafából, most együtt áll előttem. Bárhová megyek, ismerősöket találok egy új világban, minden olyan, amilyennek gondoltam és mégis új“. Igen, minden olyan, amilyennek gondoltuk — hiszen a másolatok hűek voltak, pontosak, nem csaltak — és mégis minden új. A Colosseum, a Pantheon, a belvedere-i Apollo, Vénus születése a Therma múzeumban. Mikor ezekkel a régi ismerősökkel találkoztam, nem a ráismerés szelíd öröme vált úrrá a lelkemen, traifém az alázatos lebomlásé. Nem, erről, az ókori művészetnek ilyen nagyságáról halvány fogalmam sem volt. Az arányoknak ilyen nemességéről, emberi kéz alkotta vonalaknak ilyen biztonságáról, a méreteknek ilyen monumentalitásáról, a makulátlan szépségnek ilyen tisztaságáról hogyan is lehettek volna képzeteim ? Lélekzetem visszafojtva gyönyörködtem a Pantheon kupolájában és úgy éreztem, hogy azt a biztonságot, azt a nyugalmat, mellyel leereszkedik a pillérekre, ráborul az épületre, ugyanaz a törvény irányítja, amelyik a mennyboltozatot, amint a földet borítja. Nem is képzelhettem máskép, mert mi csak a természetből ismerjük a biztos szépségnek ezt a mértékét. Itt, meg a belvederi Apolló előtt megvilágosodott bennem az, hogy a mi mai művészetünk még ott is, ahol a legnaturalisztikusabb, gyökerében mennyire idegen a természettől és hogy az övék mennyire elleste a természettől az alkotás legbelsőbb princípiumát. 2 ISO